Sem az edzőnek, se anyámnak nem tetszene, hogy ilyeneket eszek. Ilyen páclében tocsogó, a kezemben szétmálló, jól tömött, kutyának való szendvicseket. Pláne a mennyiséget, azzal sem lennének kibékülve, legfeljebb anya. Ha így folytatom a szezon végére eltörik a méretes seggem alatt a seprűm, vagy fel sem bírok majd ülni rá, mert olyan dagadt leszek, mint egy elefánt. Ha engem kérdeztek, így is spóroltam a kalórián, hiszent amint megláttam egy gyümölcskereskedést, almaszeleteket akartam rá, ha édességboltot, akkor grillázst, és nem viccelek, elgondolkodtam rajta, hogy az egészet meg kellene fejelni rózsaszirmokkal a tetején, hogy kihozza a zamatát. Milyen zamatát?
Egy ilyen szenyóval a kezemben szelem át az utcákat. Az arcomon szerintem utoljára akkor volt ennyi szaft, amikor kanállal tanultam enni, vagy talán valamelyik torta kézzel a számba tömése hagyhatott hasonló nyomot. A szendvics minden lehetséges helyen folyik is, többek között ezért sem értették miért akarom elvinni, de kérésemre szépen betakargatták. Közöltem velük, hogy nem akarok szalvétát enni, úgyhogy a védelmét képezte az a szórólap is, aminek folytán most itt vagyok. Vendégfellépő: Myron Wagtail.
A fene tudja, mikor láttam utoljára azt a punkcsimbókot. Pedig akárhova mentünk mindig ott virítottak az utcán a plakátok, hogy itt, vagy ott lesz koncert, csak az időpontok voltak pocsékok, úgyhogy az maradt, hogy Eu hallgatja rongyosra a lemezüket, ahelyett, hogy én tombolnék rá egyszer élőben, ami helyett meg kesereghetek: "Na, megint nem jött össze." Pedig Wagtaillal szívtuk el együtt az első spanglinkat... aztán jól el is küldtek minket büntetőre. És apáméktól olyan rivallót kaptam, hogy az tutult és skálázott, de legalább rövid volt, meghaltam volna, ha sokáig kell hallgatnom. Ha nem is The Weird Sisters, attól még Myron, aki nem tudom belsőleg mennyit változott, mert hátulról még mindig felismerem.
- Wagtail! - jól az oldalába csípek, mielőtt levágom magam a mellette levő bárszékre.  - Láttalak! Jól nyomtátok! Bocs, kérhetek egy whiskyt jéggel? Kösz! - szólok oda a pultosnak, aki nemsokára elém is löki a poharat. Sosem szoktam finomkodni, nem bírom a lónyál üdítőket. Holnap meg kimenő van, lehet bulájolni! Éljen! - Van egy csomag ropitok is? Meg valami csokitok? Kösz! - hamar lepakolja elém, úgyhogy vegyítem is a két ízvilágot. Hogy már megint éhes vagyok! - Kérsz? - tolom az orra alá a zacskót és a csokit, amibe már beleharaptam. - Na és milyen az élet a showbizniszben? Az hírlik ti képviselitek az új nemzedéket a zeneiparban. Zaklatnak már a tinilányok? - tudakolom kajánul vigyorogva, miközben egy szálat rágcsálok a sós nasiból. De nem fognak nekem örülni!

Ahogy meglátom Myron fejét összeszorítom a számat. Igyekszem nem kiröhögni, amiért feltehetőleg félrenyelte az italát. Aztán nem bírom tovább és előtör belőlem a kuncogás, amint kinyitom a számat, mert meg akarom kérdezni:
- Jól vagy? - teszem fel a kérdést szerencsétlennek, ahogy látom, jól lesokkoltam. Hogy őszinte legyek, nem erre a reakcióra számítottam. Tulajdonképpen nem tudom mire számítottam. Egy kicsit ez a régi Wagtail, akit ki kellett húzni a csávából. Most is szinte készen állok arra, hogy a hátát ütlegeljem.
