Rémes rabság - Doris & Shane

Egy hónap. Pontosan ennyi idő telt el amióta megtudtam, hogy Doris Edwards, a barátnőm miért tűnt el a Roxfortból. Mindenféle gondolat megfordult már a fejemben a dologról, például hogy hallott megint valamit, amiért nem akar látni és direkt kerül, de már amikor az órákon sem láttam és a leveleimre sem válaszolt még úgy hevesen sem, sőt, a szobatársai sem értették mit akarok, akkor gyanakodni kezdtem. Aztán megértettem. A levélből amit apámtól kaptam. A fenyegetés annyira rosszul érintett, mint talán még soha. A saját apám megzsarolt. Megértem, részben. Hiszen az utóbbi időben annyira lehullt az álcám amit feltettem magamra az évek alatt, hogy ne gondoljon rólam olyan dolgokat, amit nem kellene, hogy ő is meglátta és a fülébe is juthatott. Nem titkoltam már, hogy szerelmes lettem, azt sem, hogy kibe és hogy miért. De már megbántam. Őszintén.
Nem volt mit tennem, hosszas levelezések és kapcsolatkifejtések után sikerült végre megtudnom mit is akar pontosan. Amit eddig is. De most már nagyon aggódtam. Már több mint egy hónapja fogva tartotta a kedvesemet és ki tudja, mit nem csinált vele. Elkezdtem félni, és félteni. Rengeteget változtam és ezt többen is észrevették rajtam. Nem tudtam már eléggé visszafogni a haragot, ami bennem lakozott.
Hazamentem, és eleget tettem apám kívánságainak. A sötét jegy a karomra került, olyan dolgokat tettem amit már nem fogok tudni soha kiverni a fejemből. A hidegség és az érzések szinte eltűntek belőlem, de nem felejtettem el a lányt, titokban tervezgettem mert tudtam, apám nem fogja elengedni, biztosítékként fogja bent tartani. Minden időmet belefektettem abba, hogy a családom valamilyen szinten megbízzon bennem újra, és elkezdjen rám építeni. Aztán hirtelen eljött a lehetőség, a pillanat.
Éjjel surrantam le az alagsorba. Pálcám fénye világította meg az előttem lévő teret, a védőbűbájok hatástalanításával is elment egy jó idő. Remegtem és féltem Doris reakciójától. Abban sem voltam már biztos, hogy itt van. Halkan nyitottam ki az ajtót, majd óvatosan léptem előre, és kerestem a lányt. Megtaláltam. Nyúzottan és bekötött szemmel, úgy festett mint egy kivert kutya, akinek még enni is alig adnak. Elszomorodtam, de nem haboztam. Szólnom sem kellett, és nem is akartam, csak kinyitottam a zárat, és minden ellenkezésnek megpróbáltam ellenállni, majd karon ragadtam és a birtok legtávolabbi pontjára hopponáltam vele.
- Nyugi, nyugodj meg kérlek . Én vagyok az. - Egy intéssel tűntettem el a szemkötőt róla, majd tekintetemet próbáltam az övébe vésni. Tudtam jól: ez nem az a szerelmes pillanat lesz, nem én leszek most a hős megmentő. EZ nem az a mese és sosem lesz már talán.

Doris & Shane

i won't love you ever again

Csak telt az idő.. Másodpercek percekké letten, percek órákká, órák napokká, napok hetekké, hetek pedig hónapokká váltak. Bár valahol meg kellene lepnie a dolognak, hogy itt vagyok, de már nem lep meg, az égvilágon semmi sem tud meglepni. Érdekes, hogy a szeretett milyen hamar áttud változni haraggá, majd a harag pedig gyűlöletté. Ha most meglátnám az exemet Shane Zabinit, akkor fogaimmal tépné, fel a torkát, úgy mint egy állat.. egy olyan állat, amilyennek az apja lát engem. Egyszer próbáltam megszökni, leütöttem az egyik őrt, elloptam a pálcáját és már majdnem hopponáltam volna, de meghallottam azt az oly édes szót.. "Crucio". Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor ebben a két hónapban száztizenhétszer csendült fel ez a szó. Kezd lassan olyan lenni számomra, mint a "szia" vagy nem is tudom mihez hasonlítani.. Az apja minden egyes áldott nap eljött hozzám, elmondta milyen jól szórakozik a fia a jegyesével, hogy milyen boldog és engem el is felejtett már. Talán nem is kellett volna ezeket mondani, egyszerűen nem érdekelt engem az egész dolog, csak kiakartam szabadulni, megakartam szabadulni ettől az egész dologtól..
Megakart törni, próbálta megtörni a testemet, lelkemet és az elmémet, de én nem adtam meg neki ezt az örömöt. Mosolyogtam, minden egyes kibaszott alkalommal mosolyogtam, mikor meghallottam a zár kattanását és a léptek hangját. Most is jön valaki, mosolyt varázsolok az ajkaimra, de ez.. kicsit más, mint amilyenhez szoktam, ez nem az öreg lesz. - Feküdj le velem sárvérű és elengedlek. - már megint ő.. Már megint azt akarja. Bár a múltkori óta nem próbálkozott újra, mikor tökön térdeltem, azóta nem olyan bátor, mintha a farkát feltérdeltem volna a seggébe. Remélem fáj még neki.
- Kisfiú vagy te még ezekhez aranyvérű kutya. - köpök egyet a hang irányába.. Tudom, hogy nem kéne hergelnem, de mi lehet még ennél rosszabb? Ha véletlen megölne legalább megszabadulnék ettől az egész helyzettől. Válasz helyett csak érzem ahogyan ökle az állcsúcsomat éri, még épp időben hajoltam el, hogy ne törje ketté a csontomat.. Fájdalom nyílal az eltalált területre, legszívesebben felordítanék, de mosoly nem törik le az arcomról. - A húgom nagyobbat üt ennél. - mondom neki egy kacagás keretében, várom a következő ütést, bal arcfelemet éri, fülem azonnal besípol. - Ne hagyd abba.. - fémes ízt érzek a számban, köpök egy véreset, gondolom az volt a számban, de be van kötve a szemem, nem tudom pontosan.. De elindul, elindul kifelé és nem üt meg újra.. - Neked pinád van! - kiabálok nevetve és.. csendben várok, vajon ma is eljön apuci? Ma is közli velem, hogy hogyan hágta meg Shane az új kancáját? Istenem.. bánom, hogy lefeküdtem vele, bár ne tettem volna.. Nem őt kellett volna választanom, Caliban ezerszer jobb választás lett volna.
Éjszaka még senki sem jött.. Csak nem lett elég vér annak a féregnek a farkába?.. De nem, ez az ember túl sietős és mikor hopponálunk.. Ajjaj. Ez csak egy valaki lehet és mikor megszólal.. Áh igen, Shane Zabini, végre rájött, hogy apuci nem is tartott tőle olyan messzire? Vagy megkérte apucit, hogy még egyszer utoljára játszhasson velem? Hányingerem lett, hánytam is volna, ha lett volna mit, de egy héten kétszer kaptam száraz kenyeret. Mint valami kutya.. - Nekem mindegy, hogy egy féreg vagy egy gyáva féreg van velem. - bár hangomból semmilyen érzelem nem hallatszott ki, bár talán azért, mert semmit sem érzek vele kapcsolatban. Pár hónapja még örültem volna, hogy vele lehetek, de most azonban. - Kérlek ne vedd le a szemfedést, nem akarom látnia hányingerkeltő képedet, még azt a kicsi kaját is kiadom, ami bennem van. - mondom mosolyogva. De mit keres itt? Mit csinál..? - Vigyél vissza, nem akarom, hogy apád rajtam verje le a kis pimaszságod.. Amúgy is ne legyél fasza gyerek, te is ugyanolyan punci vagy, mint a kis csicskásai.. Ja várj, te is egy kis csicskás vagy. - na jó.. mégis van valami a hangomban, színtiszta gyűlölet.

