Ne most, Rhys, folyton ezt mondogatja, és érzem a fáradtságát, a kedvtelenségét, látom a szemei alatt növekvő karikákat, az arcát, ami beesik, mert nem eszik eleget. Próbálok segíteni, jobbítani, javítani, de mindig csak a ne most meg a nem alkalmas. Mikor lesz alkalmas? A kérdés egész hétvégén ott lebegett a szemeim előtt, ott ült a nyelvem hegyén, mikor egyedül ettem a vacsorát Cickafark társaságában, mert hiába beszéltük meg, a végére csak nem lett alkalmas. Ki az, aki még hétvégén is dolgozik? Értékelem az odaadást, de egy kis nekemadás sem jött volna rosszul, ha már külön azért utaztam haza a hétvégére, hogy együtt lehessünk. Szükségem lett volna Mirára, arra a biztos pontra, gondos mosolyra és meleg ölelésre, de csak ne most.
Némi nehezteléssel a szívemben és régóta nem érzett sértettséggel hagytam magam mögött az otthonunk ajtaját, és miután meggyőződtem arról, hogy senki sem figyel, visszahoppanáltam. Az első utam az irodámba vezetett, és erőszakkal kellett rávennem magam, hogy a másodikkal ne Mimit keressem meg. A kinti csípős levegő kitisztította a gondolataim, lesöpörte róluk a borúlátás porát, annak ellenére is, hogy a szembejövő aurorok jelenléte újra meg újra emlékeztetett azokra a sötét sarkokra.
Az üvegházak töretlen színfoltok, nedves föld illatába és a zöldellés frissességébe rejtett hírnökei a körforgás bizonyosságának. Egy egész élet rejtezett egy-egy növény útjában, ahol még a pusztulásuk is célt szolgált, jó célt, amiért érdemes kemény munkaórákat befektetni. Abban a reményben lépek be az egyik ajtón, hogy erőt meríthetek a hangtalan hálájukból. Semmi esetre sem számítottam az elém táruló látványra, a padlót borító földhalmokra, törött cserepekre és eszközökre, lehullott levelekre, vagy a növényeknél is tépettebb ábrázatú tanársegédre.
– Ejha – szökik ki a számon akaratlanul abban a másodpercben, amíg megkövülten állok az ajtóban, meglepettségemben enyhén elnyíló ajkakkal. Való igaz, hogy tréfálkozva megjegyeztem az egyik professzortársamnak, hogy bizonyára nem esik szét az üvegház, míg távol vagyok, de az ilyen légből kapott kijelentéseket rendszerint nem szokták meghallgatni. Elvégre, Celestina Maggica sem vallott még szerelmet nekem. Azért a biztonság esetére körülnézek, nem-e ott bujkál valamelyik láda mögött, aztán észhez kapva szelem át az üvegházat, kerülgetve a harc emlékeit. – Johannah! Jól vagy? Beütötted talán a fejed…? – hunyorgok rá, mert még tisztán látom egy mosoly szellemének lenyomatát az arcán. Nem tudom eldönteni, jó jel-e; nem úgy fest, mint akinek túl sok oka volna mosolyogni. Az a két év, ami eltelt azóta, hogy nem a Roxfort diákja, és az a néhány hónap, amióta a tanári kart erősíti. kissé nehezen törölgette még ki az emlékeimet arról, hogy milyen volt elsősnek, így akaratlanul is magamra veszem, hogy aggódva figyeljem a karcolásokat és vágásokat. Még az kéne, hogy az idősebbik McGonagall elítéltessen, mert az én felügyeletem alatt lett saslik a lányából.
– Mi a varánuszos pokol…? Ó. A csápfű volt? – Homlokomon mély barázdába szalad a bőr mérgemben, amit természetesen nem a növénynek szánok. – Shangley és Atticus volt, lefogadom. Egy hete kaptam rajta őket, hogy megpróbálnak levelet lopni róla. Csak tudnám, minek. Megér tíz galleont, hogy lebénuljon a karod? Téged nem harapott meg, ugye?