|
Oldalköltözés
Kedves Mindenki! Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : ) b & caelor & effy
|
Friss posztok | Alastor Moody
Szomb. 25 Dec. - 10:27 Alecto Carrow
Vas. 5 Dec. - 0:12 Practise makes perfect... really? Alex R. Emerson
Szer. 21 Júl. - 14:54 Lucius Malfoy
Pént. 9 Júl. - 1:06 Vendég
Csüt. 8 Júl. - 9:43 Lucius A. Malfoy
Szer. 7 Júl. - 16:18 Yves McGonagall
Szer. 30 Jún. - 3:38 Martin Nott
Kedd 29 Jún. - 2:33 Anathema Avery
Kedd 29 Jún. - 0:34 |
Erre kószálók Nincs Jelenleg 507 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 507 vendég A legtöbb felhasználó ( 531 fő) Hétf. 25 Nov. - 3:14-kor volt itt. |
|
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Avatar : Suki Waterhouse
| » » Vas. 15 Okt. - 13:04 | | Mimi Rose Morhange Don't be afraid Honey, one day this will fade Becenév: Mimi, Mimsi Kor: 16 Származás: Aranyvér Lojalitás: Dumbledore párti (vagy legalábbis úgy gondolja, hogy az) Képesség: kezdetleges, veleszületett legilimencia (Irányítására nem képes, olykor csak "magától" bekapcsol, amiről nem beszélt még soha senkinek. Valószínűleg jól fejleszthető lenne, de igazából nem boldog ettől a képességétől, inkább fél tőle.) Csoport: Hugrabug Play by: Suki Waterhouse Karakter típus: keresett <3 Mindennél jobban szereti a családját, ösztönösen, feltétel, és kérdések nélkül. Mostanra nem titok előtte, hogy ezzel valószínűleg egyedül ő van így a családjában, mégsem képes ezen változtatni. Érzékeny, állandó megfigyelő legkisebbik gyerekként úgy gondolja, nagyon jól ismer mindenkit, ezzel mégsem él vissza sosem. Csendben figyel, a legapróbb részletekig, és kínosan érzékeli hol kezdett repedni a családi idill hídja az évek során, hol bomlott meg az egyensúly, hova veszélyes lépni... de ő mindig csak a legkisebb marad, mégis hogyan tartson meg egy hat embert igénylő hidat egyes-egyedül?
Amióta csak a Roxfortba jár, rettentően apás lett - valószínűleg ez elkerülhetetlen volt annak fényében, hogy sokszorosan több időt tudott tölteni édesapjával, mint édesanyjával, hála ez előbbi professzor mivoltának. Apa mindig segít, apa mindig ott van, apa ajtaja mindig nyitva van, és apa nem ciki, egyáltalán nem! Olykor szinte zavarba ejtően bizalmas a kapcsolata az apjával, kicsit olyan, mintha egyszerre szeretné vele bepótolni az anyai távollétet, meg a tényt, hogy a testvéreivel nem mindig jön ki jól, és egy egészen kicsit szemellenzős is, ha arról van szó, apának mit, vagy mit nem kéne megtennie a család egyben tartásának érdekében.
Ettől függetlenül persze szereti az édesanyját, nagyon is! Régen sokszor kívánta, hogy igazából bár lenne fordított a helyzet, mert hát lány létére bizonyos dolgokról könnyebb lenne az anyjával, semmint az apjával beszélni, szóval, lehetne anya a tanárnő. (Akkor és azóta is heveny bűntudat gyötri minden erre pazarolt gondolat miatt.) De nem így volt, nem így van, és akár akarta, akár nem, nem tudott soha egyszerre négy csodálatos gyerek is lenni, hogy az anyja ne érezze azt, kicsit kudarcot vallott, mint anya. Mert ezt látja a szemében. Mindig, amikor a többiek is otthon vannak, és akkor senkit sem érdekel az ő kitűnő bizonyítványa, és ez őt nem is bántja, miért bántaná, őt csak az bántja, hogy nem tud segíteni, és nem tud mások helyett is más lenni. Szereti az édesanyját, nagyon is. De még csak gyerek, és nem tudja levenni róla a terheket, és nem is meri megmondani, hogy ezt szeretné tenni leginkább, és nem tehet neki szemrehányást azért sem, hogy az anyja többnyire csak hevesen kapaszkodik bele, próbálván őt megóvni a világtól, holott most már az ellenkezőjét kéne tennie: hagyni őt szárnyalni.
