Myron Wagtail

„I don't want to waste my time
Become another casualty of society
I'll never fall in line
Become another victim of your conformity
And back down”

Myron


23 év


mugliszármazású – nem, nem csak az aranyvérűeknek van ilyen gyökér neve


Főnix Rendje


simán lefogom az F akkordot


Főnix Rendje


Deryck Whibley


Canon-féleség

Sorry, Mom, but I don't miss you
Father's no name you deserve
Anyu hobbija, hogy vasalás közben brazil szappanoperákat és kórházas sorozatokat néz. Ha esetleg érdekelne, hogyan kaptam a nevemet, akkor elárulom, hogy így. Az egyik jóképű és hullámos hajú sebészorvost Myronnak hívták a Szívek Kórházában vagy tudom is én miben, anyumnak meg ő volt a kedvence. Szóval így lettem Myron, még akkor is, ha sem jóképű, sem pedig sebészorvos nem vagyok.
Apám fociedző, na, nem az a jófej típus, aki lepacsizik a gyerekekkel edzés után és lányfocicsapatot szervez a városban, mert szexista dolog kizárni őket. Ő az a fajta, aki leüvölti a fejed, ha nem futsz elég gyorsan, bár a méretes sörhasától nyilván már öt métert sem tudna lekocogni. Rólam már akkor lemondott, mikor életem első focimeccsén beállított a kapuba és sírva kifutottam a pályáról a labda elől. Előző karácsonyra kaptam tőle egy mozartos bögrét, ez gondolom azt jelenti, hogy kezdi elfogadni a pályaválasztásomat. Vagy valami hasonló.

She's a rebel
She's a saint
She's the salt of the earth
And she's dangerous
Az én nővérem a legjobb a világon és ezt nem csak azért mondom, mert miután elköltözött, nekem adta az egész lemezgyűjteményét vagy mert a születésnapomon elvitt Sex Pistols koncerte. Ő enélkül is a legcsodálatosabb nővér, ő az, aki nem kapott levelet a Roxfortból, de mégis a legvarázslatosabb ember, akit ismerek. Elsős koromban hubrabugos sálat kötött nekem, pedig fogalma sem volt róla mi az a Hugrabug és igazából kötni sem tudott. Életem első randija előtt ötoldalas levélben fejtette ki, hogy mit csináljak és egy még hosszabban vigasztalt, mikor kiderült, hogy a lány csak megszívatott. Ha tudnék normális patrónust idézni, biztosan az ő alakját venné fel.

And you're just the girl all the boys want to dance with
Az én kicsi húgomnak két különleges képessége van: az egyik az, hogy csukott szemmel is olyat fest, amit senki más. A másik szuperképessége, hogy bárkinél tovább kibírja evés nélkül. Mindenki szereti, mert kedves, vicces és olvas mások legkisebb rezdüléseiből is. A lányok kiöntik neki a szívüket, a fiúk pedig az utolsó galleonjaikat is ráköltenék Roxmortsban. Bárcsak valamelyikük észrevenné, mikor csak turkálja az ételt a nagyteremben vagy amikor a héten már harmadszor is a gyengélkedőn köt ki…

