Spencer & Avery prof

Kedveltem és tiszteltem McGalagonyt, azon kevesek közé tartozott, akinek a szigorúsága és a keménysége ellenére mindig volt hozzám pár jó szava. Ennek ellenére viszont megmaradt diákkoromból az a természetes tartás a Griffendél rettegett házvezetőjétől, ami miatt most sem mertem nemet mondani neki. Figyelt a háza összes tanulójára, számon tartotta a terveiket, azt még inkább, ha valakinek nem voltak. Igazából meglepett, hogy hozzám küldte az egyik griffendéles lányt, még úgy is, hogy valóban személyesebb volt Miss Hoopwarddal a viszonyom, mint McGalagonynak. Nem gondoltam volna, hogy kienged egy ilyen feladatot a kezéből.
Spencer Hoopward nem egy gondterhes órát töltött itt az irodámban. Tanárként kötelességemnek éreztem, hogy odafigyeljek a gyerekekre, akiket tanítottam, rajta pedig a vak is látta, hogy bőven akadnak gondjai. Nem firtattam, egészen addig, amíg a barátnője meg nem halt. Pippa Frenward meggyilkolása az összes tanárt egytől egyig megrázta. Sok volt a haláleset mostanság, emberek tűntek el és rémtörténetekbe illő dolgokat lehet hallani, de az ember hajlamos azt gondolni, hogy ez az igazán ártatlanokat elkerüli. Persze a világ sosem így működött, már rég meg kellett volna ezt tanulnom. A történtek után nem is volt számomra kérdéses, hogy a meggyilkolt lány barátnőjének biztosan hatalmas szüksége lenne egy forró teával egybekötött lelki segélyre. Éppen csak arra nem számítottam, hogy a felszín alatt több van gyásznál… Mikor hosszas győzködés árán sikerült rávennem Spencert, hogy ne hallgassa el a valóságot és ne cipelje a vállán ezt a terhet, az apja jelentette közvetlen veszélyről nem is beszélve, minden kétségem ellenére úgy éreztem, hogy jót cselekedtem. Ritkán voltam ebben ennyire biztos, de akkor igen. Nem büszkeség töltött el, pusztán csak annak a tudata, hogy valamivel jobb lett a világ akkor, mikor ez a diáklány vallott az auroroknak.
Tehát tényleg érthető volt McGalagony döntése azt illetően, hogy én érdeklődjek utána Spencer Hoopward jövőbeli terveinek és segítsek neki, ha arra lenne szükség. A mai sokadik kávémat szürcsölve és egy történelmi szaklapot olvasva vártam rá. A kopogásra összehajtottam az újságot és ledobtam az asztalomon halmokban álló mindenféle papír közé – sosem a rendszeretetemről voltam híres.
- McGalagony professzor megkért, hogy beszéljek veled néhány dologról. Megtenné ő is, de szerinte én hatékonyabb leszek. Reméljük, igaza van. – Szerettem volna azt hinni, hogy a diákjaim kedvelnek és megbíznak bennem annyira, amennyiben egy tanárban meg lehet. Nagyon rosszul esett volna, ha ennek az ellenkezője bizonyosodik be. Tényleg igyekeztem áthidalni a köztünk lévő szakadékot, még úgy is, hogy alapvetően nehézségeket okozott számomra kapcsolatot teremteni más emberekkel. Jobban éreztem magam a könyveim mögé bújva, talán öt olyan embert sem tudtam volna felsorolni, akinek cseppet sem feszélyezett a társasága. Nyilván két hely foglalt volt Rody és a kislányunk személyében.
- Ezt már rengetegszer megbeszéltük – ráztam meg a fejem. - A véleményem nem változott róla és igazából most nem is ezért hívtalak ide.
Azért biztatóan rámosolyogtam, nem akartam, hogy akár egy percig is kellemetlenül érezze magát. Bizonyos kérdésekben nem értettünk egyet, de most felesleges is lett volna ezzel foglalkoznunk, elvégre nem ezért kérettem az irodámba. Ahogy elnéztem, így is kellően hosszú és szürreális napja volt. Jobbnak láttam nem érdeklődni a tollak eredete felől. Tizenöt éve együtt éltem Rodyval, aki egy szívószállal is kárt tudott tenni magában, azok után már a szemem sem rebbent néhány nem odaillő tollpihe láttán.
- Én mindig jól alszom, csak keveset. Mindig találok valami érdekesebbet – vontam meg a vállam. - Kávét vagy teát esetleg?