Hé! Azért ne nyomd ki belőlem a szuflát, hallod? - kérem meg rá miközben lassan dőlünk lefelé, és egyedül a kiváló egyensúlyérzékünk tart vissza attól, hogy elboruljunk, emellett úgy teszek, mintha fulladoznék, mintha nem kapnék levegőt, holott csak a meglepettség teszi ezt, hiszen én elég ritkán ölelgetek bárkit is és általában elég esetlenül, mint ahogy most is hülyén érzem magam, ahogy finoman megpaskolgatom a hátát, ez persze amiatt is van, hogy általában jókorát vágok a másikéra. Kicsit Nagyon furcsán érint, hogy másoknak ez az általános üdvözlési forma. Ilyenkor kicsinek érzem magam és sebezhetőnek, amit egyáltalán nem szeretek. A személyes terem meg egyébként is veszélyes hely, volt akinek betörtem az orrát, mert azt hittem támadni akar. -De elárulhatod, ha régen az volt minden vágyad, hogy megfojts! - kezdek nevetni, amikor végre elenged.
- Viccelsz? Mióta kiadtátok a lemezeteket el akartam jönni egy koncertetekre, és mióta a suliban mondtad, mire készülsz, azóta a tiédre - teszem hozzá. Volt, hogy álló nap a lemezük szólt, mégis mire számított? Elfogadom, ezt ő nem tudja, de akkor is. Aztán kérek italt, mert ez nem az az este, amikor józan akarok maradni, ha már senki olyan nem látja a bűnözésem, aki rendre intene.
- Én mindenképp! - vigyorgok rá, mint a vadalma. Azért nem olyan rossz a helyzet, Myron jó srác, talán nem az anyák álma a lányaik számára első ránézésre, de rendes gyerek, csak az a sok tökkelütött barom anno tönkretette az esélyeit náluk, és most hol vannak? Sehol. Még a nevüket sem ismeri senki, ő meg feltört, mint a talajvíz, csak le kellett kopniuk, meg a kis egójuknak róla.
A szemeimet forgatom, miközben megáll a számban a ropi. - Ha engem kérdezel: nem. Mert engem nem rohannak le szivecskés képekkel, nem visonganak a fülembe és általában békén hagynak, hogy odahaza mit csinálnak a képem társaságában, azt meg nem akarom tudni - hunyom le a szemeim szégyenkezve, és szabad kezemmel az arcomat is eltakarom. - Legalább tudom, hogy jól nézek ki és remélem a játékomat is megnézik néha, akkor legalább hasznos volt, volt jegybevétel.
Kivételesen igen - hozzátenném azt sem túl sokan tudják, hogy itt vagyok. Otthon is egyedül vagyok néhány napja, anyámnak meg nyilván nem újságoltam el, hogy a kislánya eljön berúgni Myron Wagtaillel, és hogy nem anya, most nem füvezünk, ígérem, az csak kivételes alkalom volt, mindkettőnket érdekelt. A tesóimmal meg alig találkozom, úgyhogy ők mindenképpen kimaradnak ebből a buliból, a legtöbben amúgy sem lennének vevők rá, vagy az idejük nem fedezi.
- Nem bírom tovább, adj már egy slukkot! - csapok le a cigire a sóvárgást követően, remélem ad belőle, nem élhetek ilyenekkel, úgyhogy ez ma az ördög éjszakája ebből a szempontból. Beleiszom a whiskybe, égeti a nyelőcsövem, a szokásos fintort követően a szám elé kapom az ökölbe szorított kezemet, mielőtt felöklendezném. B@ssza meg! Hányingerem van tőle? Mi a f@sz bajom van?

Myron a kínzások tökéletes alanya volt, nem szólt egy árva mukkot sem, ha meg igen, akkor tuti még jobban szadizták volna. Nem tudom, hogy azon kívül, amikor én tökön rúgtam valakit, mennyiszer kezdték ki szerencsétlent, de az sem volt éppen kevés. Ha valamit nagy családban megtanul az ember lánya, akkor az az, hogy nem bántjuk a kisebbet. (És hogy mi a teendő, amikor valaki átlépte azokat a bizonyos határokat, mit kell tenni azért, hogy a másik kapja meg azt a büntetést, amit neked kéne kapnod, mert bosszút állsz rajta.) Bennem még annak a srácnak a képe él, akitől azt várnád az orrán jön ki a sör, és ahelyett, hogy jótét lélekként azt mondod, nem való ez neki, te inkább vele iszol. Azért jó tudni, hogy az átélt trauma miatt nem testépíteni kezdett, hanem énekelni, ez igazán megnyugtató.
- Téged is - mosolygok rá kedvesen, amennyire kitelik tőlem, hogy ne vicsorogjak, mint valami félnótás öleb, ettől a szempártól meg egyenesen nevetnem kell. Általában Képtelen vagyok bárminemű hazugságra, szóval a vigyorom is elég őszinte.
