Kényelmesen elnyúltam a padon, nagyon is megérdemeltnek éreztem ezt az esti pihenést a mai nap után. Igazság szerint minden nap után megérdemeltnek éreztem volna, mert milyen meghitt is volt Richarddal elnyúlni a teraszon, csak szépen, kettesben, miközben Flora szépen elvolt a szobájában, Dixon pedig... nos, ő is végre nyugodtan és békésen tudott aludni már ilyenkor. Kezdtem úgy érezni, hogy ő is halad és napról napra egyre jobban van, az idő pedig őt is rendbe fogja tenni. Nagyon reméltem, hogy így fog történni, mert nem akartam, hogy nagyobb probléma legyen belőle, így is éppen eleget szenvedett már, túl sokat is. Richard képzése kissé kizökkentett a mindennapokból és a Dixie miatti stresszből, de azért rendesen ki is fárasztott. Jó volt végre csendesen leülni.
Vidáman és kivételes nyugalommal kortyoltam bele a whiskeybe, miután átkaroltam Richie vállát, most még jobban esett mint bármikor máskor. Élveztem a maró, de mégis bársonyos ízt - a kedvenc márkámat hozta nekem Richie -, és éppen lehunytam volna a szemem, hogy igazán átadjam magam az érzésnek, amikor Richard szépen lerombolta ezt a falat a kedves szomszédunkkal.
- Addig jó, amíg nem tudja. Biztosan máglyán égetne el minket, mint a salemi boszorkányokat. -Reméltem, hogy nem mondtam rosszul, én nem mozogtam annyira otthonosan a történelemben mint Richard, felőlem Kamcsatka is lehetett volna, ahol a boszorkányokat égették.
Szerettem Lösztranzs lenni, egyszerre találtam iszonyatosan abszurdnak, de még annál is viccesebbnek, hát még azt, hogy ezek az emberek el is hitték, hogy francia vagyok. Életemben először szereztem bármi hasznot abból, hogy apám annak idején rám erőltette a francia nyelv tanulását, legalább nem kellett random francia szavakat makognom a szomszédaim előtt, mint a baguette vagy a croissant. De úgy tűnt, hogy Gaylord bácsi nem nagyon elégedett meg ezzel a magyarázattal sem, gondolom, azt hitte, hogy két férfi szerelmi kapcsolata csakis azt jelenti, hogy mást is rejtegetnek, nem csak a szexualitásukat. Na nem mintha azt annyira rejtegettük volna...
- Nagyon frusztrál Gaylord bácsi... Na nem baj, van egy ötletem. -Ahogy ezt kimondtam, már tudtam, hogy csak saját magam alatt vágtam a fát. Odahajoltam Richardhoz és egy nagyon látványos, érzéki mozdulattal... végignyaltam az arcát. Meg fog ölni érte, de legalább Gaylord bácsi eltűnt az ablakból felháborodásában és undorában.
Elégedetten dőltem vissza hátra, Kenyér füleit simogatva, készen állva mindenre, amit Richardtól kapni fogok ezért.
- Te lennél az egyetlen, akinél nem zavarna, ha bámulna. Volt az a hetedikes lány, aki megállás nélkül a cipzáromat leste, nem is tudom, hányszor ellenőriztem le, hogy tényleg rendesen fel van-e húzva. Neki úgy is megfelelt, nagyon ijesztő volt. Legalább jövőre már nem fog úgy összezavarni, hogy a szokásosnál többször essek le a katedráról. -Elég sokszor megtörtént.

A rózsaszín ing meg sem közelíti azokat a koktélokat, amiket ő szokott inni. Egyszer olyat készített, ami világított a sötétben, amiben biztosan benne volt némi bűbájhasználat is, de engem egy életre elrettentett a koktéloktól - nem mintha előtte szerettem volna őket. Egyszer azt is volt szerencsém látni, hogy rumot öntött a kólába, a kólába! El sem akartam hinni, hogy ez komoly lehet és nem akartam elfogadni, hogy ez egy létező, cuba libre névre hallgató koktél, ami mostanában nagyon népszerű. Mégis ki akarna ilyen borzadályt inni? A rózsaszín ing emellett nagyon is férfias volt. Legfeljebb nem rajtam.
- Komolyan azt feltételezed rólam, hogy ilyen hátsó szándékaim vannak? -néztem rá olyan ártatlan tekintettel, hogy az még Kenyeret is megszégyenítette volna. Pedig ő nagyon tehetséges volt a legártatlanabb tekintetek használatában, elsősorban akkor, amikor a nappali közepén szétszedett egy kakasos plüsst, annak bélésével beborítva az egész szobát, vagy akkor, amikor precízen csíkokra tépte Richard kedvenc pokrócát, esetleg amikor bepisilt a kanapé alá és egy hétig nem találtuk, honnan jön a bűz, de végre megtaláltuk. Kenyér profi volt.
- Pedig egyértelmű. Elmentünk egy hónapokig tartó orgiára magával a Sátánnal és még tizenhárom démont is belevontunk. -Nem lepett volna meg, ha Gaylord bácsi pontosan ezt képzelte volna el rólunk és minden este annyi imát mondott volna el, akárhányszor a fejébe férkőzött ez a gondolat, hogy megtisztítsa magát ezektől a mocskos, tisztátlan gondolatoktól.
Elégedetlenül felmorrantam, ahogy a mellkasomra ütött - nem volt nagy ereje ugyan, de azért kellemesnek sem mondtam volna. Nem érdemlek én ilyet, amikor még ezzel is csak az iránta érzett szeretetemet nyilvánítottam ki, igaz, elég megkérdőjelezhető módszerrel.
