Nem a fájdalomtól üvölt, ugyan minek üvöltene a fájdalomtól, az oldalában már hetek, talán hónapok óta ott lakik ez a folyton szétnyíló, nedvedző, izzó pokol, és mégse üvöltött miatta soha, nem a csípőlapátja feletti seb fáj, nem is a frissen szétvágott karja, amiből még kiállnak annak a vodkásüvegnek a darabjai, aminek a tartalmát még fel sem dolgozta teljesen a mája, mit a mája, még a gyomra sem, az egész gyomra egy nagy forró, savas vodkatenger, de a máját, na igen, azt kurvára nem kell félteni, a karjának is tök mindegy, bár lehet, hogy amiatt kezdte az üvöltést, de az is mindegy, meg annak a kibaszott, rothadó sebnek is kurvára tök mindegy, minden kurvára tök mindegy, egyszerűen azért üvölt, mert megteheti, mert legalább ennyi jó van ebben a kibaszott életben, hogy akkor üvölt, amikor akar, és kurvára senki egy büdös szót nem mondhat, és akkor baszik be ilyen sakálrészegre, amikor csak akar, és merje csak kivenni valaki a kezéből a második megbontott üveget, letépi a fejét és megbassza a torkát, mert ezt is megteheti. Ennyi a jó benne.
Éppen a negyvensokadik cigijére próbál rágyújtani, mikor meghallja a kopogást, és belerándul a mellkasában az összes rohadt izom, ha vannak ott izmok, de biztos vannak, akármi van ott, az, de hát a rohadt életbe, ennyivel be is nyithatott volna, egyrészt az se zavarná, ha szarás közben nyitna rá, másrészt most komolyan, rajta kívül ki a pöcsöm kopogna ebben a tetvedék kócerájban, mégis ki ilyen hülye.
- Igen? – kérdez vissza szórakozottan és annyira tök nyugodtan, mintha nem is üvöltötte volna rekedtre magát az elmúlt fél órában, csak mert olyan kurvára jólesett, még a karjában maradt üvegcserepek is egészen jólesnek, ennél csak az lenne jobb, ha valaki másnak haraphatná át a torkát, és ha elment volna a többi pöccsel ünnepelni, annak nyilván egy haláleset lett volna a vége, vagy kettő, vagy három, ezért nem ment el velük, így is alig vannak már páran, különben sincs kurvára semmi, amit ünnepelni lehetne. Mi a fasznak kellett neki, mi a fasznak kellett neki ez a kölyök, egyáltalán minek léteznek olyan dolgok, amiket nem lehet megrágni és kiköpni, vagy legalább megbaszni, tulajdonképpen azt kellett volna, már a legelején, belemarkolni abba az elbaszottul kakaóillatú hajába, kirángatni a tömegből, és megbaszni, de hogy bőgjön, biztosan édes lett volna, illatos, tisztább, mint a legtöbb hely, ahová betolta, ő meg ehelyett faszom cukros almát vett neki, nyalogatta, idehozta, és a széltől is óvta, mint valami kurva kis nebántsvirágot. Szóval nyugodt: egy üveg (plusz egy kicsi) vodka hatása. Szinte már szalonképes, nem? Pont így viselkednek a kétlábúak a faszom kis szalonjaikban frakkba’ meg cilinderbe’, nem? Fullra.
- Kedves, hogy szóltál. – Mondom, pont ilyenek, tökre udvarias meg minden, az úristen dugja már fel az égbe a faszát jó gyengéden, hogy Remus Lupin kibaszott kedvében járjon, de kedves, hogy végre idetoltad a pofádat, te rohadt kis geci, te nyámnyila áruló, te, te, hogy baszódnál meg, mintha nem üvöltene rólad jó ideje, hogy el akarsz menni, és el fogsz menni, mert hagyni fogom.
Legalábbis eddig nem gondolt arra, hogy ne hagyná.
Gondolhatna?
- És hova mész, Remuska? – az egyik kezében még mindig ott a vodkásüveg, a második, a másikban az égő cigi, ezzel a kezével nyúl a háta mögé, ha ugyan el nem hátrál előle, és csukja be a háta mögött az ajtót, aztán el is állja az utat. Egyenesen azokba a kibaszott kiskutyaszemeibe bámul, bár kicsit tényleg nehezére esik fókuszálni. Kurvára részeg. Valószínűleg ezért nem ölte még meg.
– Vissza a kis barátaidhoz meg a csengős nyakörvedhez? Megvolt a kirándulás a vadasparkban – egy slukk – , most akkor hazamész, anyukád lecsutakolja rólad a való világ mocskát, és visszaállsz szépen két lábra? Ez az, amit – slukk ki, vagy inkább egy köpés – akarsz?