Kids were laughing in my classes
While I was scheming for the masses
Who do you think you are?
Dreaming 'bout being a big star
You say you're basic, you say you're easy
You're always riding in the back seat
Now I'm smiling from the stage while
You were clapping in the nose bleeds
Anyukám mindig azt mondta kiskoromban, hogy rendes gyerek lennék, ha mondjuk kevesebbet látnának és akkor sem szólalnék meg. Állítólag baromi kínos kölyök voltam, aki hangosan beszélt az utcán a képzeletbeli barátjához, Carloshoz és az általános iskolában lelkesen bizonygattam, hogy Pókember leszek, ha nagy leszek. Én voltam az a kisfiú, akinek elveszik az uzsonnáját a többiek és papírgalacsinokkal dobálják a fejét órákon, a szekrényébe meg belevésik, hogy FREAK. Gondolom, ezen a legtöbb hozzám hasonló sárvérű átesik, amíg ki nem derül, hogy miért robban fel a szemetesláda az órai felelete alatt és miért lesz lila a szomszéd kutyája, ha megsimogatja.
A Roxfortban mindenki Lúzer Wagtailként ismert. Hét éven át stabilan magaménak tudhattam a „Legelbaszottabb hugrabugos” címet, aki eltöltött huszonhat órát egy wc-fülkébe zárva, az első repüléstan óráján agyrázkódást kapott és akinek nyugodtan eltörhetted a karját is, mert úgysem mondta el senkinek, hogy te voltál az. A színes hajú hugrabugos srác, aki a seprűtárolóba bújt bőgni, ha nagyon kikészítették és akiről az égvilágon nem gondolta volna senki sem, hogy egyszer az egyik legnépszerűbb varázslózenekar frontembere lesz. Vagyis azt hiszem, Lumpsluck sejtette, mert mikor rajtakapott egy füves cigivel, rosszallóan megjegyezte, hogy így legfeljebb valami szakadt művész lesz belőlem – habár részéről ez valami szörnyen negatív jövőkép lehetett. Nekem tetszett.
Mostanság inkább dicsérnek, már amennyiben komolyan lehet venni a Szombati Boszorkány megkozmetikázott interjúit és a „Melyik The Weird Sisters tag illik hozzád?” című személyiségtesztjeiket. Nem hiszem, hogy ha közelebbről megismernének, különösebben odáig lennének értem. Józan pillanataimban kimerítem a mélyen depressziós művész sztereotípiáját, beállva pedig le kell lőnöd, ha véget akarsz vetni a dühös politizálásomnak és szitokáradatomnak ezt a szar világot illetően. Mert nyilván ritka szar ez a világ és nekem senki ne jöjjön azzal, hogy ne mossam a fiatalság agyát ilyesmikkel. Emberek, kibaszott varázspálcás náciutánzatok akarnak ránk telepedni és legyilkolni a fél varázstársadalmat, miről beszélünk, úgy őszintén?
Champagne, cocaine, gasoline
And most things in between
I roam the city in a shopping cart
A pack of camels and a smoke alarm
This night is heating up
Raise hell and turn it up
Saying "If you go out you might pass out in a drain pipe"
Oh yeah, don't threaten me with a good time

 

Egész hazaúton egy jó hazugságon agyaltam. Végül is hihetőnek tűnt, hogy elestem a gördeszkámmal és úgy horzsoltam le a homlokomat. Még a sáros ruháimat is megmagyarázta, nagyon elégedett voltam magammal. Ha majd sokat faggatnak, akkor részletesebben kifejtem, ahogy megakadt a kerék valamiben, gondoltam megkönnyebbülten. Az égvilágon senki sem fog rájönni, hogy már megint megvertek az iskola mögött.
Anyu a nappaliban vasalta apánk ingjeit, a szeme a tévéképernyőre szegeződött, ahol Esmeralda éppen szerelmet vallott az előző részben drámaian lebénult és megvakult Juannak. Addig észre sem vette a jelenlétemet, amíg meg nem kérdeztem, mi az ebéd.
- Rakd be a csirkét a mikróba – vetette oda, éppen csak felém pillantva. – De előbb vedd  le azokat a sáros rongyokat, most mostam fel. Nem hiszem el, hogy ebben a családban senki sem becsüli meg a munkámat…
Egyik lábamról a másikra toporogtam, vártam, hogy megkérdezze, mi az a seb a fejemen és miért repedt fel a szám. De nem kérdezett semmit, csak idegesen folytatta a vasalást, amíg Ricardót elcsapta egy autó a tv-ben.
- Gyere, fertőtlenítsük le azt a sebet – éreztem meg a nővérem kezét a vállamon. – Egyszer biztos kibelezem az osztálytársaidat…


Pókembernek lenni néhány perc leforgása alatt unalmassá vált. Ki akarna pókhálót lőni és falakat mászni szűk ruhában, ha az ember lehet helyette varázsló is? A szüleim persze nem osztották az örömömet, apa valami olyasmit morgott oda anyának, hogy „mondtam én neked, selejtes ez a gyerek”. Úgy kapaszkodtam a levélbe, mint fuldokló a mentőövbe, már most szebbnél szebb álmokat szövögetve. Én akartam lenni a legügyesebb abban az iskolában, amiről az idétlen ruhás tanár beszélt, aki eljött hozzánk. Mindent tudni akartam, barátokat szerezni – varázsló és boszorkány barátokat! – , sárkányokat meg repülő lovakat  látni. Hirtelen már nem számított semmi, ami eddig történt. A többiek gúnyolódása, a verések, a sok „menj a szobádba, Myron!” és semmi, csak az a levél a Roxfort Boszorkány-és Varázslóképző Szakiskolából. Úgy vigyorogtam a nővéremre, mint aki megnyerte a lottót, ő pedig feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy ő is örül. A húgom meg szipogva hisztizett, hogy ő miért nem kapott olyan szép borítékot, amikor ő a legkisebb, de ez senkit sem érdekelt akkor.
- Mikor indulhatok? – pillantottam csillogó szemekkel a velem szemben ülő férfire.