A bátyja lassan olyan számára, mint egy tökéletes idegen. Nem talál benne semmi ismerőst, nem hogy a szavaiban, de még a tekintetében sem, és ez megijeszti. Próbál nem tudomást venni róla, próbálja nem teljesen beengedni a valóságába, mert fél, hogy ripityára törné az a valóság a világát. Pedig régen, egyszer régen, még volt olyan, hogy Mimi és Momo. Amikor karácsonyonként Mimi még rá tudta venni Momót, hogy legyen már a pónilova, még akkor is, ha aztán egy hétig ő hordta a fiú szennyesét el a kosárig. Meg volt Mimi, akit a Momója biztosan megvédett a játszótéren a hülye nagy fiúktól, akik fellökték a hintához szaladván, még akkor is, ha aztán annyit sem lehetett neki pityeregve mondani, hogy kösz. Volt ilyen. Igazából még hiszi, hogy lesz ilyen. De most igazán nem tudja, hogy az ő bátyja hol van. Ha egyáltalán ott van még abban a koponyában, amiről szintén sokszor nem tudja, hol van.
Az idősebbik nővérét távolról csodálja. Nem sok közös van bennük, a korkülönbség, az életvitelük, a vágyaik, az álmaik, mind távolra sodorják őket egymástól, pedig Mimit rettentően megijeszti a lehetősége annak, hogy Mabellel egészen távolságtartóvá hűljön a kapcsolatuk. Változó intenzitással igyekszik ezt megakadályozni, gyakran kissé öntörvényűen, és idegesítően a nővére nyakába csimpaszkodva (képletesen), gyakran pofára esve a közeledési kísérleteiben, de sosem feladva igazán. Aztán ott van az a kellemetlenség, az a bizonyos képesség, amiről nem beszél soha, noha nem is dédelgeti kincsként, az a képesség, ami Mabelre valahogyan… nos, az utóbbi időben különösen rá van hangolódva. Talán egyszer majd mer is mondani valamit. Valamit, ami kivételesen tényleg számítani fog.
A fiatalabbik nővérét érzi magához még mindig a legközelebb, holott ez inkább illúzió, mint igazság – Mabelről legalább tudja, miért van olyan távol, Megan esetében azonban tudja, hogy egyszerűen csak nem szánnak egymásra elég időt, nem, mióta Megan elvégezte a Roxfortot, és máshol keresi a boldogulást, pedig ha még vele sem tud zöldágra vergődni, akkor miféle sikereket akar elérni Maurice-nál és Mabelnél…? Többnyire ezért fogja Megan pártját, ha van miért, igyekszik láthatatlanul, de érezhetően mellette lenni, figyelni rá, ha már a nővére annyira nem figyel rá, de hát, megszokta már, a legkisebb gyerekek a szülők számára mindig túl sokat, a testvéreknek túl keveset jelentenek, nem igaz…?
És mi lesz vajon, ha a háború igazán, elkerülhetetlenül betörne az ő világukba? Tudja, hogy előbb-utóbb be fog, de fogalma sincs, ez vajon majd mit jelent. Mert bár aranyvérűek, soha nem hangoztatott senki az ilyen családok körében ijesztően divatos eszméket. Talán épp ellenkezőleg. De vajon eléggé ahhoz, hogy bárki is állást foglaljon?
Ő a puhaság bátorsága. A megbocsátás vaksága. A gyermekek naivitása. A felnőttek tagadása. A valóság vakfoltja, és az optimizmus szikrája.
Nem fogod kedvelni, ha nincs türelmed, ha nincs benned elnézés, ha híján vagy a toleranciának. Ha ítélkezel, és okosabbnak hiszed magad, ha nem látod a kedvesség erejét, vagy a könnyek szépségét. Ha többre tartod a tiszta szívnél a józan ítélőképességet. De a kedvenced lesz, ha nem csak nézel, de látsz is. Ha lenyűgözőnek tartod, ha valaki nem tud, és nem is akar más lenni, ami, ha félted, amiért oktalanul szeret és ad, és szeretet hallani, ahogy felhőtlenül tud nevetni, mint senki más.
(Minden érmének két oldala van. Talán minden embernek is - Mimi Morhange-nak mondjuk sokkal több, de az egyszerűség kedvéért legyen kettő, mérjük kettős mércével, ahogy a megszokás diktálja.)
Minta-hugrabugos. Kedves és nyitott, szelíd és puha, szorgalmas és hűséges, konfliktus-kerülő, de igazi védelmező. (Ugyanitt nyávogó, hiperaktív, nyámnyila és puhány, stréber és túlságosan ragaszkodó, birkalelkű, de... nos, még másfelől nézve is csak védelmező.) A szívét kifordítva viseli, rettentően érzékeny a környezetére (átlátszó és hisztis). Nagy befolyással vannak rá mások minden tekintetben - fogékony mindenre és mindenkire. Ha a környezete szomorú ő is az (tudod, mint amikor egy gyerek sírni kezd az óvodában, majd még egy, és mire észbe kapsz, bömböl az összes kis taknyos - ő lenne az, aki másodikként sír.), ha mások vidámak, ő is az, ha valaki dühös, akkor viszont zavarban van, ha rá dühösek, valószínűleg megint csak sír. (Bőgőmasina, a naiva, a befolyásolhatóság maga, mások kihasználnak, hát nem veszed észre, te szerencsétlen?) Mindig a legjobbat feltételezi másokról (hiszékeny), mindig mindenkinek ad nem csak második, de harmadik esélyt is (idióta), vagy észre sem veszi, ha sértegetik, vagy zokogva reagál, amiért valaki nem kedveli (hülyehülyehülye). Kicsit még szemellenzős, kicst még éretlen, nagyon gyerek (mindig!). Kissé komolytalan (kissé?), játékos (degenerált), cserfes (Merlinre...), kedveskedő (hízelgő rohadék), szent (fazék), és igen, tényleg, ragaszkodó, ha a barátja lettél, ha a családja vagy, soha, de soha nem fog elengedni. Kis, kedves kolonc lesz a nyakadon (vagy idegesítő), jóban-rosszban-örökre (szállj már le rólam!!), akkor is segít majd, ha te nem akarod (tényleg nem), és akkor is, ha voltaképpen egyáltalán nem tud (segítség!).
Kevésbé komolytalanul... csupa szív, csupa melegség, örök gyermek, azok minden ártatlan, ugyanakkor bosszantó naivitásával. Olyan, mint a lehullani készülő alma, amelybe senki sem akarja, hogy beleharapjanak, de valaki egyszer bele fog, és tönkreteszi a szépen csillogó héjat. Különösen érzékeny szociális értelemben - annak ellenére, hogy ennek semmi jelét nem mutatja, megvan a magához való esze, tárgyi értelemben mindenképp, a gyakorlati életben pedig bizonyos dolgokhoz. Ha csendben figyel egy társaságban, szinte mindent észrevesz. Elhallgatott dolgokat, félbehagyott mondatokat, oldalra vetett, sunyi pillantásokat, kacsintásokat, akaratlan közelebb, vagy távolabbra mozdulást, úgy lát, és úgy figyel, mint senki más, talán ez a lappangó képességéből fakad, talán abból az elsöpörhetetlen vágyból, hogy úgy vágyik ő maga is a megértésre, és az ebből eredő feltétlen szeretetre, amit egyedül az édesapjától kap meg. Ezt keresi valahol mindenben, és mindenkiben, miközben rémesen igyekszik tapintatosabb ember lenni, mely tulajdonságát valahogy mindig akkor sikerül gyakorolnia, amikor nem kéne...
Kétségtelenül kicsit félreértett, kétségtelenül nem nőtt még fel sem a valósághoz, de még fontosabb, hogy nem nőtt fel igazán önmagához, ahhoz, akivé válhatna, szárnyaszegett kis galambként vár a babérágon, és mindig viharban próbál csak meg repülni, ahol a kudarc garantált...
A síró Mimi Morhange mindig rémesen irritáló jelenség. Bosszantó. A nagy kerek szemeivel. A fájdalommal a remegő ajkainak csücskénél a ráncban. A felesleges, tétova mozdulataival. Azzal a lehetetlenül felesleges daccal, amivel aztán megtörli az arcát, vagy a pulcsija ujjába törli az orrát, mint egy öt éves, pedig nyilván még ő is tudja, hogy nem tudja elrejteni a sírás tényét. Az egész lénye egyszerűen csak felidegesített, mert nem értetted, hogy lehet, hogyan lehet tizenhat évesen még mindig egy öt éves benyomását kelteni, még a lehetetlenül rövid szoknyájában is, a vékony csípőjével, hogy csak úgy meg akartad ragadni, hogy fájjon neki, hogy esetleg – véletlenül, gondatlanságból – összetörd. De leginkább talán azért, mert azt nem lehetett megérteni, azt nem tudtad kibogozni, pontosan miért sír. Sokszor sírt olyan dolgok miatt, ami miatt mások, még az igazán érzékeny emberek sem, nem tennék. Most is, voltaképpen miért sír igazán? Miért?! Azért talán a te hibád is. Mert azért tényleg jó sport, szórakoztató sport, megpróbálni összetörni. Legalább a kisujját. Legalább egy kicsikét. Aztán persze rájöttél, hogy ez túl egyszerű. Általában rá szoktak jönni. És feladják, mielőtt felfedeznék, hogy azért igazán jó sport, mert olyan könnyen gyógyul. Ugyanakkor mégis csak rémesen nehéz – mert sosem tudod megtenni vele… nem igazán. - Én… én… én csak…! - Te csak mit, Mimi, Merlinre, ne már! - Hát én… - Mi? Csak segíteni akartál, mi? Ugye? Erről van szó. - Persze. - De nem kértelek rá. - Tudom. - Akkor most mi a faszon csodálkozol? - Én azt hittem… - Persze, mert te mindig csak kurvára hiszel, és ha megkérdeztél volna? - Válaszoltál volna? - … Zokogás. - Én azt hittem, tudok segíteni. Nem csak akarok. - De nem tudsz. - Nem. - Nem, kurvára nem tudsz, örülök, hogy végre felfogtad. Zokogás. - De…! - Nem, nincs semmi de. Végeztünk, jó? Csak… csak végeztünk. Zokogás. Igazából nem azért sírt, mert tudta, valószínűleg most veszít el egy barátot. Valószínűleg saját hibájából, mert túl rámenős volt, túl sokat adott kéretlenül, el akart venni dolgokat cserébe, önző volt, és erőszakos, oda ütötte az orrát, ahova nem való. Valahol biztos sírt ezért is, de nem ez volt az igazi baj. Még csak nem is az, hogy úgy érezte, igazából ő nem egy barátot akart elveszíteni, akkor már valami többet, az jobb lett volna, milyen szép lett volna, és bár halk reccsenéssel mintha a szíve szakadását vélte volna hallani, de nem ezért sírt olyan rettentően. Nem ettől volt képtelen visszatartani, pedig mostanában nagyon igyekszik már visszatartani. Néha. Néha sikerül. Főleg azért sírt, mert rájött. Mert ezúttal tényleg, igazán rájött, nem csak gondolt rá, nem csak felszínesen érezte azt a sötét foltot, amiről el szokta kapni a tekintetét, hanem belenézett, a közepébe, a sötétség közepébe, és amit ott talált, attól végigszaladt a hideg a hátán, attól darabokra hullt, megsemmisült, sötét borult rá is, mintha soha, soha nem lenne már remény. Amit meglátott, az igazság volt – hogy van, amikor nem tud segíteni. Hogy van, amikor nem elég az akarás, a jó szándék, a rendíthetetlenség. Van, amikor nem elég a kedvesség, nem elég kéretlenül ott lenni, nem elég a nem vágyott ölelés, a mosoly, az egyszerű örömök. Rájött arra, hogy van, akin nem tud segíteni egészen addig, amíg az a valaki nem hajlandó segíteni magán. Ez rajta kívül volt. Ez nem az ő hibája volt. Ezt nem tudta megjavítani, mert nem az ő hibája volt, hanem valaki másé. Nem volt hatalma felette. A tehetetlenség letaglózó érzése törte össze. Az igazán. És sírt. Menthetetlenül, hangosan hüppögött a folyosón, nézte a fiú távolodó alakját, a hátába szúrta könnyben úszó tekintetét, míg nem már nem csak a könnyeitől nem látta, de már túl messze is volt. Messze, és sötétben volt, és ő egyedül maradt az élet egy igazán rémséges felfedezésével. Hogy egyedül van. És egyedül van Ő is. Kicsit egyedül van mindenki. Pedig annyi mindent adhatna, és annyira szeretne! És mégis egyedül hagyták. Miért? |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 6
▽ Avatar : luca hollestelle
| » » Hétf. 23 Okt. - 11:04 | | Gratulálunk, elfogadva! Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk. Kedves Mimi! Kezdetnek talán az lesz a legjobb, ha elmondom, mennyire szeretem ezeket az erős, olykor naiv, máskor pedig hideg pontossággal kimért női karaktereket, akik eddig a te kezedben perdültek táncra, lett légyen az akár feszes, szenvedélyes tangó, vagy pörgős, nyughatatlan swing. Most pedig itt van Mimi, aki első lépésre waltznak tűnik, mintha a bőrébe írták volna a kék Duna hangjegyeit, olyan megejtően szép és tiszta, pedig nem volt egyszerű dolgod a legkisebb Morhange-dzsal, hiszen őrá mind ugyanazokat az üres sztereotípiákat alkalmaztuk: a cukiság, a hófehér párnahuzat, amibe még nem találtak tömőanyagot. Csakhogy Mimi nem csupán keringő, és igen, nagyon hálás vagyok, mert egyrészt tartalommal, de titkokkal, önálló akarattal is megtöltötted! Mimi számomra mostantól foxtrott, nem a slow fajtából, és annyira várom (Mabel nevében is), hogy lássam, merre nyílnak a szirmai! A veleszületett legilimencia elegáns megoldás, szintén kíváncsi vagyok rá, mert azt hiszem, a rokonságban is bőven akadnak majd, akikről ezt-azt kifürkészhetsz, persze, csak akaratodon kívül, igaz? Egy sor mint száz: köszönöm, hogy itt vagy és megint velünk játszol! (Csalok, mert pótsor: ezeket az izéket idelent már ismered.) |
| | | |
Similar topics | |
|
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |