A dolgozószobám óriási ablakain tökéletes fény verődik be a munkához. Meg kell vallanom, sokkal jobban szeretek itt lenni egyedül elbóklászni mint bent a Minisztériumban. Ott mindig rámsóznak valami ügyet, amiből nehéz kimásznom. De persze sokszor elengedhetetlen, hogy a munkát hazahozzam.
Pont mint ma... A rendetlen dolgozóasztalon halomban állnak a mappák és a különböző papírok, amik szétválogatás után csak egy aláírásos megerősítésre várnak. Az előttem lévő ügy viszont jóval komolyabb figyelemre és megértésre szorul. Az óriási bögre kávét már háromszor újratöltöttem, de szemeim alatt a sötét színű karikák már elárulják, mennyire nehezen koncentrálok. Beletúrok a hajamba, és egy óriásit sóhajtok, majd újra az elejére lapozok az aktának. Megpróbálok mindent szépen, egyessével átvenni, de egyszerűen nem értem, mit a hiba, hol a bökkenő, hol van az az árulkodó jel, amin el tudnék indulni... vagyis az embereim, akik nem mellesleg rám várnak, mert ez egy kiemelkedően fontos ügy.
A külvilág fel sem tűnik, azt sem tudom Ian hol van, itthon vagy éppen dolgozik, nála sosem tudom eldönteni, hogy várjam e haza vagy ne - hiszen ilyen egy igazán jó házasság nemde? -. Pálcámmal intek egyet, az ajtót kinyitom, hogy némi huzat érje az arcomat, ami már lángokban ég a dühtől és az idegességtől. Ismét a bögrémért nyúlok, de az balul sül el, és minden az aktára folyik, minden kávé, ami a bögrében volt. Kilököm magam alól a széket, felugrom, miközben a bögre a földre gurul és darabokra törik, az a huzattól és a hirtelen szelemtől pedig a papírok is tovarepülnek.
- Az Istenit ennek a napnak! Egyszer nem mehetne valami tökéletesen! Minek is töröm magam, el sem hiszem?! - Olyan hangos morgásba kezdek, hogy szerintem erre még a szomszéd is felfigyel. És ha rajtam múlik, még egy jó darabig így is folytatom tovább, miközben a papírokat próbálom összeszedni a földről.

Esküszöm teljesen feltölt a kis találkozó emléke. Pedig ma csak az Abszol útra ugrottam el néhány könyvért. Amilyen napi szintű levelezésben vagyok a Czikornyai & Patza dolgozóival. Ha rábukkanok valami különlegesebb darabra, tőlük szoktam megrendelni, hogy aztán hazahozzam a kis gyűjteményembe. Imádom, mert igazán különleges művek birtokába juthattam így. Figyelmemet azonban mostanság az a kis könyvecske köti le, amit Richardtól kaptam. Egyszerűen valami magával ragadó a vezetése.
Belépve az ajtón a cipőmből sebtében lépek ki, ahogy a talárom is pillanatok alatt a fogasra libben. Ezt a komfortot kifejezetten szeretem idehaza, hogy noha még viszonylag idegen nekem a lakás, mégis hoz magával egyfajta melegséget, stabilitást és kényelmet. Ezt szokás otthonnak hívni nem?
Már épp indulnék a szobám felé, hogy az utazóládámban kialakított könyvespolcra illesszem a többi közé szerzeményeimet, meghallom Karen hangját a dolgozószoba felől. Hangos, haragos és kissé talán feszültnek is éreztem. Valami történhetett, nem szokott ennyire tajtékzani. Megtorpanok a nappaliban, várok pár pillanatig – fülelek – aztán lassú léptekkel elindulok a szoba felé. Az ajtó nyitva, így feltételezem, tudja, hogy itthon vagyok. Kíváncsi tekintettel pillantok hozzá be és még mielőtt bármit lépne, emelem a pálcát felé.
- Tergeo. – mondom halkan, mire a kávé azonnal eltűnik mindenhonnét és ismét a bögrében gyűl össze. De nem állok meg ennyinél, elteszem a pálcát és közelebb sétálok. Kíváncsi vagyok min bosszantotta ennyire fel magát. Bár ami azt illeti elég ránéznem és tudom – egy merő stressz.
- Pihenj egy picit, olvass, meditálj, kapcsolódj ki. – az asztalhoz sétálok és a sarkának nekitámaszkodok majdhogynem mellette megállapodva. Tényleg nem tetszik ez a kimerült arc. A két könyvet bal kezembe veszem és megérintem az állát, egyben gyengéden felemelve magam felé.
- Ne érezd úgy, hogy a világ a te vállaidat nyomja. Nem tesz jót az egészségednek, hogy itthon is csak dolgozol. – csupán sejtésem lehet afelől, hogy tényleg ezt csinálta eddig is, amikor nem voltam itthon. Talán bosszanthatja is, hogy beleütöm az orromat a dolgaiba. De a legnagyobb jóindulattal mondtam azt, amit. Ezt pedig a mosolyom is elárulja rólam.

Az asztalra könyökölök és a kezembe temetem arcomat. Hosszú pillanatokig maradok így, csupán a fejemben lévő gondolatokra figyelek és a külvilágot teljesen kizárom. Valahogy nem megy ez ma nekem. Le kell nyugodnom és talán majd azután sikerül dűlőre jutnom. Talán...
Felsóhajtok és elengedem magam, hátradőlök az órákkal ezelőtt még kényelmesnek tűnt székben, majd a derékfájdalomra ami belémhasít kicsit elhúzom a számat. Felkeltem én ma már ettől az asztaltól egyáltalán? Nem is emlékszem. Hirtelen kapom fel ismét a fejemet, miközben meghallom a varázsigét és a kávé pillanatok alatt felszívódik mindenhonnan. Valahogy nem tudok már gondolkodni, ez eszembe sem jutott volna és őszintén annyira szétcsúsztam már, hogy azt sem tudom megmondani, hol van a pálcám. Miért nem születtem pálca nélküli varázslóképességekkel inkább? De jó is lenne néha!
- Nem is tudtam, hogy itthon vagy. De köszönöm. - Ha tudtam volna, nyilván becsukom az ajtót, hisz nem akarom megzavarni őt sem, és nem akarom hogy ezt a dühösebbik énemet is lássa.
Meglepetten hagyom, hogy közel jöjjön hozzám és az államhoz érjen. Őszintén ha magamba nézek igazán jól esik most ez a kedveskedő hangnem és a "cirógatás", amire sikerül kissé elvörösödnöm és kevés hiányzik, hogy a metamorfmágiám is előbújjon a rejtőzködéséből. Szerencsére sikerül visszatartanom.
- Tudom, hogy nem tesz jót, de nem tudok másra gondolni... - Rángatom meg a fejemet, de közben nem veszem le róla a pillantásom. Olyan másnak tűnik most, vagy csak én érzem magam másként? Nem is tudom eldönteni, őszintén. Összetúrom a papírokat az asztalon, félreteszem, majd felállok. Kihúzom magam, nyújtózkodom egyet, aztán az ablakhoz sétálok. - Régóta itthon vagy? - Azt sem tudom mennyi az idő. Rég voltam már ilyen nyúzott és őszintén nem szerettem volna hogy Ian ilyen helyzetben lásson engem valaha is.

Meglepettnek tűnik, ez az ami először az eszembe jut a tekintetünk találkozásakor. Vajon számított rá egyáltalán, hogy majd haza jövök? Vagy megszokásból elkönyvelte, hogy majd lerovom a tiszteletkört idehaza és visszatérek a munkámhoz. Mint ő a sajátjához. De úgy gondolom, hogy ha én tudok szünetet tartani, akkor annak is eljött az ideje, hogy ő is megtegye ugyanezt.
Halovány mosoly ül ki az arcomra a válaszától. Köszönöm. Amennyire ismerem, az ilyen szavakat nehezen érdemelik ki tőle az emberek legyen az bárki, rokon, alkalmazott, egy idegen az utcáról... Vagy tán tévednék és van egy sokkal de sokkal kevésbé merev és érzéketlenebb oldala? És ha igen, mi késztette rá arra, hogy ezt a szerepet húzza magára?
Ha most tudnék valami jó megoldást, valami remek varázslatot hogy ellazítsam vele, biztosan nem haboznék kimondani. Vagyis... voltaképpen olykor kimondani sem kell, olykor a pálca sem kell hozzá hisz belőlünk ered a mágia, kisgyermekkorunktól fogva, csak rákényszerítjük magunkat, hogy egy eszközbe vezetve alkalmazzuk később. Végül mindez elfelejtődik. Mint ahogy az is, hogy az imént még eltörött egy bögre, a tartalma pedig a földre ömlött. Pillanatnyi az az állapot, amikor ennyire közel vagyok hozzá és úgy érintem meg, ahogy még eddig egyszer sem tettem. Talán mint egy normális házastársi kapcsolatban illik.
- Akkor ne gondolj, kapcsold ki. Vedd észre, hogy van a munkán kívül is más. - igazából a munkán kívül van minden, én pedig ezt sosem felejtem el. Lehet, a kapcsolataimat hanyagolom, de bármerre járok, ott mindenre figyelek egyszerre. Szeretem megélni a pillanatot. Elhúzódik tőlem, a papírjai után nyúl amik immár teljesen szárazak és odébb teszi. Csak figyelem, amit csinál.
- Nemrég értem haza, könyvesboltban voltam. - emelem magam elé a két könyvet amit egészen eddig szorongattam a kezemben. Ritka példányok, érdekes dolgokat tartalmaznak. Bár azt hiszem, nem neki való olvasmány.
- Nos... ha már így alakult, van kedved vacsorázni valamit? - nos... igen, ezt úgy értem, hogy csináljunk közösen egy programot. Csináljuk meg, együk meg, érezzük jól magunkat. Vagy tilos lenne? Mégis mit szól hozzá? Minek veszi? Szerintem roppant szórakoztató lenne. Ha már igazából a randevús időszak kimaradt az életünkből.

Őszintén nem tudom hová tenni mondatait. Kicsit meglep és el is gondolkodtat. Hiszen velem akarna lenni? Vajon azért mondja ezt? Nem is ismerjük egymást igazán, én nem tudom, hogy ha fordított lenne a helyzetünk, mit mondtam volna, mit tettem volna. Kicsit felvonom a szemöldökömet, majd bólintok. Ezzel azt hiszem beadtam a derekamat.
- Igyekszem. Csak nehéz, amikor annyi minden nehezedik rám. - Tudjuk mi a helyzet odakinn. Tudjuk, hogy mi az, amit nem tudunk figyelmen kívül hagyni. És mivel egy olyan osztály vezetője vagyok, aminek kulcsfontosságú szerepe van ebbe az egészbe, ezért nincs más választásom, ha ki kell dolgoznom a belem hát ki kell dolgoznom. Eddig pedig többször is megtettem, egyedül voltam, nem számított, de most hogy itthon van Ian is, nem tudom, hogyan alakulhat. Elgondolkodtató.
Próbálok kicsit túllépni az agyaláson. Pontosan azért teszem fel azt a kérdést neki, amit felteszek. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy várjam e haza vagy ne, ezért is lehettem olyan meglepődött az elején egy kicsit. Hümmögök egyet válaszként a könyvesboltra. Nem is tudom megmondani mikor voltam utoljára könyvek között. Arra sem emlékszem, mi volt az utolsó amit olvastam. Jó rég lehetett már. A Reggeli Prófétánál mostanság kimerül a lista.
- Remélem találtál valami izgalmasat. - Próbálok kicsit kevésbé hűvösen válaszolni neki, kijavítani a hibáimat, majd megfordulok következő kérdésére. Halovány mosoly jelenik meg az arcomon, és kicsit elengedem magam, próbálok rájönni arra amit mondott, hogy csak zárjam ki a munkát és a "mást" vegyem észre.
- Végülis miért is ne? Ma még úgysem ettem valami túl sokat. - Közelebb lépek és tekintetem az övébe emelem. - Mit lenne kedved enni?

Együtt érző pillantást kap tőlem amikor azt mondja, mennyire nehéz neki. Sejtem, hogy nehéz, amennyire nekem is nehezedik némi nyomás a vállaimra - pedig csak kutatgatok - úgy neki különösebben is. És hogy őszinte legyek, ebben a pozícióban manapság nem csak piszok nehéz, de borzasztóan veszélyes is. Nem gondolkoztam el azon, hogy tulajdonképpen mi van kettőnk között, de azt hiszem féltem ettől. Az egész Minisztérium egy ketyegő bomba, az ő pozíciója pedig a gyújtókanóc. A miniszteré volna? Tévedés... a miniszter döntéseket hoz, irányít, de a közbiztonság és az ország stabilitásának feladata az ő kezébe összpontosul valahol. A halálfalóknak már gyanítom, hogy nagyon zavarja ő a szemét. És nem kérdés, hogy egy nap megpróbálnák akár likvidálni. Én azonban dolgozom azon, hogy előttük járjak. És esetlegesen megpróbáljam őt is megvédeni, ha meg tudom. Elvégre a feleségem és ez már egy ideje nálam sok mindent felülír. Még ha nem is így tűnik, még ha csak egy szerencsétlen figurának is gondol. Elpillantok a bögre felé, mégsem eshetek ki a szerepemből. nem tarthatom vele folyamatosan a szemkontaktust, nem viselkedhetek az eddigiektől eltérően.
- Tudom, hogy nehéz. Hallom, mi történik odakint. - mondom végül csöndesen. Azt már nem teszem hozzá, hogy én nem a Prófétából értesülök az eseményekről. Arról neki nem kell tudnia.
Örülök is amikor a könyvekre terelődik a téma. Ó, remek. Rögvest nyújtom mindkettőt felé. Igazából tudnék is akár órákig mesélni róla. De csak egy kis ízelítőt kap.
- Olyan mágiáról szól, amire mi nem vagyunk képesek. Valaki készített tanulmányt korábban más lények mágiájáról, ami valahol eszméletlenül lenyűgöző és valahol hasonlatos a miéinkhez. Ha már a dementorokkal szövetség köttetett az Azkaban esetében, akkor szerintem nem lehetne kizárt egy hasonló szövetség mint ami esetlegesen van a Roxfortnál is a kentaurokkal. Békés együttélés a nagyobb jó érdekében. - mosolyodok el lelkesen és tekintetemet már ismét rá függesztem.
- Ha érdekel, nyugodtan megnézheted. Igazából egy tucat ehhez hasonló könyvem van. Némelyike tiszta jogi de... szerintem különlegesek. És ritkák. Legutóbb Richard barátomtól is kaptam egy hasonlót, abban a pálca nélküli mágiahasználatról van szó. Igaz, kicsit nehézkes olvasmány. - a nyelvemre harapok, lassan annyit beszélek. De ha egyszer fellelkesedek valamin, akkor nem állít meg semmi sem.
- Öhm... ugye nem ez a bögre lötty az első ami a hasadban landolt? - gyanakodva pillantok el a tárgy felé, majd ahogy közelebb lép hozzám, ismét rá.
- Nem tudom, valami frisset, meleget, finomat, amit a feleségem főz nekem. - mosolyodok el őszintén. Azt hiszem a saját szavaimtól egy picit én is zavarba jövök, de ideje ismerkedni a helyzetünkkel. Jó reggelt.

Bólintok. Egyet és mégegyet, de már nem teszek hozzá semmit ehhez a témához. Mindenki tudja mi folyik odakinn, egyszerűen csak elég kilépni az utcára és a hűvös, a sötétség mindent elárul. A jeges érintések és kétségbeesett arcok a mindennapomat képezik, nincs olyan délelőtt amikor a jelentésekből ne egy újabb halott varázsló és/vagy mugli kerülne repertoárra.
Elveszem tőle a könyveket, majd érdeklődést mutatva lapozok bele az egyikbe, és közben a lehető legnagyobb - legalábbis ami tőlem most kitelik - figyelemmel hallgatom őt, ahogyan elhatározottsággal és teljes beleéléssel meséli azt, hogy miről szólnak.
- Hm, érdekes lehet. Biztosan felnyitja egy-két ember szemét akik másként látják a helyzetet. Lehet, hogy majd egyszer kölcsönkérem. - Nyújtom vissza neki őket. Nincs időm olvasni. Persze, ha nagyon akarnám és rászánnám az időmet akkor biztosan lenne, de mégis inkább a munka lebeg a szemeim előtt. Mosolyára apró mosollyal válaszolok, és most úgy érzem, mintha a gondolataimban olvasna, hiszen az imént jajgattam az miatt, hogy miért is nem születtem pálca nélküli varázslónak. Nem tudok mit felelni erre, a nagy lelkesedése kicsit megrémít és félek, ha azt mondom nincs időm erre, akkor megint valami nagybeszédet lejtene, amire most abszolút nincs szükségem. Vagyis van, csak nem akarom helyeselni azt amit mond, és ígérni sem semmit mert tudom hogy úgysem az lesz. Holnap úgyis visszatérek a halomnyi munkám fölé. A bögrére pillantok, ahogy felteszi a kérdést. Elgondolkodom, és összehúzott szemöldökkel tekintek vissza rá.
- Mennyi az idő? - Nem emlékszem mikor ettem utoljára, talán az éjjel, de az is lehet, hogy csak tegnap este? Megrázom a fejemet és az ajtóhoz lépek, miközben visszafordulok egy apró vigyorral Ian megjegyzésére. Jól esik ezt hallani, őszintén zavarba jövök és mégis olyan furcsán érzem magam ettől a kijelentéstől.
- Hát, remélem össze tudok hozni valami olyat, amit megeszel mert őszintén mondom, már jó rég nem főztem semmit. - Kicsit pánikba is esek. Mit főzzek egyáltalán? Mi az amit még nem fejeltettem el? Tekintetemmel biccentek neki, hogy akkor menjünk ki a konyhába. Talán az egy szerencsém, hogy mindig van itthon minden, amire szükség van egy jó kis ebéd előkészítéséhez. Először csak a pulton lévő teáskancsóért nyúlok, két bögrét teszek az asztalra és töltök mindkettőnknek. Kezdésnek.
- Nem vagyok a tipikus háziasszony, sem jó feleségnek nem mondanám magam. - Fintorodom el. Azt sem tudom, mi egy feleség dolga. Bah.

A mosolyom őszinte az érdeklődésére. Vajon az érdeklődése is őszinte a könyveim iránt? Vajon ha nem lenne annyi dolga amennyivel megnehezítik a mindennapjait a napi történések, megyetlenkedések akkor vajon tudna időt szakítani másra? Mondjuk rám, amikor nem szólít a kötelesség és a tudásszomj. Azt hallottam róla, korábban is ennyire elhivatott volt. Ezt becsülöm benne de vajon ez neki is elég vagy egyszer rádöbben hogy mi minden van még az életben amit nem szabadna kihagynia? Egyben nagyon hasonlítunk, a hivatásunk felé ki-ki a saját terepén a végtelensègig elköteleződünk. De az idő is telik csak a fejünk fölött. Èn olykor megállok töprengeni, de ez elég lenne kettőnknek?
Mosollyal válaszolok neki, hisz mással nem nagyon tudnék. Úgy hiszem a könyves témából ennyi éppen elég nekünk. Pedig szívesen megkérdezném, ő vajon miket szeret? Klasszikusokat vagy egészen másféléket? Vajon magára szán elég időt? Észre sem veszem igazából, hogy az asztalnak támaszkodva figyelem m őt, miközben összefonom magam előtt a kezeimet. Mint ha nem akarnám azt befogadni, hogy az ő hozzáállása egy picit visszafogottabb az enyémhez képest. Pedig ez nagy szó. Épp ezért kapom fel a falióra felè a tekintetemet. Nem tudom igazából megmondani mennyi van, hisz csak besaccolni tudnám. De pontos akarok lenni mint mindig.
- öt múlt. - pillantok vissza rá tétován. Őt ennyire elnyelték volna a papírok? Annyira kiismerhetetlennek tűnik nekem most mègis egy kissé zavarodott.
- ha ötcsillagos fogást szeretnék enni, akkor elviszlek valami elit helyre ebédelni vagy vacsorázni. Én nem a kirakatéletre vágyom hamis szavakkal. Én téged akarlak megismerni akár a főztödön keresztül. - zsebre teszem a kezeimet és elindulok utána. Azt mondják az ember már erről is megismerszik, vajon ha kibillentem picit a megszokott életéből,  előbújik a valós személyisége? Mert kötve hiszem, hogy a valóságban is egy rideg nő lenne...
Megköszönöm a bögre teát, belekortyolok az italba. A konyhapultnak támaszkodva kezdem figyelni, mit kezd el csinálni. Bejött a számításom, miszerint itthon mindig van minden.
- most ezen talán meglepődsz, de tudtam, hogy mit vállaltam veled. Tudtam, hogy nem lesz egy rövid séta és azt is, hogy nem a tipikus mintafeleség vagy. De sosem mondhatod azt, hogy nem vagy jó feleség ha ki sem próbáltad. - mondom én ezt úgy, mint egy megátalkodott szent. Pedig nem vagyok az. Leteszem a bögre teát és a hűtőbe nézek.
- mit szólnál kései ebédként valami viszonylag gyors kajához? Sonkás-sajtos tèszta? - pillantok rá végül.  Nem tudom szereti-e.

Kicsit elkerekednek a szemeim amikor meghallom az időt. Oké, akkor tényleg itt az ideje, hogy most már valami szilárd táplálékot is bevigyek a szervezetembe. Tekintetemmel Iant követem, egyszerűen csak nem tudom megérteni, hogy miért mond nekem ilyen csábító dolgokat. Engem akar megismerni. Nem gondoltam volna, hogy ez a pillanat is el fog jönni... vagyis gondolhattam volna rá, hiszen házasok vagyunk vagy mi fene. Egyszerűen csak én nem az a típus vagyok aki bármi többet várt volna el ettől az egyességtől, de talán kellene. Talán kicsit bele kellene húznom és odatennem magam, hogy tényleg megismerhessen vagy legalábbis egy kis részemet megmutathassam neki és lássa, hogy nem vagyok egy házsártos sárkány, akit csak a munkája érdekel. Mert van egy másik oldalam is, amit már jó rég senki sem látott és azt hiszem ideje lenne ismét felidézni. Csak nehéz, rohadt nehéz.
- Azért jó ezt hallani. Mármint, nem is tudom mit vártam... - Talán azt, hogy ötcsillagos háziasszonynak gondol majd és ez lesz mindig az elvárás? Vagy hogy teljesítenem kell és minden kívánságát lesni amikor itthon van? Valahogy nekem teljesen más dolgok ugranak be a házasságról mint amit tapasztaltam az utóbbi időben. Mégiscsak jó, hogy ilyen dolgokról is tudunk kicsit beszélni és tapasztalni mert egyébként lehet, hogy téveszmében élnék életem végéig. Szavai meglepően hatnak rám. Arcom pirospozsdás, mégis próbálom leplezni mindezt, például azzal, hogy a tárolóba dugom a fejemet. Előveszek néhány apróságot, majd belekortyolok a teámba.
- Igazad van. - Ennyi futja hirtelen tőlem, és az étel gondolatára egyből megkordul a gyomrom. - Jó lesz a tészta. Úgyis rég ettem már ilyesmit. Kivennéd kérlek a sonkát és a sajtot? - A tésztát elővadászom én a felettem lévő szekrényből, majd egy edénybe vizet öntök és megállok. Tekintetem ismét Ianre szegeződik.
- Öhm, izé, megtennéd, hogy meggyújtod, mert nem tudom hol a pálcám. - Bökök a tűzhelyre. Mit gondolhat most rólam, istenem, de szétszórt vagyok, ezt nem hiszem már el! Mély levegőt veszek, majd kifújom és haloványan elmosolyodom. - De azt már tudjuk, hogy te jó férj vagy. - Sikerült neki kirángatni a munkából, nem hagyja, hogy éhenhaljak és még megértő is. Kell ennél több?

Mit gondol egy nő vajon, amikor épp megismerkedik a leendő férjével? Jelen esetben természetesen már csak a férjével, hisz nem volt idő semmiféle ismerkedésre a házasságunk előtt. Azelőtt annyit tudtunk egymásról, amennyit szükséges volt, családra és pozícióra való tekintettel. Ami azt illeti elég keveset tudunk egymásról és ezáltal nem igazán tudjuk azt sem, mi lenne a jó a másiknak, vagy mit várnánk a másiktól. Azt tudom, hogy én mit nem várnék és igyekszem bővíteni a repertoáromat abból a szempontból, hogy tudjam, milyen nő ő valójában. Azért mosolyt csalnak a szavai az arcomra.
- Egy tökéletes háziasszony már hétfogásos vacsorával várna haza és ha egy percet is késnék, már leszidna. Egy ilyen életre nem is vágynék, akkor inkább haza sem jönnénk. Elég sok időt töltünk így is távol egymástól, részemről inkább csak a megszokás. Tudod, amikor hosszú évekig nem kell senkihez sem hazamenni, akkor berögzül, hogy bárhol ugyanolyan jó. - igazából nem ugyanolyan jó, hisz a kényelem sok helyütt luxus, de nem panaszkodom. Én keresem néha a bajt és én választottam ezt a hivatást. De így érzem magam hasznosnak.
Kiveszem a sajtot és a sonkát a hűtőből, hogy aztán a konyhaasztalra tegyem. Ő ahogy látom egészen elvan a tésztával és a vízzel, vagyis... majdnem egészen. Én addig már fogok egy kést, előkerítem a reszelőt, amik egy-egy könnyed intésre maguktól szelni, aprítani és reszelni kezdik az összetevőket. Még egészen össze is szóródik egy kupacra, hisz aztán a tésztához megy a végén. Felsandítok felé. Ehhez most nem kell pálca, hisz elég vegyes a tűzhelyünk, ha akarjuk ilyen, ha akarjuk pedig... lekapom a gyufát a szomszédos polc tetejéről és már gyújtom is meg. Szeretem ötvözni az ilyen dolgokat, szerintem tök érdekes. A tűz pillanatok alatt a kis kör alakú lap peremén lobog, amire hagyom, hogy rápakolja a vizet.
- A pálcád a dolgozószobádban maradt. - vagyis feltételezhetően közös dolgozószoba, de inkább ő használja, így a birtoklását is joggal teszem hozzá. Csak mi ketten vagyunk itt, két külön szobában, egy plusz dolgozóval, konyhával, fürdővel, nappalival és előszobával. Nincs más miatt szükségünk arra, hogy esetleg megosszuk a helyiségeket. Pedig majd kell, valamikor egyszer talán. Elgondolkozva pillantok rá.
- Szerintem nem vagyok jó férj, hisz állandóan valahol máshol járok. Hív a kötelesség, így is mondhatnám. Pedig most már ide is hív. De igyekszem, ami azt illeti. Neked van bármi elvárásod? - elteszem a gyufát közben, hogy csináljak is valamit közben. Majd csak az asztalhoz sétálok, ahol lassan elfogy a sajt és a sonka. Pedig alig hallgató érces súrlódásuk talán picit oldja a feszültséget, amit némiképp érzek.
- Úgy hiszem, hogy az általad elképzelt férj fogalmát nem én testesítem meg.

- Értelek. Akkor azt hiszem egészen hasonlítunk egymásra. - Vonogatom meg a vállamat majd tekintetemmel az övét keresem. Kíváncsi vagyok mit gondolhat ilyenkor legbelül, mit érezhet, amikor a házasságunkról esik szó. Nekem ez egy érdekes pont az életemben. Se jó se rossz. Egyelőre semleges érzésekkel teli. Ha arra gondolok, hogy milyen látszatot keltettünk az esküvőnk napján, hogy hogyan éreztük magunkat akkor és utána, hogyan éreztem magam amikor elment és nem jött haza jó ideig, hát változó. Ha ez mindig így menne, azt biztosan nem bírnám ki szó nélkül, de még egyelőre csak azzal vígasztalom magamat, hogy nem kötődünk egymáshoz, van időnk alapozni és nem vagyok rászorulva, hogy egy férfira támaszkodjak. Eddig sem voltam, régóta egyedül élek már. Félek, hogy más lennék ha megadnám magam neki.
Az összetevők a vacsihoz már készülnek, én pedig a vízzel babrálok. Nem szeretem a mugli eszközöket használni, sosem nyúltam még hozzájuk és ezekután sem fogok igazán. Lehet, hogy csak azért mert félek, hogy elbaltázom és valami kárt csinálok, de még úgy igazán nem is gondolkodtam ezen. Ő olyan könnyedén, varázslás nélkül gyújtja meg a tűzhelyet, hogy oldalról kíváncsiskodva pillogok felé, majd kijelentésére eszmélek csak fel újra.
- Jó, hogy legalább kettőnk közül valaki észbentartja a dolgokat. - Őszintén én a dolgozószobámban sem találtam már egy ideje azt a fránya pálcát, biztosan látta valahol. Talán rendet kellene kicsit raknom, aztán biztosan meglenne. Majd holnap, munka előtt. Szavai viszont teljesen kizökkentenek. Elvárások? Nekem? Kicsit fel kell nevetnem azon amit mond.
- Nem, nem... nekem nincsenek elvárásaim. Azt sem gondoltam sose, hogy valamikor férjem lesz, úgyhogy... - Remélem nem veszi bántónak ezen szavakat. - Miért, mit gondolsz, milyen férjre vágyom? - A tészta a forró vízben landol közben, majd ismét kezembe veszem a bögrémet és kíváncsi tekintetemmel pillantok Ian felé. Most ugyan érdekelne, mit gondol ilyen szempontból rólam.

Halovány mosoly játszik a szám szegletében. Valóban hasonlítanánk egy picit is? Pedig annyira ég és földnek tűntünk. Bár magamat nehezen tudnám meghatározni, sokszor szárnyalok, elvisz a fantáziám és a képzelőerőm, míg közben ha szükséges, két lábon állok a földön. Olykor nem értem magamat, mégis valahogy megvan a harmónia. Vajon közöttünk működne az a bizonyos harmónia?
Most szó nélkül segítem ki és vállalom ki a részem a kajakészítésből. De szerintem ez így helyes, nem tudnék addig pöffeszkedni, amíg ő meg tesz és vesz és rohangászik. Talán az összhangot így ki is tudnánk alakítani, hisz nem egyoldalú lenne a házasságunk. Ha csak abba belegondolok, mondhatta volna azt is, hogy hagyjam most pihenni. Helyette itt van és beszélgetünk. Most először igazán és meg kell valljam, tetszik.
Talán másban is hasonlítunk, sosem lehet tudni...
- Csak megpillantottam. Megkeressem? - talán egy kissé zavartan pillantok el megint a reszelő felé, ami elnémul. Immár az utolsó sajtdarabka is a kupac tetején pihen. Megragadom a reszelőt és a mosogatóhoz lépek, amit elég csak megnyitnom, a reszelő ismét életre kel a kezemben és a víz alá röppen, ahol egy szivacs automatikusan kezdi el suvickolni. Vannak aprócska varázslatok a lakásban, amiket egyfajta örökérvényűre találtunk ki. Miért kelljen mindig kimondani a varázsszót, ha tehetjük ezt kényelmesebben is?
Elmosolyodok a nevetésére. Ennyire vicces volna? Vagy inkább csak olyan váratlan, igaz? Én is így érzem.
- Hogy őszinte legyek, én sem. És akármennyire is furcsa beismerni, de igazuk van. Normális életre is szükségünk lenne, még ha ilyen időben nem is ez az első és nem is akarnánk gyereket. Vagyis izé... iszunk bort a tésztához? - megrázom a fejem, ez az egész kezd teljesen abszurd irányba elmenni. Miért beszélek én olyan témákról amik soha de soha nem fordultak volna meg a fejemben? Még csak nem is ismerem őt. A kérdésére felé fordulok aztán.
- Őszintén? Szerintem téged már rég szeretett bárki is. Egy nő legyen bármilyen törekvő és független, mégis csak nő és... Ó jaj, vigyázz, fut a víz. - odasietek, hogy elzárjam a gázt, mielőtt kibugyog a víz. Sután kapok a gomb felé. Aztán rajtam a sor, hogy elnevessem magam.
- Úgy érzem, annyi mindent meg kellene nekünk beszélni. - pillantok végül fel rá eltűnődő tekintettel.

Legyintek egyet és megrázom a fejemet határozottan.
- Áh, hagyd. Majd meglesz. Annyira nagy szükségem amúgy sincs most rá. - Ahogy ő visszafordul az elkészült sajtreszelékhez, én egy kanállal megkeverem a vízben lévő tésztát. Olyan tökéletesnek tűnik most ez a pillanat, nem gondoltam volna, hogy ilyen nyugodtan fogunk tudni valaha is együtt bármi is csinálni. És hogy ha őszinte akarok lenni, egészen jól sikerül összedolgozunk is, szinte szavak nélkül.
Felvont szemöldökkel fordulok vissza felé miközben az elvárásokat és a férj-feleség témát kezdjük el taglalni. Kicsit vicces, ámde ez a mosoly hamar lefagy az arcomról, hiszen tényleg komoly dologról van szó és nem hagyhatom csak úgy figyelmen kívül ezt az egészet. Nagyot nyelek, főleg a gyerek említésén, majd megvonom a vállamat.
- Nem tudom, normális élet? Nem hinném, hogy nekünk olyan valaha lehet. - Rázom meg a fejemet. Talán kicsit kellemetlen lehet ez a pár szó a számból, de persze nem úgy értem, hogy nem adok magunkat esélyt, csak csupán a helyzet, amiben jelenleg élünk, és az én munkám... nem biztos hogy tudnánk teremteni a jelenben egy olyan biztonságos légkört és családias hangulatot mint azt elképzeljük vagy mint amire vágyunk. - A bor jó ötlet. - Kell egy kis lazítás. Nem is tudom mikor ittam utoljára alkoholt. Nekidőlök a pultnak, összefonom karjaimat, miközben végighallgatom amit mond. Furcsa érzés ezt más szájából hallani. Én akartam szó se róla, csak nem gondoltam, hogy Ian ilyen jól ki tud ismerni ennyi idő után. Valamit azért csak mutatok magamból, nem teljesen úgy történnek a helyzetek mint az én elképzeltem. Kicsit elkerekednek a szemeim, mozdulni sem tudok hirtelen és csak az zökkent ki ebből az egész gondolatmenetből, amikor odakap és elzárja a gázt mellettem. Tekintetemmel követem. Kicsit beharapom ajkamat, nem tudom mit válaszoljak, így hát felkapok egy konyharuhát és leveszem az egényt a gázról majd leöntöm a vizet.
- Hát igen, eléggé le vagyunk maradva más házasokhoz képest. - Jobbnak láttam nem elmondani a véleményemet erről a rég szeretett dologról. Csak megsózom kicsit a tésztát, majd elveszem a pultról az előkészített összetevőket és befejezem a kaját, mielőtt még túlságosan belebonyolódnánk a részletekbe.
- Megterítenél, kérlek?

Hát nos rendben, idehaza valóban nincs szükség pálcára. Elvileg idehaza semmire sem lenne szükség, csak a puszta kezünkre, csak hogy felnőttkorunkra kiöljük magunkból azt a képességet, hogy akár a saját tenyerünkkel is előidézzük azt, amit a pálcával lehetséges. Elgondolkodtató és én kacérkodok az elmélettel. Hisz láttam embereket, akik rácáfoltak a pálcahasználat elengedhetetlenségére. No lám, ha nagyon koncentrálok, nekem is megy ám.
Olyan különös olyan témákat boncolgatni, amelyek talán jelen pillanatban egyikünkhöz sem illenek sőt mi több, egyikünkről sem lehetett volna mindeddig elképzelni. De a jelenség itt van, mi pedig összeházasodtunk. Ha nem is szerelemből, ha nem is gyengédségből, kötődésből, inkább színtiszta haszonból, de összekötöttük az életünket. Mégis kell róla beszélnünk, bármilyen szokatlan, hisz valamilyen szinten nekünk is kell normális életet élnünk. Házastársit is gondolom. Én nem tudnám elképzelhetetlennek tartani, hogy hozzá érjek úgy, ahogy azt csak nekem szabad. Egy pillanatra elragad a gondolat. De csak egy egészek kicsike pillanatra.
Nem firtatom tovább a kételkedését, hisz én magam ugyanilyen kételkedő vagyok. Gondterhelten ráncolom össze a szemöldökömet és tűnődöm el egy pillanatra, miközben az államhoz emelem az öklöm. Mint ha csak megtámasztani szeretném a levegőben azt. De hát rajtunk múlna az a normális élet, nem? De ebben igaza van. Egyszerre vívódok magamban, ellent is szeretnék mondani neki, de igazat is adni. ki gondolta volna, hogy ma eljutunk ide. De ő sem firtatja tovább. Talán hagyni kellene. Talán korai lenne bármi ilyenről beszélni, ami MI vagyunk, ami ránk vonatkozik, ami csak kettőnket érint.
Csak bólintok a borra. A pillanat elszáll, hogy bármivel is rácáfoljak a felvetésére. Igaza van, én pedig belátom, hogy bármi ilyet korai lenne boncolgatni. Egyszerűen még egymást sem szoktuk meg, nem hogy minden mást, mi lényeges. Rendben, akkor ismerkedjünk egymással. Ő feltesz egy kérdést, én készségesen válaszolok rá. Minden egyes rezzenése lelki szemeim előtt van, minden egyes kis megmoccanása információként tódul a fejembe. Ah, fején találtam a szöget. Elég csak rá pillantanom, ahogy elzárom a gázt. Talán zavarban van, talán éhes, én hagyom, hogy tevékenykedjen a tésztával. Kiszolgálom magunkat a borral addig, a kis mellékhelyiségbe benyitva veszek elő egy üveg bontatlan vöröset. Jó ízlésre vall, elég csak vetnem rá egy pillantást.
- Persze. - válaszolok egy kissé kurtán. Én még mindig a bor címkéjét olvasom, miközben elsétálok az asztal mellett egyenesen a polcokig, hogy levehessem onnét a tányérokat, majd a fiókból az evőeszközöket. Na meg szalvéta! Az okvetlenül fontos. végül két pohárral sétálok az asztalhoz és felbontom a bort. Kitöltöm a poharakba, miközben azt érzem, telnek a csöndes percek.
- Vörös jó lesz a tésztához, igaz? - amint leülök, az asztalon lévő adventi koszorú egy gyertyáját is meggyújtom. Hmm... a gyertya valóban megalapozza egy romantikus vacsora idilli képét. Mosolyogva pillantok Karenre, ahogy közben tálal.
- Jól mozogsz a konyhában, ahhoz képest, hogy nem vallod magad konyhatündérnek.

Nem mondd semmit. Tekintetemmel pár pillanatig követem őt, nem túl feltűnően. Talán valamiféle választ vártam volna, ám mégis megértem, hogy miért nem adott semmit. Remélem azért nem sértettem meg, hiszen nem úgy gondoltam, hogy nekünk nem lehet egyáltalán közös jövőnk. Csupán csak bizonytalanul vágok neki az előttünk álló lehetőségeknek. Már ha lesznek olyanok. Mondjuk ahogy eddig Iant megismertem, egyértelműen lesznek csupán csak rajtam áll, hogy mit hozok ki ebből és merre felé vezetem a történetünket. Nehéz, néha azt érzem, nagy nyomás nehezedik rám a házasságunkban is.
Miközben én befejezem a tésztát, addig ő gondosan minden szó nélkül készíti elő az asztalt és a bort. Néha sandítok egyet hátra, egy apró mosoly is megjelenik az arcomon a végeredmény láttán. Romantikus mégis egyszerű. Nem is tudom mikor vacsoráztam utoljára gyertyafénynél. Pillanatok alatt végzek, majd egy tálba teszem a tésztát és az asztalhoz viszem. Tekintetem a vörösborra esik, egyértelműen bólintok Ian kérdésére, természetesen megfelel. Ez a kedvencem. Nem véletlenül volt ilyen bor itthon még ha nem is iszom mostanság ilyesmit.
- Szabad? - Nyúlok Ian tányérja után, majd ha megengedi akkor szedek neki a friss, igazán jóillatú tésztából. A gyomrom nagyot mordul, érezhetően éhes vagyok most már, nem is bánom, hogy végre eljutottunk a vacsi pontjához. Apró félmosoly jelenik meg az arcomon a kijelentésére, majd helyet foglalok vele szemben.
- Köszönöm, azért igyekszem. Régen azért többet főztem... meg ilyenek.
- Vonom meg a vállamat és közelebb húzom magam az asztalhoz. Egy villát veszek a kezembe. - Hát, akkor jó étvágyat. - A nyál is összerándul a számban, de nem habozok sokáig, úgyis gyorsan kihül a tészta, beleszúrok a villámmal és már a falat a számba is kerül. Jó érzés meleg ételt enni, itthon készítettet, rég volt már ez is.
- Ez igazán jó ötlet volt tőled. Egyébként te szeretsz főzni? - Két falat között próbálok valamiféle társalgásba kezdeni, kínosnak érzem a közöttünk lévő csendet.

A pillanatnyilag feszültséget okozó témák után meglepően jól továbbgördülünk. Talán valahol tényleg igaza volt a szülőknek, hogy látnak valamit ebben a házasságban. Ha éppenséggel nem a személyiségünk erőssége mutatkozik meg, tudunk mi normálisan is beszélgetni egymással. Pedig boríthatnánk az asztalt is egymásra, hisz egyikünk sem igazán tesz eleget a házastársi kötelékeknek.
Bólintok, ahogy elemeli a tányért, figyelem a mozdulatot ahogy a tésztát a tányérba rakja. Nem is tudom igazán eldönteni, hogy mire mondta ő azt, hogy egyáltalán nem házias. Dehogynem, házias, sőt mi több igazán nőies. Most, hogy van módom alaposabban is szemügyre venni a vonásait, most hogy nem kell kifogásokat keresnem, min tűnődhetek. Csak figyelem őt. Figyelem és talán egy picit csodálom is, hogy mennyire más ilyenkor. nem ilyennek ismertem látásból sem, de mint ha most igazán olyan lenne, mint az esküvőnkön volt. Könnyed, önfeledtebb. Elmosolyodok, ahogy megkordul a gyomra. Talán tényleg kár lenne most olyan témákkal előhozakodni, mint egy közös gyerek, ha egyszerűen még magunk között sem tisztáztuk igazából, mi lehetséges egyáltalán.
Ahogy végez, a borospoharamért nyúlok, amit megemelek felé.
- Akkor egészségünkre. - mondom némi bizonytalan mosollyal. Úgy gondolom, rengeteg dolgot kell még megbeszélnünk, amire talán egy vacsora nem is lesz elég. Biztosan nem lesz elég.
- Jó étvágyat. - kicsit talán kurtán mondom, de ami azt illeti ezekre az illatokra én is kellően megéhezem. Rá kell jöjjek, hogy meg kell tanulnunk időzíteni minden olyannal, amit mondani akarunk. Talán egy rövidebb ideig csak csöndben eszem, végül csak felpillantok rá amint lenyelem a falatot.
- Megnéznélek téged azzal a régi éneddel. - tekintetem őszinte, utólagosan pedig egy kis mosolyt is mellékelek a komoly arckifejezésemhez. Ez az Ian, játssz csak. Játssz úgy, hogy őt se zavard meg vele.
- Egyedül nem igazán, bár grillezni szeretek. - eltűnődöm azon, mennyire is szeretek főzőcskézni. Társaságban teljesen más, erre alighanem az imént jöttem rá. Én örülnék annak, ha tudnánk ilyen programokat kitalálni. Aztán meg persze...
- Én jobb szeretem csodálni, amikor a feleségem alkot valamit. Mielőtt félreértenél, nem aszerint ítéllek meg, hogy mennyire tudsz főzni és mennyire vagy házias. De ilyenkor egy olyan arcodat látom, ami jobban érdekel, mint amit a munkahelyen látok. Úgy gondolom, hogy a családjaink láttak valamit ebben a házasságban, amit mi nem. Ezen töprengek éppen.

Kecsesen emelem meg a poharat, és nyújtom felé apró mosollyal az arcomon.
- Egészségünkre. - Bólintok, és egy pici kortyot iszom az étel előtt az italból. Egy pillanatra lehunyom a szememet, csodás ez az íz, érdekes, hogy mit ki nem tudnak hozni némi szőlőből. Nyomban neki is látok a kajának, nem lenne szerencsés, ha az alkohol hamarabb kiürülne a poharamból mint a tészta a gyomromba kerülne.
Tekintetem néha rá irányul, és egészen addig nem szólalok meg, még a régi énemről szól. Kicsit leteszem az evőeszközt, majd megvonogatom a vállamat.
- Hát, ha akkor találkoztunk volna, biztosan jobban kedvelnél mint most. - Visszaemlékszem. Mennyire más volt minden. Felszabadultabban és könnyebben tudtam tenni a dolgomat. Többet szórakoztam és vidámabb is lehettem. Már nem érzem úgy, hogy virágoznék. Akkor azt tettem. Sok mindent kipróbáltam amit ma már nem tennék. Teljesen kifordultam magamból. De nekem így is jó. Nem véletlen az, amilyen vagyok. A tányéromon lévő pár darab tésztára pillantok, hamar befejezem a vacsorát. Sosem tudok 15 percnél tovább enni, főleg nem itthon, teljesen el vagyok szokva ettől. A rohanás... az a fránya mindennapi rohanás.
Kérdésemre egyszerű választ ad, ez mégis elégnek tűnik. Nem tudtam már mivel huzakodjak elő, de ez most pont optimálisnak tűnt minden szempontból. Mégis kibővíti szavait, olyan dolgokkal amikre igazán nem számítottam volna. Kicsit elkerekednek a szemeim. Sosem gondoltam, hogy ilyen szemmel fog majd megítélni, nem sok esélyt adtam nekünk az után, hogy az esküvő után lelépett. Most mégis megindít bennem valamit, talán egy aprócska szikra bukkan elő a mélyből.
- Lehetséges. - Ezzel a rövid válasszal azt remélem, nyerek némi gondolkodási időt még valami frappáns válaszra, de először csak ajkamhoz emelem a poharamat és kortyolok. - Remélem el tudom majd vonatkoztatni a kettőt egymástól és látni fogsz még többet. Csak már elszoktam ettől, azt hiszem. Az utóbbi pár évben nem volt túl sok férfi társaságom. - Vonok vállat egyszerűen. Nem is hiányzott. Bár most, ahogy elkezdtünk kicsit beszélgetni és ő néha-néha egy apró bókot kiejt a száján, talán mégis.

- Talán igen, talán nem. Talán most sem lehetetlen.
Talán igaza van abban, hogy akkor jobban kedvelném. De nem fogunk megfutamodni a nehéz feladatoktól sem, nem igaz? Ha egyszer sikerült már olyanná válnia, akkor nem lehetetlen, csak dolgozni kell rajta. Mindenen dolgozni kell, amitől bármi jót, minőségit és összehangoltat remélünk. A házasságunkat össze kell hangolni, mint holmi mindenre érzékeny frekvenciát. De nem látom lehetetlennek és ha én valamit ami emberi kapcsolat nem tartom lehetetlennek, akkor bizony működőképes lehet. Csak ez az, ami lebeg most előttem. Kemény lesz, melós, de talán látni fogjuk a végeredményt, ha mindketten akarjuk. Márpedig most nincs könnyű helyzetünk, hisz odakint vihar tombol a társadalomban. De talán az itteni csönd az, ami megnyugtató mégis számomra. Nem tudom, ő miképp vélekedik, szívesen olvasgatnék csak úgy a fejében.
De tetszik a látvány, a könnyed, nőies mozdulata, a mosolyra húzódó ajkai. Vonzó nő, az egyszer már biztos. És attól sem tartok, hogy esetleg majd ne mozgatná meg a fantáziámat, hisz folyamatosan azt teszi. Nálam ez nagy szó, általában a férfiak többségével ellentétben én nem azt mérem fel, valaki hogy néz ki, mennyire nőies és vonzó a kisugárzása. Én elveszem a részletekben.
Általában ha játszom, és szeretném, hogy lássák hogyan játszom, nyílt lapokkal teszem. Ahogy teszem azt most is. Gondosan megfogalmazott, körbeburkolt bókokkal igyekszem oldani az ő maszkját. Mert bármennyire is igyekszik ő is nyitni felém, látom rajta, hogy szüksége van némi motiválásra. Én pedig nem rejtem véka alá a véleményem. De csak diszkréten adom a tudtára. Talán gondolkozik, ahogy a borba kortyol, talán az időt húzza. Teszetoszán pillantok az italomra, óhatatlanul is gyorsan emelem fel és kortyolok belőle, közben pedig másik kezemet az ő kézfejére csúsztatom. Érzem, ahogy a két gyűrű egy picit megakad egymásban.
- Nem a férfiak hiányoztak mellőled, hanem egy társ. Ahogy nekem is erre lenne szükségem, ez pedig percről percre erősödik meg bennem, minél többet gondolkozok azon, hogy csinálhatnánk jól. Tudom, sokat voltam távol és sokat is vagyok, leszek. Ez egy ideig biztosan így fog maradni. De úgy hiszem, ha itthon vagyunk, akkor minden percét ki kellene használnunk, hogy itt vagyunk egymásnak. Mert mi vagyunk egymásnak és senki más. A családjaink... nos ők presztízsből döntöttek így. De ez nem másítja meg azt a tényt, hogy egymásnak mi jelentjük a családot.

- Talán. Meglátjuk mit hoz a jövő. - Szeretnék kicsit visszamenni az időben. Most úgy érzem, hogy vágynék rá. Sokszor nem kívánom a hátam közepére sem azokat az emlékeket és tetteket, a sok tanulást, de ha így most magamra tekintek, minden úgy történt, ahogy szerettem volna. Mindent megtettem az álmaim elérése érdekében és felkerültem a hozzám méltó, legmagasabb pódiumra. Ennél már nem kell több. A család... arra pedig nem számoltam soha, és lehet hogy most azért lépett közbe az élet, hogy pontosan azzal foglalkozzak. Félek, de majd meglátjuk.
Tekintetemmel az övét kémlelem, miközben a vacsorámat befejezem és hátradőlök a székbe. Kezembe veszem a pohár bort, jólesően kortyolok bele de már most kezdem érezni a hatását. Pedig még csak alig néhány csepp kerülhetett a vérembe. Amikor a kezét a kezemre teszi, hirtelen meleg érzés járja át a testemet. A gyűrűkre fókuszálok, pillanatokig azt nézem és gondolataimban felmerül, hogy mennyire tökéletesek így együtt. Aztán Ian mondandóját hallgatom. Érdekes és nagy gondolatok ezek az ő szájából. Először nem akarok neki igazat adni, de a család szó mégis sokat jelent ebben az egész helyzetben. Ha lenne egy jobb családom, egy olyan család, amilyet én szeretnék... talán más lenne minden.
- Hát igen, a távollét elválasztja az embereket. Főleg ha ez nem egy két hét. - Hirtelen kapok észbe, hogy még mindig a kezünk egymáson van, és lassan húzom ki onnan, abból a jóleső melegből, de nem akarom, hogy elbízza magát. A boromat fogom immáron mindkettő kezemmel. Arcom vöröskés, talán az érintésétől és a mondandójától... de talán csak a bor. Magam sem tudom már eldönteni. - Szerinted ez hosszútávon működi fog? Ha egyszer családod alapítunk, akkor többet lennél itthon mint távol? Hogyan képzeled a jövődet el, ha választási lehetőségek elé állít majd az élet? - Komoly kérdések ezek, komoly válaszokat várok, hiszen addig esélytelen hogy a gyerekről beszéljünk, ameddig ő hónapokig távol van. Ki fogja majd felnevelni? Én, egyedül?

Talán ő is elgondolkozik azon, amit mondok. Nem veszem biztosra, hisz nem nézek a fejébe. Miért is tenném? Ezt a feladatot szeretném teljesen önerőből megoldani. Mert igen, feladatnak tekintem, kihívásnak, hogy anélkül tudjak tevékenykedni férjként is mint emberként a nagyvilágban. Mert bármennyire furcsa, most én is kacérkodom a gondolattal, hogy esetleg vele komolyan gondolhatnánk a család dolgot. Sosem gondoltam azt, hogy felelőtlen lennék, talán a feladathoz is fel tudnék nőni, talán csak idő kérdése lenne. Hogy az időmből tudnék-e áldozni, az már persze részletkérdés, sok mindentől függ. Függ attól, hogy épp miképp áll a világ. Függ attól, Karennek mennyire veszélyes. Szinte biztosra veszem azt, hogy ha bejelenti a terveit, könnyebb célponttá válik mint valaha is. Szóval sokkal bonyolultabb ez a helyzet mint gondolnánk. Arról pedig nem is beszélünk, hogy én milyenfajta elköteleződéssel állnék az egészhez.
A szüleink talán nem gondolták teljesen végig ezt, amikor megegyeztek. De tudták, mindkettőnknek szüksége van valakire, aki esetleg támogatja. Én úgy látom, tudnánk összedolgozni, csapatként működni. Vajon mi az a plusz ami a családhoz kell? A szeretet? Szerelem? Úgy gondolom, ahhoz mindenféleképpen kellene mi is tegyünk a kapcsolatunkba valamit, amitől működik. Most én megtettem az első lépéseket a magam sajátos furcsa módján. Most igazából ő is nyitott. És talán ez vezetett ahhoz, hogy most itt ülünk és beszélgessünk olyan dolgokról, amikre ezen kívül soha nem gondoltam. Persze kell utód, de nem minden áron. Persze, van egy egyezség, de nem szeretném, hogy az alapján építsük fel a közös életünket.
A válasza inkább célzásként hat, mint magyarázatként. Értem mire szeretne ezzel kilyukadni, a rendes férjek, családapák pár napnál nem maradnak távolabb a családjuktól, velem ellentétben aki megteszi ezt akár egy hónapig. De hát a követek is így tesznek nem? Persze... úgy megoldható, ha az asszony otthon van közben. De Karent nem tudom elképzelni, ahogy a fenekén csücsül. Nem, őt cseppet sem tudom így elképzelni, nem is várhatom tőle. Elhúzza a kezét, én is az enyémet végül. A tésztával kezdek szöszmötölni, rakok még magamnak, enni kezdem. Egy picit most kerülöm a tekintetét, úgy érzem megint kezd ingoványossá válni a talaj, én pedig... Innom kell, nagyot kortyolok a borból, jól esik, az ízbe kapaszkodok.
- Persze. - vágom rá. Leteszem a bort, tekintetemet végigfuttatom az asztalon, mielőtt ismét rápillantanék. Kötelező, muszáj, nem szabad kiesni a szerepből mert baj lesz. De annyira nehezemre esik most mégis nem normálisnak lenni. Most láthatja ismét azt az arcom, ami megvillant az esküvőnkön. Egy picit elmosolyodok.
- Talán. Ha a szükség úgy hozza, tudnék itthon lenni. Ha a szükség úgy kívánja, akkor szívesen lennék itthon. Te el tudnád képzelni? Úgy... velem. Nem tartanád furcsának? Nem tartanál engem ehhez furcsának? - akkor most én kérdezek, hisz nem vagyok ebben teljesen biztos. Vannak érdekes szokásaim, igen. Játékkal vagy anélkül, szeretek másokat analizálni, amivel könnyen kiborítom őket. Van egy napi menetrendem, amitől ritkán térek el, vannak berögződéseim, amikről még nem tud. Néha tényleg "fura" vagyok. Én csak nem szokványosnak nevezném, amikor szkeptikusan álok valamihez hozzá, amikor a kávé után én rögtön fogat mosok és jól is esik, amikor szívesen kiülnék csak úgy pizsamában a verandára odahaza, amikor van hogy rajtam marad, amikor a könyveket egy kupacra tornyozom, amikor a rendmániám előtérbe kerül és egy pillanat alatt teremtek valamit a káoszból, amikor minden egyes apró koszt, hajszálat, bármit úgy kezelek mint ha kitört volna a világvége. Persze nem drasztikusan. De például azt talán szeretné bennem, hogy nem hagyom felhajtva a vécéülőkét, mi több, még a fedelét is ráhajtom. Hogy az ingjeimet gondosan kezelem. Vagy hogy egyáltalán ingmániás vagyok. Néha szétszórt is, van mikor egész álló nap képes vagyok keresni valamit, mikor oda tudnám inteni magamhoz.

Gondolataim most csakis ezeken a dolgokon járnak. Minden pillanatban eszembe jut és eszembe is fog majd jutni, hogy mi lesz ha ismét cserben hagy és hónapokig nem tér haza. Nem akarok az a szülő lenni aki a gyermekét minden egyes nap a nagyszülőre bízza és jóformán ők nevelik fel. Sőt, el sem tudnám képzelni, hogy a szüleim egyáltalán vállalnák ezt a feladatot. Persze, biztosan örülnének egy unokának, de talán nyűg lenne a nyakukban ha nem tudnám félretenni addig a munkám. Ami szerintem teljességgel lehetetlen, hacsak nem akarok ismét lejebb esni. Azt már pedig nem szeretném.
Kezembe veszem a bort, még egyet kortyolok belőle, de mindvégig állom Ian tekintetét, vagy éppen keresem ha ő nem néz rám. Azt hiszem kérdéseimmel olyan komoly témát kezdtem el feszegetni ami nem biztos, hogy kellemes incselkedésbe fog végződni, de mit kell tenni? Muszáj valamikor túlesni ezeken a dolgokon is, és most, hogy kicsit megfogta a bor a fejemet, ez oly egyszerűnek tűnik számomra. A hétköznapi életben fent kell tartsam a látszatot, szükségem van arra a hűvös, erős személyiségű nőre aki egyébként vagyok. És nem engedhetek ebből, még nem. Nem érzem ennek létszükségletét. Kérdésemre válasza meglep. Kicsit közelebb hajolok az asztalhoz és rákönyökölök, majd mielőtt bármit is válaszolnék, kiiszom a csepp bort a poharamból.
- Furcsának? Ebben a családban nem tudom mi lenne a normális, szerintem mind furcsák lennénk. - Forgatom meg a szemeimet, majd egy aprót sóhajtok. - Nekem csak annyi lenne a kérésem, ha egyszer eljön ennek az ideje, akkor ne hagyj magamra. - Ez most talán kicsit érzelmesnek tűnhet, de kerek-perec ezt gondolom és ezt ki kellett mondanom. Már nem azért, mert nem érzem magamat elég érettnek egy gyermek felneveléséhez például... de valahol legmélyen tudom, hogy jól esne nekem is és talán Iannak is, ha mindketten tudunk törődni a dologgal. A borosüveghez nyúlok, majd a maradékot még szétöntöm a kettőnk poharába. Most jól esik, túl jól is már.
- Bocsi, a hadoválásért, de kicsit megfogott a bor azt hiszem. - Mentegetőzöm, de nem kellene. Kicsit zavarban vagyok, és örülök neki, hogy a piros pozsdákat az arcomon most nem kell megmagyaráznom, hanem ráfoghatom a borra is.

Picit elmosolyodok, valóban nem tudom, mi a nem furcsa. A családom viszonylag átlagos életmódot él, de igazából a házassági szerződés számomra is meglepő volt tőlük. Talán csak látták, hogy nem vezet sehová ez az egész, hogy én sosem fogok megnősülni, sem udvarolni senkinek. Ez tényleg nem az én asztalom és talán azért gondolták azt, hogy Karen remek választás lesz, hisz ő sem igazán az érzelmek embere. Most mégis látok benne valami pislákolást, valami olyannak a fellobbanását, amit még eddig nem. Ő is nőből van, ezt nem hagyhatom figyelmen kívül.
Leteszem a poharat, ami már utolsó cseppig kiürült, úgy figyelem őt. Nem tudom igazából mit gondoljak róla vagy rólunk, talán ez a szituáció már bőven túllépte azt a határt is, amit eredetileg szándékoztam a vacsorával. Nem gondoltam, hogy ennyire nyitni fog - még ha ez a bor hozadéka is javarészt. A szavait ízlelgetem, szedem darabjaira, bizonyára azt gondolja, hogy meggondolatlan lennék. Megbízhatatlan vagyok abból a szempontból, hogy mikor jövök vissza meg úgy egyáltalán mégis ki adna a kezembe egy gyereket? Nekem, aki a könyveket isteníti, aki különös mágiához nyúl, aki olyan terepen kutakodik, ahol talán nem lenne szabad. De minderről ő annyira nem tud, csak amennyit engedek látni. A házasságom egy alku volt, ahogy én is alkut kötöttem magammal abban, hogy picit engedem őt is belecsöppenni az életembe. Nem akarom, hogy az egészet lássa, mert nem tudom mennyire okozná a vesztét. Talán még jobban meggyűlölne, bár tudom a tikolózás sem vezet semmire. Ismét tölt, elém tolja a poharam. De nem foglalkozok vele, csak őt figyelem. Szándékosan nem válaszoltam neki, mert nem tudom, vállalnám-e a szavaimat. Mégis annyira más most, hogy egy kissé megigéz. Szemben ülünk egymással, de én megragadom a széket és közelebb ülök hozzá, közvetlenül mellé. Kezemet ismét az övére csúsztatom, gyengéden fogom közre.
- Nem, ez nem a bor. - bár az is. De talán most megnyitottam egy olyan ajtót amiről még ő sem tud. Én már látom a szemében, ő még talán nem. Annyira csillognak a szemei... pár pillanatig a tekintete ejt rabul, aztán az ajkaira pillantok. Habozás nélkül hajolok hozzá közelebb és csókolom meg. Ismét, most másodszor az esküvő óta. De ez most más, az a közönségnek szólt, ez inkább neki, magunknak.
- Nem tudom mit váltana ki belőlem... de nem hagynálak magadra. - nem, akkor sem hagylak magadra, amikor valamerre messze járok. Csak te azt nem tudod.

Őszintén furcsának találom, hogy nem válaszol a kérdésemre és a felvetésemre. Tekintetéből ugyan nem tudom kiolvasni azt, hogy mit gondolhat vajon, és csak a saját gondolataimra tudok támaszkodni. Azokat pedig nem biztos, hogy most kellene kiöntenem magamból, jobb lesz inkább, ha csupán csak hallgatok és várok, hátha történik valami igazán érdemleges még ebből a beszélgetésből.
Az sem egyszerű, ahogyan hirtelen megnyíltunk egymásnak. Vagyis hát inkább csak én neki, legalábbis ezt érzem most jelen pillanatban. Az ital sosem volt az erősségem, mindig lazára próbáltam venni a dolgot mert olyankor vagy bajbakerültem vagy pedig túl sokat mondtam és utána az volt a probléma. Most pedig már oly jól esett ez a másfél pohárka, hogy ismét nem tudok csomót kötni a nyelvemre és az érzéseimre. Amik vannak és nem csak a jégkirálynő lapul bennem ott legbelül. Tekintetem az övébe vésem, és őszintén kicsit megijeszt amikor egészen közel ül, mellém, majd a kezemet fogja. Jólesik, a melegség ami árad belőle, ám mégis zavarba ejt. Talán pont ez is a célja. Értetlenül tekintek rá pillanatokon keresztül, miközben szerinte nem a bor miatt történt mindaz ami. Pedig szerintem igen. Ha nem ittunk volna, akkor biztosan nem így folytatódik a történetünk. De talán ez nem is annyira nagy baj. Időm sincs szólni, hiszen a következő pillanatban már ajka az enyémhez ér és olyan érzések törnek elő belőlem, amit sosem gondoltam volna, hogy újra érezni fogok majd. Habozás nélkül csókolom vissza, és mire elválunk egymástól, hajamban egy fehér tincs jelenik meg, de csak pillanatokig, mintha a szemünk káprázna, játsszana velünk, majd eltűnik. Nem veszem le róla a tekintetem.
- Ezt jólesik hallani. - Szavaim tényleg őszinték, hirtelen lesütöm a tekintetem, kezeinkre sandítok és egyik ujjammal reflexszerűen simítok végig az övén. Arcomról nem tűnik el a pír, most már erősebb mint eddig. Szavaim sincsenek, nem tudom mit mondhatnék.

Egy pillanatra tartok attól, hogy esetleg elhúzódik a közeledésemtől, de nem így lesz. Komolyan mondom, hogy ha ezt előbb tudom, bontok még egy bort és korábban hazajövök. De nem gondolkozom abban a pillanatban, amikor viszonozza a csókot, csak teljesen átadom magam az érzésnek. Nem is tudom már mikor kerültem utoljára intimebb közelségbe egy nővel, egy éve, több mint egy éve? Nem számolom. Nem is érdekes már, mert ekkora luxust nem fogok megengedni magamnak, hogy bárkivel kezdjek. De ez a csók jól esik, túlontúl is. Nem tudom hogy eshetett a szüleim választása rá, de jelen pillanatban teljes mértékig csakis igazat tudok adni nekik. Szinte a levegőhiány miatt szakadok el csak ismét az ajkaitól és pillantok ismét a szemeibe. Most már végtelen boldogságot sugároznak, és épp csak egy pillanatra szakítom el tőle a tekintetemet. Mi volt az a... metamorf lenne?
A szavaira ismét rá pillantok, elmosolyodok. Most valami egészen különleges történt, amiről úgy érzem, el tudnék simán több ilyet is viselni. Épp csak szusszanok egyet, megsimítom az arcát, de nem húzódom el. Nem, talán bennem is van egy kis bor, de ez más, ez valami egészen más, ami ide szögez és nem engedi, hogy elhúzódjak tőle. Most már sokkal mohóbban veszem birtokba ajkait, nyelvem mohón furakszik előre, miközben most már egészen a hajáig simítok. Teljesen előre hajolok, egészen hozzá, miközben úgy érzem, hogy az érzések teljesen átveszik az irányítást. Rá vágyom, az ajkaira, a csókjára, egyszerűen mindenre. Érzem azt, hogy képes lennék akár most az egyszer nem úriember módjára is viselkedni. Sutba dobom az udvarias viselkedésem és kissé teret engedek mohóságomnak. Most már piszkosul vágyom rá és csak remélem, hogy nem akar ebből kihátrálni. Már nem a szavak beszélnének belőlem sem, hisz az imént beállt csönd azt mutatja, egyikünk sem beszélne. Nem, bennem már a bizonyítási vágy tombol. Meg akarom mutatni neki, hogy érdemes vagyok minderre, a feladatomra, a kötelességemre és a bizalmára.

Abban a pillanatban amikor megérzem csókja ízét, az idő teljesen megáll. Nem gondoltam volna, hogy ez majd ilyen lesz, sőt azt sem, hogy ilyen hamar eljön. Az esküvőnkön semmi hasonlót nem éreztem, bár őszintén megvallva, az sem esett oly rosszul, csak kénytelen voltam bemagyarázni magamnak, mert nagyon de nagyon nem akartam ezt az egészet. Most már teljesen másként vélekedek, a szikrák, amik felpattannak közöttünk... hát, azok is teljesen másról árulkodnak. Csupán egy pillanatig tart még a tekintetünk összeér és én teljesen elmerülök szemei tisztaságában. Látom rajta a vágyat és most kivételesen én sem tudok magamon uralkodni. Rég volt már, hogy ilyesmit éreztem, és még pár hónappal ezelőtt nem is gondoltam volna, hogy valaha újra fogom. Érzem, hogy engednem kell és pontosan ezért élem bele magamat oly annyira, mint ő is. Ajkunk összeér ismét, nyelvünk játszadozik egymással, ahogy ő beletúr a hajamba, én nyaka köré fonom karjaimat. Végigsimítok puha kezeimmel a nyaka oldalán, csókjára pedig kissé libabőrös leszek. Kell ez nekünk most? Egy pillanatra eszembe jut, hogy ha ezt így folytatjuk, nem tudjuk majd megállni egymást, és mit fogunk reggel gondolni, de aztán már el is felejtem. Egyszer képes lehetek én is a pillanatnak élni! A bor, ami megfogta a fejemet, az pedig csak visz előre és túlnyomóan fokozza fel az érzéseket, amiket ajka, az érintései, a szeme csillogása vált ki belőlem. Nem akarok én kezdeményezni, nem merek és nem is érzem úgy, hogy nekem kellene, de érzéki csókjaim talán számára teljesen másról árulkodhatnak.