Szétázott a zoknim, mikor a csónakból kilépve tökéletes pontossággal a tó sekély részébe trappoltam. Nagyjából bokáig csurom vizes lettem, a talárom aljáról szánalmasan csöpögött le az algás lé. Két lány összesúgott a hátam mögött és vihogva mutogattak rám, én meg csak lehajtottam a fejem, ahogyan azt mindig is tettem. Ha az ember ignorálja a többieket, előbb-utóbb ráunnak a szekálására, ezt már volt alkalmam megtapasztalni.
Párokba rendeződve tereltek minket a nagyterembe, hogy megkezdődhessen a beosztási ceremónia. Túlzott lelkesedésemben már rég átrágtam magam a különféle házak történetén és amíg a többiek egész úton azon vitatkoztak, melyikbe akarnak kerülni, engem nem igazán foglalkoztatott a dolog. Mindegyik olyan csodásnak tűnt... És különben is görcsbe állt a gyomrom már annak a gondolatától is, hogy ott kell majd ülnöm mindenki előtt valami sámlin, amíg a fejemre tesznek egy régi kalapot.
- Kérsz rágót? – bökött oldalba a mellettem álló fiú. – Dinnyés, anyukám vette a pályaudvaron.
- Aha – vágtam rá gondolkodás nélkül. Legalább valami eltereli majd a figyelmemet, ezzel biztattam magam.
- Amúgy Yoyo vagyok.
- Myron – vettem el tőle az egyik halványsárga laprágót.
- Nincs is olyan név, hogy Myron – vonta fel a szemöldökét.
- Mert olyan van, hogy Yoyo? – ráncoltam a homlokom, mire ő megadóan megvonta a vállát.


- Biztos nem fog megfulladni? – szűrődött át tompán a hang a szekrény csukott ajtaján. Kicsire össze kellett húznom magam, hogy elférjek a régi versenyseprűk és a molyrágta kabátok között. Az orromat megtöltötte a por, a kosz és az egérszar jellegzetes szaga. Megrándult tőle az arcom és ösztönösen nekifeszültem az ajtónak. Meg sem moccant.
- Engedjetek már ki, basszátok meg! – vágtam egyet ököllel a szekrény falára.
Csak röhögés volt a válasz, nem sokkal később pedig hallottam a távolodó lépteket. Dühösen rugdaltam a bútor minden elérhető négyzetcentiméterét, de nem mentem vele semmire, csak több por hullott a fejemre. Lehunytam a szemem és leroskadtam egy felemás pár cipő mellé. Yoyo majd biztosan észreveszi, hogy nem mentem be dolgozatot írni és megkeres – nyugtattam magam. Felsóhajtottam és dúdolgatni kezdtem a My Generationt.


- Bontsd ki, bontsd ki! – sürgetett Yoyo, aki hozzám hasonlóan még mindig szuperhősös pizsamában feszített.
Az ágyamon egy hatalmas, rénszarvasos csomagolópapírral borított doboz pihent, a rajta lifegő címke nélkül is azonnal tudtam, hogy a nővéremtől kaptam. A többi ajándékra még csak rám sem néztem, Yoyo sem a sajátjaira. Mindketten sejtettük, mi lesz a csomagban és egyikünk sem igazán akarta elhinni.
Úgy bontottam ki, mintha egy óvatlan mozdulattól darabraira hullana vagy eltűnhetne. Lassan lehámoztam róla a papírt, amíg elő nem bukkant a gitártok fekete anyaga. Olyan lassúsággal pattintottam fel a tetejét, hogy szinte már magamat is idegesítettem vele.
- Ez egy Fender, egy ki-bebaszott Fender! – vetődött mellém Yoyo. Egyikünk sem mert hozzáérni a fényes húrokhoz és a hangszer vörös felületéhez. – Akkor mi lesz a zenekarunk neve?
- Milyen zenekarról beszélsz? – emeltem ki a gitárt a tartójából.
- Hát arról, amivel híresek leszünk.
- Te teljesen hülye vagy...