- Komolyan? Igazából vicceltem - szabadkozom. Látni akarom azt a fancsali képét megint, hogy aztán azt deríthessem jókedvre azzal, hogy most akarom átejteni. De saját magamat buktatom le, amikor elnevetem a csínyt, nem megy ez nekem. Legalábbis nem ma.
Magasba szalad a szemöldököm. Hogy mi van?
- Dehogy tartanak - nevetek fel hitetlenül. - Sosem mondtam, hogy tőled kaptam, szerintem azóta rájöttek maguktól, hogy képes vagyok erre egyedül is, nincs szükségem unszolásra hozzá - valószínűleg azóta ők is megtanulták, és hogy nem tudnak kordában tartani, ez pedig egy rossz módszer volt ennek elérésére. Ciki volt? Na és? Utána még nagyobb poén volt újra elkövetni, amikor már nem kaptak el. Mi voltunk a bénák. - Egyébként meg a nagynéném feje minden pénzt megért. Most is odaadnám érte a fél seprűmet - utánozom a kábultában ide-oda rángó, sóhajtozó arcot. - Az öcsém meg fog ölni. Moira hogy tehettél ilyet? - sipítom. Oké, ezt már lehet, hogy csak a képzeletem rakta hozzá a dologhoz.
A fogam között szívom be a levegőt.
- Néha? Na látod miattuk nem irigyellek. Szerencsére az én táboromban nincsenek olyan szándékaik, hogy nőül akarnak jönni hozzám. Mondjuk ennek valószínűsége most már elég kicsi - teszem hozzá. Soha nem terveztem, hogy férjet keresek magamnak, meg voltam róla győződve, hogy magányosan fogok meghalni, és a modoromat ismerve szerintem mindenki más is. A helyzet egyelőre nem így áll, bár az esküvőig még bátran megléphet Eu is, nem hibáztatnám. - És találtál már valakit, aki megragadta a megtisztelő figyelmedet? Ha nem köztük, azt is meg tudom érteni. Naaa? - vigyorgok rá kajánul.
- Elfogadom az üzletet, de ne hidd, hogy menekülni akartam, nem vagy te olyan elviselhetetlen, meg ijesztő sem - ezen még az évek sem segítettek, pedig nagyon próbálkozik. - Csak aztán meg ne bánd! - figyelmeztetem, habár úgysem fogja majd bevallani.
Ne nézz így rám, én is tudom, hogy nem szabad, de... csak ma este - veszem ki, a kezéből, ahogy felém nyújtja. Reményeim szerint senki nem tudja meg, ha nem köpöm ki az edző elé a tüdőmet a következőedzésen, a szag meg sitty-sutty eltűnik majd. - Huh, nem mondom... Van benne valami? Émelyítő - jegyzem meg miután kicsit megszédültem tőle, pedig egyáltalán nem tűnik fűnek. Értem, értem, most utál a testem, ez van, inkább tényleg visszaadom Myronnak. Aztán a whiskyért nyúlok. Rámjön a hányinger. Mi van ma velem?
- Dehogy - próbálom megnyugtatni, viszont magam sem tudom melyikünket. Vissza.... vissza fogom nyelni, ha feljön. Még mindig jobb, mint az ölébe küldeni az adagot. - Most biztosan az a hülye szendvics, mostanában összeeszek mindenfélét, aztán utána így találkozom vele újra. Kész röhej - fogom még mindig a szám elé a kezemet. - Csak azt nem értem, hogy lehet az összes kajának valami bukéja, amit nem veszek észre - pedzegetem a témát. Nem hiszem el, hogy nem dobtuk ki a tönkrement nasit, vagy ez a vendéglátóipari egységek apokalipszisa?
Nagyot sóhajtok. Elhatározom, hogy felhajtom ezt a rohadt whiskyt, ennyi csak nem foghat ki rajtam. A számhoz emelem, levegőt veszek és... Már a szagától is rám tör a jól ismert rosszullét. Gyerünk Moira, nem lehetsz ilyen puhány! Főleg nem Wagtail előtt, mi lesz így a régi ivós hírneveddel? Befogom az orromat és lehúzom. Az asztalra csapom a poharat.  Aztán reménykedek, hogy nem hányom el magam, vagy megállítja az öklöm.
- Minden oké - pillantok Myronra nyugtatólag, ha még mindig fostos arccal fürkészne. Azért se leszek puhány, felőlem zöld lehet a fejem, akkor sem. - Ihatjuk a következőt?