Gondosan kontyba fogott frizurámból rakoncátlan hajtincsek ziláltan lógnak, egyesek verejtéktől csutakosan arcom maszatos böréhez ragadtak. Az épület falának dőlök, aminek teteje éppen menedéket és rejtekhelyet biztosít. Mellkasom egyenletlenül mozog fel és le, míg szívem bármelyik pillanatban kirepülhet bordabörtönéből a vérkeringésemben vadul áramló adrenalintől. Az egyetlen látvány, amit makacsul igyekszek elhessegetni lelki szemeim előtt, a társam üvegessé váló tekintete, amint - egy rossz lépés következtében - eltalálja az örök álomba kényszerítő halálátok. A bűntudat kíméletlenül mardos, magamat okolom a történtekért, miközben egy halk hang azt súgja nyugtatásképpen, nem tehetek róla. Gyorsabban kellett volna kapcsolnom, de nem számítottam arra, rögtönözni készül... még csak műkődőképesnek tűnő tervet sem eszeltünk ki az ilyen helyzetekre.
Egy pillanatra tenyereimbe temetem arcom, és kitépni próbálom azt a másikat. Az Ővét. Ha nem tűnt volna fel a csata közepén erősítésképpen, Rogers még élne! Ámde azok a kékek megbabonáztak, még úgy is, hogy egyszer régen elárultak... mást választottak helyettem.

Ostobaság volt részemről szoros kötődéssel hozzá láncolni magam, és akárhányszor eszembe jutnak a botor, irreális elképzelések, amik gyermeteg gondolkodásom szült, némi szégyenérzet vegyül egy tucat fájdalommal. Vajon azok a percek, a mi pillanataink valódiak voltak, vagy csupán egy színdarab mellőzhetetlen felvonásai?
Halkan felszisszenek, amikor a mellékvesevelőm által termelt hormon szintje jelentősebben csökken, figyelmemet a bal felsőrakaromon éktelenkedő nyílt seb köti le, amit eddig meg sem éreztem. Egy nagyobb darabot tépek ki mocsok fedte találom aljárol, és egy bűbáj segítségével ideiglenesen ellátom a sérülést.
Ekkor dobhártyámat halk lépés hangja rezegteti meg, amit enervált emlékezetem a társam gyilkosának arcához, a kegyetlen halálfalóhoz köt. Beleremeg a gyomrom és egy rövid momentumig megszédülök. Biztos látta, hogy erre menekültek és követett...
Tenyerembe belerajzolódott már a pálcám markolata a folytonos szorítástól, de a kicsit kellemetlen érzés biztonságot ad, így a maradék erőm egy részével is erre összpontosítok.
- Stupor! - ejtem ki cserepesre száradt ajkaim közül az átkot a hang irányába szegezve varázspálcámat. Arccal az ellenfelemnek lehetőségeimhez mérten beljebb vánszorgok, hogy minél több távolság legyen köztünk.

Túl gyenge vagyok vele szemben, és ezt alátámasztja a tény, hogy nem mertem nonverbálisan megátkozni. Arra törekszem, hogy mindenekfelett magamat helyezzem előtérbe, és ne érdekeljen, ha esetleg kárt okozok Evanbe, de mélyen legbelül munkál bennem valami, ami meggátolja, hogy meglepetésszerűen támadjam meg.
- A fenébe! – szitkozódom hangtalanul, amikor átkom nem találja el, mindössze ajkaim formálják a szavakat. Egy pillanatra lehunyom a szemem, arra az emlékre és a hozzá kötődő érzelmekre vadászom, amik a szétválásunk nyomait őrzik.
Ismerős hangja beleivódik hallásomba, és mintha a fülkagylómban ragadna, újra és újra megismétlődik fejemben, még akkor is, amikor az echónak torkán akad a szó.
- Egykor nem zavart… sőt, módfelett élvezted, ha szavaim célpontjában voltál… - jegyzem meg az övéhez hasonló szarkazmussal, azonban hangszínezetemben egy leheletnyi düh is cseng, ami annak köszönhető, hogy nem tudom kellőképp álcázni, mennyire bosszant a gúnyossága. Míg beszélek, ismét helyet változtatok, hátha zengzetes hangom eltompítja a mozgásom adta neszeket.
Az épület következő kiugrójához simulok, és újból megcélzom pálcám hegyével a sötétséget. A fénycsóva útjának indul, amikor eszembe jut, ha én kábítom el, itt hagyhatom sértetlenül, és soha senki nem fogja megtudni. Azonban, ha ő győz… bele se merek gondolni, mit tenne velem.

