Elkényeztetett, önző, hűvös. Ő maga távolságtartó, a hozzá közeledőket pedig általában eltaszítja. A jó Black-féle nevelés meglátszik rajta rendesen: fontosnak tartja a vértisztaságot és megveti azokat, akik szerinte meggyalázzák az aranyvért. Utóbbi érzéseit nem igazán szokta véka alá rejteni, jellegzetes kis fintorral ráncolja az orrát, mintha valami kellemetlen szagot érezne, ha olyanok között van, akik szerinte nem kéne a közösség részét képezzék. Attól sem szokott visszakozni, hogy hangot adjon ellenérzéseinek, bár általában kerüli a konfliktusokat, annak ellenére is, hogy elég tehetséges pálcaforgató.
A magafajták között is csendes és visszahúzódó, de zárkózottságát nem érdemes gyengeségnek gondolni. Örökösnek tűnő türelme és udvariassága a  páncél, amely mögé elbújva megfigyel, rendszerez, kivár. Játszi könnyedséggel igazodik el az elit szövevényes viszonyrendszerében,  a megfelelő szavakat címzi a megfelelő emberekhez Könnyedén megsértődik és a legkisebb sérelmét is képes örökké dédelgetni. Udvarias, kellemes humora van, jó beszélgetőtárs, de főleg csak felszínes dolgokról szeret elcsevegni, nem nyílik könnyen. Pont mivel ennyire zárkózott, és nem szeretne mások előtt sebezhetőnek tűnni, okklumenciát tanul.
A családján kívül magával törődik a legtöbbet, fontos, hogy jó benyomást tegyen azokra, akiktől akar valamit, ezért mindig vigyáz a saját jó hírére.
Magára szeret úgy gondolni, mint a vízre vagy a lassan ölő méregre, amely, ha nem is azonnal, de idővel eléri a maga elé kitűzött céljait. Narcissa egyelőre nem tudja, mit akar az életétől, de abban biztos, hogy amint kitalálja, nincs olyan erő a világon, amely képes lenne megakadályozni őt a megszerzésében.

Narcissa számára a család jelenti a világot, vagy legalábbis a nővérei mindenképp. Az anyjával többnyire pozitív a viszonya, hálás neki a nevelésért, amelynek köszönhetően a mindig udvarias, eszes lányt szívesen látják az aranyvérű körökben.
Az apjával kevésbé rózsás a kapcsolata manapság. Gyerekkorában bármikor őt választotta inkább a szülei közül, és az apjuk is szerette az édes kis Narcissát. A boszorkány valamiért azt gondolta, hogy náluk majd másképp fognak történni a dolgok, mint más aranyvérű családokban. Őt majd nem hagyják ki az életét befolyásoló döntésekből, hiszen annyi energiát és pénzt fektettek abba, hogy okos legyen, és olyan büszkék voltak rá az iskolában elért sikereiért – nem is fordult meg a fejében, hogy majd az ő véleményét nem kérik ki a dolgairól. De egyre inkább úgy tűnik, hogy apja dolgozószobájának ajtaja újabban bezáródott előtte, s most nem működnek a kislányos praktikák, a sírás, a könyörgés, a kedveskedés, hogy bejusson. És bár Narcissa Black úgy érzi, hajlandó fejét a házasság igájába hajtani a rangért, luxusért és életszínvonalért cserébe, de nem hajlandó akárki felesége lenni. És természetesen készen áll arra, hogy bármi áron érvényesítse az akaratát.
A nővéreit tartotta mindig is a legjobb barátainak… az egyetlen barátainak, mióta egyedül van a Roxfortban végtelenül magányosnak érzi magát, ami nem igazán tesz jót sem a hangulatának, sem a viselkedésének. Mióta rengeteg ideje van gondolkodni, Narcissánál erősen beütött a kamaszkor (ha kissé megkésve is), és ez újradefiniálja a viszonyát minden családtagjával. A szülők ellen lázad, a testvéreihez egyre inkább közeledik. És őket is próbálja közelíteni, leginkább most, ahogy úgy látja, nővérei egyre inkább távolódnak egymástól. Retteg attól, hogy a mindig széttörhetetlennek hitt testvéri kötelék lassan szétmállik, ahogy nővérei egyre jobban saját útjaikra lépnek, melyek elfelé tartanak egymástól. És oda akkor Narcissa biztonsági hálója, ő pedig talán bele is hal abba, ha közöttük választania kell vagy ha egyedül marad.

