És akkor megint rágyújtott egy cigarettára. Ha azt mondom, hogy ettől a keze remegése és az állandóan besúgókat kereső tekintete nyugodtabb lett, hazudnék. De talán az is elég, ha a nő azt hiszi, hogy így történt. Aztán kilép a kapualjból. Hol van? Merre bolyong? Mi a célja? Annyi a kérdés és ő csak üveges tekintettel mereng a világba. Muglik között van, de koránt sem biztos, hogy ez a tény önmagában elég a védelemhez. Egyáltalán, jó ez valamire? Újabb három lépés, két óvatos pillantás hátra. Ha kicsivel több alkohol lenne benne - mint ahogy az lenni szokott -, még erről is elfeledkezne. De hát azért valamit mégis csinálni kell. Nem maradhat örökké üldözött vad. Elpöccinti a csikket. Majd megáll, és csak bámul a helyre ahova esett. Óvatosan lép közelebb a földön fekvő alakhoz. Elég elhagyatott helyen van ahhoz, hogy ne okozzon feltűnést, és habár a környéket nem ismeri, a férfit igen. Két lépés után elfintorodik, de azért lehajol a másikhoz. - Hé, Carrow! - egy pillanatig az is megfordul a fejében, hogy egyszerűen felpofozza, de inkább csak megrázza a vállát. - Basszameg, kelj már föl, mióta fekszel itt?! - egy gyors pillantással ellenőrzi, hogy tényleg annyira néptelen a hely, mint azt érzi, majd pálcája végére fényt varázsol, hogy annál vegye alaposabban szemügyre Amycust. Azt elsőre leszűrheti, hogy bűzlik az alkoholtól. Megfogja az arcát, és jobbra-balra fordítja. És már előre tudja, hogy nem fogja itt hagyni, pedig valószínűleg megérdemelné. A pálcát eloltja és elteszi, majd nagyot sóhajt, és megpróbálja felrángatni a földről a másikat, reménykedve, hogy közben kicsit magához tér és nem hányja le a cipőjét. - Rohadtul jössz még nekem eggyel! - morogja inkább csak magának, mert koránt sem biztos, hogy a férfi egyáltalán hall bármit is abból, amit mond. Közben agyából igyekszik kizárni, hogy most mint exhalálfaló segít egy társának, vagy szimplán az ember az embernek. Mert a megváltást keresve mind remélhetjük, hogy akad még bennünk emberség.
Ha az Abszol út és a Zsebpiszok köz minden kocsmájából kitiltanak, akkor bizony a mugli kocsmák jelentik az egyetlen reményt. Azért van annak is oka, hogy huszonhárom évig nem volt semmiféle kontaktusom a muglik világával. Furcsa egy népség, de a ma éjszaka után azt kell mondanom, hogy baromira nem értem, miért is akarjuk őket leigázni. A mugik egészen kompetensek a maguk módján. Varázslat nélkül olyan dolgokat képesek művelni, mint a diszkófények, a csatornázás, vagy mint a Black Russian nevű koktél, a Deep Throat és az Orgazmus és a tűznyelő mutatványosok, a lányok a rúdon, kik olyan Salazár adta tehetséggel tekerednek, mintha minden csontjuk gumiból volna. Csak hát aztán annyira ragaszkodnak a mocskos mugli pénzükhöz, amiből elég hamar kifogytam. Egyébként is eléggé kifogytam a pénzből, s lyukasabb a zsebem, mintha valaha a háború alatt. Az utolsó valamire való galleonjaimat a házi Randalórra és Creekmurra költöttem. De aztán rá kellett jönnöm, hogy furcsa újra két kézzel és hogy tulajdonképpen sokat vesztettem a szexepilemből. Most olyan vagyok, mint bármelyik másik random fickó, aki betéved a kocsmába. Semmi rendkívüli nincs rajtam. Hacsak nem kezdem mutogatni az egyetlen maradandó sérüléseimet, amiket harmadikban átkoztunk egymásra Alectoval, de ahhoz illetlen