Arcmosás után megint megakad rajta a pillantása. Egyszerűen oda nem illőnek tűnik, mintha már most sem lenne a teste része, ahogy az elmúlt két hónapban fokozatosan eltávolodott az identitásától és mostanra már végképp elszakadt. Túl sokszor képzelte el Moody szemgödrében, miközben gondosan adagolta az előírt szemcseppeket, és próbálta felfedezni annak a jeleit rajta, hogy megfelelően fejlődik-e a koponyájában hordozott vágóállat. Az ember nem méregeti ilyen aprólékosan a saját magától értetődő részeit – talán ha elkezdené boncolgatni őket, mindegyikről kiderülne, mennyire idegenek, újak, riasztóak a részletek. Hogy az írisze mellett öt és nyolc óra között fokozott az érrajzolat és hogy milyen hosszúak is a kráterek a szivárványhártyán. Hogy két szál szempillája alig felfedezhetően fehér a seszínű sorban, és hogy a bal szemén kicsit mindig tágabb a pupillája.
Nem, nem tűnik odaillőnek.
Nyilván már soha nem is fog igazán, még akkor sem, ha bejön az a hetvenöt-nyolcvankét százalék.
Igazából nem drukkol különöseben se a hetvenötnek, se a tizennyolcnak. Kurvamindegy – az arcán a mesterséges kipihentség arrogáns nyugalma, van valami jellegzetes a vonásaiban ilyenkor, állapítja meg, de nem zavarja. De azért így is szarul néz ki. Ezt meg már tényleg egy az egyben leszarja.
Pedig az utolsó pár napban már nem szarozott. Meg előtte se, már nem igazán. Aludni akart. A biztonság kedvéért persze megkérdezte a gyógyítót, hogy befolyásolhatja-e a dolgok kimenetelét az álomtalan álom, de ahogy azt az ember egy bukott gyógyítótól várja, nem hegyibeszédet, hanem világos választ kapott három szálkás sorban. Úgyhogy, bassza meg, okád az alkoholtól és rá se nézne a többire, több ép idegsejtje maradt, mint bárkinek az ő korában, és egyébként is rohadt mindegy, most egy nyamvadt hiperaddiktív álomitalra már tényleg nyugodtan rácsúszhat, az kurva isten.
Sok-sok egymás utáni éjszaka Moody nélkül, az apja nélkül, az Azkaban nélkül, Selwyn bántalmazása nélkül, kudarcok és gyengeség nélkül – ha ez nem éri meg a teljes testi-lelki leépülést, akkor semmi sem.
Persze nyilvánvalóan ugyanezt gondolják az élve rothadó mugli meth-headek meg a Rabastan Lestrange-féle rekreációs célú önpusztítók meg Fletcher ki tudja, épp most milyen divatos bájitalt szívogató drogosai is.
Nem lepi meg különösebben, hogy nem ő ért oda hamarabb. Biccent neki, talán még egy automatikus sziára is futja, de nem tudatosul, mert közben kicsit csodálkozva fut végig rajta a pillantása, mint azelőtt, amikor minden alkalommal megrökönyödött azon, hogy Moody egy hús-vér teremtmény, nem valami az apja által teremtett vagy összehazudott félisten – most meg majdnem három hónapja nem látta tényleg, valós valójában, és nem tudná megmondani, hogy ébren vagy a rémálmaiban lett-e gyűlöletesebb.
Összerázkódik a vastag szövetkabát alatt, és összefonja maga előtt a karját. Kurva hideg van.
Egy darabig, valószínűleg órák hosszúnak tűnő fél percig várja, hogy Moody mondjon valamit, hogy most mégis visszatáncoljon, vagy legalább kérdezzen, vagy egyszerűen közölje, hogy a minisztérium nevében illegális tevékenység kísérletéért… igen, erre is felkészült. Vagy leginkább erre.
Aztán szólásra készülve megnyalja száját, fontolgatja az előfőzött mondatokat a gyógyító referenciáiról és az etikai megfontolgásokról meg a statisztikai esélyekről, melyiket borítsa elé előbb.
- Mehetünk? – Ennyit kérdez csak végül, és kinyújtja felé a puha bőrkesztyűbe burkolt, nem pálcás kezét, jelezve: most nem ő szorul rá arra, hogy a másik vele hoppanáljon.

Lefojtja az ösztönös megrándulást, amikor Moody végre megfogja a kezét.
Hoppanáláshoz készül, de valahol még mindig várja, hogy mondjon vagy tegyen valamit, még mindig mindenre felkészülve vizslatja a szeme sarkából; annyira hihetetlennek tűnik, hogy tényleg elfogadta és nem csak blöffölt akkor. Aztán a pillantása a sebzett szemére siklik, és nem, tulajdonképpen nem is annyira hihetetlen. Ez a jól felfogott önérdek már nem játszik egy mezőnyben a korábbi megfontolásaikkal, és ezért még csak meg sem tudja vetni különösebben, ezért felesleges lenne gyűlölni. Az ő helyében nyilván ő is elfogadná ezt az ajánlatot. Korábban biztos lett volna benne, hogy kurvára nem. Pedig igen. Hiszen a porban csúszott előtte ennél kevesebbért is, nem csak egyszerűen elfogadta a kegyeit – elvette a figyelmét, az elbaszott, beteges törődését, a megbocsátását, amin egy szemnél valamivel több múlt, persze, ha az eleven húsára szorult volna rá, és Moody levágott volna neki egy pár unciát a sajátjából, nyilvánvalóan habozás nélkül élt volna azzal is.
És voltaképpen ezért van itt.
És ahogy Moody arcát bámulja fásult, türelmes egykedvűséggel, már újra ezért van itt, és nem azért, mert fizikailag képtelen visszavonni a saját megbánt felajánlását, noha az utóbbi kétségtelenül éppúgy igaz.
Értetlenül pillant fel a szorításra, de az automatikus rezzenés után viszonozza, erőből szorít rá a másik kezére, és nem várja meg, hogy válaszoljon a kérdő pillantására, vagy hogy egyáltalán bármi magyarázatot adjon, hanem egyszerűen csak dehoppanál, és udvariatlanul, figyelmeztetés nélkül rántja magával Moodyt is.
Aztán egyből elereszti a kezét, ahogy megérkeznek.
A helyiség szinte szembántóan tele van meleg fénnyel az utca után, és egyedül a levegőben úszó régi könyvszag, teagőz és nehéz dohányfüst elegyéből kiérezhető halovány fertőtlenítőillat emlékeztet arra, hogy miért vannak itt, egyébként viszont távolról sem hasonlít a Szent Mungo kezelőire vagy kórtermeire, inkább azokra a szalonokra, ahol annyi idegesítő órát, napot töltöttek már együtt és külön-külön is. Körülnéz, aztán elsétál Moody mellett, és helyet foglal az egyik smaragdzöld bársonyhuzatos kanapén, hátradönti a fejét, és úgy veszi szemügyre az intarziás mennyezetet, mintha most járna itt először.
Pedig nyilvánvalóan nem – akkor hogyan is hoppanált volna egyből ide?
Két vagy három perc múlva csontsovány varázsló kerül elő az egyik ajtó mögül. Megint elgondolkozik rajta, vajon hány éves lehet Restorff, de tipikusan az az arc, amiről bármit el lehet képzelni – és itt van például Moody, ugyan ki a fasz mondaná meg róla, hogy csak huszonöt vagy huszonhat?
A gyógyító Moodyhoz lép, és a foga közé szorított szivar mellett is vigyorogva kezet nyújt neki.
- Részemről a megtiszteltetés, Mr. Moody.