Valójában ha belegondolok, nem mondtam volna meg pár évvel ezelőtt, hogy én be fogok valaha is íratkozni valamilyen továbbképzésre. Sosem voltam kiemelkedő tanuló, sosem láttak tőlem semmi különösebb aktivitást, és mégis. Talán benőtt a fejem lágya végre. Már nem vagyok 17 éves.
Immárom negyedik - utolsó - évemet taposom itt is, az átoktörőknél. Több mindent láttam a világból, mélyebbre juthattam mint azon varázslók, akik a begyöpösödött minisztériumba dolgoznak. Még a kommadósoktól is, azt hiszem. A tudás, amit itt átadnak az embereknek, egyszerűen semmihez sem fogható. A tanárok többsége nem csak úgy van, hanem oly mélyen beleélik és átadják magukat ezeknek a dolgoknak, hogy öröm hallgatni őket. Mondom: a többségüket. Marcus Cartwright számomra nem tartozik ezen kategóriába.
Sőt, igazából sehová nem tudom őt tenni. Nem gondoltam volna, hogy valaha még összefuthatunk, vagy legalábbis nem a "suli" falin belü, hiszen a legtöbbünk nem tér már ide vissza, miután elvégezte a továbbképzést. Én is pontosan ezt terveztem. Majd elvállalok valami szabadúszó megbízatást, utána pedig irány a világ! Nem kell nekem ennél több.
Mégis, érdeklődés hinyában is végig kellett hallgatnom Marcust. Egy: nem voltam rá felkészülve, hogy majd ő fogja tartani ezt az előadást. Kettő: őszintén kicsit irigy is vagyok rá, hogy ő már ennyire "magas" szinte lépett. Már én is szeretnék kilépni innen, de úgy, hogy végre a saját utamat járhassam. Nem három béna csatlóssal a hátam mögött. Tényleg bénák. Csak stréberek.
Szinte elsőként sikerül kiviharoznom a teremből az előadás után. Tekintetemmel követtem a többieket, néhányunak a jól begyakorolt műmosolyommal intettem egyet elköszönésképpen, majd az ajtótól nem messze, nekidőltem a falnak és várakoztam. Kezemben pálcámat forgattam. Amikor Marcus kilépett a teremből, én könnyedén fordultam be elé.
- Hát te meg mi a frászt keresel itt? És ez meg mi volt? Minek jöttél vissza? - Ismer. Tudja jól, tőlem mindig őszinte szavakat kap.

Jól esik az elismerés, a tekintetekben a lelkesedés. Elhinni azt, hogy lehet sokra vinni, hogy teljesen jól meg lehet keresni a betevőt és közben megannyi kalandot átélni... Nos igen. Mit keresek itt? Hát pénzt, hisz nem mindig sikeres a vállalkozás, akármennyire futja is. Nekem pedig pénz kell, ha biztosítani akarom a mindennapiakat. Ugyan már, csak nézeteltérésem volt a megbízómmal és egy kissé túlkomplikálta a helyzetet. Na de a tényen nem változtat, én pedig nem bántam meg, hogy megkerestem a régi professzoromat, miért is ne adhatnék egy kis lelkesítő órát. Hát tessék, most tanuljanak. De megérte. Lassan kezdem érteni mit szeretnek itt annyira oktatni, nevelni, tanítani. Jobbára már csak azok tanulnak itt tovább, akik szeretnének még nagyon sokat fejlődni. A tekintetük pedig elárulja, tényleg figyelnek, isszák a szavakat, nem pedig unott fejjel ülik végig az órát. Könnyen bele lehetne ebbe részegedni, én annak is örülnék, ha csak egy kicsit keresek ezen. Értek hozzá hogy koptassam a számat, hogy adjam elő magam és most igencsak elememben voltam. Mint ha csak úgy ki akart volna törni az a sok történet, élmény. Talán csak azt sajnálom, hogy Sorayából nem váltottam ki semmi érdeklődést. Őt ismerem innét a legjobban, kívül-belül mindenhogy. Egy ideje talán nem beszéltünk, de nem következtettem sosem arra, hogy haraggal váltunk volna szét. Vagy tévedek?
Az utolsó diáktól is búcsút véve szedem össze irattáskám tartalmát - naná, hogy azt is vettem eme jeles eseményre - és indulok el a folyosó felé. Tekintetem azonnal megvillan a vörös hajon, illetve azon akihez tartozik. Nocsak, mégis megvárt? Persze számíthattam volna arra, hogy rögvest ilyen kérdéssel jön nekem.
- Neked is szia. - eresztek meg egy mézesmázos vigyort, de a válaszon igen csak el kell gondolkozzak. Mit mondjak?
- Nos nem úgy alakult a legutóbbi befektetés, ahogy terveztem, így most itt próbálok szerencsét. Tán zavar? Úgy emlékszem a legutóbbi találkozásunkkor még jól megvoltunk.

Bíráló tekintettel mérem végig a fiút. Emlékszem a régi időkre, még amikor ő is ide járt, ezeket a padokat koptatta - ah, nem is volt az olyan régen - és a közös vitákra, na meg a versengésre kettőnk között. Néha elfog a nosztalgia, néha hiányzik. De ez mind csak pár pillanat és utána el is hesegetem eme emlékeket. Nem vagyok egy nagy érzelgős típus.
- De flancosra kicsípted magad! - A pálcámat a táskám oldalába helyeztem, és érdeklődéssel hallgattam végig Marcus mondandóját. Elmosolyodtam, majd bólintottam egyet. - Áh, értem. Nem zavar, csak meglepődtem mert nem gondoltam volna, hogy valaha is még az iskolapadok között látlak majd. - Egy vállvonogatás kiséretében legyintettem és zsebre dugtam kezeimet. Már érződik az ősz hangulata, hűvös van, ezek a nagy falak között meg különösképp. Ezt nem kedveltem a Roxfortban sem.
- Na és mi nem jött össze? Valaki letörte a szarvad? Már rádfért... - Incselkedem vele, ezt már jól megszokhatta tőlem, és persze az ehhez párosult pimasz vigyor le sem maradhatna. Ebből jól tudhatja, hogy nem sértésből szánom neki a "kedves" szavaimat.
- Egyébként meg alig lehetett felőled bármit hallani a nyáron, csodálkozol, hogy megszóllak érte? - Ami igaz az igaz. Lassan elindulok a folyosón, remélve, hogy majd követ engem. Ha nem muszáj, ne itt ácsorogjunk már, hiszen hamarosan biztos megtelik megint a terem fiatalabbakkal, akik órára készülődnek.

Elégedett vigyor ül ki az arcomra, ahogy megjegyzi mennyire kiöltöztem. Talán még ki is húzom magam és bizony, hogy kicsíptem magam. Nem akartam a véletlenre bízni a dolgokat, főleg így, hogy ezt tartom most az egyetlen tovább vezető útnak. Valahol el kell kezdeni megalapozni az életet nem?
- Igazából én sem, de nem gondoltam volna, hogy ezt ennyire élvezni fogom. A diákok lelkesedése, meg persze úgy az egész. - mondhatnám, hogy ez az egész nem rólam szólt, de ezt ő is nagyon jól tudja, hogy ezt a részét élveztem a leginkább az órában. Talán még lesz pár, talán a professzor is elégedett lesz, talán kicsit több gázsit kapok, ami remekül jönne most. Most, amikor egyelőre nincs más kilátásban.
- Nem is te lennél, ha nem ezt mondanád. - először megfordul a fejemben, hogy megsértődjek a szavain, de annyira már ismerem, hogy ilyenkor ő egészen... élvezi ezt a fajta játékot, csipkelődik, piszkálódik. Persze már megtanultam nem komolyan venni ezeket a célozgatásokat. Helyette inkább...
- Szerintem a te szarvaidat célszerűbb lenne letörni. - még szélesebb lesz a mosolyom és még rá is kacsintok. Eszem ágában sincs őt bántani, aztán még a szemem is megcsillan, amikor az újabb kérdéseket hallom tőle. Nahát, csak nem megsértődött a kisasszony és innét fúj a szél?
- Csak nem hiányoztam? Nocsak. - a vigyor mosolyra szelídül, közben pedig lazítok a testtartásomon. Mélyen a szemeibe nézek, miközben egy kissé közel hajolok hozzá.
- Ez esetben had engeszteljelek ki, a vendégem vagy valamire. És megígérem, hogy sok mindenről mesélek neked. Mint például hogy te is hiányoztál nekem. A csipkelődéseiddel együtt.

- Aha, értem. Hát ha neked ez jó... legalább nem lesz majd konkurenciám ha kilépek innen. - Kuncogom el magamat, persze jól tudjuk, hogy kettőnk ismerettsége pontosan innen indult ki. A versengés és az egó. Mindkettőnknél tökéletesen jelen van. Persze ebből sok minden kialakult már az évek alatt, de vannak olyan dolgok, amikről nem érdemes újra említést tenni. Csak csendben, meghagyni a gondolataimnak. Szemeimet megforgatom mondatára, hát persze, hogy tudja milyen vagyok és mit akarok elérni azzal, amit mondok! A mosoly ott marad ajkam szélén.
- Igen, letörnéd őket? Csak tessék, próbálkozni szabad! - Mit mondhatnék, pont a legjobb emberrel incselkedem én is, hiszen nem hinném, hogy túl nagy kihívás lenne számára ezt megtenni. Mégis, nem tudom magamban tartani a gondolataimat és "érzelmeimet" egyszerűen csak ki kell mondanom és hát persze ő ezt kihasználja, én pedig jól oldalba ütöm, amikor az a pimasz vigyor felkerül az arcára.
- Dehogy hiányoztál! Pff, tudod hogy nem vagyok az az érzelgős típus. Csak már azt hittem meghaltál vagy valami.. - Fintorodom el, miközben határozottan rázom meg a fejemet és zavarodottan mosolygok rá, ahogy közelebb hajol hozzám. Persze nem vagyok ünneprontó, viszonozom a 'kedvességét'. Szavai azért jól esnek, efelől semmi kétség.
- Zsír, el is vártam volna egyébként... engem nem lehet pótolni... - Kuncogok egy rövidet, majd kilépek az aurájából és lassan elindulok a kijárat felé, elvégre az Abszol úton vagyunk, minden sarkon van valami jó kis italozó, kávézó, biztosan meglep valamivel, mint mindig. - De te választod ki a helyet!

- Konkurenciától tartasz? Ugyan, drága, tudod, hogy veled legfeljebb összefognék, nem pedig lesöpörnélek. Persze egy egészséges versengésre mindig kapható vagyok. - kaján vigyor ül ki az arcomra. Szeretem cukkolni őt akár ilyen megnevezésekkel - azt hiszem a szivire ugrik a legjobban -, akár pedig más hülyeségekkel. De most vagyunk fiatalok, mikor máskor tennénk ezt meg egymással, ha nem most?
- Már most azonnal? Hol marad akkor az élvezet? Különben is úriember vagyok én. - játszom a visszakozót, miközben a szememben játékosság fénye csillan. Azt hiszem azért tényleg hiányzott, ha másért nem, ez a csipkelődés igen csak kimaradt az életünkből. Bár azt nem tudhatom, hogy ő merrefelé járt a nyáron, vagy az elmúlt időszakban, milyen figurákat ismert meg és csábított csak úgy el. Bonyolult nőszemély, akihez nehéz közel férkőzni, de ha ez megtörténik, akkor onnantól nincs visszaút.
- Tudom, csakis visszafogottan érzelegsz te, ahogy teszi ezt a legtöbb aranyvérű. - megkapja ő tőlem a megfelelő kritikát is, ha ezt szeretné, csak szóljon. Tudja miféle véleménnyel vagyok azokról, akik ennyire érzelemmentesen élnek, mint ha félnének a tűztől és elfelejtenének élni.
Elindulok csak utána, persze a bejáratnál elé lépve, nyitva neki az ajtót. Szóval azt szeretné, ha én találjam ki. Akkor a válasz egyértelmű.
- Mennyire vagy éhes? Tudok egy helyet, ami rendes kisvendéglő hangulatát kelti és még kávézóként is működik. - azzal pedig már mutatom is az irányt neki. Rövidesen már az egyik asztalnál ücsörgünk és én az ételek között válogatok. Rettentő éhes vagyok már pusztán attól, hogy ezek között olvasgatok. Végül kiszúrok magamnak egy cipóban bélelt krémlevest. Még ugyan nem kóstoltam itt mindent végig, ez is azok közé tartozik. Vetek végül egy pillantást a velem szemben helyet foglaló fiatal nőre. Tényleg jó látni pár hónap után, bele sem gondoltam ebbe. Végül csak kis mosoly ül ki az arcomra.
- Te már választottál valamit?

Kacsintok egyet, majd tovább mosolyogva bólogatni kezdek mondandója hallatán.
- Tudom én... de azért azt bevallhatjuk, hogy együtt jobbak vagyunk mit külön-külön. - Volt már rá példa, és az ellenkezőjére is azt hiszem, főleg amikor még csak az elején tartottunk ennek a kapcsolatnak. Velem semmi sem indul olyan fényesen, mint azt az ember hinné. Elég nehéz eset vagyok, annyi szent. De már könnyebb lettem mint régen. Régen sokkal durvább voltam. Sokaknak nem kell bemutatni ebből a szemszögből.
- Hm, hát jó, én kivárom. - Vonogatom meg a vállamat, majd elégedett fejjel indulok tovább a folyosón, egészen a kijáratig. Marcus előtt lépek ki az ajtón, miközben igazából elengedem fülem mellett az aranyvérűs kijelentését. Nem vagyok büszke a családomra. Mindig is utáltam, hogy meg akarnak nevelni, meg akarják mondani mit tegyek és mit ne. Nekem ezt pedig senki nem mondhatja meg! A mai napig ellentétes gondolkodásmódunk van, főleg, hogy lány lettem és anyám nem tudott örököst adni apám becses Wilkinson nevének- belőlem pedig nem fognak halálfalót se semmi mást nevelni. Ha kell, többet haza se megyek. Már jó úton vagyok ehhez is.
Csupán csak bólogatok, korgó gyomrom pedig egyből elárul, úgyhogy követem Marcust az étterembe, majd amikor odaérünk, kényelmesen elhelyezkedem, magam mellé pakolom cuccaimat és az asztalra könyökölve figyelem őt pár pillanatig, majd az étlapot.
- Hm, aha. Tésztasalátát, csirkefalatokkal. Meg egy vajsört. - Vigyorodom el, majd eltolom magam elé az étlapot. Rövid ideig csendben maradok, csak kémlelem őt, nem túl feltűnően. - Mesélsz valami érdekeset? - Mondjuk mi történt vele a nyáron. Például. Lehetőleg ne üljünk kukán az asztalnál még kihozzák a kaját. Csak nekem most valahogy nem jön szó a számra.

Jó érzéssel tölt el, hogy még mindig ugyanúgy tudjuk osztogatni egymásnak a csipkelődéseket, mint ha nem repült volna el három hónap nyom nélkül, mint ha legutóbb tegnap találkoztunk volna és most ott folytatjuk, ahol épp félbemaradt. Azt hiszem a kapcsolattartásnak ez egy különleges mintapéldája kell, hogy legyen, mert nincs mindig ilyen minden bokorban. Persze jó ha van mit mesélni, megosztani, mi miden történt, de emberileg lehet másokkal már egészen máshol tartanánk, mint mi.
- Hmm... akkor lehet elgondolkoznunk kellene, hogy akkor valamit rosszul csinálunk. - voltaképpen nem csak én tűntem el az elmúlt időszakban, de igazából ő sem keresett, neki is vannak olyan időszakai, napjai, amikor nem hallok felőle semmit. Hogy őszinte legyek ezek mindig hasonló időpontokra esnek, mint ha valami rituális ciklust követne. Nem vagyok abban teljesen biztos, hogy annyira ismerem őt, mint esetleg kellene vagy gondolom azt, hogy ennyi idő után már igazán illene ismernem.
Talán a hely most épp megfelelő helyszín egy jó társalgáshoz, semmi feszengés, fura arcok, csak átlagos varázshasználók akik hozzánk hasonlóan enni vagy kikapcsolódni érkeztek ide. Ennek a helynek megvan a maga kis varázsa vagy nem is tudom. Hirtelen nem is tudnék most mondani olyan helyet, ami jellemző lenne, hogy ott találkoztunk gyakran. Talán nincs is hisz mindig mozgásban voltunk valahová.
- Ó, szóóval diétázol... de azért megiszod a vajsört mellé. - jegyzem meg csipkelődve, enyhén gúnyos mosollyal az arcomon.
- Olyan mint amikor betértem egy mugli gyorskajáldába és az előttem álló jó nagy adag steaket kért diétás kólával hogy ő bizony fogyózik. - teszem is hozzá a sztorit, miért olyan vicces ez a kijelentés most nekem. Ami azt illeti, én a leves után nem is tudom mit egyek, lássuk csak ha még eszek hozzá valami húst, akkor még futja a hónapban a pénzből. Okés, akkor ideje leadni a rendelést. Gyorsan elcsípek egy firkászt, hogy feljegyezze az ebédet aztán hamarjában ki is hozzák.
- Nos... nyáron voltam egy kis továbbképzésen, csatlakoztam egy csoporthoz, akik egy bizonyos átokcsoportra specializálódtam. Így azzal ismerkedtem egy kicsit. Vicces volt, mert ha elrontotta az illető, akkor fél napos viszketés tört rá. Egyszer engem is elkapott, úgy kellett megbéklyóznom magam, hogy ne vakarózzak. - egészen belejövök a mesélésbe így mindjárt nap elején. Szeretek vele beszélgetni, ez mindig gördülékenyen ment.
- És tanultam még egy s mást is tőlük. Csak hát... nem egészen egyeztek a honoráriumról szóló elképzeléseink és végül egy vasat nem kaptam. - voltaképpen innét vezetett az utam vissza az oktatásba.
- Te merre jártál?

- Lehet... ki tudja... majd egyszer. - Kuncogom el magam, tekintetemmel pedig az övét keresm egészen egy pillanatig. Igazából nem tudom ő hogy látja ezt a helyzetet, de én sokszor a pokolba kívánnám őt, sokszor pedig magam mellett tartanám, és nem is engedném el. Volt már rá példa, mindkettőre, és az, hogy ezeket a versengéseket, a csipkelődéseket és a vitákat hogyan kezeljük... hát, tudnék rá pár példát mondani már az elmúlt pár évből. Érdekesen.
- Diéta? - Horkantok fel, épp elég vékony vagyok így is, nem hogy még diétázzak is. - Nem igazán diétázom. Csak ezt van kedvem enni. Amúgy sem szeretem a zsíros kajákat, ez meg jól néz ki a képen. - Az újságban csupa izgő mozgó ételek vannak, gőzölgő levesek, és a tésztasalátám pedig tökéletesen összerakja magát a tányérra, megmutatva minden földi jót ami benne található. Guszta és ötletes.
Összefonom kezeimet amint leadta Marcus a rendelést, majd végighallgatom kérdésemre válaszát. A hosszassan tartó beszéd nem maradhat el, először úgy nézek, mint akit érdekel, majd a végére kicsit már lankad a figyelmem, de persze csak viccből, hiszen egy az érdeklődési körünk.
- Bakker, minek kérdeztem rá! Még egy óráig ezt fogja mesélni... - Motyogom, miközben megtámasztom fejemet az asztalon és elnevetem magam. - Szóval leginkább, a viszketős átok maradt meg az egészből a legjobban! Aha, értem. - Felvont szemöldökkel egyenesedek ki újra. - És így kerültél ide... - Fejezem be mondandóját, aztán egy jó nagyot sóhajtok és megrázom a fejemet.
- Azt hiszem erre még a semmi is túlzás lenne. Az elején voltam egy felfedezőúton az Amazonas-on, de utána mintha megállt volna az élet. Ja meg próbáltam elkerülni a családi idillt.

Majd egyszer... igen, ez az ami nála annyit jelent, hogy talán megfontolandó, talán nem, de inkább csak úgy mondja és nem lesz belőle semmi. A leányzó nekem még mindig egy nagy kérdőjel abból a szempontból, ha minket akarom bárhogy látni. Szó se róla, ha szarban lennék, ő lenne az első, aki szó nélkül segítene. A bajtársiasság valahogy kezdetektől fogva megvolt a másik felé, elég csak belegondolni, mennyi csapdától szabadítottuk meg a másikat számolva azzal, hogy akkor az előnyünket vetettük el jócskán. De sosem bántam ezeket, hisz mégis csak előrébb való az emberséges viselkedés. Ha nem lenne, már rég undorodnék magamtól. Ami pedig őt illeti, a családja megfelelően elrettentő példa, milyen ne legyen. Nem vagyok ebben annyira otthon, mégis sejtem, hogy borzalmasan komplikált a helyzet, ha haza sem megy szívesen. Nem egy karácsonyi szünetet lógott inkább el velem, mint hogy hazament volna az ünnepekre.
Csak legyintek a felhorkanására. Vagy én nem voltam humoros, vagy ő nem értette a viccet, mindenesetre nem ment át és jobb ezt így hagyni is. Egy nővel sosem jó vitába bocsátkozni, főleg ha olyan kényes témáról van szó, mint a tulajdon alakjuk. Arra elég tényleg csak egy rossz szót és leharapja az ember fejét. Jobb témát váltani inkább a kutakodás oltárán, ha mindent nem is dörgölök az orra alá, azért mesélek. De észreveszem a jeleket, kissé mint ha untatott lenne, vagy... nem is tudom. Ma annyira csapongó, egyszer örül nekem, egyszer pedig kinevet. Szokott nem szélsőséges is lenni, ami igazán ritkán fordul elő, talán valahol bízom abban, hogy ilyen a teljes valója és ez csak egy színjáték, amit művel. Mindenesetre eléggé sérti a fülemet a nevetése.
- Igen, így. Nem ennyire egyszerű a képlet, főleg ha képesek átvágni az embert és otthagyni egy rongy nélkül. - nem tudom pontosan ő miképp áll az anyagiakkal, de szerintem vígan használja a vagyona rá eső részét. Nem tudnám emiatt okolni, hogy egy ilyen lebőgés miatt kinevet, hisz valószínűleg nem élt még egyik napról a másikra. De azt gondolnám, hogy a megfelelő tiszteletköröket már lefutottuk egymás felé. Ezek szerint ő még mindig tud elég epésen viselkedni velem. Szomorú...
- Az nem sok. - válaszolom a mesélésére. Most mégis mit mondjak neki erre? Hogy hahó királylány, ébresztő, a te sztorid még az enyémnél is unalmasabb mégsem vágtam pofákat hozzá és nem nevettelek ki? Akkor rám borítja az asztalt.
Így örülök is, hogy a levest egyfajta mentsvárként hozzák ki. A cipó csak úgy gőzölög, ahogy felemelem a fedelét. Meg van rakva minden jóval ez a leves, szimpatikus. Már csak egy kanál és én kellek hozzá. De valahogy mégis nyugtalanít ez a hozzáállása.
- Mondd, téged zavarna, ha még néhányszor jönnék órát tartani?

Semmit sem igazán rosszból szánok felé, csak a szeszélyességem kissé felüluralkodik felettem sok esetben. Mostanság pedig túlságosan is sokszor, és egyszerűen csak hosszabb idő után veszem észre, vagy nem is, csak akkor amikor már elüldöztem a mellettem lévő embert. Marcus nem az a fajta, aki ilyesmire ugorna, udvariasan viselkedik és eltűri a hülyeségeimet. Mégis zavar, ahogy rám tekint miután egy aprócska kis nevetést megejtettem. Elhallgatok, tekintetem kicsit hosszassan az övébe vésem, majd lehajtom a fejemet és így most talán felismertem az ironiát és a komolyságot. Talán nem húzom tovább a húrt.
- Remélem nem lesz több ilyen. Vagy majd megyünk együtt és jól leátkozom a fejüket. - Próbálok ismét némi vidámságot és színt hozni a beszélgetésünkbe, még egy apró sunyi mosolyt is megejtek. Ha rajtam múlna, persze sok esetben egy cuki kis átokkal mennének haza az emberek. Az már más eset, hogy ha ez nem megvalósítható. Valahogy megvalósítanám. Kitelik tőlem, nem becsülöm alul magamat.
Vállamat vonogatom a mesém után, mégis mit mondhatnék még? Minden hónap teliholdja előtt rémesen vagyok? Minden hónap teliholdján szőrös szörnyeteggé változom és ki tudja már hány embert öltem meg az éj leple alatt? És hogy utána napokig olyannyira rosszul érzem magam, hogy szinte az ágyból sincs kedvem kikelni? Ehhez azt hiszem senkinek nincs gyomra. Még nekem se. Pedig ez vagyok én. És ezt nem tudom elfogadni.
Tekintetem a csinos tésztasalátára esik, de egyelőre még nem kapom fel a villát, hanem csak nyugodtan belekortyolok abba a pohár vízbe amit a kedves nő hozott ki az étel mellé. Marcus kérdése meglep, ez szerintem a tekintetemből is kiderül.
- Számítana a véleményem? Valamiből meg kell élned... - Dőlök hátra a székemen, majd összefonom magam előtt karjaimat. Másfelé fordítom a fejemet, a semmibe pillogok.- Amúgy is sokaktól jobban tartottad meg az órát. Nem volt dög unalom, van olyan akitől a falra mászok. - Bók? Soraya Wilkinsontól? Ezt valahová írjuk fel!

A válasza vigyort csal az arcomra. Igazán értékelendő szavak ezek tőle, ha ő hozakodik elő bármiféle együtt dolgozással. Még az asztalra is támasztom az alkaromat, hogy kicsit előrébb hajoljak felé. Tekintetemben kíváncsiság csillan.
- Úgy érted megint dolgozzunk együtt mint a suli alatt? - valóban nem most volt ez az időszak és akkor is inkább a dac és a büszkeség, egymás tesztelése hajtott minket a közös munkában. Meg hát több tapasztalatra tettünk szert, ha segítettük egymást ebben vagy abban.
- Van egy terület, amit alaposan be akarok járni, leírások szerint létezik egy olyan tükör, aminek lakója van és beszél hozzád. Állítólag a világ változásáról suttog tanácsokat. És nem mese, ellenőriztem. Csak éppenséggel kell még egy keveset gyűjtenem ahhoz, hogy elinduljak. - ecsetelem a legújabb felfedezésemet. Tényleg jó lenne már igazán valakinek dolgozni, valaki megbízatásában lenni. A Gringottsnál mondjuk még nem próbálkoztam konkrétan, de az biztos, hogy lenne rá érdeklődés, ha bizonyítok feléjük.
Sok mindent kell még átgondolnom a jövőmre való tekintettel, mi lenne helyes, hogy lenne megfelelő és még sorolhatnám. Belekóstolok a levesbe, de túl éhes vagyok ahhoz, hogy lassan egyem annak ellenére, mennyire meleg. Ahogy a leves fogy, majd el is fogy, nekilátok a cipó szétbontásához. Nem hagyok meg semmit, de nem ám. Csak a megjegyzésére pillantok fel.
- Te most megdicsértél? Te tényleg megdicsértél.- széles vigyorra villantom a fogaimat, miközben egyre jobban felcsigázódok. Nahát, ezért már megérte elhívni.
- Persze, vannak rém unalmasak, az ő anyagaik a legnehezebbek is. Lehet pályát tévesztettem volna? Bár... beleunnék, ott kellene lennem minden egyes alkalommal éveken keresztül...

Egy apró szenforgatás kíséretében bólintok és a nyugodt mosolyom jelzi, hogy nagyjából erre gondoltam, ám emlékszem a régi dolgokra, hogy mi volt kettőnk között, és kicsit azért kételkedem a közös meló hatékonyságában.
- Érdekesnek hangzik, szívesen társulnék hozzád. Mellesleg, miért nem próbálkozol meg a Gringotts páláyzataival? Szoktak lenni mindig, vannak nehezebbek, könnyebbek de szerintem a legtöbb teljesíthető. Igaz nem mindet fizetik meg túl jól, de érdemes a nehezebbek között kutatni. - Vonogatom meg a vállamat, miközben a villámat ismét egy tésztába szúrom és jóízűen falatozok tovább, tekintetemmel Marcust követve és kíváncsian hallgatva mondandóját. Nem vallom be ugyan, de erősen megjött az ihletem rá, hogy újra együtt dolgozzak vele és több kalandot is átéljünk kettesben. Szerintem amit eddig csináltunk, viszonylag kijelenthetjük, hogy jövedelmező volt mindkettőnk számára. Mint pénzben, mint másként.
Kicsit megköszörülöm a torkomat a dicséret szó hallatán, majd felnevetek és kezembe veszem az italomat.
- Na, azért ne bízd el magad túlzottan! Tanárbá' - Kacsintok egyet és hosszasan bólogatni kezdek. Én biztosan nem tudnám elviselni azt a sok nyomorultat az órán, ígyis néha a hajam égnek áll tőlük, és csak egy biztat: hogy nem kell heteket, éveket velük töltenem összezárva. Mennyire jó is ez a továbbkézpés!
- Szerintem nem is állna jól neked olyan sokáig. Mondjuk beugrósnak simán, de egyébként meg nem éri meg. Fő a változatosság, nem? Szerintem egyikünk sem véletlenül választja ezt a szakmát. De ízlések és pofonok.