Odakinn tudtam, hogy minden egyes pillanat számít. Nehéz volt ugyan bejutnunk, de sikerült és részt tudtunk venni a harcban, az ártatlanok evakuálásában. Az utóbbi időben elszabadultak a kedélyek, mindegy, hogy hová nézünk csak a halált látjuk és a pusztulást. Ez a tervük? Lerombolják azt, amit a családjaink, a barátaink, őseink évszázadok alatt felépítettek? Mi fog maradni a társadalmunkból? Semmi... ezek után semmi.
Nem bírok a véremmel. Soha. Több halálfalót is lefegyvereztem odakinn, de egyikük nem adta magát túl könnyen. Egyedül voltam, nem volt ki fedezzen mert éppen elég probléma akadt a környéken - lángoló üzletek, Gringottson tátongó óriás lyuk -, de nekem harcolnom kellett, nekem egyedül is megy. Aztán elsötétült minden. Hirtelen történt, és azt sem tudom milyen átok találhatott el. A következő kép, hogy már otthon vagyok. Otthon, az ajtóban, ahol Ian áll és aggódó tekintettel pillant rám, majd az aurorra, aki a karjaiban tartva hoz befelé. Valamiről beszélnek, de nem értem ki tisztán, olyan homályos minden és olyan fényes, így vissza is csukom szemeim, és amikor már érzem, hogy valami puhán fekszem, bent a kanapén, akkor próbálom meg újra felnyitni őket. Érzem már, hogy fáj minden porcikám, biztosan megütöttem magam ahogy elájultam. Az adrenalin még mindig dübörög a testemben, és vérzek, érzem, ahogy a karomon folyik végig a vörös nedű, nem is tudom igazán mozgatni. Oldalra tekintek, de csak kis részt látok belőle, mintha égési sérülés lenne, talárom beleégett bőrömbe, a seb pedig csúnya, nagyon csúnya. Felszisszenek. Iant keresem tekintetemmel, kicsit rémülten pillantok körbe. Kiszáradtam, de nagyot nyelek.
- Vigyél el innen, összevérezem a kanapét. - Nyögöm két gondolat között, de biztosan nem érdekli most az, hogy mi lesz ezzel a flancos kanapéval, de én pedig nem tudom mit mondhatnék, biztosan haragudni fog rám amiért hülyeséget csináltam és óvatlan voltam.

A karját találta el. Már az ajtóban kiszúrom, hogy mi a baja, hogy nincs magánál és azt is, hogy itt bizony kell a szakember. Nem cselekedtem rosszul, mikor megkaptam a fülest, hogy eltalálták és komolyabban megsérült. Eszem ágában nem volt a Mungóban hagyni ilyen körülmények között. Ma már luxus a bizalom, egyáltalán kiben bízzunk? Egymásban, Richardékban, a Rendben, de mi a garancia, hogy nincs tégla, besúgó, bárki aki felelős a mai nap kialakulásáért? Nem hiába megyek el hosszabb időre, nem csak tanulmányutakra térek ki. Már néha nem is tudom, hogy a munkámat végzem, vagy a jóért cselekszem. Megfordult a fejemben számtalanszor, hogy belépjek én magam is a Rendbe, de változik bármi is? A feleségem nyíltan vállalja, hogy kinek az oldalán áll, hisz ez a szakmája, én pedig nem ellenzem. Nehéz rájönni, nem?
A kanapéra tetetem. Hirtelen sokan leszünk, becsukom utánuk az ajtót. Jó lenne, ha most valaki itt lenne, tudná higgadtan kezelni a helyzetet, mert érzem, hogy nekem sem igazán megy. Igyekszem higgadt maradni, azzal hogy a feje fölé a karfára ülök és megsimítom az arcát, azzal magamat is nyugtatom.
- Biztonságban vagy, a kanapé a legkisebb probléma. - nagyon rosszul fest. Akik hozták is tanácstalanul állnak itt, de dolguk van, vagyis lenne. Megköszönöm, hogy ide hozták, de hisz ez a kötelességük, az alkalmazottai. A hatalmas ház le van védve, messze vizslató tekintetek elől. Az tud róla, akiről szeretném, hogy tudjon. Nem volt biztonságos tovább maradnunk a londoni lakásban, ilyen időkben bármikor rajtaütésre érkezhettünk volna. Még itt sem rendezkedtünk be, hisz nem használom. Megörököltem valamikor nagybátyámtól, mégis a legtöbb szobában lepedők borítják a bútorokat, a hallban, a konyhában és talán csak a hálóban állítottunk mindent vissza eredeti helyzetébe. Lassan ezt a helyet kell belakni, mert a hely varázslatokkal védett, a kutya sem tud róla és ha Karen ennyire megsérült, ki tudja meddig fog kelleni a házimanóm segítsége. A házzal járt örökül.
Csak figyelem, ahogy a gyógyító igyekszik elállítani a vérzést, ahogy csöndben tevékenykedik, keze annyira fürgén lendíti a pálcát, felkerül a kötés a krémre, ami jó... nem csalódtam benne, mikor egyszer nekem segített, most sem bántam meg, hogy felkértem.
Pakolni kezd, a konyhába igyekszik, ott már az üst fortyog - ide hallom. Valami még készül, utána megyek, szobát ajánlok neki, ha szeretne maradjon. De minduntalan pillantok hátra a kanapé felé. Végül csak akkor találok megnyugvásra, mikor leguggolok Karen mellett, eltűrök egy koszos tincset az arcából és jobban szemügyre veszem meggyötört arcát. Fájdalmai vannak, talán már nem akkorák és talán lassan hat a gyógyszer is.
- Itt maradunk, itt nem bánthatnak.

Nem tudom mi ütött belém, ennyire még soha nem voltam óvatlan mint a mai nap. Talán túlságosan bizonyítani szerettem volna, túlságosan is meg akartam védeni a mieinket egy újabb katasztrófa ellen, ami majd megviseli a varázsvilágot és újra minden gyászba borul. Már tudom, hogy legközelebb akármennyire is forr a vérem, igy akkor sem léphetek ki a tettek mezejére... vagy pedig kénytelen leszek edzeni és fejleszteni magam. Az irodai munka mellett valóban képes berozsdásodni az ember.
