Annyira a jó oldalhoz húzok, hogy az már káros az egészségre. Senkiről nem tudom elképzelni, hogy rossz lenne, egyszerűen nem fér a fejembe, hogy valaki lehet más, mint jó. Ez a nagy cécó és vihar előtti csend is olyan idegen nekem, hiszen az én világomban, abban a burokban, amit vontam magam köré minden szép és jó. Tökéletes.
Persze tudom én, hogy az élet nem egyszerű, de ez az én fegyverem. Az örökös mosoly, a jó feltételezése és a pozitív hozzáállás segít át a mindennapokon, mert akár tudja a világ, akár nem, nekem is vannak problémáim. Kinek nincsenek?
Átlagos, szép családból származom, a szüleim példájából látva hiszek a szerelem és a szeretet erejében és abban, hogy szívvel bármit meg lehet oldani. Nem mondom, hogy nem vagyok csalódott, amiért a semmi extra házba járok, de hát Hugrabugosnak is kell lenni a családban valakinek. Persze talán lehettem volna bátrabb és akkor a Griffendél lesz otthonom, vagy okosabb, s akkor a Hollóhát, vagy pedig olyan, mint Megan, s akkor a Mardekárba kerülök. Valahogy egyik se sikerült, hát ott vagyok, ahol vagyok. Mosollyal fogadom ezt is, mint minden mást. Mert élni csak így érdemes, azt hiszem.
Bármire képes lennék a testvéreimért, ha valaha büntetőmunkán jártam az is csak azért volt, mert Megant akartam védeni, vagy épp neki falaztam. Mert nem vagyok vak és hülye sem. Rajongva imádom a szeretteimet, ha valakit egyszer a szívembe zárok, ott is marad örökre. Ez az oka annak, hogy én is tudom: egyszer még nagyon megütöm a bokám azzal, hogy én akarok lenni az összes Morhange élő lelkiismerete.

Láttam rajta, hogy nagyon el van keseredve. Csak gubbasztott a folyosón, felhúzott térdein nyugtatta a fejét és egészen máshol járt gondolatban, legalábbis úgy nézett ki. Letelepedtem mellé, csendesen megérintettem a vállát, de amikor felnézett akkor ijedten el is eresztettem. Nem akartam a terhére lenni, nem is ismertem. Egyszerűen csak figyeltem őt egy ideje és valahogy érzékenyebb voltam mindig is mások hangulatára.
- Akarsz valamit? - kérdezte, mire én legszívesebben behúzódtam volna a csigaházamba. Mai napig nem tudom, hogy miért nem tettem meg akkor és ott.
- Igazából semmit, csak úgy láttam rajtad, hogy van valami baj. Tudok segíteni?
Milliószor megmondták már nekem a barátnőim, hogy a fiúk nem szeretik, hogyha felhívják a figyelmüket arra, hogy rosszul néznek ki, pláne gyengének, szóval vártam, hogy le legyek hordva a sárga földig, amiért így nekiszegeztem az egyértelműségeimet. Azt, hogy szerintem segítségre szorul. Pedig ki vagyok én, hogy ezt megmondjam neki? Legszívesebben visszaszívtam volna mindent és elhoppanáltam volna a közeléből, de nem tartottak még ott a tanulmányaim és egyébként is, tudtam nagyon jól, hogy varázslatot csak akkor használunk, ha feltétlenül szükséges. Ez meg nem a vészhelyzet kategória volt.. nem eget rengető vészhelyzet, csak saját, személyes vész.
- Nincs nekem semmi bajom! - Közölte mogorván, majd legnagyobb meglepetésemre, amikor fél pillanattal később újra megszólalt, sokkal lágyabb volt a hangja:
- Egyébként kedves tőled a szándék, Deah. Értékelem.
Deah.. Senki sem hívott így soha és először nem is tudtam, hogy egyáltalán nekem szól-e, de minél többet ízlelgettem a rám aggatott becenevet, annál biztosabb voltam, hogy szerelmes vagyok belé. Már a becenevembe, meg abba, ahogy lepergett ajkairól a szó. Áh, dehogy belé!
Sose gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű az egész. Mindig cserfes és beszédes voltam, de vele sosem mertem kontaktálni azelőtt a nap előtt. Azóta ő a legjobb barátom, semmi több. Jó ez így, csak az a másik szőke ne volna. Őt nem kedvelem. Nem bírom, ahogy néz rá, de nem merem bevallani mérgemet még a testvéreimnek sem. Tartok tőle, hogy kinevetne mind. Legkisebbnek lenni nem olyan egyszerű..

A szememben apa mindig is példakép volt. Az is. Rajongásom abszolút tárgya éppen ezért ahol tudtam, igyekeztem segítségére lenni. Számomra egyáltalán soha nem volt kínos, hogy a suliban tanít, szerintem ez inkább nagyszerű, mint utálatos dolog. Persze nem süketültem meg, mindig is hallottam olyasmiket, amiket aznap is. De nem akartam foglalkozni velük, meg akartam tartani a mosolyom. Akkor nem sikerült.

Gubbasztottam a folyosón az egyik szobor mögött elbújva. Eldöntöttem, hogy nem megyek órára, mert kénytelen volnék szembesülni azzal, hogy ő is ott van, meg a barátnője és ráadásul az a lány is, aki szerint az én apámnak van a legrémesebb tantárgya az egész iskolában és minket is biztos a dudvák között talált, mert annyira nem hasonlítunk egymásra, mint testvérek, hogy bizonyosan nem lehetünk rokonok.
Én igazán nem akartam meghallani azt a beszélgetést, vagy meglátni a felgyűrt talárujj alatt tekergőző igazságot, de sikerült szert tennem a kéretlen információra. Azóta sem tudom, hogy valljam be, s főleg azt nem, hogy kinek. Egyet megtanultam viszont akkor és ott. Jobb mindenkinek - legfőképpen magamnak - ha a szabálykövető úton járok, s nem lógok az órákról. Akkor talán nem keverem bajba magam és ezzel együtt a családomat.