Sietségemben nyitva felejtem az ajtót, hosszú léptekkel, türelmetlen léptekkel és még kevésbé várakozásra hajló marokkal dobom a friss szerzeményem az asztalra, magam alá rántom a széket, és a szemeim rögtön felfalják a sorokat az ódon kötet törékeny lapjairól - szinte megszállottnak látnám az arcom, ha most lenne ingerem rá, hogy bármi más is lekössön a kincsen kívül. A kincs megadja magát, sőt, szinte könyörög, hogy lapozzak tovább, siessek, hiszen annyi minden mutathat még, amelyet avatatlan szemek pásztáztak az elmúlt évtizedekben, ott hevert árván, várva a leendő tanítványt, aki előtt nem teljesen ismeretlen már az idő furcsa mágiája, és aki elég törekvő - vagy mondhatom, hogy törtető - ahhoz, hogy egy pillanatra se hagyja magát visszafogni az illegalitás korlátaival..
A harmadik fejezet után lélegzem csak fel, mikor a gyakorlati teendők is szerephez jutnak - persze eddig sem mérte szűkmarkúan a vérmesebbnél vérmesebb figyelmeztetéseket azok részére, akik ostoba emberi mivoltuknál fogva istent akarnának játszani, és esetleg olyan hibát vétenének elhamarkodott hatalomvágyukban, melyet nem lehet helyrehozni, következmények nélkül biztosan nem.. A következmények újabban egy perc nyugtot sem hagynak, folyton emlékeztetni akarnak a létezésükre, féltékenyen főleg leginkább akkor, amikor másodpercekre fellélegezhetnék.. De nem most. NEM akkor, amikor ennyire közel jutottam egy elméletem igazolásához, NEM akkor, amikor végre sikerült kizárnom a bátyám őrültségeit a fejemből, és főleg NEM akkor, amikor egyáltalán semmi jelentősége a családunkban elfoglalt tehetetlen és időnként hálátlan helynek!

Az idő manipulálásának bonyolult mintázata még azok számára is csapdákat rejt, akik tudatosan fonják azt: a látóink szelleme olyan tű, ami nem akad meg az anyagban, de magyarázatot nem tud adni önnön létezésére, és főleg nem oldja meg a problémákat, amelyeket csak ezzel generál. Az időhurkok számunkra valódi paradoxonok, de ez nem jelenti azt, hogy létrehozhatatlanok akarattal és pontos számításokkal - a Fidelius maga is szegről-végről osztozik ebben a tulajdonságában a mostani elképzeléseimmel, de kicsiben kezdem.. rossz belegondolni, hová vezetne, ha tévednék. De nem fogok.
Leteszem a pálcám, és az apró kocka fölé hajolok, amelyen tesztelni fogom az olvasottakat: elfordítom a tenyerem, és arra az időre hagyatkozom, amikor a pálca még nem egyértelmű eszközünk volt - a mágia sosem konstans, mindig variáns az egyenlet mélyén, és rémes csőlátásra vall, ha azt gondoljuk, más módon nem kezelhető, nem irányítható. Az egész csak kreativitás és bátorság kérdése..
Ha volt is kopogás, nem hallom - és biztos ironikusnak találnám, hogy épp ugyanazt élem át, mint napokkal korábban, csak ezúttal én vagyok az ajtó kényelmetlen oldalán. Nem mintha tiltott dolgokat művelnék őseim amúgy is meggyalázott falai között, de nem biztos, hogy így szeretnék beszélgetést kezdeményezni az édesapámmal, akinek az arca úgy bukkan fel a találmányom keltette kísérteties fény mögött, mintha csak az időkőn túlról szólítana máris..

Eljött az idő, amikor az Avery örökös kézszorítása erősebb, mint valaha, nekem pedig nincs egyéb tennivalóm, mint rábólintani, áldásomat adni, hogy szót váltson a leányommal - a sorban következővel, természetesen, hiszen Aurelia még gyermek. Ő még el sem mozdul az anyja mellől, tekintete csupa rejtély, csupa ragyogás, csupa áhítat, apróságok tartják izgalomban, tőlem pedig minduntalan elhúzódik.
Nem így Cailin. Cailin, aki túlságosan drága nekem, jól tudom, túlságosan becses, nem szabadna apjaként így tekintenem rá, ilyen reményeket vetnem belé, hiszen ő sem több, csupán egy leány, egyszer asszony lesz, talán éppen Faustus Avery asszonya. Akkor pedig a különb jövőről szőtt reményeket elföldelik a hitvesi ágy alá, mintha sosem léteztek volna - ott szilárdul meg a szövetség, ami kiállja az idő próbáját. Megbocsáthatatlan részrehajlás, egyáltalán nem szabadna, és mégis. Sajnálatomra eddig úgy fest, az Averyk fáján egyetlen rothadt gyümölcs sem termett, amire hivatkozva könnyedén elutasítottam annak idején a Blackek és Lestrange-ek ajánlatát. Elmebajuk oly világos, mintha a homlokukra írták volna - korcs nemzedéket szül az ilyen.

De mégis. Mégis remélem, Cailin erősebb lesz ezúttal, erősebb még talán nálam is, akit kifacsar Marius mesterkedése, akit megtör az ő tiszteletreméltó anyjával a háborúskodás, aki csak őrzi, egyre strázsál a Flintek vérvonala mellett, mert őriznem kell, és talán ez a vérvonal az, ami előtt Cailinnek is meg kell hajolnia, hiszen egyikünk sem tehet mást, én pedig nem fogom előtte gyöngeség látszatát kelteni.
Kopogtatok, bár az ajtaja félig nyitva, furcsa fény szűrődik ki a folyosóra, invitálásra sem várok, belépek. Az ajtaját, megannyi kérdés árnyékával az arcomon, de behúzom magam mögött.
- Megtudhatnám, mégis miben mesterkedik? - villan tekintetem a fény forrására, arcizmaim megrándulnak.

Csak a latin szavakra koncentrálok, amelyekből lényegében egy új variáns szőhető a meglévőek köré: felforrósodik a levegő a kocka körül, megpördül a levegőben, de lustán, inkább csak játékszernek tűnően, elrejtve a valódi természetét, csak én tudom, hogy odabent milyen hőfokon szipolyozza magába az energiát a környezetéből, olyan sebességgel, amelyet a mi világunkban nehéz lenne párhuzamba állítani bármivel. Szembogaraim előtt születik meg az eddigi legbonyolultabb szerkezetem, és kis híján infarktust kapok, mikor apám hangja szakítja meg a folyamatot - csupán annyira tudok koncentrálni, hogy ne szakítsam meg a folyamatot, de az arcom fintorba torzul a megtartására felszabadított erőtöbletek miatt.
- Apám, én.. nem számítottam önre ebben az órában. - milyen tárgyilagos, miközben mindkettőnk arca egy kissé instabil kísérlet fényében tündököl. Mikor realizálom, hogy nem fog távozni ilyen egyszerűen, nyilván fontos megbeszélnivalója lehet, ha ennyi türelmet pazarol rám az időkben, melyekben a bátyámra minden létező türelem sem lenne elég - mélyet sóhajtok, elengedem a próbálkozást, és ahogy kifújom a levegőt, a játékszer is a földre hengeredik. Megtörlöm a homlokom, és nehézkesen felállok a padlóról, hogy valami alkalmasabb pozíciót vegyek fel. - Amit látott az.. egy kísérlet.
Felmarom a kockát, és felé nyújtom, félig még izgalommal telve az iméntiek miatt, de már részben beleoldódtam a semlegesség biztonságos szürkéjébe, amelyet érdemes felvennünk minden eshetőségre készülvén.. ha annak idején inkább anyám jótékony nevelése diadalmaskodik bennem az úgymond rossz tulajdonságaim előtt, nyilván már sokkal hamarabb el tudtam volna rejteni a szinte gyermeki lelkesedésem egy ilyen témakör iránt, amelyre kevesen tartanának alkalmasnak, még ha kézzel fogható bizonyítékát is mutatom a zsenialitásnak.
- Mint láthatja, maga az eszköz semmilyen különleges tulajdonsággal nem bír, kivéve azt az apró repedést az egyik éle mentén. A hiányzó, szinte csak nagyítóval vizsgálható darab az asztalon van: a kísérletem lényege tulajdonképpen az újraegyesítésük, de nem mechanikai úton, sokkal inkább..a folyamat időbeli visszafordításával.
Aztán elhallgatok, miután hirtelen realizálom, hogy ez minden bizonnyal gyerekes szórakozásnak tűnhet valaki szemében, aki egy olyan családot próbál a felszínen tartani, amely ilyen elszántan kívánja a saját fulladását. Állok csak előtte, de nem hajtom le a fejem, még akkor sem, ha tudom, az illem megkövetelné, a szerénység még kiemelt női erény is, megpróbálhatnék jobb színben feltűnni apám előtt, ahogy annyiszor igyekeztem korábban, csak mindig akadt nálam alkalmasabb, nálam kiválóbb. A nővérem, a bátyám.. talán néha még a húgom is, mind egy-egy vállra nehezedő súly, egy emlék, egy ígéret, és az első kettő már sosem teljesül be. Megértem, hogy én következem, nekem kell akkorát ugranom, amelyet egyedül lehetetlen, nekem kell egy olyan helyre beállnom, amelyet két alakra terveztek, egy különösen lágyéra, akinek mosolya mindannyiunk rémálmaiban fonnyad semmivé, és egy olyanéra, aki élő szellemként bolyong körülöttünk, szinte öntudatlanul vádolva az el sem követett bűneinkért, hogy megmentsük azt, ami az első tragédiája után megmaradt..
És akkor én nem hajtom le a fejem, nem szégyellem magam és ami lehet, hogy még nagyobb bűn: nem fogok férjhez menni. Sejthető, kikövetkeztethető, hogy ennek szóba kell kerülnie előbb-utóbb, ez épp ideális kor a leányok kiházasítására, csakhogy engem nem fognak bezárni egy csinos udvarház szalonjába, a gyermekágy mellé, a férjem oldalára - elképzelhetetlenül deviáns gondolatok ezek, de ahogy ott állok és várom az ítéletet, csak ez kattog bennem, és nagyon remélem, hogy ezúttal hibásak a számításaim, és csupán valami apróságról beszélünk majd.
- Apám, én.. pontosan tudom, mit csinálok, ismerem a lehetséges következményeket. Miattam nem kell aggódnia. - elvégre én voltam a gyermek, aki előtt akárhányszor becsukhatta a szobája ajtaját, hűségesen visszatértem, hűségesen igyekeztem számára megfelelő lenni, és ez az igényem nem veszett el végképp. Nem tartozom azok közé, kik felnőve szüleiket okolják minden veszteségükért és sikertelenségükért, de ahogy még mindig érzem a vágyat, hogy kiérdemeljem az elismerését, a büszkeségét, úgy pontosan tudom azt is, hogy ha olyasmire akar kérni a családunk nevében, amelyet nem akarok megtenni, mert ellenkezik a lényemmel, akkor vitatkozni fogunk, és Merlin mentsen mindannyiunkat attól, ha két, hozzánk hasonlóan makacs jellem egymásnak feszül.
Egyenesen a szemébe pillantok, és halványan elmosolyodom.
Igen.. én ismerem a lehetséges következményeket.