@

Az elején még tudtam, mi történik a nővel, akit jobban szeretek mint az életemet. De később már nem bírtam hallgatni és csak apám valamint a kutyái szájának mozgása tűnt fel az egészből. Szörnyű volt, minden elképzelésemet felülmúlta az amit tettek vele és amit még most is tennének, ha nem jutottam volna el idáig. Nekem kellett megtennem a lépést, ami lehet hogy majd később a kapcsolatom végleges végét fogja jelenteni. Ismerem már a lányt, tudom, hogy nem számít mit tettem érte, mit teszek érte, csak az, hogy ezt az egészet a családom okozta. A Vérem.
Őrülten rossz érzést kelt bennem, amikor meglátom. Megpróbáltam már felkészíteni magamat a legrosszabbra, de azért tudom jól: mindig rejlik benne valami meglepetés, valami olyan szó vagy mondat amire nem számítok. Csak mihamarabb ki akarom vinni innen. Megszabadítani a fájdalomtól, a szenvedéstől amit átélt és ki tudja, mennyire tört meg és el sem tudom képzelni, őszintén. Nekem teljesen más volt a lelki terror. Teljesen másként élem meg mint egy nő. Talán rosszabbul is.
Hangja nem tűnik megtörtnek, inkább dühös és megvető. Meglep. Talán nem kellett volna semmire sem gondolnom az állapotával kapcsolatban. Attól, hogy ellenzi azt amit teszek, még leveszem a szemkötőt a szeméről megállok előtte, kérdőn tekintek rá. A mosoly meglep. Nem tudok mosolyogni, de viszont olyan jó látni az arcát, és tudni hogy épségben van, mégis fájnak szavai.
- Inkább örülnél, hogy végre hazamehetsz. - Nem esik nehezemre nekem sem hasonló hangnemben beszélni, hiszen az utóbbi hetekben és hónapokban megvolt rá a kiképzés, hogy érzelemmentesen tegyem szóvá a dolgokat. Még ha belül meg is hasadok. Tekintetemmel követem, nem mozdulok mellőle, még véletlenül sem hagyom, hogy esetleg megpróbáljon közelebb menni ahhoz a kúriához.
- Nem fogja rajtad leverni, mert nem hagyom. Miért nem örülsz annak, hogy kiszabadítottalak? Mit hittél, hogy majd cserbenhagylak? Hogy önszántamból hagyom hogy ott kínozzanak életed végéig? Mert akkor nagyon hülye vagy. - Egyáltalán nem meglepő hogy így beszélünk egymással, sőt, valami régi érzést is felkelt bennem ez a helyzet. Csak ez most durvább, sokkal durvább. Összehúzom szemöldökömet, mérgesebb a tekintetem és egyik kezemet a homlokomhoz is emelem. - Nem foglak oda visszavinni és hiába rejted el a mosoly és az erős nő mögé magadat, az amit átéltél... biztos hogy nem akarsz oda visszamenni. Kérlek, ne akard, hogy visszavigyelek. - Karon ragadom, óvatosan, de biztosan tartom. - Hazaviszlek inkább.

Doris & Shane

i won't love you ever again

Hálásnak kellett volna lennem? Örülni annak, hogy kiszabadít engem? Nem! NEM! Miatta tartok itt, miatta voltam itt ennyi ideig, el sem tudom képzelni, hogy a szüleim mit gondolhatnak, nem elég, hogy elszöktem.. még el is raboltak közben. Most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a világ nem nekem való, hogy már soha többet nem megyek vissza a Roxfortba és nem fogom befejezni ezt az évet, nem akarok én már varázsló lenni, csak elakarok innen szabadulni. Elakarom felejteni Shane Zabini nevét és.. Bosszút állni, a földbe taposni öt és az apját, azt a mocskos utolsó gerinctelen gyáva férget.. Talán a gerinctelenséget az apjától örökölte, mindig is ilyen volt, élvezte ha a gyengébbeket taposhatta el, nem is tudom, hogy egyszer miért szerettem őt, hogy hogyan szerethettem ezt.. Nem volt szemem, a szerelem vak és megbolondít, de.. Az együtt töltött idő nem kellemes emlék, egy borzalmas hiba volt vele szóba állnom, hiba volt őt jobban megismerni, becsapott.. Azt hittem ki fog állni értem, de mégis csak egy büdös csicska lett.
Lebecsült engem, lebecsült engem ő is és az apja, azt hitték megtörök, hogy még egyszer játszhatnak velem.. Nem tudok benne bízni, már nem is tudok vele beszélni, egyszerűen.. Mintha nem is lett volna köztünk semmi és hiába kértem tőle, hogy ne vegye le a szemfedőt, mégis levette. Undorodó fintor szökhetne az arcomra, kimutathatnám, hogy mennyire undorodom tőle, de nem.. Nem, az én fegyverem jelenleg az érzelemmentesegg, ezzel tudok neki a legtöbbet ártani. - Bár lenyűgöz ez a hatalmas akaraterő amit összegyűjtöttél, de nem szorulok a segítségedre, eddig is jól megvoltam. - mosolygok rá, majd körbepillantok. Hol a fenébe lehetek? Miért nincs nálam pálca, miért nem tudok elhopponálni innen egyedül. Sosem hittem volna, hogy egyszer azt fogom keresni, hogy hogyan szabadulok meg tőle minél előbb, de most mégis eljött az a pillanat. Mindennel azon vagyok, hogy lekoptassam ezt az undormányt.
- Bár megható, hogy egy korcs miattam szegül ellen az idomárának, mégis felesleges. Nem talált rajtam fogást, nem tudott megtörni Shane és nem is fog sosem. - felelem neki és mosolyt felváltja az érzelemmentesség. Őt úgyse fogja bántani, pici fiacskája, hát mivel büntette őt? Összefektette egy szép aranyvérű kancával, milyen rossz lehet neki? Mindjárt megsajnálom, hogy valakibe végre kirázhatta a faszát. - Shane.. - hirtelen ijedtséget varázsolok az arcomra. Elkezdek reszketni, beleadok mindent és tudom, hogy hinni fog nekem, hogy nem fogja megkérdőjelezni a viselkedésem, ő is csak egy törékeny félvérek néz engem.. - Félek.. - fogom suttogóra.. - félek attól, hogy.. - hatásszünetet tartok, mintha átfontolnám, amit mondani karok. - Hogy nem fogod fel mennyire undorodom tőled. - arcon köpöm, egész egyszerűen csak leköpöm.. Remélem ő is megkínoz, legalább még eggyel több, hogy utáljam őt.
Szemeim semmit sem tükröznek.. mikor engedték, hogy fürödjek.. a tükörből egy üres lány nézett vissza, akinek a szemében már nem csillogott úgy a fény, ahogyan eddig.. - Nem tudsz te semmit! - nevetek fel, még engem sem ismer és talán már én sem ismerem magamat többé. A régi Doris már a múlté, már egy Doris áll előtte és ez a Doris nem szereti őt, sőt. Minden egyes sejtje gyűlöli... - Erős nő és mosoly mögé rejteni a dolgokat? - fogom meg a hasamat röhögés közben. - Látod a sebeket? Látod a zúzódásokat a nyakamon? - kérdezem tőle kifejezéstelen arcon. Majd lépek egy közelebb. - Téged sosem kínoztak, te sosem tapasztaltad meg milyen az ilyen.. - ha szemmel ölni lehetne, akkor biztos vagyok benne, hogy egytized másodperc alatt semmivé válna, apró kis cafatokká tépném. - Egy kicseszett selyemfiú vagy. - lépek egyet hátra és a szemébe nézek. - Semmit sem jelentesz számomra. Bánom, hogy egykor bolond fejjel összejöttem veled. - mondom neki és most.. most először láthatja rajta, hogy valóban őszinte vagyok.. Az őszinteség és a gyűlölet érdekes egyvelege keveredik a szememben.

