Az ősi gyökerekre visszanyúló Black vérvonalhoz tartozom. Apám, Cygnus Black, anyám pedig Druella Rosier Black, akik két méltán hírhedt aranyvér családot egyesítettek megköttetett frigyükkel, három gyermekkel erősítve meg ezt a kapocst. Bella látta meg a napvilágot elsőként, Meda követte őt egy évvel később, majd személyemmel bezárult a kör.
Nem is tudom mi lenne velem, ha ők nem léteznének. A családom a mindenem, szó szerint, ahogy mindezt leírom. Nélkülük semmi nem lennék, kiszolgáltatnék az élet, és mások számára. Elképzelhetetlennek tartom, hogy mindez valaha is megtörténjen. Én velük vagyok egy egész, csak velük, nélkülük már egy szilánkjaira tört porcelán lennék, amit hiába ragasztanak össze, már soha sem lesz ugyanaz. Szükségem van rájuk, még akkor is, ha nem mindig, nem mindenben egyeznek a nézeteink. A szüleim évtizedek óta védik szavakkal, és tettekkel a számukra olyan fontossá vált származási kérdést, Bella pedig önszánt, szenvedéllyel telve állt melléjük, az aranyvér fontosságát kiemelve. Meda teljesen másként viszonyul mindehhez, tiltakozása pedig nem várt problémákat hoz felszínre a családunkban. Gyanakodnak, vajon a középső Black lány is olyan vérárulóvá válik, mint a kuzinunk, Sirius? Én pusztán csak félek. Én se nem Bella, se nem Meda nem vagyok. Köztük állok, talán én vagyok az arany középút, aki igyekszik megfelelni a fölé tornyosuló elvárásoknak, amelyek két oldalról ostromolják, akit hidegen hagy a körülötte játszódó vérmánia. A szüleim, és az idősebb nővérem mellett kellene, hogy álljak, de velük szemben a másik testvéremet, és az unokatestvéremet látom. Döntésképtelen vagyok, de az nyugtat, hogy van még elég időm, hogy egy reggel felébredve eldöntsem, mi is az, amit valójában szeretnék. Addig pedig egyszerűbb a semlegességgel fedni el magam.

Csendesen, szinte némán hallgatom a magukat a barátnőimnek nevező lányok szavait, fel-felcsendülő kacajukat, néha megejtek egy-egy félmosolyt, félénket, de őszintén nem sok kedvem van beszélgetni velük. És ugyan, mit is mondhatnék nekik, mikor ők a hódításaikról beszélgetnek? Inkább csak mélyen mosolygok, és a gondolataimba révedek, háttal állva a Három Seprűben összegyűlt társaságnak, pillantásra sem méltatva azokat.
Pillantásom ugyan egy ideig az egyik asztalnál kacarászó, vajsört majszoló pár fős társaságra esik, és mélyen elgondolkodva állapodok meg rajtuk. Az unokatestvérem, Sirius, és a barátai mindig is az iskola egyik híresen hírhedt brigádjaként szerepel a pletykákban, rengeteget beszélnek róluk, és az elkövetett csínytetteikről is. Néha tényleg azt veszem észre, hogy Siriusnak bizony jót tett, hogy elvált a családunktól, és, hogy azóta is a barátait nevezheti annak - ahogyan James is mondta, amikor a Black családról beszélgettünk. Azóta is elgondolkodok arról, hogy mi lenne, ha tiltakozni kezdenék, ha szembe szállnék a családommal? Nekem ugyan nem jelentett sokat az aranyvér, néhány mágus, aki félvérű, vagy éppen sárvérű igen is sokkal többet ér, mint az aranyvérűek, de az ellenkezésemnek nem adtam hangot, hiszen, mint egy igen jól nevelt, az etikett szabályait ismerő lány, egyáltalán nem lenne etikus. És szép sem. Gondokat meg amúgy sem szeretnék a családban okozni, elég az, ami Siriusszal történt, és, ami jelenleg is körbelengi Medát.
Tekintetem elszakítom tőlük, ahogyan az egyik lány megszólít.
- És te, Ciss, neked nincs senkid? El sem hiszem, lehetetlen, hogy ne legyen szerelmed..
Kérdésére elpirulok, a kelleténél jobban is, mint kellene, de hirtelen azt sem tudom, hogy mit reagáljak.
Luciusszal egyáltalán nem beszéltünk meg semmit se, egyáltalán nem tudom, hogy mennyivel vagyok több a számára, mint egy-egy múltbéli lány, így nem is szeretném senkinek sem elpletykálni, hogy mi történt eddig közöttünk. Egyedül a testvéreim, és Ava tud róla, bár Siriusnak is, mintha feltűnt volna valami, de egyenlőre nem árultam el nekik semmit sem.
A kérdésre végül mégsem kell választ adnom, a lányok rögvest áttérnek egy másik témára, amire én megkönnyebbülök. Egészen addig, amíg egy kéz hozzám nem ér, és át nem karolja a vállam. Az illatot rögtön megismerem, és hevesen kezd verni a szívem, amint a tekintetem találkozik az én szeretett jeges szemeimmel. Hirtelen azt sem tudom mit feleljek, de elég egyetlen egy pillantást vetnem a lányokra, hogy tudjam, célba talált a bók, mindegyik el van ragadtatva tőle, közben pedig egyre növekvő kíváncsisággal pillognak felénk.
- Én, én.. - hebegek, közben lesütöm a szemeimet, hiszen, ha rápillantok egyből elveszem a szemeiben, így talán könnyebb lesz ellenállni neki.
Elpirulva hallgatom a szavait, ha szólni szeretnék, még az sem történne meg, érzem, hogy a torkomban egy gombóc kezd növekedni, és egyáltalán nem értem, hogy miért teszi ezt velem. Nem szép, és nem is etikus ilyen nyíltan elmondani azokat, amiket az előbb kiejtett az ajkain - a lányok döbbenten figyelnek. Ellenkeznék, legalábbis elhallgattatnám, de nincs lélekjelenlétem hozzá, és meg sem kellene lepődnöm, hogy a következő pillanatban a szája az enyémre vándorol, és csókkal jutalmaz.
Egy pillanatra el is felejtem, hogy egyáltalán nem vagyunk egyedül, nem érdekelnek a lányok, sem a helyiségben összegyűlt társaság, de, amint eltávolodik tőlem rögvest lelkiismeret furdalásom lesz, hogy hagytam magam ilyen nyilvános szituációba keveredni.
Kérdésére nem reagálva fonom ujjaimat a kezébe, hogy azután magammal húzva - el a meglepett pillantások elől, és ki a csípős szelű őszies levegőre - vonjam kérdőre.
-Ez egyáltalán nem volt szép. Mégis mit képzeltél? Én egyáltalán nem olyan lány vagyok, aki ennyire nyíltan felvállalja az érzéseit.. - engedem el a kezét, miközben a szemeibe pillantok, és nem is sejtem, hogy fel fog-e neki tűnni, hogy igen, kimondtam, valóban érzek valamit iránta.

A szerepjátékpéldámat egy másik, mára inaktívvá váló oldalról hoztam át, jelezve, hogy pontosan ugyanilyen személyiségnek képzelem el majd itt is magam.