helyeket kéne mutogatnom, és talán még korábban kidobtak volna. Már Fawley vágásának nyoma is beforrt. Crochék túl jó munkát végeztek. Persze a mugli csajokat egy kicsit könnyebb elbűvölni. Amíg tele volt a zsebem és még volt egy rakásra való sztorim Tádzsikisztánból, Nepálból, Bhutánból és Iránból. Persze kicsit kiszínezve, kihagyva a gyilkosságot belőle és úgy egyáltalán az átoktörés részét. Amikor azt hitték, hogy valami gazdag ficsúr vagyok, aki éppen eltávon van, hogy életre szóló kalandokat szerezzen és végigkúrja Eurázsiát. És hát nem is tévedtek akkorát. Mert mikor Voldemort itt volt. Egyszerűbb volt valahogy meghatározni magam. Ott voltam, mint Voldemort hűséges követője. Halálfaló vagyok. Vagy nem, nem vagyok halálfaló. Szállj már le rólam. Azt mondtam, amit hallani akartak. De most? Most mégis ki a fasz vagyok? A csávó, aki meghív mindenkit még egy körre, hogy aztán fizetésképtelenül maradva az utcára dobják? Hiába dugdostam a knútokat a verőlegények zsebébe. Cigi szagom van, az egész ruhám, a hajam és pórusaim mind beszívták a füstöt és a kezem olyan idegennek hat. Tulajdonképpen fel akartam állni, és arrébb mászni, de a melankólia egészen a földnek szegezett. Nem tudom mennyit alhattam. Csak ahogy a nevemet hallom, és amikor ráncigálni kezdenek, akkor jövök rá, hogy itt viszont most valakinek a szemébe kell nézni. Ráadásul valakinek a szemébe, akit ismerek. Pompás. Kelletlenül nyitom ki a szemeimet résnyire, hogy aztán rögtön vissza is csukjam, s körülbelül úgy festhetek, mint egy ásítozó koala, akit nehéz rábírni az életre. Aztán sóhajtok, és újra megpróbálkozok és ezúttal sokkal óvatosabban, pislogok, hogy megszokja a szemem a pálca fényét, s hogy a fényben kirajzolódjon Moretti arca. Ami valahogy értelmet is nyer, mert most így utólag belegondolva már a hangját is megismertem, csak, tudja a fene. Nem gondoltam, hogy éppen itt, a muglik között, teljes inkognitót remélve találkozok egy halálfalóval. Csak hát létezik-e már kibaszott teljes inkognitó egyáltalán? Csak bámulom Moretti sziklamerev arcát és próbálok valami érzelmet kiolvasni az undoron kívül. - Ne félj, nem foglak lehányni. Nem is vagyok igazán részeg csak… baromira álmos.. igen. És ez most a teljes igazság. Annyira hozzászokott már a napokban a gyomrom az alkoholhoz, hogy azt hiszem már képtelen vagyok tisztességesen berúgni. Szinte megváltóként nézek végig rajta. Most talán eljött a pillanat, amit már egy hete várok. Mióta kihirdették a békét, nem mentem halálfalók közé. De tudtam, hogy előbb utóbb megtalálnak. Nem vagyok egy nagyágyú a rejtőzködésben. Kivéve, ha tényleg próbálkozok. Csak persze nem mertem külföldre hopponálni, pedig a Gringottson keresztül meg lettek volna a kapcsolatok, de ha megteszem, akkor egyből gyanússá válok. Szóval ebben a koszfészekben lébecolva vártam a sorsomat. Ami hát… lehetne sokkal rosszabb. Morettire illik a hóhér szerep. Sokkal dögösebb, mint bármelyikük, akiket potenciálisan értem küldhettek volna, és ez máris nagy gondoskodásra vall. - Most mit fogsz velem csinálni? Megölsz? Ki küldött? Úgy maradok, ahogy sikerült ülő pozícióba tornásznia, nem veszem le róla a tekintetem, és szórakozottan vakargatom az alkaromat, ahogy a jegynek kéne működésbe lépnie. De csak viszketést érzek. Semmi egyebet.