Büntetőmunka. Van, aki szerint ez tényleg jellemformáló? A tanárok komolyan azt gondolják, hogy egy csapásra megváltozom, mert fel kell súrolnom egy egész emeletnyi tantermet? Szerintük rendbe jön az életem és soha többet nem jut eszembe venni egy csomag füvet Roxmortsban, ha eleget szívom a citromos tisztítószer szagát, amit a gondnoktól kaptam?
- Semmi varázslás, a két kezeddel takarítsd ki a termeket. Néhány óra múlva visszajövök és megnézem hogy haladsz – jelentette ki az öreg Slucky, aki alig várta, hogy szabaduljon innen. Valószínűleg már rég megbánta, hogy egyszerűen nem fordította el a fejét, mikor meglátta nálam azt a zacskót. Akkor már rég a szobájában eszegethette volna a kicseszett cukrozott ananászát.
Nem válaszoltam neki, csak kelletlenül a vízbe mártottam a retkes felmosórongyot.
- Myron, fiam… komolyan mondom, hogy aggaszt ez a mai eset – kezdett bele óvatosan a bájitaltan tanár.
- Aha – hümmögtem leplezetlen érdektelenséggel.
- Írni fogok a szüleidnek, egy ilyet nem lehet titokban tartani a családod előtt.
- Hú, biztosan nagyon dühösek lesznek – horkantam fel, felvakarva a padlóról egy odaszáradt rágófoltot. – Nézze, professzor úr, inkább a takarításra szeretnék összpontosítani, ha nem bántom meg ezzel.
- Elhiszem, hogy szeretnél megfelelni a barátaidnak… - folytatta, mintha meg sem hallottam volna a szavaimat.
- A barátaimnak? – nevettem, mintha az évszázad viccét nyögte volna be. – Azokra gondol, akik a legutóbbi óráján felborították az üstömet vagy azokra, akik előtte bezártak a szertárba?
Erre összeszorította a száját, felelet már nem érkezett tőle. Hátat fordítottam neki, még hallottam, ahogy csendesen becsukja maga után az ajtót.


Az első kiadott lemezünk nagyon gagyinak nézett ki a többi között a bolt hosszú polcain. A profibbnál profibb borítók között ott pihent a miénk, egy dagadt holdborjú vigyorgott róla, felette a kissé sután megszerkesztett Weird Sisters felirattal. De a miénk volt és nagyon szerettük, mintha a gyermekünk lett volna, de minimum az imádott háziállatunk.
- Úgy fogják vinni, mint a cukrot – jelentette ki Yoyo széles vigyorral. Összességében rém idétlenül nézett ki azzal a naiv mosollyal és a zöldre festett hajával. A karján még le volt ragasztva az egyentetoválás, amit előző nap csináltattunk, azt a nyomorult holdborjút ábrázolta.
- A kiadónál nem egészen ezt mondták – emlékeztettem. A menedzser valójában közölte velünk, hogy túl sokra ne számítsunk, mert mostanság Celestina Warbeck mellett egy hozzánk hasonló hangos, kölykökből álló zenekar labdába sem rúghat. Aztán még azt is hozzátette, hogy különben sem vagyunk valami eladható banda.
- De én meg ezt mondtam. El fogják kapkodni néhány nap alatt az összeset, látom a Belső Szememmel.
- Yoyo, megbuktál jóslástanból…
- A zseniket sosem ismerik el a saját korukban – vonta meg a vállát, majd odahajított nekem egy doboz cigit és egy öngyújtót. – Inkább üljünk be valahova egy sörre, te gyászhuszár…


Legszívesebben ráborítottam volna az asztalt arra a szőke újságírónőre. Irritálóan rágta a pennája végét, amitől elkenődött az undorító színű rúzs az ajkain. A kérdései lassan sorvasztották el az agyamat. Azt hitte magáról, hogy szellemes, eredeti és bárki értékelni fogja majd a riportját a tizenöt éves tinilányokon kívül.
- Sokan kifogásolják az új albumuk politikai felhangját. Nem gondolja, hogy ez hátráltatni fogja a későbbi karrierjüket?
- Igazából nem érdekel. Nem népszerűek akarunk lenni, hanem elmondani a véleményünket. Akinek nem tetszik, az hallgathat mást is – vonogattam a vállam.
- Ez igazán bátor hozzáállás – bólogatott bárgyún. – Kiállni egy célért és ösztönözni másokat. Mit gondol, hatni tudnak ezzel a fiatalokra?
- Nagyon remélem. Mert rohadt rossz irányba haladunk és tenni kell valamit.
Nem tudtam, pontosan mi ez az irány és mi a megoldás, azt hiszem, igazából senki sem tudta. De kurva gyorsan kellett cselekednünk, hogy véletlenül se ismerjük meg a végkifejletet...