@

- Jól megvoltál? Komolyan? Most még azt is elhiszem hogy élvezted hogy ott lehettél, abban a kis apró cellában miközben kínoztak és erőszakoltak.- Hirtelen vált át arcom ingerültté és megvetővé. Nem hiszem el, hogy ezt kapom vissza amikor mindent megteszek azért, hogy neki jobb legyen, hogy ne szenvedjen itt tovább, hanem mehessen a maga dolgára, vissza a családjához, a roxfortba és élje az életét, vagy akármit. Nem számítottam túl sok jóra, sőt, arra biztosan nem, hogy majd a nyakamba ugrik, de ez amit most kapok tőle, ez a lelkembe hatol, mélyen és maradandóan. Kicsit elhallgatok és csak a sóhajok maradnak, amiket sikerül kipréselnem magamból. Nem is válaszolok neki, lehunyom szememet és megpróbálom elengedni a fülem mellett a sértő mondandóját, majd mikor hirtelen félelmet varázsol magára, gyanús lesz. Összevonom szemöldökömet ismét, nem vagyok benne biztos, hogy ez pontosan az aminek látszik. Ismerem már, jól ismerem és tudom, hogy ezek a szavak, ez a kinézet és a kijelentések után nem válthat ekkorát. Nem hiszek neki, és nem is nagy baj, hiszen amint befejezi elgondolkodtató szereplését, mintha a szívembe marna, kitépne egy darabot és még le is köp, teljesen váratlanul. Pontosan ez az amit nem vártam tőle. Megtörlöm arcomat, egy lépést hátrálok de nem teszek semmit, csak elképedten meredek rá és minden haragomat megpróbálom jó mélyen elfolytani magamban. Sokáig csendben hallgatom, a kérdések amiket feltesz, a kijelentések amiket mondd és a sebek, meg a zúzódások...
- Nem tudok semmit, ha? Azt gondolod? Hiába mondod, hogy nem törtek meg! Bizony megtörtek, egy teljesen másik lány lettél, kiűzték belőled a szeretetet, legfőképp irántam! Biztos vagyok benne, hogy már teljesen elfelejtetted mi volt köztünk és miért. És pontosan ezt akarták elérni! Rád sem ismerek. - Egy lépést hátrálok, és elfintorodom. Nem, ez így nekem nem állja, hiába is vagyok erős és megfontolt, már látom: nincs mit tennem. Nem fogok tudni hatni rá mint régen. Pillanatokig elfordulok, főleg amikor selyemfiúnak nevez. Felhorkantok és egy apró nevetés is elhangzik a számból. Összefonott karokkal és vörös dagadó fejjel fordulok vissza és lépek hozzá pár lépéssel közelebb mint eddig. Szinte hallani az erős fújtatásomat.
- Ezt már hallottam tőled máskor is! Selyemfiú... aranyvérű kis csicska! Ennyi, csak ennyit tudsz mondani? A végén még oda lyukadunk ki, hogy soha semmit nem jelentettem neked. Csak egy kaland voltam és csak meg kellett hogy valaki dugjon? Én nem akartam, hogy ez történjen, és sosem gondoltam volna, hogy ez lesz! Inkább csak menj és hagyj engem békén, ha ennyire nem számítok! - Kijött aminek ki kellett jönnie. Haragos tekintetem az övébe mélyed, hiába, mindig is én voltam a forrófejűbb. És ő az, aki simán szemberöhögött, mint ahogy most is fog majd. De le kellene hogy szarjam? Nem tudom megtenni.

Doris & Shane

i won't love you ever again

Legszívesebben szájon terelném, hogy tudja kivel is beszél és miket mond, bár inkább nem is foglalkozom vele.. vagy kéne? Nem, nő vagyok és ki kell kérnem magamnak, hogy senki sem ért hozzám úgy, nem rakott belém senki semmit. - Szerinted megerőszakoltak? Szerinted engedtem? - nevetek fel, még sem ismer.. Annyi éve ismer már és még mindig nem tudja megérteni, hogy engem soha, de senki sem használhat kénye és kedve szerint, még az a faszfej sem tudott megerőszakolni. Nem is hagytam volna és ha így is lett volna, akkor egy fürdés alkalmával összetörtem volna a tükröt és felvágtam volna az ereimet vagy simán elvágtam volna a nyakamat, de ez már nem tartozik rám. - Mi lesz a következő kitalációd.. Az hogy élveztem? Hogy nem is volt erőszak? Tényleg egy félvér ribancnak gondolsz. - mondom neki, bár nem is érdekel, hogy erre mit akar mondani, nem is érdekel a véleménye, ő sem más.. ő is csak egy egyszerű aranyvérű, akinek a végén a vér többet jelentett, mint a szeretett. Milyen ironikus, hogy emlékszem hogyan vallott szerelmet..
Biztosan úgy érzi, hogy ő a sértett fél, hogy ő az aki annyit szenvedett, mert elraboltak tőle és nem lehetett mellettem. Nem ő volt abban a lyukban, nem őt tartották egy kutyának, nem őt kínozták és nem ő szenvedett, de mondhatok neki bármit, mindig neki lenne igaza, még a törvény előtt is, mert ő egy aranyvérű. Igazuk volt a szüleimnek, igaza volt a testvéremnek, kár volt egy ilyen szerelemért harcolni, kár volt vele maradnom mindazok után, már azon a vacsorán tudnom kellett volna. Még szép, hogy leköptem, megérdemelte és így jár az, aki velem baszakszik. Áh igen.. Igazam lett, ő a sértett fél megint. - Vagy csak épp most találtam rá az igazi önmagamra. - elmosolyodom, olyan abszurd ez a beszélgetés számomra. Mintha lenne értelmes megbeszélni valónk, mintha még egy pár lennénk. Pedig ő eljegyzett egy lányt, eljegyzett egy lányt és hamarosan el is veszi, gyerekeket csinál neki, amit akart.. Én úgysem szültem volna neki egy gyereket sem, ebbe a világba nem fogok szülni. - De legyen igazad, ha neked ettől kicsit könnyebb a lelked. Én vagyok a hibás, én raboltattam el magam és én csináltam ezt az egész hülyeséget. - felelem neki és mosolygok hozzá. - Neked nem normális családod van, láttad te az apádat bekattanni? - nézek még mindig rá. - Gondolom biztosan hallottad, ahogyan tizenkétszer kiabálta egy óra alatt, hogy "crucio". Akkor hol volt a nagy hős? Sehol! Gyáva vagy, gyáva voltál mindig is. - köpök még egyet, de most csak a lába elé. - Annyit sem érdemelsz, hogy még egyszer arcon köpjelek. - még azt sem érdemli meg, hogy időt fordítsak rá.
Felnevetek a szavain, tényleg nem tud semmit sem, bár én sem tudtam nagyon, hogy ez lesz majd.. De jobb is, hogy így alakultak a dolgok, sokkal jobb. - De ez lett és te úgyis csak jól jössz ki belőle. - fordulok meg és körbenézek. Vajon merre lehet a kúria? Nem akarok pont visszasétálni oda, még csak most szabadultam el onnan. Mondjuk pálca nélkül nagyon hosszú lesz az út, meg hát sokan megfognak nézni ezekben a szakadt göncökben. - Nem is kell kérned, hogy takarodjak el, megyek én magamtól is. - mondom és végül elindulok az erdő felé, emlékszem, hogy az erdő messze van a háztól, sőt.. Ellenkező irányban van.

