Olyan régen volt már, hogy nekem ide ki kellett jönnöm, de baglyot kaptam, miszerint erre ólálkodik egy vérfarkas és ki kellene derítenem, hogy ki az, mert semmit sem tud róla a Minisztérium. Nem indultam túl korán még mindig kicsit kómás voltam, az előző nap kirúgtam a hámból és igyekeztem rájönni, hogy Keith-szel mit kellene, hogy tegyek, de még mindig nem tudtam eldönteni. A kávémat szürcsölgettem, az óra nem rég ütötte el a nyolc órát, a levél előttem hevert kibontva, a cirádás betűket néztem, és azon agyaltam kinek szólhatnék ezzel kapcsolatban?! Ám nem tudom kinek lenne kedve ehhez a kiruccanáshoz. Nagy nehezen felküzdöttem magam a szobámba és felöltöztem végre. Egyszerű fekete testhez simuló ruhát vettem fel, bélelt csizmával és fekete talárral. Megigazítottam a hajam és feltettem egy szatén hajpántot, majd elindultam. Roxmortsban minden nyugodt volt, az utcai lámpák fényében könnyen haladtam célom felé, azt az utat kerestem amin diákként is jártam a Szellemszálláshoz. Nem volt nehéz megtalálni, negyed óra múlva már ki is értem a városból, hogy végzetes munkám felé vegyem az irányt. Jól jönne egy láthatatlanná tévő köpeny, de nincs ilyen szerencsém. Előttem a holdfényben már bontakozott ki a düledező épület körvonala, pálcámat a kezemben tartva figyeltem a neszeket, féltem, hogy egyedül vagyok, de tudtam, hogy meg kell tennem ezt, hogy befejezhessem a jelentést, már a nyakam rágják ezért. Nem gyújtottam fényt a pálcámmal, a telihold mindent megvilágított amit kellett, sőt olykor többet is. Denevérek vadásztak az éj leple alatt, olykor a hangjukat is hallani lehetett, megálltam és hátra fordultam, abban bíztam valaki esetleg követ, de mégsem így volt. Egyedül haladtam tovább, hogy felfedezhessem a szörnyet. Jobb volna egy animágust felkutatni és bejegyeztetni, de hát ez nem egészen van így... Fohászkodtam, hogy adjon az ég mellém egy úti társat az éjszaka árnyaihoz, de itt semmi sem volt biztos, csak a veszély.

Nem kéne ebbe beleütnöm az orromat, figyelmeztetem magam. Viszont amiért eredetileg Roxmortsba jöttem - beszélni egy fura párral az örökbefogadott lányuk múltjáról - meghiúsulni látszik. Viszont néhány óra múlva szedhetek majd holdboglárkát, ami rajta van a boltból kapott bevásárlólistámon, úgyhogy ellenőrzöm, hogy nálam van a bővítőbűbájos mugli nejlonzacskóm, és nekiindulok.
Egy tudat hív, szólongat, nem engem, de valakit (akárkit ) aki a közelben van, és ez én lennék. A józan veszélyérzetemet megnöveli a telihold éles fénye, de amíg nem lépek a hoppanálás-blokkolt területre, tudom, hogy biztonságban leszek. Tudom, hol nyílik majd a holdboglárka, a keresgéléstől nem tartok. A sötétség elfed, betakar, elrejt és megvéd. Bőrömből még mindig a Catriona által rámmaszatolt kenőcsök szaga árad, elnyomja ember-szagomat. Tudatom nyitva, és a közelben botorkáló fiatalt keresem. Nem emberi tudat, bár ahhoz nagyon hasonló. Az útját keresi , szó szerint is, de méginkább átvitt értelemben. Teszek néhány szándékosan zajos lépést, hogy fölhívjam magamra a figyelmét.