Eddig nem is tudatosult bennem, mennyire egyoldalúvá vált a figyelmem - három gyermekem közül Marius minden éber pillanatomat lekötötte, és ez jó darabig nem hökkentett meg, hiszen örökösömként az előtte álló feladat nagyobb odaszántságot igényelt. Míg négyen voltak, addig is az ő nevelése kötött le leginkább, talán azért is, mert ő volt az egyetlen, aki semmilyen tehetséget nem mutatott arra, hogy a neki kijelölt úton járjon. Cailint szem elől tévesztettem, az anyjára bíztam, fájó szívvel, pedig minduntalan itt lüktetett a tudat, mennyivel rátermettebb, mennyivel többet érdemelne, mint a fivére, és most...? Most mesterkedés közben kapom rajta, szégyent érzek, mint a besurranó, aki illetlen dolgokat látott, pedig ez az én házam, őseim otthona, kopogtatnom sem szükséges.
Mégis némán hallgatom, ahogyan felvázolja a kísérletet, karjaimat összefonom, megadom neki a lehetőséget, hogy kimentse magát. Mással, aki tiltott mágiát gyakorol e ház falai közt, nem lennék ilyen kegyelmes. De számít ez már egyáltalán? Erősen kétlem. Marius mesterkedése mellett Cailin szárnypróbálgatásai ártatlannak tűnnek. Fanyar kifejezéssel az arcomon dörzsölöm meg az orrnyergemet, gondterhelt vagyok, előle ha akarnám, se tudnám elrejteni. 
- Semmi szükség arra, hogy magyarázkodjon - veszem át a szót, mikor úgy értékelem, befejezi. Az előttünk álló beszélgetés gondolata egy ízemet sem tölti el elégedettséggel, de Cailin engedelmes, az anyja nevelésének legnagyobb győzelme. Talán van benne annyi, hogy gyorsan fejet hajtson az akarat előtt, és ne várja meg, míg tekintéllyel kényszerítem.
- Fontos dologról kell beszélnem önnel. Azt javaslom, üljön le - bökök fejemmel az ágyára, vagy bárhová, ahol szeretne végighallgatni, én azonban nem ereszkedem le, csupán tekintetemet hordozom végig a szobán. - Ma nálam járt egy fiatalember, audiencián. Felmenőinek sora több, mint figyelemre méltó. Önről kívánt beszélni.