@

Gyanús tekintettel pillantok felé, miközben egy apró gúnyos félmosoly jelenik meg az arcomon. Nem tartom most már magamban a gondolataimat, egyszerűen látom, hogy már nincs jelentőssége, és ha ennyire utálni akar, akkor tessék, tegye meg úgy rendesen most.
- Hogy engedted-e? Szerinted lett volna rá lehetőséged? HA annyira meg akarják tenni akkor nem lettél volna elég ahhoz, hogy ellenkezz! - Pálca nélkül egyik nő sem képes megvédeni magát, akármennyire is erős és magabiztos, de ha ketten lefogják, ha annyira meg akarták volna... nem. Képzeletemnek határt szabok, egy percre lehunyom szememet, és nem akarom elképzelni, hogy mi lett volna ha. Beleőrültem volna biztosan, főként ha még egy gyermeket is beleraktak volna. Azt már nem tudnám elviselni. Elfordulok, mert kemény dolgok ezek és akármennyire is erősnek tartom magam mégis kicsit megrogyok. Szeretem őt, de amiért megutált, olyan dologért amit nem is én követtem el és nem is én idéztem elő... ez rosszul esik. Talán én sem fogok már tudni neki megbocsátani. Nem válaszolok következő rágalmazására, inkább csak elengedem a fülem mellett, mert csak rosszabb lesz. Ettől is? Félek, hogy itt már minden elveszett.
- Nem ez az igazi éned! - Tekintetem oly komoly, mint még soha. Sóhajtok. Az apámról beszél, a családomról. Kicsit kénytelen vagyok felnevetni, fel kell nevetnem mert azt hiszi nem ismerem őket. - Képzeld, ismerem őket! Az apám mindent megtett azért az évek alatt, hogy olyanná formáljon, amilyennek ő akar látni! És azért nem voltam itt, mert a Roxfortból nem engedtek el. Mit gondoltál, itt mókoltam a házban a két hónap alatt, ameddig téged ott lent tartottak? Szerinted el tudtam volna viselni, hogy nem teszek semmit? Szerinted nem tettem volna semmit érted? Ígyis a távolból igyekeztem és próbálkoztam, és látod, nem volt hiába. - Minek is töröm magamat? Nem érdemel magyarázatot, nem is fogja fel mit mondok. Egyszerűen csak gyűlölközik és nem látja meg a jót az egészben. Úgy érzem, már sosem fogja. Elindul. Hová megy? Felvonom a szemöldökömet majd utána eredek.
- Engedd meg, hogy elvigyelek. Aztán békénhagylak, ha akarod örökre. Csak azt akarom hogy biztonságba kerülj, de ha arra mész, nem fogsz. - Komolyan mondom, nem tudom mi tévő legyek. Csak ez tűnik most a legértelmesebbnek.

Doris & Shane

i won't love you ever again

Nem érdekelnek a szavai, egyszerűen most jutottam el arra szintre, hogy le fogom ő szarni, de olyan magasról, amilyen magasról csak lehet. Elegem van abból.. mindenből. Nem akarom látni, nem akarok hallani a nevét, nem akarok róla tudni semmit sem, úgy akarok élni, mintha ő nem lett volna az életem része. Pedig szerettem őt, talán túlságosan is, éppen ezért lehetek most ilyen rideg.. - Ki gondolta volna, hogy egyszer nem akarsz majd a porba taposni egy félvért.. Gratulálok, tiszta apád lettél! - mosolygok rá, tényleg olyan mint az apja.. Egyre inkább hasonlít rá. A nézése, gesztikulációja és még a modora is kezd olyanná válni, bár inkább tűnik sértettnek, mintha még neki volna oka rám haragudnia. Nem tudom mit várt.. mi lesz majd? Kiszabadít és a nyakába ugrok, megcsókolom és megszeretgetem? Ha az apja ezt megmerte most tenni, akkor még egyszer meg fogja és azt nem fogom túlélni, akkor tényleg.. tényleg mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy összeroppantson engem. - És még alkalmi süket is vagy.. - forgatom meg a szemeimet, nem is kéne vele foglalkoznom, sőt. Menekülnöm kéne, minél messzebb kéne eljutnom minél rövidebb idő alatt és egy biztos.. Elfogok menni a minisztériumba és jelenteni fogom, hogy mit tett velem az a mocskos fasszopó Zabini..
Felnevetek. - Most már ez vagyok én, jobb ha megbarátkozol vele drága Zabini uraság. - mondom gúnyosan, bár nem mintha olyan sokat kellene majd velem beszélgetnie.. Ha innen sikerül elszabadulnom, ha végre kijutok erről a kicseszett birtokról, akkor soha többet nem állok szóba egyetlen Zabinivel sem, még a testvérét is olyan ívben kerülöm el, amilyenben csak lehet. - Tudod mi a baj ezzel az egésszel? - mutatok rá és ránk. - Ha tényleg segíteni akarnál, akkor most rám szegeznéd a kibaszott pálcádat és elmondanád a halálátkot. - mondom neki a szemébe és láthatja is, hogy komolyan gondolom. Hiába szöktet meg, úgyis megtalál az apja és ha megint az ő fogságába esek.. nekem rosszabb végem lesz, mint a halál, talán még az túl kegyes is lenne. - De nem tudod megtenni.. - sóhajtok egyet, majd megérintem szemem melletti felrepedt bőrömet, eddig nem zsibbadt.. de legalább nem vérzik. Csak ha zsibbad, akkor kezdek lenyugodni.
Gyanakodva méregetem őt.. - Nem hopponálsz el engem sehova, gyalog megyünk és szerzel nekem egy pálcát. - bár ezek közül egyik sem volt kérés, sokkal inkább parancs, de ezt ő is levághatja a hanglejtésemből. Bár még mindig szóba állok vele, pedig nem kéne.. Megnehezíti mindkettőnk dolgát, bár az övét jobban, nekem sikerült elvágnom pár szálat a kötelékünkből.. Szerencsére én már nem érzek annyit, mint régen. - Csipkedd magad.. - remélem szerez nekem pálcát, kell valami, amivel megtudom magam védeni és a pálcánál nincs jobb dolog.

@

Hosszú ideig nem szólok hozzá, csak előre meredek, majd rá és vonásait figyelem. Az arca még mindig szép, még így nyúzottan is és azzal a furcsa, beteg mosollyal amit néha-néha megejt egy-egy felhozott rabságos emlék után. Nem tudom hogyan csinálja, tanulnom kellett volna tőle annak idején. Tudjuk, én milyen vagyok ha valaki rosszul bánik velem, ha valami történik aminek nem kellene. Egy pillanatot sem tudnék önszántamból mosolyogni. Nem hatnak meg a bántásai. Az elején még egészen felvettem tőle, de most már látom, hogy nincs semmi értelme és így inkább elengedem a fülem mellett. Ugyan szívesen visszavágnék egy-egy szavára, de abból aztán végképp nem sülne ki semmi jó. Egyelőre elhatároztam, hogy megpróbálom biztonságos helyre vinni, és utána pedig gondolom látni sem akar majd. Elképzelem, mi lesz ha levelet küldök. Még a baglyomat is kinyírja majd, jelen helyzetéből kifolyólag. Összehúzom szemöldököm, és megrázom a fejemet. A sóhaj, az a bizonyos sóhaj sem maradhat el, egyszerűen csak nem értem. Egyszer túlélő akar lenni, egyszer meghalni szeretne. Ki ez a lány? Hová lett az akit szerettem?
- Nem értelek. Egyszer ezt mondod, egyszer azt. De nem fogsz meghalni... - Amikor azt mondja nem tudom megtenni, csak lesütöm a szememet és mérgesen ripakodok rá. - Nem akarom megtenni, hát nem érted?! Egész életembe ezzel a bűnnel és fájdalommal élnék utána! - Hiába, mindhiába jártatom a számat. De aztán hirtelen váltás következik és beleegyezik hogy elvigyem innen. Ugyan nem tetszik minden feltétele. Ezt nem fogom annyiban hagyni.
- És mégis mit gondolsz, honnan fogok neked pálcát szerezni? - Felvont szemöldökkel pillantok a csodaszép szempárba. Egy értetlen karrántással indulok el utána, mikor ő iramosabban nekiidul a terepnek, de pillanatok alatt mellette termek és tovább folytatom. - És gyalog hová akarsz kilyukadni? Minden messze van innen. Maximum halálra sétáljuk magunkat, de úgy nem menekülsz meg. Kell egy hely amit nem ismernek. - Elmélkedve pillantok rá miközben a fejemben gondolatok százai cikáznak. - És egyébként meg ne legyél hülye mert ha varázsolsz, hipp-hopp megtalálnak a jeledről. Észlény. - Ha ő sem veszi elő a kedvesebb modorát, hát én sem fogom.

Doris & Shane

i won't love you ever again

Furcsa..Ez az egész olyan furcsa.. Persze értem én, hogy most én vagyok a szemét, a rossz és a dög, én vagyok, aki bántja szegény fiút, de nem izgat. És éppen ez a furcsa.. párhónapja még a világot jelentette nekem, most meg.. nagyon semmit. Tényleg szerettem, tényleg ő volt az első és talán egyetlen igaz szerelmem, de ennek vége. Szerintem ki sem kell mondania senkinek, mindkettőnk előtt világos az ábra, soha többet nem lesz közünk egymáshoz. Ha netalán visszamennék az iskolába, akkor sem vennék róla tudomást, soha többet nem hatna meg, ha bánatosan nézne és az sem érdekel, hogy az apja szétszedi a lelkét.. Én már nem fogom neki összerakni. - Igazán nincs nagy pofád, mikor lettél ennyire töketlen? - igazából érdekel a válasza, mert ő nem volt ilyen, mindig visszabeszélt nekem és vitatkoztunk, most meg kussol. Komolyan mondom mintha levágták volna a farkát, már férfinek sem tudom nézni, csak egy kisfiúnak, aki teljesen behódolt az apjának, nem több mint egy kis csicskás és szívesen leköpném megint.
Szavain elmosolyodom, nem is tudom, hogy hányadik bizarr mosoly ez már az arcomon, de biztosan nem az első. - Nem tudhatod előre, apucikád mit fog tenni, mikor rájön, hogy nem vagyok ott lent. - minden egyes szót gúnyosan ejtek ki, bár úgy köpöm őket akár ha csak méreg lenne a számban. Az apja a legundorítóbb ember a világon és nem is értem, hogy.. Hogy hogyan nemzhetett ilyen gyereket? Ugyan, mélyen ő is élvezi ezt, tudom nagyon jól, hogy hamarosan az apja egy gagyibb és farkatlanabb változata lesz. Bár ezen a következő megnyilvánulásán felnevetek, főleg ezzel a bűnbánó körítéssel, úristen, mindig is rossz színész volt. - És most pedig az jön, hogy letagadod, hogy halálfaló lettél? - bár ha elcsodálkozik, csak még jobban fogok röhögni az egészen. - Érzem, ahogyan rohad a lelked, mint azoknak a cuki barátoknak, akik rám vigyáztak. - felesleges lenne tagadnia, de ha rám meri fogni.. Ha rám meri kenni, hogy miattam kényszerült erre, hát akkor Merlin nevére esküszöm, hogy kikelek magamból.
- Ügyes fiú vagy Shaneke.. Megoldod, nem? - forgatom meg szemeimet és elindulok előre, bárhova, csak tőle és innen el.. Ő elkezd engem követni és hamar utol is ér. Igen, van a kérdésében ráció és magam sem tudom, hogy merre haladok, de bárhol jó, ahol nem ezek vannak. - Végszükség esetében elhopponálhatsz, addig nem érhetsz hozzám. - jelentem ki, miközben haladok tovább előre. Így sem tetszik, hogy megérintett akkor, kell találnom egy forrást, ahol lemoshatom magamról a mocskot, amit az érintése kent rám. De egyelőre csak haladok és próbálok nem koncentrálni. És remek.. próbál engem utánozni? Csak értetlen arcot vágok, körbe nézek, megvizsgálok pár dolgot egy követ, egy fát majd megint rá pillantok. - He? Hozzám beszéltél? Bocsi, nem vettem észre, elkalandoztam. - gyorsítok a lépteimet, miközben egy sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Idióta.

@

- Töketlen? Szerintem egyszerűen csak komoly ez a dolog ahhoz, hogy túl nagyra nyissam a szám és feleslegesen locsogjak mint ahogy te is teszed. - Megváltoztam, gyökeresen. Az utóbbi hónapokban mondhatjuk felnőttem és már nem az a gyerekes kisfiú vagyok aki a nőket bámulja az Abszol úton. Egyszerűen csak kikészített ez a pár hét, ez a pár hónap ami alatt szinte biztos sem voltam abban, hogy ő még él. Az apám nem kímél, továbbra sem még meg nem fogom neki adni azt amire szüksége van. Amire szerinte nekem szükségem van.
- Az már nem a te bajod velem mi lesz. Gondolom már amúgy sem érdekel. Szóval nem hagyjatnánk? - Összeráncolt homlokkal tekintek rá, majd továbbra is próbálom tartani a tempót, amit diktál. Olyan hülye vagyok, hogy belementem ebbe és csak nem fogtam meg a kezét, majd rántottam el és hopponáltam volna valami biztos helyre. Már mindegy, most már nem hiszem hogy érdemes ilyen dolgokon gondolkodnom. A halálfalós dologra csak visszanézek és nem válaszolok. Úgy érzem ennek most nincs itt a helye, csupán csak elengedem a fülem mellett mint a többi rágalmat is amit eddig rámszórt. Csak az jár a fejemben, hogy haladnunk kell és nem állhatunk meg.
- Végszükség esetén hopponálunk? Persze, mert jobb lesz napokig sétálgatni az erdőben nem? Főleg, hogy holnap telihold. - Mutogatok, bár nem mintha úgy tűnne, hogy érdekli, sőt, mintha nem is hallaná meg amit mondok. Sóhajtok, fáradt sóhaj ez. Kicsit elég volt már. Biztosan nem fogok pálcát adni a kezébe, még ha tudja is nagyon jól, hogy a sajátom nélkül is tudok varázsolni. Abból csak baj lenne. Elé futok, és megragadom karját.
- Na jó, ebből elég! Most azonnal elhopponálunk és akkor vége mindennek. Te is megszabadulsz tőlem és én is tőled. Nem lenne jobb?

Doris & Shane

i won't love you ever again

Szavain csak elmosolyodom és a gyűlölet kezdi elvenni a józan eszemet és a reális gondolkodásomat. Biztosan nem fogok tőle pálcát kapni, nem fogok semmit sem kapni, amivel meg tudnám védeni magamat, majd el kell mennem Olivanderhez, hogy szerezzek egy újat. És majd találhatok ki valamit, amivel megmagyarázom az eltűnésemet. Remek lesz, talán tényleg jobb lenne, ha itt és most kiprovokálnám, hogy öljön meg, de nem akarom megadni az undorító apjának ezt az örömöt. - Ne félj, nem sokáig hallod már az irritáló hangom. - felelem neki egy édes mosollyal. Tudom, hogy már nincs is kedvem hozzá, hogy bele fog szeretni abba a retek kurvába és boldog élete lesz, neki legalábbis biztosan. Hiába akarom utálni őt, talán teljes mértékben sosem fogom utálni őt, de jelenleg a harag túlságosan átvette elmém felett az irányítást.
Felnevetek a szavain. - Dehogy nem az én gondom.. Rajtam is lefogja verni az egészet. És miattam fogsz kapni tőle. - tényleg ennyire ostobának néz? Mindig ilyen ostobának tűntem? Tudom, hogy kapni fog és nem is kicsit vagy csak megint valami olyasmit kell tennie. Mondjuk fel kell csinálnia a kis aráját, az apja biztosan végignézné, talán még be is ugrana harmadiknak, mindent kinézek belőlük. A tesója pedig biztosan örülni fog, hogy egy aranyvérű lány lesz a sógornője. - Addig sétálunk, ameddig én akarom.. Ennyi döntési lehetőségem már had legyen, ha ott lent voltam két hónapig. - mondom neki még mindig mosolyogva. Ez a mosoly remélem megijeszti és rosszul érzi magát tőle.. Megérdemli, hogy szarul legyen, mert ez az egész miatta van és igen, okolhatom őt.. Ha akkor nem csókol meg.
- Szóval megakarsz tőlem szabadulni? Lökj le egy szikláról és fuss vissza a kis jegyesedhez. Jól baszd meg.. ne legyen kiéhezett, végén mg másik aranyfaszra fog rámászni. - nem kell okosnak lenni, hogy kihallatsszon a végtelen megvetés s utálat a hangomból. Az apja elég részletesen mesélt nekem arról, hogy milyen ez a lány és, hogy elég régóta ismerik már egymást. - Biztos mellettem is megdugtad, mikor én elmentem már őt húztad a farkadra, mi? - kérdezem tőle nevetve. Bár már ezt is kinézem belőle...

@

A folytonos mosolygásától kiráz a hideg. Nem is értem, hogyan tud még mindig ilyen beleéléssel, ilyen önfeledtnek tűnően mosolyogni. Nekem nem megy. Talán túl komolyan veszem ezt az egészet, talán túl sokat látok bele ebbe a dologba. Félek, hogy hamar ránklelnek és még mielőtt elmennénk valahová, már nem lesz lehetőségünk, újra elviszik őt és engem sem fognak majd megkímélni. Tudom, hogy apámnak a semmiből tartana megtalálnia engem és azt is, hogy nemsokára már látni fogja, hogy se Doris nincs a helyén, se én nem vagyok otthon. Mondjuk szerintem biztosan számított erre. Nem hiszem, hogy ha akarata ellenére történt volna ez, akkor nem tett volna semmit. Mindig van egy terve. Rám nézve, mindig.
- Jól van, akkor legalább tudni fogom, hogy biztonságban vagy. - Válaszolom vissza egyszerűen, ezt már annyiszor elmondtam, hogy szerintem mindkettőnknek a micsodája ki van vele. Viszont továbbra sem változtatok a tempón, egyszerűen csak sietnünk kell, mert sosem fogunkegyik pontból eljutni így a másikba. Kérdőn nézek rá.
- Szerintem az, hogy én mit kapok már nem a te dolgod. De hidd el, hogy nem ok nélkül tudtalak kihozni onnan. Akármikor megtalálhatna engem, de mégsincs itt... - Ezzel remélem le is zárhatjuk a témát. Látom rajta és hallom a szavain, hogy annyira meg akar már tőlem szabadulni, annyira utál azokért a dolgokért, amit apám tett vele... és tudom, hogy tud Helenáról is. Nincs okom győzködni tovább, sosem fog nekem megbocsátani ezért. Vagy talán majd egyszer...
Nem tetszik visznt ahogy Helenáról beszél. Azt már megszoktam, amikor engem ócsárol, de persze azt is csak mértékkel. Szavai most olyannyira rosszul esnek mint eddig talán még soha. Nem tudom, hogy mit mondjak. Magyarázkodnom nincs értelme. Egyszerúen csak dühösebb tekintettel pillantok rá.
- Ebből látszik, hogy mennyire nem ismersz és hogy mennyire nem látod át még mindig a helyzetemet a családommal. Nem hiszem, hogy bármi értelme lenne feleslegesen jártatnom a szám ha már úgysem hiszel el nekem egy szavamat sem. Mondhatnék bármit. - Próbálom viszonylag higgadtan kezelni a helyzetet, bár nehezen megy. - Úgyhogy szerintem éppen itt az ideje hogy hallgass és tartsd meg magadnak a féltékeny gondolataidat. Amúgy sem hiszem, hogy túlzottan érdekelne, mi történik majd velem. Megkímélhetnénk egymást a felesleges száj jártatástól a következő néhány órában. - Fintorodom el és fejemet az előttünk lévő útra szegezem. Ki kellene zárnom a szavait, de nem megy. Nem tudok túllépni rajta és a gondolatmenetén. Mert ismerem. Vagy legalábbis ismertem. De márnem látom értelmét, hogy tovább vitázzak vele ezen, mint régen...

Doris & Shane

i won't love you ever again

Vajon mennyi időn belül kerülök majd vissza abba a szobába? Lesz egy szabad hetem vagy csak pár nap? Hova menjek? Kihez forduljak? Egyáltalán ilyenkor.. mi a faszt kell csinálni? Nem mehetek be a minisztériumba, hogy "Hé pöcsfejek, elrabolt Mr. Zabini, megkínzott", nagyon sok befolyásos barátja van, semmi idő alatt el lenne rendezve minden. Talán hülyének néz ő engem, de én nem vagyok az, sokkal okosabb vagyok, mint ő azt el tudná képzelni, talán túl okos is. Majd mikor kimondja azt a mondatot, nem tudok mit mondani.. Mintha érdekelné a biztonságom, mármint.. biztosan érdekli őt, csak.. Tényleg hatásos volt ez a pár hónap, már.. nem tudom úgy gondolni rá, ahogyan év elején, már el sem tudom képzelni magunkat együtt, azt meg pláne nem, hogy csókolózunk. Tudom, hogy hamarosan összejön azzal a lánnyal és szerelmes lesz belé és gyerekük lesz, nem vagyok hülye.. Ha kötelesség, ha szerelemből, de akkor is lesz gyerek, ami azt jelenti, hogy én soha a büdös életben nem fogok neki tudni megbocsátani. - Ha te mondod. - mindössze ennyit felelek és megforgatom a szemeimet. Nem is ide kellett volna hopponálnia, hanem jóval messzebb.. Akkor most minden máshogyan lenne és én, már nem lennék vele, nem veszekedtünk volna.
Ismét felnevetek. - Szóval legyek hálás, mert nem a hajamnál rángat vissza, mikor ma csak huszonkétszer mondta rám a Crucio átkot? Értem.. - nem tudom mit hitt, de nem fogom imába foglalni az apja nevét, mert most nincs itt. Biztosan megtette, amit akart.. Vagyis.. Nem, talán meg sem kell néznem, tudom, hogy már tiszteletbeli halálfaló, csakúgy mint az apja. Az alma sosem esik messze a fájától, ő sem lesz másmilyen, mint az ember, hiába áll ellen, hiába nem akar rá hasonlítani, lassan olyan lesz, mint az apja és mondhat bármi, én tudom.
- Szóval ilyen sokat jelent már neked? - nézek rá.. Ez most.. nem tudom.. fáj? Mármint nem esik jól, ha ennyire védi azt a kislányt, mert tudom milyen ő.. Szóval.. Mindegy, ez már nem az én dolgom. Le kell zárnunk a dolgot. Egyszer és mindenkorra. - Talán ki sem kell mondani ezeket, de.. jobb most, mint később. Hamarosan elveszed Helenat, ami azt jelenti, hogy köztünk mindennek vége. - nincs semmi szükség érzelmekre, nincs szükség érzelgősségre. Nagyon is jól tudjuk mindketten, hogy ennek itt és most vége és örökre. Eddig sem volt közös jövőnk, hát most már biztosan nem lesz semmilyen. - Nem szeretnék találkozni veled, nem szeretnék beszélni veled, egyszerűen nem is akarok tudomást venni a létezésedről. Bár talán most nem látszik, de sokat jelentesz nekem és minél előbb elakarlak felejteni.. Fáj téged szeretni. - nagyon remélem, hogy milyen szavamat felfogja és megérti, hogy miért mondok. Végül körbepillantok. Itt az ideje ennek a kis sétának és beszélgetésnek véget vetnie, most csak egy dologra van szükségem.. Joy néni biztonságot nyújtó házára. - Hopponálj Joy nénikémhez, voltál már ott.. Tudod merre van, de utána azonnal gyere vissza, nem akarom, hogy apád nagyon megbüntessen miattam. - mondom neki, majd.. hirtelen elkezd körülöttem forogni a világ.. Picsába.. Az adrenalin, ami eddig bennem volt, mintha csak hirtelen eltávozott volna.. Már nem érzem magam erősnek, meg is kell támaszkodnom egy fatörzsén és fejemhez emelem a kezemet. Baszki.. Ez kibaszottul fáj. - Siess! - mondom neki kissé hangosabban a kelleténél.

@

- Nem azt mondtam, hogy legyél hálás... - Tekintetem komor és szavaim is eléggé meggyőzően hangzanak. Nincs túl jó kedvem, és már alig várom, hogy végre lezárjuk ezt a mai napot. Nem azért, mert nem akarom őt a közelemben tartani, csak hogy tudjam, biztonságban legyen és ne kelljen még inkább összevesznünk, még jobban eltaszítanunk egymástól a másikat. Még egy apró reményszikra azért van bennem, hogy majd még egyszer talán egymásra találunk, valahol, valamilyen körülmények között, de most biztosan nem akarom egy ideig látni. Egyrészt, tudom, hogy ő sem engem, másrészt pedig nem vágyom az emlékekre, sem arra, hogy minden esetben nekem kelljen szégyenkeznem apám tettei miatt. Pedig tudom, hogy még ha ő nem is mutatja, akkor is megtört belül, valahol nyomot hagyott ez az egész benne.
- Kiskorom óta ismerem, mindig is sokat jelentett nekem, de nem úgy, ahogy te gondolod. - Pillantok rá. Nem is válaszolok kijelentésére, tudom, hogy ez lesz és tudom, hogy ez is van jelenleg. Nem tudok semmit tenni a házasság ellen és nem leszek papagáj, hogy újra és újra elismételgessem, hogy Doris mennyire sokat számít nekem és hogy szeretem őt, szerelemmel. Elég volt, sokat változtam ebben a két hónapban és el kell rejtenem ezeket az érzéseket, mert csak bántom őt, akaratomon kívül is. Szavai mégis meglepnek. Kicsit bámulok rá, olyan értetlen fejjel, de ez csak pár pillanat, nem szabad kiesnem, muszáj haladunk közben.
- Tudom, megértem. Nem is fogsz látni, ne aggódj. - Nem, mert úgy fogom intézni hogy ne kelljen. Mert nekem sem lesz könnyebb, bármilyen hihetetlen is számára. Mégis oly hihetetlen, hogy hangnemet vált és a mondandója teljesen más irányba kanyarodik... mintha megértette volna miről beszéltem eddig, miről jártattam a számat. Talán nem volt felesleges. Talán végre hagyhatjuk a vitát és vége lehet ennek a szenvedésnek és a bántásnak. Megállok. Bólintok először . Látom rajta, ahogyan hirtelen rosszul lesz, és nem is kell nekem több ehhez, rögtön odalépek mellé és ha akarja ha nem, átkarolom, majd azonnal, amint kimondja, hogy siessek, egy röpke pillanat alatt hopponálok Joy nénikéje házához. Két lábra érkezünk, mégha a hányinger is kerülget és alig- alig maradok meg egyhelyben. Hagyom, hogy ha akar, akkor teljesen rámtámaszkodjon. Nem szeretném, hogy elájuljon. Nem fogok rögtön visszafordulni, a hátsóbejárathoz sietek vele együtt.
- Nem megyek ameddig át nem vesznek vagy be nem viszlek. - Mondom határozottan. Nincs is lehetősége ellenkezni.

Doris & Shane

i won't love you ever again

Ez már az elején halott dolog volt, nem volt közös jövönk és csak gyermeki álmok voltak, hogy együtt lehetünk, hogy egy pár lehetünk. Biztosan ő is élvezte, amikor nem kellett velem lennie, amikor megint körülugrálták a kis kurvái, akik mindig ott voltak neki.. Helena, róla meg inkább ne is beszéljünk, most biztosan a legboldogabb lány a földön, hisz megszerezhette Shanet. - Nem is leszek. - látom, hogy kiakasztja az a mosoly, talán éppen ezért is mosolygok rá megint, azzal a mosollyal. Azt akartam, hogy fájjon neki, egy önző hülye picsa is lehetek, de azt akarom, hogy érezze azt a fájdalmat, amit nekem kellett. Egyedül voltam, folyamatosan zaklattak vagy éppen bántottak, fájdalmat okoztak fizikálisan vagy mentálisan. Na jó, most tényleg valódi fájdalom villan a szememben, de inkább csak elmosolyodom.
Ismét felnevetek. - Jól fogtok mutatni együtt, ő a melléd való, én csak egy felesleges elem voltam a képletben, egy paraszt a sakkmesterek tábláján. - felelem neki komoly arccal és hát ideje lenne végleg lezárni ezt az egészet, mert nekünk ennyi volt, ennyi volt a Shane és Doris. Nem kellett volna engednem neki, nem kellett volna akkor beleszeretnem, életem legnagyobb hibája volt, de az ember a hibáiból tanul és én most egy életre megtanultam ezt. Soha többet nem leszek szerelmes, nincs szükségem semmire, bárcsak varázstalan gyereknek születtem volna, bárcsak ne kerültem volna a Roxfortba, bár ne ültem volna már az első nap abba a fülkébe, amibe ő is. Bár rosszul leszek és tényleg alig bírok már lábon állni, fáradt, éhes, szomjas vagyok, legszívesebben csak lefürödnék, ennék és aludnék.. - Nem jössz a közelembe se titokban, nem járkálsz a hozzám közelálló személyek nyakára és a háttérből sem informálódsz rólam. - mondom neki, ismerem már. Most éppen próbál engem megmenteni azzal, hogy eljátssza, hogy semmit sem érez. De szerencsére elhopponál minket onnan.
Amint kimondja, hogy nem fog elmenni, míg valaki át nem vesz Joy néni kiront az ajtón, pálcát szegez Shanere.. Sejtett valamit, ő mindig ilyen volt. - Takarodj innen. - mondja neki.. Volt itt már Shane, nagyon szerette őt, kedvelte és szurkolt nekünk, de az élet máshogy alakult. Én csak elindulok a nénikém felé és megölelem.. Nem érdekel, hogy Shane látja, elkezdek sírni, az addig bennem rekedt könnyek csak úgy felszabadulnak. - Nem kell.. - mondom sírás közepette, de nem megy, így pár másodperc múlva összeszedem magam. - Magától is eltűnik egy életre.. - jelentem ki határozottan és Shanere pillantok. Tudja, hogy soha többet nem engedem magamhoz közel, hogy levegőnek fogom nézni, hogy soha többet nem lesz köztünk semmi. Megsértett, megalázott és tudom.. tudom, hogy mi lesz, ha visszamegyek. Én leszek a bolond kis félvér, aki elmenekült, mert az aranyvérű pasija megbaszta és lecserélte egy jobb nőre.. Én leszek a szar, míg ő a valaki. - Amúgy sem jelentünk egymásnak már semmit, már semmit sem érzek iránta. - és ez igaz volt, mintha elvágtak volna mindent. Már nem utáltam, nem gyűlöltem, de nem is szerettem. Senki volt számomra.

@

Olyan érzések kavarognak bennem, amit sosem gondoltam volna, hogy tudok majd érezni. Nem is értem őket pontosan. A fájdalom és izgatottság. A szeretet és a megbánás. Aggodalom... De a fájdalom... az mindennél erősebb. Tekintetem le se veszem róla, aggódom, mert őrülettel a szemében pillant rám, és félek, hogy ez az őrület meg is marad. Nem szeretném, hogy miattam legyen ilyen és hogy öröke ezt kelljen átélnie, biztosan bűntudatom lenne. Még mindig itt tartunk, még mindig ugyan azokat a dolgokat beszéljük, már amióta csak elindultunk. Sóhajtok, mert aggaszt már ez az egész, akarom, hogy vége legyen és ne kelljen szenvednem látni őt. De valahogy úgy érzem, nem fogok tudni ezek után nyugodtan aludni. Álmomban is ő lesz az, aki majd felriaszt.
- Ennek... nem így kellett volna lennie. Én nem ezt akartam. Tudod jól, elmondtam neked, mik az álmaim. Akkor este, ott nálunk...- Igen.Hogy amit befejezem a Roxfortot a saját lábamra állok, hogy megszabadulok az apámtól és a családomtól, és mindezt megtettem volna, komolyan, érte, Dorisért. De az élet mégsem így hozta. Most már késő ezért tenni, talán majd egyszer, ha együtt kell lennünk akkor úgyis összehoz minket a sors újra. De az biztos, hogy nem manapság lesz. Elfintorodom a "feltételeire".
- Nem kell aggódnod, így lesz. - Mi mást tehetnék? Kergessem újra a bajba? Biztosan nem fogom. Inkább lemondok mindenről amit eddig elértünk együtt, közösen, csak hogy neki ne essen bántódása. De a háttérből mindig védeni fogom. Mindig...
Nem sokkal a hopponálás után már meg is érkezik az emlegetett személy. Nem zavar, hogy a pálcáját szegezi rám, hiszen várható volt, számítottam erre. Tekintetem nem árul el semmit, csak egyszerűen tartom Dorist, és megpróbálok pár lépést még előrébb tenni, hogy átadjam a lányt a nagynénjének. Ha sikerül, akkor hátrálok néhány lépést, de csak annyira, hogy halljam amit még Doris mondd. Szavai mélyen a lelkembe hatolnak. Nagyot nyelek, nem tudom mit kellene erre mondanom. Hogy egyáltalán jó ötlet lenne e megszólalnom. Csak nézem őt, a lányt, akit még a mai napig is ugyan úgy szeretek. Hiába gyűlöl, hiába mondja ezeket a dolgokat... még ha el is nyomom majd az érzéseket magamban, és újra az a fiú leszek, akit megismert akkor a vonaton, valamint az évek során; mindig bennem lesz, a szívem mélyén és reménykedni fogok, hogy egyszer minden helyre jön közöttünk.
- Ne aggódjon, nem fogok többet bajt okozni Dorisnak. - Mélyen a szemébe nézek a lánynak, majd egyszerűen hátat fordítok és visszahopponálok, a Zabini birtokra.

» Doris && Shane
» Doris & Shane - I need you!
» