Philip & Richard

Mikor utoljára láttam az öcsém kézírását, kisfiú volt még, gondosan kanyarította a betűket a születésnapi üdvözlőlapomra. Pontosan kötötte egymáshoz a betűket, ahogyan azt megtanulta öt-hat évesen, ügyelve, nehogy az "a" betűből egy óvatlan mozdulattól "o" legyen. De a levél, amely egy ismeretlen bagoly lábára kötve érkezett, már egy férfi írásáról árulkodott. Bizalmatlanul olvastam minden sorát, kerestem benne az árulkodó jeleket valami veszélyről, esetleg átverésről, de nem leltem őket. Rody persze úgy reagált, ahogyan vártam tőle: először erősködött, hogy ne találkozzak a feladóval, utána ahhoz ragaszkodott, hogy velem tart. Mindkettőt elutasítottam, ő pedig haragudott rám. Jogosan tette, okkal aggódott értem, de akkor is felidegesített vele, hogy már megint vigyázni akart rám. Legtöbbször nem bántam, talán szükségét is éreztem, de nem most.
Kivételesen nem késtem el, szinte egész nap indulásra készen álltam. Végigvettem minden lehetőséget, latolgatva, mit akarhat tőlem Philip, kell-e tartanom tőle - elvégre semmi jót nem hallottam az öcsém hovatartozását illetően - és hogy mit fogok majd mondani neki. Merlinre, még csak azt sem tudtam, hogyan néz ki, utoljára vézna kölyökként láttam a Roxfort Expresszen. Akkor is csak távolról figyeltem őt, nem szerettem volna kínos helyzetbe hozni mások előtt mint a kitagadott bátyja, akiről mindenki nagyon jól tudta miért tagadták ki.
Már az utca végéről kiszúrtam a két alakot. Philip vonásaiban alig bírtam felfedezni a kisfiút, aki egykor volt, ellenben a kezét szorongató gyerek mintha csak a kiköpött mása lett volna az öcsémnek. Nem említette, hogy hozza a fiát is, igazából azt sem, hogy van egy fia. Nem kellett volna meglepődnöm, felnőtt férfi volt, aki az utolsó értesüléseim szerint meg is házasodott. Mégis megtorpantam egy pillanatra a látványtól, de gyorsan összeszedtem magam és sietősen megszüntettem kettőnk között a maradék távolságot is.
Most már kezdtem bánni, hogy Rody nem jött velem. Ő mindig tudta, mit kell mondani, hogyan legyen szimpatikus az embereknek és még inkább azt, hogyan adjon nekem bátorságot.
- Szóval van egy unokaöcsém... - Ennyit bírtam kinyögni köszönés helyett. Azt sem tudtam, mi lenne most a helyes üdvözlési forma, mi túl távolságtartó és mi túl bizalmaskodó. - Menjünk be valahova, mielőtt megfázik.
Felváltva pillantottam hol a gyerekre, hol Philipre. Szívesen nekiszegeztem volna a kérdést, hogy mégis miért rángatott le ide tizenöt év után mindenféle magyarázat nélkül, egy cseppet sem bizalomgerjesztő levéllel, de inkább türelemre intettem magam.
- Szerintem ott jó lesz - mutattam a legközelebbi kávézó felé.

Philip & Richard

Ahogy a kisfiút figyeltem, akkor tudatosult bennem úgy igazán, mennyire tragikus a családunk egész története. Belesajdult a szívem, hogy az unokaöcsém létezéséről sem tudtam. Ez nem volt helyénvaló, ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie. Ennyi év távlatából már azt sem tudtam igazán, kire kéne haragudnom és ki csak elszenvedte a történteket, mint én.
Próbáltam határozottan kezet fogni az öcsémmel, még emlékeztem rá, apánk hányszor mondta el nekem, mennyi mindent elárul egy férfiről a kézfogása. Az övé persze erős volt és határozott, de apánktól az ember nem is várna mást. Gyerekként hasonlítani akartam rá, azonban sosem jártam sikerrel és ő sosem volt velem elégedett. Valószínűleg most is lemondóan ingatta volna a fejét, ha látja a két fia tétovázását.
Vicces véletlen, hogy hármunk közül egyedül én nem születtem a metamorfmágia képességével. Kisfiúként mindig érdeklődve figyeltem Philip és Charlotte szárnybontogatásait - most viszont ugyanolyan idegen volt az öcsém valódi és megváltoztatott arca is.
- A gyümölcstortájuk nagyon finom - szólaltam meg túl hosszúnak tűnő hallgatás után, kissé félszegen, a szavaimat a kisfiúhoz intézve. Talán azt sem tudta, kivel találkozott most az apja, sőt, valószínűleg fogalma sem volt a nagybátyja létezéséről. Pedig nagyon szívesen lettem volna a nagybácsi, akit körülrajonganak a testvérei gyerekei, ha már nekem nem adatott meg a saját gyermek. - Hány éves?
Az ujjaimat tördeltem és az asztalra kihelyezett kartont figyeltem, rajta a süteményválasztékkal. Nem mintha rendelni terveztem volna bármit is, a gyomrom így is görcsben állt és egy falat sem fért volna le a torkomon. Ez velem nagyon ritkán esett meg, Merlinre, anyánk hányszor szólt rám annak idején, hogy ne egyek annyi desszertet...
Türelmesen hallgattam végig a kérését, de a ráncok a homlokomon mondatról mondatra elmélyültek. Nem tudtam, mit is éreztem abban a néhány percben legerősebben. Egyszerre voltam értetlen, amiért éppen engem keresett meg. Dühös, amiért tizenöt év után képes ekkora szívességet kérni tőlem. Közben meg is hatott a kérése, hogy minden ellenére mégis csak engem talált alkalmasnak a feladatra. De talán a bizonytalanság volt mind közül a legerősebb érzés - nem akartam belerángatni Rodyt, Florát és magamat az öcsém ki tudja milyen ügyeibe. Komolynak kellett lennie, máskülönben nem keresett volna fel éppen most, éppen ezért.
- Egyáltalán tudja, ki vagyok? Elmondtad neki, hogy van egy nagybátyja vagy tizenöt éve úgy tesztek, mintha nem is léteznék? - A kisfiú felé pillantottam, aki békésen válogatott a sütemények közül, mit sem sejtve arról, amiről az apjával alkudoztunk.
Fizetne is érte. Nem bírtam megállni, hogy ne horkanjak fel gúnyosan, annyira apánkra emlékeztetett ezzel a kijelentéssel. Mintha ennyivel meg lehetne oldani és néhány galleonnal képes lenne motiválni. Ennél nagyobb bizonyítéka nem is kellett annak, mennyire rég találkoztunk és milyen más irányt vett az életünk.
- Nem lehet mindent pénzzel elintézni, Philip. Segítek neked, mert nem akarom, hogy a fiadnak baja essen, de nem kell a kurva pénzed. - Igen, megsértett az ajánlatával. Jól megvoltunk Rodyval, nem éltünk rosszabbul más átlagos családoknál, legalábbis mostanság nem. Régen, a kitagadásunk után voltak nehéz időszakok, de azokból is kilábaltunk valahogy. Együtt még az sem tűnt akkora áldozatnak, ha hónap végén vajaskenyéren tengődtünk.
Bele sem akartam gondolni, Rody mit fog reagálni. Néha, ábrándosabb pillanatainkban beszéltünk róla, hogy egyszer, ha majd olyan lesz a helyzet, talán örökbe fogadunk még egy gyereket. De ez inkább csak álmodozás volt mindkettőnk szemében, nem gondoltuk, hogy egyik napról a másikra az ölünkbe pottyan egy kisfiú, aki történetesen az unokaöcsém. Rody imádta a gyerekeket, de ez biztosan neki is meredek lesz és nem fog örülni. Én viszont nem tudtam nemet mondani, egy ártatlan kicsi fiú élete nem foroghatott kockán csak azért, mert én dacosan el akartam határolódni az egykori családomtól. És megeshet, hogy nem is akartam annyira megszakítani velük minden kapcsolatot, hogy talán a lelkem mélyén még mindig hittem a békülésben.
- Mibe keveredtél, Phil? - sóhajtottam fel, a beszélgetés kezdete óta először emelve rá a tekintetem.