- Élvezd csak, amíg nem fáj! – vágom rá dacosan. További szavai nemhogy nem hatnak meg, de még támadásnak is veszem őket. – Biztos nem annyira, mintha azt hallanád, hogy az ember, akit az életednél is jobban szeretsz, megcsal. – reflektálok mondandójára, és noha keményen szerettem volna odaszúrni gondolatom, hangom lélegzetnyit megremeg. Nem célom bűntudatot ébreszteni benne – nem is vagyok biztos, hogy még van lelkiismerete – mindössze jó érzés az orrá alá dörgölni.

- Tévedsz, már egyáltalán nincsenek hatással rám a szavaid. – tiltakozom, és bár tudom, még magamat sem győztem meg, nemhogy mást, még akkor sem vallanám be az ellenkezőjét, ha halálos átok veszélye vetne árnyékot az életemre. Egykor azt ígérte, mindörökké mellettem lesz, és kegyetlen módon megszegte a fogadalmát. Én viszont nem fogom semmibe venni a sajátomat.

Tekintetem a gyűrűsujjamra simuló jegygyűrűre időzik el, erősen beharapom az alsó ajkam és mély lélegzetet veszek.
- Egérutat adok… - közlöm vele megtörve a pillanatnyi csendet. – Siess, mielőtt meggondolom magam!

„Mégis mi a fészkes fenét csinál?”
A varázspálcája halk koppanása ezt a kérdést préseli ki gondterhelt elmémből. Miért kell még jobban megnehezíteni a helyzetet? Nem kellett már elég küzdelmes pillanatot megélnem miatta?
Számban újból és újból megforgatom válaszát, miszerint a megcsalást az érdekemben tette, de a szavak íze semmiképp sem lesz jobb, akárhogy is próbálom értelmezni őket. Ezer megoldásból pont a legrosszabbat választotta azért, hogy távol tartson magától… és vajon megérte neki? Mert nekem nem. Egy olyan házasság elébe nézek, amit mindössze azért vállaltam, hogy elfelejtsem és a sajtó segítségével vele is tudassam ezt. Örök színlelésre ítélt, és én elfogadtam döntését. Hibáztam, és ezt abban a pillanatban tudtam már, hogy igent mondtam vőlegényemnek.
Összeszedem minden bátorságom, és bárha lábaimat szörnyen kocsonyásaknak érzem, amennyire csak lehet határozottan lépek ki a háztömb kiugrójának menedékéből. Pálcámat előre szegezve sebesen haladok, míg végül szembe nem találom magam Vele. Ketyegőm kihagy pár dobbanást, aminek hatására összeszorul a gyomrom. Nagyot nyelek, varázseszközömet a nyakához szorítom, így állok előtte némán, íriszeimben a düh lángja lobog.
Szemeim nem csalnak, azok a mélykék tengerek útjuknak indítottak egy könnycseppnek álcázott hullámot. Leveszem a pálcám, miközben tartom a szemkontaktust. Kezem hirtelenül lendül, és arcon csapom, majd egy nagyobb lépéssel kiszorítom a köztünk lévő távolságot, két kezemet a nyaka köré fonom és hevesen megcsókolom.
- Gyűlöllek! – mondom bele a csókba, és még jobban magamhoz szorítom. Kifejezetten hiányzott.

Aranyvérűket megszégyenítő viselkedésem cseppet sem tud érdekelni, túlságosan is sok dolog miatt kéne önmagamat hibáztatnom ebben a pillanatban, ha jelentőséget tulajdonítanék neki. Nem akarom arra pazarolni ezt az egy pillanatot, hogy feszengjek az áruló, a hűtlen, az álszent és a hazug szerepében egyszerre. Épp elég teher vállaimon az, hogy meghazudtoltam állításomat, miszerint minden iránta táplált érzelmet kitéptem magamból.
Tenyereinek ismerős érintésébe beleborzongok, illata beleissza magát szaglóhámom receptorjaiba, amire a múltunk különböző képei villanak fel lelki szemeim előtt.
Megszakítom az érzéki érintést, csukott szemekkel homlokomnál az övének hajtom fejemet. Szabad kezemmel gyengéden végigsimítok torkán, arcélén, majd kis idő múlva elhúzódom. Háttal állok meg előtte, két kezemmel hátrasimítom arcomba hullott tejfel tincseket, és letörlöm időközben arcomat végigszánt könnyek nyomait. Gyűrűsujjam körül fonódó karika egyre jobban szorul, löktet alatta a bőröm, mintha emlékeztetne a vele együtt járó kötelességekre.
- Miért tetted? - kérdem végül halkan. Hangom kissé rekedt, elveszett belőle az indulatosság. Magam sem tudom, mit szeretnék tudni. Miért lökött el magától? Míért bánt el velem olyan kegyetlenül? Miért dobta el a boldogságunkat? Miért csókolt vissza most? Igazából annyi megválaszolatlan kérdésem van, hogy bármelyikre választ adhatna...

Az érzések múlandók, hisz emlékekhez kötődnek, amik pedig az idővel halványulnak, akárcsak a bennünk munkáló kis mozgatók. Csakhogy az elválásunk pillanata még mindig élénken él bennem, így a vele együtt járó maró érzületek is.
Amikor magyarázata elér a tudatomig euforikus öröm és romboló szégyen lesz úrrá rajtam. Gyomrom dióméretűvé szorul, amint rájövök, valóban elhittem a látottakat, és kicsit mosolyognom is kell a tényen, mennyire félre tud vezetni néha a szemem. Befolyásolja a gondolkodásom, és még azt sem hiszem el, ha egy halk belső hang azt súgja, Evan sose tenné ezt velem.
Az éltető oxigén testébe be - és kiáramlása csiklandóan simogatja nyakamat, aminek hatására megborzongok, így ösztönösen szorosan magam köré fonom karjaimat. Oltalmuk alatt nagyobb biztonságban érzem magam.
Annak ellenére, hogy jó cselekedet érdekében lökött el magától, képtelen vagyok elnyomni a kellemetlenül motoszkáló dühöt magamban. Továbbra is azon a véleményen vagyok, hogy nem ez lett volna a helyes megoldás.
Lassan hátrapillantok rá, majd meg is fordulok, hogy szembe állhassak vele. Közöttünk szinte kiszorult a levegő és a tér.
- És egyszerűbbnek bizonyult? – teszek fel egy újabb kérdést. Tudnom kell, hallani szeretném, vajon számára jobb volt e így.
Sürget az idő, hisz ha minden igaz, mostanra észrevették hiányomat, és valószínűleg már keresnek.

A sértett, infantilis énem legszívesebben sosem bocsánata meg neki, és még arcon is csapná, amiért bocsánatot kér, azonban a felnőtt, racionális gondolkodású és mindennek felett szerelmes nő képtelen lenne erre a tettre. Hisz az ő fájdalma az enyém is, a bűntudata engem erősebben marcangol… mert az én érzéseim iránta sokkalta erősebbek, mint a sajátjai.  
Arcom tenyerére simul, szemkupakjaim lassan lecsukódnak kipréselve alsó szemhéjaim felhámján összegyűlt krokodilkönnyeket. Gyenge vagyok, végtelenül sebezhetetlen mellette… kézfejére simítom a sajátom, ujjbegyeim végigszállingóznak rajta, végül csuklója köré fonódnak.
Bús kékjeim arcára pillantanak és azt konstatálom, a gondok bizonyára ráncba szedték vonásait. Az idő elrepült felettünk, és már nem vagyunk azok, akik egykor voltunk a Roxfort rúnaismeret tantermének négy fala között. A múltban is rengeteg kötelesség terhe nehezedett vállszirtjeinken, de legalább egyikünket sem láncolta ígéret az ellenlábas oldalhoz.
Némán, mohón beleszippantok a köztünk áradó szikráktól átforrósodott levegőbe, megtöltöm vele - amennyire csak lehetséges - tüdőlebenyeimet, még egyszer utoljára memorizálom azok a tenyerek érintését, amik minden egyes porcikámat ismerik, majd lehántom markát az arcomról.
- Jobban teszed, ha továbbra is így hiszed! – jegyzem meg olyan éles váltással, mint amilyennel fájdalma pengéje szeli forró kés módjára a vajszívem. Ellépek tőle, nem egyet, nem kettőt, pálcámat egyenesen felé szegezem. – Gyerünk, Evan, átkozz meg! – parancsolom fenyegetőzően, ellenvetést nem tűrő hangszínezeten. Tisztában vagyok azzal, hogy nyilvánvaló számára a kérésem. Ha ő ejti a következő – és ezúttal fizikai - sebet, Tudjukki kegyes lesz vele, azonban, ha én teszem meg, lehet, az életébe fog kerülni. - Átkozz meg, amiért elástam a múltunk emlékeit, és más férfi karjaiba rohantam! Átkozz meg, amiért neki ígértem magam, és hamarosan az örökké valóság összeköt minket! Átkozz meg, amiért nem szeretlek, és azért is, mert sosem éreztem irántad többet a hirtelen fellángolásnál! Csak egy hóbort voltál, egy tárgy, ami ahhoz kellett, hogy célom révbe érjen! - indulatosan hangon szembesítem a félig hamis tényekkel, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzak neki és még csak eszébe se jusson fontolóra venni, megteszi e, amire kényszerítem.  Készen állok rá… hisz nincs az a sérülés, ami kínzóbb lenne és nehezebben gyógyulna, mint a lelkemben tátongó űr.

Cseppet sem lep meg, hogy megtagadja a parancsom és látszólag megacélozza magát annyira, hogy kifejezetten bántó, valótlan szavaim ne hatoljanak olyan mélyre, hogy gyógyíthatatlan sebet ejtsenek rajta. Szeretném azt hinni, hogy mindössze azért nem érinti meg különösképpen mesterkélt gyűlöletem, mert az irántam táplált érzései sosem voltak igaziak, és egyedül azért akarok valóságként tekinteni erre a gondolatra, hogy minél jobban előadhassam, mennyire nem jelentett semmit számomra az együtt töltött idő.
Kérdését inkább hanyagolom, rezzenéstelen arccal figyelem és türelmetlenül várom, hogy szembeszálljon velem, és harcoljon magáért, ha már értünk nem tud. Más utat választott az enyémtől, és noha mindent feladnék azért, hogy jóvátegyem az ő hibáit is, tisztában vagyok azzal, hogy még az életem sem lenne elég ahhoz, hogy lemossam kezére és nevére ragadt, ártatlan emberek vérét. Még úgy is, hogy puszta kényszerből engedelmeskedett Tudjukkinek.
- Túl késő, Evan! – figyelmeztetem keserű, ironikus hangon. Talán kicsit fel is nevetek kijelentésén, hisz bármelyik átkot is használná most, egyenesen biztos vagyok benne, hogy nem tudna akkora fájdalmat okozni, amekkorát anno már sikerült. – Egyszer már megtetted, menni fog még egyszer. – szögezem le emlékeztetésképpen, majd támadóan felé bökök pálcámmal. – Szóval tedd már meg, az istenit! Most az egyszer, és soha a büdös életbe nem kell egymást látnunk! Hitesd el velem, hogy nem egymásnak szánt minket a sors! Gyerünk! – ösztökélve sürgetem. Igen, szükségem van ezekre a bizonyítékokra, hogy úgy lépjek az oltár elé, hogy ne bánjam a döntésem. Ennyivel nem csak nekem tartozik, de önmagának is. Ha most nem teszi meg, az életben nem fog érzelmileg elszakadni tőlem – ahogy én sem tőle.
Az elválás gondolatától liftezni kezd a gyomrom, az idegesség határán táncolva valamelyest émelyegni kezdek.
- TEDD MEG! – ordítom újból – Csak kérlek, tedd meg! Tedd-meg! – parancsaim átalakulnak kérleléssé, vállaim enyhén rázkódni kezdenek a keserűség ízére. Hirtelenül kámforrá válik a felnőtt racionális gondolkodású nő, helyét pedig átveszi az infantilis, sértett kislány.

Szilánkok ezreire török össze akárhányszor eszembe jut az utolsó találkozásunk. Jéghideg és tűzmeleg hullámok felváltva futkosódnak a hátamon, borsódzik az egész estem attól a gondolattól, hogy most látom utoljára. És még attól is, hogy beleegyezik és a kérésem szerint cselekszik, majd hozzám hasonlóan ripityára tör. Mert mondhat bárki, bármit, nem hiszem el, hogy akár egy másodperc erejéig is képes lesz élvezni, ha fájdalmat okoz. Nem vagyok képes arra, hogy elfogadjam, mások kínzása felvillanyozza. Ismerem, szeretem, látom a szemét, az arcát és ugyanazt vélem felfedezni, amit a sajátomon.
Választottam, és a döntésem súlya alatt összeroskadok. Megküzdöttem egyszer, hogy mellette lehessek, és amikor erőszakosan, kérdés nélkül elvette tőlem, amit tisztességes harccal elnyertem, úgy láttam, sokkal jobb lesz, ha elfogadom a sorsom és azzá leszek, aminek egész életemben szántak: szavát elhallgató, férje minden vágyát leső feleség.  
Nemleges válaszára kicsit megkönnyebbülök, ugyanakkor nem múlik bennem lángra gyúlt mérgem. Miért nem hallgat rám? Hát nem érti, hogy szétszed már a gondolat is, hogy miattam elveszíti az életét? Mégis hogy lennék képes akár egy percet is átvészelni, miközben ez baljós elképzelés a bensőmet roncsolja?
Közelebb lép, és én teljesen összeroppanok. A sírás hurrikán módjára söpör végig rajtam, és mint kislány, úgy zokogok. Kézfejemet az orrom alá és az ajkaim elé teszem, hátha elnyomhatom a zokogó hangokat, idegesen elfordulok, majd vissza, direkt nem nézek a szemébe, mert tudom, hogy attól még nagyobb bűntudatot éreznék, amiért tudván, hogy nagy valószínűséggel ez a pillanat egyszer bekövetkezik, csatlakoztam a Főnix rendjéhez. Bánom, hogy önző módon még akartam is, hogy szemtől-szemben álljunk egymással. Mert hiányzott, mert bizonyítékot akartam arra, hogy ő már nem az az ember, akibe beleszerettem. És íme, megkaptam… csak épp nem azt erősíti, amire számítottam. Ő továbbra is az a személyiség, aki egykor rabul ejtette a szívem, majd összetörte annak reményében, hogy úgy jobb jövő vár rám. Nélküle.
Az általa körvonalozott utópia az egyetlen dolog, amit ettől a rohadt élettől szeretnék. Ismét az ölelésében találom magam, védtelenül magamhoz szorítom karjaimat, csuklóim egymást keresztezik mellkasomnál, tenyereim belekapaszkodnak vállaimba. Ígéretére, hogy a dolgok rendbe jönnek helyeselőn bólogatok és igyekszem visszatartani a felszínre kívánkozó keserűséget.
- Csak vigyél innen messzire, kérlek! – nyűgöm ki végül, közben a hangom kétszer is elcsuklik. – Olyan helyre, ahol este nyugodtan a párnáinkra hajthatjuk fejeinket és reggel boldogan ébredhetünk egymás mellett. – ismétlem el az imént elhangzott jövőelképzelést. Lehúzom az ujjamról a gyűrűt és eldobom messzire, majd szorosan magamhoz ölelem Evant. Lemondok a biztonságról, a jó létről, a makulátlan hírnévről miatta. – Kérlek, soha többé ne vedd el tőlem az egyetlen boldogságom! Ne tűnj el az életemből megint. – kérlelem kétségbeesetten olyan erősen magamhoz szorítva, mintha attól tartanék, hogy bármelyik pillanatban ismét elveszíthetem.