- Azt hittem, éppen a gyerekességemet szereted bennem annyira. Persze csakis a fess és üde látványom után. Nincs mindenkinek ilyen adoniszi felsőteste ám. -Egy ideje nem volt már adoniszi felsőtestem, ahogy elkerültem az aurorparancsnokságról, rögtön kihasználtam a lehetőséget, hogy lustulhassak, úgyhogy egyre inkább búcsút kellett vennem a halványodó izmaimtól. Még egy év és olyan leszek mint Frics.
- Nem értem, mi bajod van az alpakával... -húztam fel sértetten az orrom. -Az alpaka egy nagyon elegáns állat, kecsesen mozog, emellett pedig nagyon tiszteletreméltó és tekintélyt sugárzó. -Ez állt a legtávolabb az alpakától, de ezt be nem ismertem volna. Iszonyú kínos volt bemutatni az óráimon, bár a legtöbben kedveltek annyira a diákjaim közül, hogy ne akarjanak kedvesen pofán röhögni. Persze eltekintve egy-két mardekárostól, akik mindig iszonyat viccesnek találták, hogy Lestrange prof patrónusa egy rohadt alpaka. Annál még a vízidisznó is jobb volt...

- Most csúnyán lebuktam. Egy manipulatív állat vagyok, akinek az az élete, hogy másokat irányítson a saját érdekében. Téged is ezért hoztalak ám haza, szükségem volt egy kiskutyára. De most már itt van Kenyér, úgyhogy lehet, leadlak a menhelyre. -Minden erőmre szükségem volt, hogy az arcom meg se rezdüljön, már fájtak az izmaim, ahogy kényszerítettem őket, hogy véletlenül se tudjak elvigyorodni. Vagy éppen egy jót nevetni saját magamon, meg természetesen Richard arcán.
Soha nem lehettem volna hugrabugos, még a feltételezést is felháborítónak tartottam. Persze nem volt semmi problémám velük, sőt, a legtöbbjükkel nagyon jóban voltam, többek között Hunterrel, aki kétségtelenül a kedvenc diákom volt az összes közül. Egyszerűen nagyon jól megtaláltuk a közös hangot, minden viccét örömmel vettem, még a legrosszabbakat is és azokat is, amik nagyon a határt feszegették. Én is ilyen diák voltam annak idején, szóval sosem zavart, mindig remekül szórakoztam rajta. De én akkor sem lettem volna soha hugrabugos, mert... mert én griffendéles voltam, egy nagyon büszke griffendéles, a házam kviddicscsapatának a kapitányra, és még sokra is vittem a csapatomat. Igen, én griffendéles vagyok és pont.
- Tudom, cukorborsóm, egy igazi kis pitbull vagy -nyomtam egy puszit az arcára. -Nem is értem, hogy nem haraptad még le vadságodban a...z ujjaimat. -Nem ezt akartam mondani, de ma nem volt kedvem még egy taslit kapni, túl szép volt ahhoz ez a nap. Ilyenkor mindig arra vágytam, hogy bárcsak örökké ilyen lehetne, de egyértelmű volt, hogy az sosem tud megtörténni, így csak a pillanatot tudtam addig nyújtani, ameddig csak tudtam. Már ez is megérte.
Felnőni a legkiábrándítóbb dolog a világon, pláne egy olyan világban, amilyenben most is éltünk, muszáj volt mindennel kapaszkodnom a múltba, a fiatalságba és a gondtalanságba. Nem a megöregedéstől féltem, attól soha, mert nem kellett attól félnem, hogy egyedül maradok, egyszerűen attól rettegtem, hogy elveszítem önmagamat ebben a sok szörnyűségben, ami mostanában történt, ahol már a pici gyerekeknek kell önvédelmet tanítanunk teljes titokban a Roxfort falai között. Nem akartam olyan lenni, hogy még én sem ismerek magamra, nemhogy Richard vagy a gyerekeink.
- Tekintve, hogy a hasadat mindennél jobban szereted, ezt bóknak veszem -vigyorogtam rá önelégülten. -Harrison Fordért pedig én is eladnálak a piacon, ezzel nem tudsz megsérteni, törpike. -Harrison Ford volt az egyetlen férfi az egész világon, akiért a fél karomat is odaadtam volna Richardon kívül, bár érte minden testrészem mehetett volna, nem ért annyit egyik sem, amennyit ő.
Sértetten felhorkantam, ahogy elkezdte az alpakámat szidni, az én alpakámat. Még akkor is, ha valóban nagyon kínos volt és minden jelző, amit most használt, nagyon illett rá. De természetesen nem tudtam én sem sokáig játszani a sértődött kislányt, az sosem ment.
Hagytam Richardnak, hogy a zsebeimben kutasson, nem igazán volt mit rejtegetnem előle, sosem volt. Annyit matatott, amennyit csak akart. Bár szó se róla, szívesen rejtegettem volna előle például egy jegygyűrűt, arra azonban még sokat kell várnunk. Megvártam, hogy kiszedjen magának egy szál cigit, majd én is előhúztam egyet magamnak és meggyújtottam mindkettőt. Elégedetten fújtam ki a füstöt az első slukk után, miközben egy pillanatra átsuhant a fejemen, hogy Gaylord bácsi mennyire megbotránkoztatónak találná, hogy még bagózunk is. Aztán hamar lecserélték más gondolatok.
- Nagyon szeretlek, Avery. -Kikívánkozott belőlem, nem tehetek róla.