Fájdalmas sziszegésekre voltam csak képes ameddig be nem értem a házba, amit biztonsági okokból laktunk nem is olyan régóta. Nem szerettem annyira, mint a londonit, az barátságosabb volt és kisebb, ketten szinte elvesztünk ebben a hodályban. Természetesen nem volt célom belekötni Ian döntésébe, és valahol tudtam, hogy igaza van az érvekkel kapcsolatban, de nem mondhattam ezt a szemébe, ahhoz túl makacs vagyok. Hosszú ideig nem tudok mást mondani, csak a kanapés dolgot, majd erőtlenül és rövidke ideig küszködöm, hogy nyitva tudjam tartani a szemem, megnézzem kik vannak itt, mi ez a tömeg. Nem ismerem a gyógyítót sem, akinek érintése hideg és fáj, most már nem érzem az adrenalint, most már olyan elviselhetetlen a fájdalom, hogy érzem mindjárt elájulok ismét, de végül nem történik meg. Összeszorítom fogaim, miközben érzem, hogy a seb ellátás alatt van, majd hamar a kötés is oda kerül. Rossz érzés, a ruhámat átitatta a vér, a szagától szinte már-már rosszul vagyok, piszkosnak érzem magam, kellemetlenül, hogy így kell lássanak, ilyen gyengének és tehetetlennek.
Rövid idő telik el, mire Ian ismét mellettem terem. Már érzem érintését, jól esik a törődése, viszont ahogy szóra nyitom a számat, hirtelen nem jön ki a hang, elgyengültem és még biztosan gyenge is maradok napokig.
- Én... sajnálom, hogy problémát okoztam. - Dünnyögöm, lassan és szaggatottan, de ki lehet érteni, mert jól artikulálom a szavaimat. Remélem a felesleges arzenált elküldi, nincs szükségem bébiszitterekre, most már megleszünk mi ketten is, meg a gyógyító, aki fogalmam sincs hová tűnhetett. Óvatosan fordítom oldalra a fejemet, hogy kicsit körül tudjak nézni, de inkább csak Ian arcát figyelem, az ő tekintete fontos most. - Muszáj volt odamennem.

Mellé telepszek, most már aztán el is vontathatnának innét. Megköszönöm a segítséget, hogy Őt ide hozták, mást többet úgysem tudnak tenni. Szeretném a nyugalmat biztosítani a feleségem számára, így tényleg csak mi maradunk, a gyógyító és a csönd. Bizakodok abban, hogy a kezelés majd minél hamarabb eléri a hatását és nem szenved ennyire. Tudom, hogy meggondolatlan volt, tudom, hogy az indulatok motiválták. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem lett volna szabad őt így itt hagynom. Tudom, hogy az is közrejátszott, mennyire indulatos volt, mennyit veszekedtünk az elmenetelem előtti estén. Igazából egy hete nem is találkoztunk majdnem, akkor is indulatosan rám hagyta, hogy akkor menjek. Érzem, hogy furdal a lelkiismeret, most mégis a végletekig nyugodt tudok maradni. Szavaira aprót elmosolyodok.
- Nincs semmi baj, csak a dolgod tetted. - nem hazudok ezzel, még ha talán kicsit vakmerő is volt. Nekem kellett volna ott lennem és csitítanom, ha úgy van.
- Egy darabig nem kíméled magad, rendben? Próbálj meg pihenni, aludni... Készül valamilyen főzet vagy tea, azt majd meg kell innod, de most az az első, hogy ne zaklasd fel magad. - én is igyekszem így tenni. ujjaimat ép kezére simítom, hogy felemeljem azt és a tenyerébe csókoljak. Tényleg megijedtem, hogy ennél nagyobb a baj és most is csak bizakodni szabad. Nem tudom magam sem megmondani azt, hogy mikor vált ennyire fontossá számomra, hogy a gondolataimban elsők között legyen, hogy őszintén, hazugság nélkül elmondhassam, hogy szeretem. Mert nem szerelemből nősültem, nem is ismertük egymást, mégis van közöttünk egy törékeny egyensúly, ami egyre csak megerősödött, elmélyült és ő egyszer csak fontossá vált - mint a lélegzet. Fájna, ha elveszíteném, ebbe pedig igazából belegondolni sem vagyok hajlandó. Most nem, még sok tervem van vele.
- Szeretnél az ágyban pihenni? - nem kell, hogy tudja, milyen hírek keltek szárnyra az összecsapás óta, azt akarom, hogy csak a gyógyulásra összpontosítson és ne foglalkoztassa semmi. Be sem engednék most senkit.

Sokszor érzem a közöttünk felgyülemlett feszültségek, főként amikor Ian hosszabb időre akar elmenni. Valahogy ezek a veszekedések, viták már valami teljesen másba mentek át, inkább mondhatnám az aggodalom és a hiányérzet összefüggésének, mintsem kifogásnak. Sok mindent megtudtam róla, nehéz volt nyitnom felé, de mégis ahogy látom őt most... valami megfogott benne, még ha ez nem is szerelem, de talán majd egyszer az is lehet.
Most pedig minden kételyt és vitát elfelejtek, és csak megpróbálok örülni annak, hogy egyáltalán itthon van még és nem hagyott faképnél. Nem is tudom, mit kezdtem volna most nélküle, már tudhatta, hogy mi történt, aggódhatott, hiszen a gyógyító olyan gyorsan ellátott. Az is lehet, hogy csak nekem folyik össze, nem érzékelem úgy az időt, de minden perc olyan mintha száz év lenne.
Örülök, hogy megértően fordul hozzám, azt hittem, majd haragudni fog amiért ilyen figyelmetlen és tehetetlen voltam, amiért egyáltalán védtelenül vágtam bele a harcba. Nagyon kell koncentrálnom, hogy megértsem amit mondd, de egyre jobb, úgy érzem, kezd hatni az orvosság, bármi is volt az.
- Próbálok... Köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy. - Mondjuk ez már máskor is kiderült, hogy ő sokkal otthonosabban mozog ezekben a dolgokban mint én. Valahogy nem gondoltam volna néhány éve, hogy a karrieremen kívül még lesz szükségem más, háziasszonyos képesítésre is. Igyekszem, de a sok munka mellett ez elenyészik. Érintése szinte gyógyító hatással van rám, átjár a melegség, és most nehezen kontrollálom magam, hajam színe élénkebb lesz, a fakó szőke mintha hirtelen frissen festett lenne. Nehéz volt rájönnöm, hogy mi az ami kiváltja belőlem a metamorf mágiám bolondságát, de ahogy kezdtem beismerni az Ian iránt fellángoló érzelmeket, már nem volt rejtély számomra. Pillanatokig becsukom szemeimet, nem érzem azt. hogy aludnom kellene, de jól esik pihentetni őket, mert fájnak, bántják a fények.
- Igen, az lehet, hogy jobb lenne. - Hirtelen próbálok meg felülni a kanapén, hogy majd felkelek és egyedül elvánszorgok az ágyig, de gyorsan meggondolom magam, visszaesem mint egy krumpliszsák, arcomra pedig fájdalom ül ki. - Segítenél, kérlek? Utána pedig szeretnék beszélni a gyógyítóval, érdekel, hogy mennyi idő még felépülök és hogy okoz e ez nekem bármi maradandót. - Kezd visszatérni belém az erő, ez a szavaim komolyságából és a kíváncsiságomból is kiérezhető. Hallanom kell, mert ha olyan bátor voltam és sikerült jól elszúrnom, ami a karrierembe is kerülhet, akkor aztán örülhetek majd magamnak, hiszen ezért dolgoztam egész életemben. Most nem érzem úgy, mintha heteken belül képes lennék bármire is.

Sokáig gondoltam, hogy a szüleink valamit nagyon félrenéztek akkor, amikor eldöntötték, hogy összekötik az életünket. De azt hiszem megunták mindannyian, hogy csak ránk várnak. Elég volt csupán ránk nézni, mindketten a munkánknak, a szenvedélyünknek, a hivatásunknak éltünk és mindent ennek szenteltünk alá. Volt időszak, amikor úgy vélekedtem, hogy megéri lemondani arról, hogy családom legyen, mert jobban érdekelt speciel az, hogy milyen újabb édes titkokat tudok felfedezni csekély kis képességeinkről, elvégre csodálatos, hogy az emberek nagy része nem is rendelkezik a mágiabirtoklás képességével. Elég csupán azokat a statisztikákat figyelembe venni, hogy Nagy-Britannia teljes lakosságából ami nem csekélyen több mint 65 millió, csupán 3000 fő születik különleges képességeivel. Sokszor nekem elég, ha az adatokból levont konzekvenciától teljesen elragadtatom magam és máris nem létezik számomra sem isten, sem ember. Karen pedig egyszerűen túlságosan is elhivatottan szerette volna az embereket megóvni és minden téren tisztán kiszolgálni a rendszert - lássuk be a mai napra ez majdhogynem lehetetlenné vált. Ha bemegy, mi lesz vele? Elfogják?
Sokáig csak éltünk egymás mellett, ki-ki a saját dolgára igyekezve, mégis az események és hogy kezdenünk kell a házasságunkkal is valamit ha már így alakult egy különleges helyzetbe taszított minket: rájöttünk, hogy a munka nem minden, hogy cefetül magányosak vagyunk a magunk módján és erre csak úgy tudtunk rájönni, hogy az események fellángolásával párhuzamosan kezdtünk egyre többet és többet aggódni a másik testi épségéért. Sosem mondtuk ki, de egy oldalon állunk, sosem beszéltünk a Rendről, de feltételezem mindketten tudunk a létezéséről. Most pedig kissé úgy vagyunk itt egymásba kapaszkodva, mintha minden más összeomlott volna a fejünk fölött. Ha az enyém fölött annyira nem is, fogalmam sincs, hogy neki mi lenne igazán biztonságos. Itt maradni biztosan, de azon kívül? Mi lesz holnap, a napokban, a következő hetekben? Ő az igazgató, neki kellene összefognia az embereit, én mégsem szívesen engedném ebbe bele.
Elmosolyodok a hálálkodásán, amikor csak magunk vagyunk kettesben, semmire nem görcsölünk rá, olykor úgy érezzük, hogy az idő is megáll vele. Most is kissé olyan, mintha mi ketten lennénk csak. A hajára pillantok, még ebben a félhomályban is tisztán látszik, hogy árnyalatot vált. Ujjaim kuszán szántanak a tincsekbe. Aggódom még mindig érte, magamat is szükségesnek érzem valamivel nyugtatni.
- Ne akarj felkelni. - utána kapok, de kicsit elkések vele. Hogy ne kelljen visszadőlnie, inkább a háta mögé csúsztatom a kezem, másikat pedig a térdhajlatába, hogy lendületből keljek fel és induljak el vele a hálóba. Nem számít, ha kicsit véres lesz, egy kis varázslat mindennel csodákat művel.
- Vele holnap is ráérsz beszélni, most inkább aludj. Kérsz inni vagy enni valamit? Talán erőre kapnál tőle. - a lépcsőn óvatosan lépdelek fel, óvatosan mintha csak attól tartanék, hogy egy kis megmozdulástól is fájdalmat okoznék neki. Majd könyökkel nyitom le az ajtót és lépek vele be a szobába. A helyiségben sötét van, a függönyök elvonják azt a kis fényt is, ami az ablakokon át jönne be. A hatalmas ágyra teszem le őt és takarom is be egyből. Leülök az ágy szélére, hogy fölé támaszkodjak, egy csókot lehelek a homlokára.
- Sajnálom, hogy olyan csúnyán összevesztem veled egy hete.

Érdekes érzés rájönni, hogy mit jelent neked a másik, az akivel az életed összekötötted, és hogy az idő elteltével mennyire megszokássá vált, hogy egymás mellett ébredtek reggel. Egyszer éreztem még hasonlót, de nem tartott sokáig. Az elején még nehéz volt belegondolnom, hogy Ian és én valaha is többet látnánk majd egymásban, mint a karrierünk miatt, mint a személyiségünk miatt, de igaznak vélem most már: az ellentétek vonzzák egymást.
Valószínűsítem én is hasonlóképp aggódnék érte és törődnék vele, ha bármi történne. Az ő munkája valahogy mégis biztonságosabb és magamról pedig tudhattam volna, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat, hiszen ezekben az időkben mit is várhat egy magamfajta beosztásban lévő ember? Foggal és körömmel próbálok tenni a jóért, a jobb világért és azért, hogy kiűzzük ezt a vérmániát, tisztogatási kényszert a közösségünkből, de mondhatni eddig elbuktunk. Sokkal többen vannak, erőfölényükben pedig érezhető, egyre több belső embert is megkaparintanak.
Halovány mosolyommal nyugtázom a felkelési próbálkozásom és ahogy Ian óvatosságra int, ismét. Még gyengén és szinte mozgásképtelenül is megpróbálok izgágán viselkedni, de mégis hálásan tekintek a férjemre, amikor könnyedén emel fel és minden mozdulatával arra figyel, hogy nekem nehogy fájjon. Az emeletre felérve megkönnyebbülés tölt el. A sötét szoba mindjárt kellemesebben hat rám, a szemeim is megnyugvást találnak, és a pihe-puha ismerős ágyikó azt a kényelmet biztosítja számomra, amire most tényleg szükségem van. Óvatosan fészkelem be magam, és utána hálás tekintetem Ianra szegeződik ismét.
- Semmit nem tudnék most, de talán majd később. - Jóleső melegség járja át a testemet, ahogy betakar és én oldalra billentem a fejemet, hogy jobban lássam az ő arcát.
- Nem számít. Mindketten... makacs személyiségűek vagyunk, nem tudunk soha dűlőre jutni ezekben az ügyekben. - Biztos, hogy találnánk valami alkut, biztosan tudnánk úgy végezni a munkánkat, hogy elég idő jusson egymásra is. Nem szeretném beszabályozni őt, nem akarom, hogy miattam feladjon mindent, amit elkezdett, de rosszul esik, hogy néha szavak nélkül hagy itt egyedül, és az üres ház megrémiszt, ismét magányosnak érzem magamat. Próbálok most nem erre koncentrálni, de nem is kell már, hiszen a gyógyító az ajtóban állva szólal fel, kéri meg Iant, hogy menjen ki pár percre - ha nem sikerül elsőre, nyomatékosabban kéri -, majd ha a férfi elhagyta a szobát, az ajtó becsukódik, én pedig kicsit rémülten, ám mégis kérdőn pillantok a nőre.
- Mrs. Sullivan, szükségesnek tartottam néhány szót beszélni Önnel, mielőtt elkezdjük a gyógyítás további részét. - Megköszörülte torkát, majd közelebb lépett. A karom felé nyúlt, a kötésen nézegetett valamit, azután arcomat kezdte el kémlelni. Kicsit megrémisztett. - Kockázatos lenne azokat az erős bájitalokat használni az Ön állapotában... - Puhatolózott, de én nem értettem. Szerintem látta ezt ő is az arcom mimikájából.
- Pontosabban, hogy érti, hogy az én állapotomban?
- A bájital amit használok a különböző típusú sebeknél, betegségeknél kimutat dolgokat pár csepp vér felhasználásával. Mrs. Sullivan, Ön várandós. - Arcom olyan fehérségbe borult szavai hallatán, hogy szinte éreztem, amint kisuhan belőle a vér és lefagy, megdermed, és percekig ezzel bámulok a gyógyítóra. Nem tudom, mit kellene erre még reagálnom, mert pont ez az a dolog amire nem számítottam és ami még jobban aggodalomra ad okot ezek után, az az, hogy vajon a gyermeknek nem lett e bármi baja az ütközés közben. Beszédre nyitnám a szám, de még mindig gyenge vagyok és most még gyengébb, így ő megelőz.
- Egyszerű gyógyteát ajánlanék az orvosságok helyett. Ha kicsit jobban lesz, megerősödik, megvizsgálhatom, de úgy vélem, a gyermeknek semmi baja nem lett. - Feláll és egyszerűen, haloványan mosolyogva indul el az ajtó felé, majd még egy "gratulálok" elhagyja a száját, amit én szinte már fel sem fogok. Magam elé bámulok amikor az ajtó nyílik és Ian újra belép rajta. Hogyan fogunk tudni mi ketten felnevelni egy gyereket, ha még egymásra sem vagyunk teljesen felkészülve?

Nagy félelmem volt az utóbbi időben, hogy valamikor megsérül, ránk találnak, a családdal zsarolnak meg valamelyikünket, vagy mindegyik ezek közül. Utóbbi a teljes megsemmisülés és tanácstalanság lenne, de előbbi sem elhanyagolható, főleg mikor az ember élesben érzi, a saját húsába mar az átok okozta fájdalom, ami nem szűnik csillapodni. Látni az annyira féltett társunk arcán a fájdalmat, a kínokat, a vért, annak a szagát érezni és a tudat, hogy majdnem rosszabb vége is lehetett volna, émelyítő. Ahogy az is émelyítő, hogy ha végignézek a házon, mindenütt olyan nyomokra bukkanok, melyek csak a feltételezést hivatottak megerősíteni, felforgatták teljesen az életünket. Tudom, hogy ez azt jelenti, mostantól teljesen új időszámítás kezdődik és sokkal de sokkal jobban oda kell figyelnünk minden lépésünkre, ha nem akarjuk egymást elveszíteni. A szüleim mindig fontosak voltak nekem és soha nem tagadnám, hogy alappilléreit jelentik az életemnek, amely nélkülük soha nem alakulhatott volna mondjuk így. De nem tagadhatom, hogy Karen az elmúlt félévben legalább ennyire oszlopos tagjává nőtte ki magát untatóan egyszemélyes életemben és mostanra jutottam el oda, hogy igen is rá is gondolnom kell és nem mehetek mindig csak a saját fejem után. Ő ezt tette, most pedig a következményeit szenvedi. Vele együtt pedig én is. Most mégis csitítani igyekszem őt is, ahogy magamat is. Nem szabad pont most gyengének mutatkoznom, nem tehetem meg, hogy csak felállok és odasétálok a három tölgyfa lábon álló márvány földgömbhöz, ami igazából egy lenyitható tető és konyakot rejt a belseje poharakkal. Nem szoktam inni, megárt egy kevés is, de most úgy érzem, egy kis erősítő sohasem jönne rosszul.
- És látod, hogy mi lett a vége... Nem szabad hibáznunk, mert ki tudja legközelebb mennyire üt vissza. - bizonytalan vagyok és az egész helyzettel bizalmatlan. A világgal, az emberekkel, a kilátásainkkal, mi lesz így a jövőben? Megbízható mindaz a néhány személy igazán, akik ide hozták őt? Tudom, hogy az egyikük rendtag és azt is, hogy benne bízhatok. De a másik? Egyáltalán kivel osszam meg a kételyeimet?
Az ajtó kinyílik, a beszűrődő fényre pedig arra sandítok. Csak a gyógyító az, aki nagyobb léptekben elindul befelé. Nem hagynám itt szívesen most Karent, de nem sok választási lehetőséget adnak nekem. Végigsimítok a kézfején, majd nagy nehezen felegyenesedek az ágytól. Nem történhet semmi baja végül is, itt vagyok, csak megnézi mi van vele... Biccentek csak a kérésre, az ajtó felé indulok. A lábaimat ólomszerűnek érzem, hogy el kell hagyjam a helyiséget. A hatalmas olvasóterem felé indulok, már csak megszokásból is, hisz nagyon sokszor használjuk azt a helyet amolyan dolgozószobaként. Végigjártom az ujjam a polcokon lévő könyvek gerincén, ahogy elindulok a hatalmas  íróasztal felé. A londoni lakásunkban sokkal kisebb ez a helyiség, de talán stílusra hasonló. Nem akartam, hogy Karen teljesen idegennek érezze a házat, így ezt a helyiséget igyekeztem annak mintáján átrendezni. Még közel sincs kész, még bőven van mit alakítani, ha igazán belakottá akarnánk tenni. De annak hatalmas, hogy minden szegletében a létforma nyomait lássuk, ketten kevesek vagyunk ehhez. Az ablakhoz lépek, kipillantok rajta. Most tényleg sokkal jobban hiányolnám azt a konyakot, bár nem tudom mit várok tőle, hogy felmelegítsen? Ahhoz bőven elég lenne a feleségem mellé bebújnom, nem? Apropó, vacsorát még intézhetek neki.
Amikor megörököltem a házat és eljöttem megnézni, nem számítottam arra, hogy majd társaságot kapok - a nagybátyám szeretett adni arra, hogy ő gazdag és lássák is rajta, szeretett kisebb partikat adni, bővítette a lakosztályokat, mintha végtelenített szobák sokasága következne egymás után, a bútorok mind olyanok voltak, amelyekhez hozzányúlva már arra figyeltem, nehogy egy karcolást is ejtsek rajta, valamint amivel nem számoltam sosem, hogy egy házimanóval találkozok össze. Egész barátságos, látszik, hogy a gazdája törődött vele, én pedig megörököltem. Megtehetném, hogy elengedem, menjen csak világgá, de úgy érzem egy ekkora házban mindig lenne annyi tennivaló, hogy a plusz kézre szükségünk legyen. Különben is, amíg nem voltunk itt, kire bízhattam volna a házat? Nála jobban senki sem ismeri, én pedig úgysem dolgoztatom halálra. Még sosem volt hozzá egy rossz szavam sem. De a házat illetően bőségesen volt mit tenni vele. A hall is már nagy, ahová beléptünk, eleganciát tükrözött és igazából egészen modern dolgokkal szerelték fel, hogy hozzá nyúljunk. A nagybátyám nem volt híve a túlontúl giccses dolgoknak, de azért bőven akadt olyan bútor, amitől egyszerűen csak megszabadultunk. A hatalmas nappalit már sokkal inkább olyanná tettük, ami nekünk megfelel, ahogy a konyhát is. Bár utóbbihoz sokat nem nyúltunk, csak a színeket változtattuk meg, a nagybátyám rajongott az arany színű holmikért, mi azért kevésbé. Megszüntettem a térbővítést, hisz semmi szükségünk nincs milliónyi szobára, esteket pedig aligha rendeznénk. Én nem vagyok egy nagy társasági személy, Karen pedig... kit hívnánk meg ide, ha nem tudjuk, kiben bízzunk? Szóval így maradtunk annyiban, hogy kihasználjuk az olvasóterem által adott teret és azt a potom hét szobát a két fürdővel, a padlástérrel, a pincehelyiséggel, melynek bejárata kintről, hátul nyílik le és a hátul elhelyezkedő kis fészerrel, ahol minden olyan tartozékot felhalmoztak, ami egy udvar, a kert és a teljes birtok karban tartásához szükséges. Nagy a ház, de talán belakható. Úgy ha lenne vagy hat gyerekünk, egészen kihasznált is. De ilyen időkben ki gondolkozzon ilyenen?
- Bindy, kérlek készíts valami vacsorát és hozd be a gyógyteát a szobába. -  tekintetem a manó hatalmas tanácstalan kék szemeivel találkozik össze, ahogy leérek a konyhába és eszembe jut, mit is akartam. Fogalma sincs, mi történik, csak hogy baj van, bátortalan tekintete pedig arról árulkodik, hogy fogalma sincs mit tegyen. Adok neki feladatot, ha szükséges, előbb vagy utóbb pedig úgyis tudni fog mindent, ha még további személyek is jönnek. De bár ne jönnének, most szívesen rekesztenék ki mindenkit. A manó tüstént sürögni kezd, én pedig egy picit elmosolyodok. Ezt már egészen kezdem megszokni, mint valami állandó fix pont az életünkben. Sarkon fordulok egy apró mosoly kíséretében és elindulok fel az emeletre. Már végeztek, odabentről nem hallatszik beszélgetés - a gyógyító tán a mosdóba ment - így csak benyitok. Kíváncsk pillantásom az övét keresi, ahogy beljebb lépek az ágy felé. Nem tudom eldönteni, állva vagy ülve jobb, de tudom, hogy úgysem bírnék megmaradni egy helyben.
- Mit mondott?

Ugyan nem vagyok most erőm tejében, hogy hosszan és megértően beszélgessünk erről a dologról, hogy veszélyben vagyunk a munkám miatt és vigyáznunk kell hová lépünk, mert bárhol akna lehet és mint most is, egy pillanat alatt jöhetnek a veszélyek. Nem állunk túl jól, ezt be kell vallanunk, hiszen a sötétség egyre több embert szív be, egyre több varázslény áll az Ő oldalukra és így már a kezdetektől hátrányban vagyunk, és csak talán az a szerencsénk, hogy a szaktudásunk, a komoly képzéseinknek köszönhetően az emberek akik mellettünk harcolnak erősek és komoly tapasztalattal rendelkeznek. Nekem is erősnek kell lennem, erősebbnek mint most vagyok és mindent meg fogok tenni ezért, és a csapataim védelméért is. Soha nem volt gondom az elszántsággal, a tettrekészségemmel, de mégis kevésnek érzem ezt jelenleg, és oly gyengeség árad belőlem, amilyet még soha nem tapasztaltam eddigi életem során. Lehet, hogy ebben Iannak is szerepe van, hiszen amióta kezdtük megérteni egymást, hébe-hóba elkalandoznak a gondolataim és a figyelmem is sokszor más felé kalandozik, de nem hibáztatom ezért őt, sem magamat, mert ez az élet rendje, valakivel össze kell kötnünk azt. Mégis szerencsésnek érzem most magam, hogy nem hidegültünk el egymástól még jobban, hogy engedtünk és közelebb kerültünk. Ez bizonyítja a mai helyzet is, akármennyire bosszantó.
Kicsit aggodalmas tekintettel pillantok Ian után, ahogy elhagyja a szobát amikor a gyógyító belép. Tudom, hogy ez egy olyan nyomás mindkettőnknek, ami meg fogja határozni a jövőnket, főként az enyémet, ha valami olyasmit közöl velem, ami miatt például nem tudom folytatni a munkámat, hiszen erre áldoztam az egész eddigi életemet. Nem vagyok egy igazán türelmes típus, így amint becsukódik Ian mögött az ajtó, csak kérdőn tekintek a gyógyítóra, aki szintén nem habozik, biztosan szabadulni akar már tőlem, épp elég gondot okoztam ígyis. Testem sóvárog valami fájdalomcsillapítóért, a karom éppenhogy nem esik le, egyetlen rezdülésre is olyan maró fájdalom kap el, hogy legszívesebben ordítanék.
A hír viszont teljesen meglep. A gyomrom hirtelen görcsbe is rándul, a kezemmel ami nem fáj, hirtelen odakapok a hasamhoz. Más esetben valószínűleg örülnék, de most több dolog is aggodalomra ad okot. A mióta kérdésemre azt hiszem még meg is tudom adni saját magamnak a választ, viszont a sok aggodalmaskodás, a kiküldetések és a mostani baleset vajon milyen hatással lehetett arra a szerencsétlen pár hetes magzatra? Nagyot nyelek, és csak bólintani tudok utólag a gyógyítónak, össze kell szednem szavaimat, nehéz megszólalnom és nehéz is lesz. Hogyan fogom ezt előadni Iannek? Hiszen biztosan érdekelni fogja, hazudni pedig nem hazudhatok, hiszen ez mindkettőnket érintő dolog...
- Kérem, minél előbb ejtsük meg azt a vizsgálatot. - Szólok még halkan a gyógyító után, majd fejemhez kapok a kezemmel. Levert a víz, az arcom már nem fehér, hanem vörös, szemeim pedig aggódóak, de lehunyom őket egy pillanatra, annyira csak még a férjem meg nem jelenik és mellém nem lép, kérdése pedig olyan hányingert kelt bennem, hogy nem is tudom, hogyan válaszoljak rá, hogyan adjam elő mindezt. Mi lesz, ha az én hibámból baja esik a gyermekünknek? A gyermekének? Mi lesz, ha nem tudok neki megadni mindent amire vágyik? Ha ebben a világban ki az aki vállalni mer gyermeket? A varázslóiskolában is olyan aggodalommal engedném el, hogy talán bele is halhatnék... magam mellé teszem kezemet, Ianéért nyúlok, majd összeszedem gondolataimat.
- Azt javasolta, gyógyteát igyak az orvosságok helyett mert... - Nagyot nyelek és akaratlanul is aggódó tekintettel pillantok rá, pedig épp hogy nem szeretném megijeszteni őt. - Mert szerinte nem kellene orvosságot szednem az én állapotomban. - Szinte visszhangzik a fejemben a gyógyító hangja, próbálok kicsit feloldódni, így egy aprócska félmosolyt erőltetek arcomra mielőtt kimondom...
- Várandós vagyok.

Kedvem szerint bejárnám az egész házat töviről hegyire, csak mert nem bírom megállni, hogy ne mászkáljak vagy ne csináljak valamit. Az agyam nagyon azon dolgozik, hogy még milyen védővarázslatokat tehetnék a birtokra, hogy tényleg de tényleg mindenkit távol tarthassak innét. Egyszerűbb lenne valahol teljesen máshol elrejtőzni, de legnagyobb tudtommal senki nem tudja igazán azt, hogy nagybátyám pontosan hol élt. A fickó egész életében paranoid volt és senkiben nem bízott, így halt meg gyermektelenül és család nélkül, kijelölve engem egyetlen örökösének. De csak mert mindig nagyra becsülte a kutatásaimat, hogy mennyire feltörekvő vagyok és talpraesett. A végrendeletében egy feltételt szabott, ha egyszer valaha is megnősülök, akkor az esküvőt itt tartsam. Amúgy sem akartam máshol, nincs szebb ennél a gyönyörű tájnál, végtelen zöld hegyek, a nyugalom és béke lakozik itt, amíg ezt is fel nem dúlják a halálfalók. Itt még egy darabig teljes bizonyossággal vagyunk biztonságban, a kérdés az, hogy meddig lehetséges ez.
Azt várom már, hogy nyíljon az ajtó, minduntalan fülelek, hogy visszamehessek. Mint valami megbolydult világtalan, úgy érzem most magam. Hisz az imént majdnem elvesztettem! Sohasem gondoltam volna, hogy valakiért ennyire fogok aggódni, ahogy azt sem, hogy ennyire szeretném majd megóvni is. Talán erről beszéltek a szüleim, ezt nem láttam még első házas napjaimban vagy épp a szervezések közepette. Talán ők látták Karent gyengédnek lenni, de igazából azt hiszem csak hasonlónak gondolták hozzám. Bizonyára azt hitték, majd két konok és makacs ember majd megszelídíti egymást. Nem tévedtek, mert úgy érzem mellette váltam emberibbé, olyan férfivé, aki méltó arra, hogy felesége legyen és családra gondoljon. Családra, egy ilyen világban, mi?
Eszembe jut, hogy itt a házimanó, aki ugrásra kész, hogy tegyen valamit. Még szokom a gondolatot, hogy lakik velünk valaki, aki nem egészen olyan mint mi és igazából szolga szerepe van, én igyekszem mindig tisztelettel bánni vele. Megérdemli, mindent elsőre teljesít. Egyikünk sem szokta a manóval éreztetni, hogy ő tulajdonképpen nem családtag, hanem használati eszköz - sokaknál. Nem fér el ez a bánásmód az elveim között, mindig is udvariasnak neveltek és tartom magam ehhez. Őt is megörököltem, ergó a családom része már.
Kiadom a feladatot, addig is elterelem a gondolataimat. Ha talán csak rövid időre, de biztosan. Mégsem tudok lenyugodni és egy helyben maradni. Talán már túl is vannak mindenen, Karen mindjárt sokkal jobb színben lesz és... és mégis sápadtabb, mint volt mikor kijöttem. Arcomra aggodalom ül ki, mi történt? Közelebb igyekszem hozzá, az ágy mellett csak az arcát fürkészem, mintha választ kapnék. El fogja mondani, ebben biztos vagyok. Pedig mennyire jó lenne, ha csak olvasnék a fejében, átérezném mit és hogy élte meg és... de nem, megbeszéltük, hogy soha de soha nem használom a szerzett képességeimet rajta. Ennyit érdemel, ennyivel megtisztelem. A kezemért nyúl, nagy lehet a baj. Vagyis ez egy teljesen természetes mozdulat, de úgy érzem, most nem. Motyog, de nem az igazi, mondja, de miért mondta ezt neki a gyógyító? Ezer kérdés merül fel bennem és fullad bele a bizonytalanságba vagy inkább a felismerésbe. Pislogok néhányat, aprót megrázom a fejem, mint aki nem hallotta elég jól az alábbiakat. Le kell ülnöm, ehhez már szükséges. Még aggodalmasabban pillantok rá, érzem ahogy a vér kiszalad az arcomból. Szabad kezemmel az arcára simítok, nem tudom, hogy ennek a hírnek örüljek-e vagy sem. Őszintén nem tudom. Megzavarodom.
- Ez biztos? - szeretném hinni, hogy egy álomban vagyunk és igazából mindjárt felébredünk egy olyan világban, ahol nincsenek halálfalók, szenvedés, vérontás. Nem érzem azt, hogy erre a világra kellene ennek a babának megszületnie. Mégis képtelen vagyok azt mondani, hogy nem szabad, hogy megszülessen.
- Én... örülök. - valahonnan mélyről megkönnyebbülés szakad fel, bizonytalan mosolyra görbül a szám, megint megsimítom az arcát. De tekintetem továbbra is aggodalmas.
- Mi lesz most így? Mi lesz vele, velünk? Így nem mehetsz vissza... még komolyabb bajod esik. És neki is.

Egy gyermek. Az én karrierista életembe. Nem tudom, hogyan férne össze a kettő, igazából terveztem majd egyszer visszavonulni bizonyos időre ez miatt, de még nem ilyen hamar, nem ilyen korai időszakában a házas életünknek. Félek még attól, hogy nem leszünk majd jó hatással mégsem egymásra idővel, hogy esetleg valamelyikünk kikészül vagy magára marad, mint ahogy ez a mostani helyzet is jól megmutatta. Nem szeretnék egyedül nevelni egy gyermeket, de gondolom Ian sem örülne annak, ha én elmennék. A mai nap után már biztos is lehetek ebben. Természetesen ez a veszély már nem fog fenyegetni, hiszen így, hogy ez kiderült, a munkámat bizony csak mértékkel végezhetem. Fáj a szívem, de biztosan nem fog olyan túl sok ideig tartani az egész, hamar vissza tudok majd menni és nem veszítek ezzel... mondjuk ki tudja, lehet, hogy ha megszületik a gyermekem, akkor majd teljesen átértékelem az életemet vagy nem tudom. Egyszerűen nem tudom átgondolni logikusan ezeket a dolgokat, mert annyira nem voltam még ebben a helyzetben, hogy teljesen idegen tőlem.
Ahogy Ian bejön én csak percekig bambulok. Valahogy el is felejtettem már hirtelen a fájó karom, most kicsit más irányba eveznek gondolataim, más problémákkal kell szembenéznem ami kissé... keményebbnek tűnik mint egy gyógyítható seb a karomon. Első körben az, hogy hogyan is fogom neki elmondani. Miért akarna ő ezekben az időkben gyermeket? Egyáltalán milyen hatással lesz majd rá ez az infó... remélem, nem fog itthagyni egyedül megint hónapokra, nem tudom, hogyan birkóznék meg ezzel. Aztán mély levegőt veszek és előadom a témát. Közben végig fogom a kezét, kicsit talán meg is szorítom, jobban mint előtte, aggódóan. Jól esik, ahogy végigsimít arcomon, de az, hogy elfehéredik... igazából pontosan azt mutatja, hogy annyira lepődött meg ezen ő is, mint én. Pedig mi hoztuk össze ezt a gyereket...
- Igen, azt mondta a bájital kimutatta... - Mintha értenék hozzá, pedig nem. Egyáltalán nem és azt sem tudom elképzelni, hogy egy gyerekkel a kezemben flangáljak a házba majd kilenc hónap múlva. Sokat kell addig még tanulnom, az biztos.
- Én is örülök, de meglepődtem, nagyon. - A beszédemből érzem, hogy még mindig lüktet a karom, így kicsit visszaveszek. Ian kérdéseit soknak találom, nem hiszem, hogy totálisan jó és használható választ tudnék adni most mindenre, de megpróbálkozom, mert amúgy is szeretnék válaszolni.
- Nem tudom mi lesz, de együtt kellene kitalálnunk. - Az aggodalom és a meglepődöttség még mindig valamilyen formában az arcomra van írva. - Én... akármennyire is karrierista vagyok, nem leszek felelőtlen. - Mondom hallkan, kissé erőtlenül, kezét elengedem, óvatosan simítok végig rajta, majd hasamra teszem. Nem nagyon tudom még elhinni.
- De azt sem szeretném, hogy Te egyedül hagyj engem így... - Vallom beőszintén. Most már kettőnk miatt kell aggódni, és ezekben az időkben nem lenne túl szerencsés, hogyha egyedül maradnék ebben a nagy házban.

Nehéz elhinnem az egészet, hogy jutottunk el ide? Hogy lehettünk ennyire felelőtlenek és kishitűek? Ha még azon sem tudunk igazán túllendülni, hogy letegyük a munkát... most pedig mellbe vág a hír, hogy gyerekünk lesz. Most kell erősnek lenni, most kell csak igazán összefognunk a családunkat, mindent mi közös. Képtelen lennék úgy gondolni erre a gyerekre, hogy nincs helye a világunkban, ebben a romló társadalomban. Mert egy igazi csoda, hogy megfogant.  
Most tanácstalan vagyok és elég csak ránéznem, hogy tudjam, ő is osztozik ebben velem. Fél, félti a babát. Ugyan ki akarna egy elbukó társadalomban felnőni terror alatt? Nem lesz aranyvérű, nem lesz Voldemort pártján, ha pedig az esélyeket latolgatjuk, hogy nem fog felnőni mondjuk árván, akkor az sem túl nagy. Összevetve mindent aggasztó a helyzet. De csak kezembe veszem az övét és inkább magam nyugtatása végett csókot adok a kézfejére.
Mi van akkor, ha meg tudjuk védeni? A kétségek gyötörnek, de szkeptikus sosem voltam. Csak szórakozott és léha, aki minden  lehetőséget figyelembe vesz. Manapság sosem lehetünk elég óvatosak.
- Szóval teljesen biztos... - ha bájital mutatta ki, akkor nem kételkedhetünk az igazában. Milyen jó, hogy felfogadtam azt a gyógyítót, legalább tud alternatív megoldásokat is a gyógyulására, talán még jobb is lesz. Ami pedig nem utolsó, kiderült ez az egész. Nem fogunk nyugodtabban aludni, de talán elég lesz Karennek intó jelnek, hogy mostantól tényleg vigyáznia kell, mert nem csak magáért felel.
- Megtartsuk? - talán az egyik legfontosabb kérdés, amit fel kell tennem, amit meg kell beszélnünk és bármire is jutunk, akkor ahhoz kell tartsuk magunkat. Aztán csak a hasán nyugvó kézfejére simítom a tenyeremet. Hallgatok pár percig, hagyom, hogy leüljön bennem a sok gondolat, érzés mindezzel kapcsolatban. Őszintének kell lennünk egymással, nem?
- Nem érzem úgy, hogy jogom van dönteni egy élet fölött. De nem hagynálak magadra. Most, így főleg nem. Hiba volt elmennem, akkor nem sérültél volna meg. - bűntudat gyötör, amit tudom, hogy képtelen lennék csillapítani. Talán majd megiszok egy pohárral abból a szíverősítőből, ha már elalszik, enyhítően hatna rám ideig, óráig. Erősnek kell lennem, mégis gyengének érzem magam. El kell határozzam magam, hisz ki ha nem én?
- Itt biztonságban tudhatlak téged. És őt is. Senki nem tud a helyről, csak akikben megbízom.

Minden jel arra utal, hogy ez most már teljesen biztos. Kiböktem, elmondtam neki, még ha aggódtam is a válaszok lehetőségétől, amiket majd ad nekem. Meg kellene kérdeznem, hogy ő akarja-e? Biztos vagyok benne, hogy ő megtartaná, hogy ő szivesen felnevelné, de én valóban szeretném? Szinte teljesen elmerülök gondolataimba, amik ezer felé röpködnek jelenleg, egyik felemmel még félig a támadásban élek, a másikkal pedig a sokk amit a gyógyító okozott, amikor még csak kis jelét sem mutatta meg a testem annak, hogy valami nincs rendben, valami megváltozott. Különös, pedig mindig azt gondoltam, hogy egy nő már az első pillanattól kezdve érzi, ha egy új élet fejlődik ki benne. Egy új élet, egy kis lélek, vér a vérünkből.
- Teljesen. - Megbízom a gyógyítóban, még ha nem is ismerem, még ha soha nem is láttam. Már miért hazudna egy ilyen dolgokról? A bájital pedig nem hinném, hogy hamis eredményt mutatna ki. Őszintén, nem számítottam a kérdésre amit feltesz nekem. Megtartsuk? Visszhangzik bennem, de valamiért olyan forróság önti el a testemet, olyan védelmező ösztön lesz rajtam úrrá, amit nem is értek.
- Természetesen megtartsuk, ez nem is kérdés! - Csattanok fel hirtelen. Magam is meglepődök ezen, hiszen olyan erő járja át hirtelen minden porcikámat, amit még azelőtt soha nem tapasztaltam, sőt... most nem gondoltam volna, hogy ebben a félkómás állapotban lehetőségem van. Természetesen elgondolkodom ezen is, szinte elsőként jut az eszembe, hogy milyen világot is élünk most, és egy ilyen világban milyen lehetőségei lennének egy gyermeknek, de talán meg tudjuk oldani, talán képesek leszünk rá, hogy testünkkel, lényünk egészével védelmezzük majd ha megszületik és lehetőséget biztosítsunk egy jobb életre, egy barátságos környezetre. Ezért fogok kűzdeni a továbbiakban, nem magam miatt, nem a körülöttünk lévőkért, hanem érte.
- Teljesen felesleges ezzel büntetned magad, ha elmentél volna, akkor is ez lenne szerintem, hiszen én csak a munkámat végeztem. - Mindig is tudtam, hogy egy viszonylag veszélyes szakmába vágtam bele, már évek óta csinálom, és még így is érnek meglepetések, így - osztályigazgatóként. Hiába a sok éves tapasztalat, az elhatározottság, ha kiesik az ember a gyakorlatból egyetlen pillanat alatt elveszhet minden. Most mégis örülök a szerencsémnek, hiszen a kis élet is elveszhetett volna a hibám miatt. Azt soha nem bocsátottam volna meg magamnak.
- Rendben, akkor itt maradunk. - Előbb vagy utóbb biztosan megbarátkozom a hely gondolatával és sikerül majd otthonosabbá tennem - tennünk, most már csak azzal a problémával kell megbirkódnom, hogy hogyan fogom félretenni a karrierem, a pozícióm, hiszen tudjuk, nem vagyok az az egyhelyben ülős típus. Talán majd így több idő marad a családra, a testvéremre és Ianre is. Így biztosan még közelebb kerülünk egymáshoz. Sóhajtok. Fáradt vagyok, de nem tudnék most elaludni. Túl sok minden forog a fejemben.