Már nem kellene, hogy rosszul essen a figyelmének szemellenzőssége, apám mindig a végeredményt látta belőlem, és ez természetes, elvégre a lánya vagyok - nem mintha egyetértenék ezzel, de attól még megértem, hogy sokkal inkább elismerte a jegyeimet, mint a törekvéseimet, egyéb eredményeimet, valahol még talán logikusnak is találtam. Már nem kellene tehát, akár el is felejthetném, tehetnénk úgy, mintha laikussal akarnám megbeszélni a húrelmélet mibenlétét, és aztán az intellektusom teljes tudatában leminősíteném azért, mert feleslegesnek és nehézkesnek találja..
De apámmal való kapcsolatomra nem használnám a racionális jelzőt. Nagyon is rosszul esik.

- Megértettem. - nyugtázom röviden, és várom a látogatásának valódi okát, ami ezek szerint jóval nagyobb jelentőséggel bír annál, hogy megkérdezze, mióta foglalkozom ilyesmivel és miért érdekel egyáltalán. Bólintok, mikor hellyel kínál, de végül inkább állva maradok őt utánozva, és mert úgy vélem, elég idős vagyok hozzá, hogy bármilyen témát el tudjak viselni enélkül az amúgy is felesleges kedvezmény nélkül. - Nahát, valóban? És említette neki, hogy ebben a félévben is kitűnő voltam...?
Elmosolyodom, mert igen, pontosan tudom, mi következik ezek után, de nem, nem teszem könnyebbé ilyen egyszerűen, ugyanakkor nem látom értelmét a nyílt ellenfeszülésnek sem. Az emberek magát intrikusnak képzelő rétegének megvan az a rossz szokása, hogy úgy véljék, minden helyzetben fontos, hogy kizárólagossá tegyük a szándékainkat, majd közvetlenül ezután a dominanciánkat, mintha ez eredményekhez vezethetne.. Az emberek magát intrikusnak képzelő rétege önhitt és ostoba. Én csak az előbbi vagyok, legalábbis a szónak mások által használt változatában, ellenben egyáltalán nem találom olyan negatívnak, mint ők.
- És ön milyennek találta őt magát? Gondolom, a családneve ígéretes politikai szövetséget jelent, amelyre jelen pillanatban mindennél nagyobb szükségünk van, ugyanakkor ezen kívül is értékes társ lehet, hűséges a hagyományokhoz és az örökségéhez?
Mert mi értelme a nyílt ellenszegülésnek, a szélmalmok ellen vívott csatáknak?Mi értelme nem használni a cél érdekében mindazt, ami megadatott, a kétségbeesett vagdalkozás helyett?
Mosolyogva figyelem apámat.
Ha a fia lennék, büszke lenne rám.

Cailin szobájában állva úgy érzem magam, mintha ismeretlen földre tévedtem volna, ami meglehetősen zavarba ejtő, hiszen ismerem a birtok minden szegletét. Jól ismertem ezt a szobát is, mielőtt harmadik gyermekünknek adtuk volna, bár arról az időszakról az emlékeim furcsán homályosak - mindben a nejem sürgölődik, tapétát választ, színek közt vacilál, játékokat halmoz fel, és rendkívüli bölcsességével egy pillanatra sem zavart meg olyan felesleges kérdésekkel, minthogy én melyik árnyalatban látok több lehetőséget.
Csakhogy Cailin azóta felnőtt, a jelenlegi helyzetben pedig, bármennyire is mosolyog azzal a mindet tudó kifejezéssel az arcán, csak az én szavam fog számítani. Jobb lett volna, ha ezt már a belépésemkor a tudtára adom, de egy részem komolyan abban reménykedett, hogy Marius tökéletesen inkompetens viselkedése után Cailin végre tudni fogja, mi a dolga.
Merev arckifejezésem, úgy látszik, nem éri el a kívánt hatást, Cailin rendkívül vicces kedvében van, más magyarázatom nincs arra, hogy egy ilyen fonák helyzetben éppen a bizonyítványának remek eredményeivel hozakodik elő, igen, mind tudunk róla, és a nevezett okirat megkapta a maga elismerését. Vagy talán ennek a makacs lánynak az sem elég? Felvont szemöldökkel hallgatom, talán bölcsebb lett volna, ha én ülök le, de az a megadás és a gyöngeség jelével lenne egyenértékű. Ugyan már.
- Örömmel látom, hogy jó kedvében van. Így nyilván sokkal könnyebben elfogadja majd a feltételeimet, és rábólint arra a megtisztelő ajánlatra, amit Faustus Avery önnek is elő akar terjeszteni.
Nincs menekvés a kötelesség béklyója elől, ami annak idején minket is hálóba terelt. Bár, ami engem és a nejemet illet, gyakrabban éreztem magamat szerencsésnek, mint a hasonló felelősséget viselő társaim, mert Leandra sosem hozott szégyent a nevünkre, és valamilyen fondorlattal még azt is elérte, hogy a házasságunk bizonyos időszakaiban kifejezetten boldognak éreztem magam.
- Cailin, ön is tudja, miről beszélek. Nem maradhat örökké gyermek, és nem élvezheti végtelenül az otthon kényelmét. Jól tudom, hogy az utóbbi években önt sokszor... - megköszörlöm a torkom - mellőztem, mert a bátyjára kellett koncentrálnom. Látja, nem voltak alaptalanok a félelmeim Mariust illetően. De most eljött a maga ideje arra, hogy helyesen cselekedjen. Nyomatékosan kérem, még ha ilyesmit forgat is a fejében, ne most okozzon életében először csalódást nekem.

Kínomban elmosolyodom: vajon olyan lehet apámnak vitatkoznia velem, mintha tükörbe pillanata, és fiatalabb kiadása felhívná figyelmét mindarra, amit a nászágy alá temettek, gyerekekkel földeltek el, és mindarra, amiből most ránézek, és emlékeztetem? Racionális énem meg tudja érteni, miért ragaszkodnak épp most foggal-körömmel a határaikhoz, miért okoz a legkisebb ellenszegülés szikrája is túlféltett tűzoltást, és miért kellene most meghunyászkodnom, és végre leülnöm: sajnos a racionalitás azonban nem véd meg önmagunktól, és apám fenékig fog meríteni belőlem.
- Lehet, hogy emlékezetem ezúttal kivételesen kihagy: apám arra az Avery-klánra gondol, melynek férfitagját nem is oly rég tagadták ki, miután tettei és vágyai szégyent hoztak családjára...? Tartok tőle, hogy az ajánlatuk inkább a kétségbeesés szülte, mint a valódi szövetség lehetősége. -bűntudatot kellene éreznem a fiú miatt, legalább valamiféle közösségi élménnyé formálni a kitagadás mémjét, főleg, hogy engem is egész nyugodtan megfenyegethetnének vele: de nem történik hasonló, mosolygok tovább, még ha közben feszülnek is az idegek a higgadtság alatt. Amiről apám azt hitte, könnyed csevejjel lekísért főhajtás lesz, háborúnak ígérkezik, és szinte érzem az évszázados fáradtságot, amivel tartja vállain a ház mestergerendáját a tragédiák súlya alatt. - De talán nem is különösképp szempont ez, hiszen itt van Marius, az ő rátermett férfias kiállása és leendő házassága orvosolhatja problémáinkat, és mind megnyugodhatunk.
Hozzá akarom tenni, hogy a harmadik lényegében érdektelen, a statisztika egy eleme: a harmadikról versenyen sem emlékeznek meg, nincs súlya, nincs igazán jelenléte. A szemem elárulja, hogy arra gondolok, feláldoznak Mariusért, az én tisztes házasságom garancia arra, hogy még minden működik, még nem akadozik az óra számlapján minden mutató. Én nem számítok, ő számít, és majd talán a húgom is fog a maga idejében.
- Ez tökéletesen érthető, hiszen ahogy fogalmazott, Marius deviáns habitusa közügy, Flint közügy, én pedig nem rendelkezem oly kvalitásokkal, mint amelyekkel fia igen. Az intellektus, a racionalitás szem előtt tartása, a család nevének fáradhatatlan kiérdemlése, a kiváló szövetségek és példás magatartás mit sem ér amellett, amellyel ő járult hozzá szerepéhez. Hogyan is érhetnék fel a fiához, apám? - és nem ülök le. Hiába fogadtam meg, hogy nem engedem szabadjára a gondolataimat, kibukik belőlem a keserű érzet, hogy semmi vagyok, senki vagyok, és tulajdonképpen soha nem is voltam tényező családunk életében, mert végül nem rendelkezem pénisszel. Olyan ostobán vágyom apám elismerésére és szeretetére, hogy talán még növesztenék is egyet, mindennemű biológiai képletem és meggyőződésem ellenére, de félek, már ez sem lenne elég. Hogyan is érhetnék fel apám fiához?