- Szerintem eltévedtünk - jelentettem ki mérhetetlen higgadtsággal. Ha az ember kellően sokszor találja magát teljesen random helyeken, egy idő után már nem rémíti meg egyetlen ismeretlen utcatábla sem. És kivételesen nem is valami zűrös környéken kötöttünk ki Yoyóval, ahol végig attól rettegtünk, hogy valaki megöl és kirabol minket. Igaz, ez még egyszer sem történt meg, valószínűleg azért, mert nem tűntünk kirablásra érdemesnek. Ha én történetesen meg akartam volna fenyegetni valakit, hogy adja nekem minden pénzét, biztosan nem két olyan szakadt szerencsétlent választottam volna, mint amilyenek mi voltunk. Főleg most, hogy Yoyonak sikerült rossz hajfestéket vennie és mindkettőnk feje a lila eddig egy meghatározhatatlan árnyalatában pompázott. Erősítőt akartunk venni, a legújabb Marshall gitárerősítőt, amit azért nem lehetett megkapni minden második szaküzletben. Azt gondoltuk, hogy elég kinéznünk az újsághirdetésből a bolt címét és majd ügyesen eljutunk oda metróval vagy gyalog, mint minden normális ember. Tévedtünk. London ki tudja melyik részén kötöttünk ki, miután legalább húsz percig kerestük a metrófeljárót. A felszínre érve azonban szembesülnünk kellett a kellemetlen ténnyel, hogy tulajdonképpen elképzelésünk sincs róla, innen merre kéne tovább indulnunk. - Megkérdezzünk valakit vagy csak induljunk el valamerre? - pislogtam Yoyóra tanácstalanul, közben már egy potenciális áldozatot keresve. Egyedül egy öreg néni tűnt szimpatikusnak a járókelők közül, de valami azt súgta, hogy ha odaállítanánk hozzá a lila hajunkkal, végigtolná rajtunk a banyatankját.
I solemnly swear
I am up to no good
Joseph Bradley
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Billie Joe Armstrong
»
»Kedd 27 Feb. - 20:00
Yoyo & Myron
Utólag belegondolva rettentően buta gondolat volt, hogy majd mi megoldjuk ezt. Soha, semmit sem tudtunk megoldani, nem voltunk rá képesek, az pedig a legnehezebb dolgok élén állt, hogy a föld alatt elnavigáljuk magunkat bármerre. Nem is tudom, hányszor próbálkoztunk már ilyesmivel és mindig pofára estünk, történhetett bármi. Egyszerűen képtelenek voltunk rá, hogy normális emberekként funkcionáljunk. Mondtam én Myronnak, hogy rajzoljuk és írjuk le részletesen, de neeeem... Amúgy nem mondtam ilyet, de kellett volna. Akkor legalább ráfoghatnám a dolgot. Így viszont én is csak álltam ott tanácstalanul, bamba fejjel. - Én nem merek odamenni senkihez, biztosan azt hinnék, hogy zsebtolvaj vagyok. A néni biztos megverne a banyatankjával vagy a retiküllel, amiben tuti téglát tárol... -Volt már ilyesmire példa. Egyszer megláttam, ahogy egy néni elesett, odamentem hozzá segíteni, erre elkezdett nekem rikácsolni, hogy "menj innen, te huligán", biztosan azt hitte, hogy ki akarom rabolni. Pedig esküszöm, meg sem fordult a fejemben. Mindenesetre annyira megijesztett, hogy inkább tényleg otthagytam, majd segít neki valaki más. Kikérem magamnak, nem én voltam az, aki rossz hajfestéket vett, én csak a szerencsétlen áldozat voltam, akire rásózták. A csaj azt mondta, hogy jól fog nekem állni és nagyon az én színem, de határozottan tévedett. Kurvára hülyén néztem ki vele, közel annyira mint Myron, de ő még nálam is furcsább volt. Úgy néztünk ki, mintha nagy nyalókák lennénk. - Szerintem menjünk, öhm... arra! -mutattam egy teljesen random irányba, miután körbenéztem. Az egyik utca sarkán egy lyukacsos szemetes állt, arra azért nem mentem, a másiknál meg láttam egy rendőrautót a kávézó előtt és féltem, hogy letartóztatnak, csak mint mindig, ok nélkül. Maradt a harmadik lehetőség.