Azokat a napokat nem szereted, amikor apád szemével nézed magadra.
Az ő engedelmes, örökké édes, gyönyörű, gyönyörű hercegnője vagy. Dísztárgy az életében. Értékes, mint a szépkötésű könyvei a drága, sötétszínű könyvespolcokon a dolgozószobájában, amelyek gerincén oly szívesen futtattad végig az ujjaid, mikor még nem is tudtál olvasni. Semmit se értettél még, csak a szagukat és az érintésüket. És azokon a napokon, mikor apád szemével nézel magadra, úgy gondolod, hogy semmi nem változott azóta. Hiába beszélsz választékosan, hiába olvasol folyékonyan, hiába figyelsz, tanulsz, úgysem fogod megérteni a körülötted lévő világot. És nem is kell. Te édesapa örökké engedelmes, örökké édes, gyönyörű, gyönyörű hercegnője vagy. Ha kivárod az időt, ha engedelmes és jó kislány leszel, ő majd bölcsen választ számodra férjet, akinek pedig a királynője leszel.

Azokon a napokon, amikor anyád szemével nézel, tökéletesnek látod magad.
A hajad arany, a bőröd selyem, a szemed türkíz, a fogad gyöngysor. A szavaid édesek, mint az apró sütemények, amelyeket a tea mellé kínálnak fel a házimanók. Bella soha nem volt elég képlékeny ahhoz, hogy igazi műalkotást faragjon belőle. A véső lepattant róla, hiába csiszolta, ugyanolyan élesek maradtak a szélei, és miután már annyiszor megvágta magát vele, végre kezdi feladni. Meda mindig kifolyt a kezei közül. Hiába próbálta formába kényszeríteni, csendes makacssággal mindig kirúgta a ráerőszakolt mélyedéseket, kiegyenesítette a görbületeket, s minél jobban igyekezett átgyúrni őt, ő annál inkább más irányokba edződött, mígnem már nem értek el hozzá a szobrász kezei. Téged olyan könnyű volt megmunkálnia. Te magadtól vetkőzted le a kamaszos kilengéseket, a korcs elhajlásokat. Formáztad magad, mintha nem is lenne saját alakod, csak azok a körvonalak, amelyeket ő akar neked. Szánt szándékkal, gondos, sebészi precizitással nyirbáltad a vonásaid, míg annyira hasonlóvá nem váltatok, hogy az ő szeme néz vissza rád az ő arcából, mikor tükörbe nézel. És ő olyan büszke rád, hogy nem tehetsz mást, mint a legnagyobb áldozatok árán is elrejteni a helyeket, ahol az általa megfestett körvonalakon túllógsz vagy nem töltöd ki őket.

Azokon a napokon, amikor Bella szemével látod magad, sosem vagy elég.
Kemény vagy és hideg. Távoli, csendesen haldokló csillag, akiről már azelőtt megfeledkeznek, hogy utolsó, sápadt fénysugarai elérnék a földet. Kék vagy és fehér. Üres.
Szép vagy persze, de mellette olyan felejthető. Ki választaná a jeget, ha belemarkolhat az eleven tűzbe is? Okos vagy, persze, de ki figyelne rád, mikor ő ezerszer hangosabb? Erős vagy, de a néma dacodat ki venné észre, az ő áradó haragja mellett?
Kislányként mindig tartottál tőle. Félelemmel, óvatosan közelítettél felé, nehogy megégesd magad. Szinte észre sem vetted, ahogy a tüzében megedzetted magad. Szinte észre sem veszed, ahogy sápadt-irigyen nyújtod a karod felé, koldulni tőle némi fekete lángot, makacs ellenállást, ordító erőt, hogy ne legyél többé átlátszó és elhanyagolható, mint ahogy te látod magad azokon a napokon, amikor Bella szemével nézel.

Azokon a napokon, amikor Meda szemével látod magad, túl sok vagy.
Túl kemény, túl fagyos, túlságosan zárt. A kedvességed is mintha nem lenne a természeted része, csak valami tanult viselkedés, amit bemagolni sikerült csupán. Az eszed nem elég fürge, a gondolataid nincsenek a helyén.
Apád túl sokszor engedett be téged a dolgozószobájába, anyád túl sokszor vett inkább téged az ölébe, Bella téged engedett túl közel. Túl sokszor választasz inkább másokat, túl makacs és süket vagy a hangjára. És te hiába próbálod megfejteni őt, olyan, mintha egy idegen, megismerhetetlen nyelven írt könyvet lapoznál. A makacssága, az elfordulása, a mozdulatai, a gesztusai, az érzései olvashatatlanok. Az ő hallgatása egy idegen hallgatás. És ő minél inkább elárul, te annál jobban kapaszkodsz belé, bármekkora fájdalmat is okozzanak a bőrébe, a húsába vájt körmeid. Ha eléggé megsebzed, legalább látni fogja, hogy az ő vére is arany.

Minden szerepet eljátszol. Mindegyik vagy. És egyik sem.