I solemnly swear
I am up to no good
Allegra Moretti
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
» Anne Hathaway «
»
»Szomb. 1 Jún. - 22:43
valami elhagyatott utca » ♫♪
Hiába van jó erőben, hiába a sok edzés, ha Carrow ennyire tehetetlen, akkor nem sokra megy. Vagy talán nem is akar? Nem veszi észre Amycus elkeseredett próbálkozását, hogy kinyissa a szemét, csak arra a sóhajra figyel fel, amit aztán pislogás követ. Valahol ott bent egy nagy kő gördül le, és egy kicsit megszűnik a nyomás. Nem gondolta, hogy halott lehetne, de ha magához tér, akkor talán nem olyan rossz a helyzet. Próbál nem fintorogni, próbál embertársaként ránézni… de a Nagyúr bukása óta kerüli a volt híveket. Nem bír a szemükbe nézni. Tulajdonképpen egyik ismerősének sem mer a szemébe nézni. És nem tudja, őt vajon mikor nyomják fel az egyik vagy éppen a másik oldalon? És melyik lesz a veszélyesebb? Talán már ő sem tudja hol vesse meg a talpát. Mert sehova sem tartozik igazán. Még mindig félig állva, lehajolva hozzá próbálja összerakni a képet. Gyanakvó, de közben segíteni szeretne. - Ennek örülök - kurta bólintás. Amikor Carrow kimondja akkor tudatosul benne, hogy ő is fáradt. Egy olyasfajta fáradtság van benne, amit még ő sem ért teljesen, de ezekkel a kimondott szavakkal kezd körvonalazódni benne. Szeretne hetekig aludni, ha tudna. Akkor tudatosul benne, hogy még mindig fogja a férfit, amikor meglepettségében elengedi. - Mi? - hirtelen nem tud mit kezdeni a kérdéssel, a meglepetés eluralkodik a vonásain, mintha most már semminek sem lenne tétje. Pedig csak most van igazán. Amycus tényleg azt feltételezné, hogy őt küldik azért, hogy likvidálja. Nem tehet róla, meghökken a képtelen gondolatra. Ő, aki csak arra vár, hogy vajon őt mikor kapják el… Talán titokban mind ettől rettegnek. Mind csak arra várnak, hogy mikor kopogtat be a halál elegáns feketében. De az előbbi elárult meglepetését baklövésnek tartja, amit orvosolni kell. Mégis hogyan, játssza el a szerepet? A hóhért, aminek a másik feltételezi? Felsóhajt, majd leül a férfi mellé, lábait felhúzva. - Mégis mit csináljak veled Carrow? Mit kéne csinálnom? Öljelek meg? - kérdések, olyanok, amikre nem tud és nem is akar felelni. Ki küldött? Mintha lenne még bárki, aki küldené őt. A Rendet sem szolgálhatja, a Nagyurat soha nem is akarta… - Megölöd te magad, nincs szükséged rám - állkapcsát összeszorítja. Mintha joga lenne ítélkezni… ugyanezt csinálja ő is, pusztán annyi előnye van, hogy a ma estéje egyelőre nem olyan. De minden más.. Ismét felsóhajt. Mert ehhez aztán kibaszottul ért. Sóhajtozni, és ülni az éjszakában. Szenvedni a saját szerencsétlenségén és elcseszett életén. A végén még azt fogja hinni, Carrow a megfelelő társa ebben az agonizálásban. - Na mégis mit tippelsz, ki küldött? - teszi fel a kérdést, miközben a zsebéből egy fél doboz cigit halász elő. Az ajkai közé illeszt egy szálat, majd odadobja Amycusnak, ha kér vegyen csak. Barna tekintetével igyekszik annyira szenvtelenül figyelni a másik arcát, hogy az még véletlenül se vehesse észre a mögötte húzódó ürességet. A kiégett néma kongást.
Talán minden egészen másképp sült volna el, ha a West End végi színházban próbálok menedéket találni. Celia anyja egészen biztos a szárnyai alá vett volna és megvédelmezett volna a saját nyomoromtól, és nem hagyta volna, hogy ennyire szétcsússzak, és egész biztos nem találtam volna magam az árokban. Vagyis Moretti nem talált volna rám az árokban. Hogy egész pontos legyek. Sőt, akkor Moretti itt sem lenne. Vagyis valószínűleg itt lenne, de ahelyett, hogy itt gubbasztana és azon vesződne, hogy valahogy felébresszen bennem egy minimális túlélési ösztönt, csak simán továbbsétált volna és már rég az otthona melegében gubbasztana, valószínűleg magányosan. Mert ez az szomorú tény. Nem sok magunkfajtának jutott ki az a luxus, hogy nem magányosan kelljen vergődniük egyik napról a másikra. Tulajdonképpen Moretti és én ugyanazon érme ugyanazon oldalai vagyunk, valószínűleg semmi különbség sincs köztünk, azt leszámítva, hogy ő valamiért szilárdabban áll a lábain. Illetve hát mégsem annyira szilárd. Hallom a motoszkálását és amikor odapillantok, látom, hogy megadta magát és ahelyett, hogy engem próbálna felráncigálni, leül mellém. Csakhogy éppen Celia miatt nem mehettem a West End végi színházba és éppen a sors kezét látom beavatkozni most már abban, hogy ide, a mugli világ hideg és idegen pontjára vetett a sors, hogy találkozzak végre egy sorstársammal, aki valamiképp tükröt mutat nekem. Nem görbét, hanem ilyen tűéleset, mindenféle maszattól mentesen és ettől egy fájdalmas, színpadias nyögés szakad fel valahonnan mélyről, ahogy feltápászkodok ülőhelyzetbe. Sajog és zsibbad minden egyes porcikám és nagy kísértést érzek, hogy engedjek a gravitációnak és csókot leheljek a földre, de mégsem teszem. Küzdök, mint ahogy rég nem küzdöttem már. Igazán nemes cél. - Tehát nem azért jöttél, hogy megölj – ezt nem is kérdezem, csak egy csendes megállapítás. Álmosan megdörzsölöm az öklömmel a szememet, aztán az alkaromot, amin eddig feküdtem. Próbálom beindítania vérkeringést, de rohadtul nem megy. Ott lóg petyhüdten a vadiúj kéz, ami pontosan annyiban került, mint az a tetves randalór és máris különböző szitokszavakkal illetem magamban Creekmurt, azt a kuruzslót, aki volt annyira pökhendi, hogy gyógyítónak nevezze magát és ezzel szándékosan megtévesszen. - Jogos – önkéntelenül valami horkanásszerű hangot hallatok, ami egy elfojtott nevetés végeredménye. - Mindig is éleslátó voltál. És persze átkozottul vicces. - Örülök, hogy az idő kegyes volt hozzád és legalább a humorod a régi – elismerően biccentek és közben meg már mániákusan vakarom a kezemet, mindhiába. Ettől úgy festhetek, mint aki véletlenül egy vörös hangyabolyra feküdt. Aztán feladom és megvetem a hátam és próbálom elterelni a gondolataimat a zsibbadásról. - Nem t'om – megvonom a vállat, mintha csak így lehetne egészen hitelesen elhitetni vele, hogy mennyire halvány lila gőzöm sincs semmiről. - Nem tudok én már semmit – a keserűség végig ott bujkál a hangomban, pedig akár még izgalmas is lehetne ez a bizonytalanság, ha képes lennék élni vele. Élhetnék úgy, mintha minden nap az utolsó lenne, csinálhatnék őrültségeket, lehetnék vagány életemben először, de hát úgy néz ki, ehhez túlságosan is jól áll nekem az agónia és önsajnálat. - Tudod, azóta.. én nem találkoztam senkivel. Fogalmam sincs, hogy mi történik. Mindennap várom, hogy legyen valami, hogy valaki azt mondj, az egész csak kamu. Vagy hogy csak bizonyítékot hozzon, hogy tényleg halott. De ez a bizonytalanság megőrjít. Képtelen vagyok elviselni – ez egy meglehetősen őszinte kitárulkozás volt részemről. Pedig biztos vagyok benne, hogy hiába dolgoztunk együtt Morettivel számtalanszor, lelkizni sosem hagyott.
Kezdőlap
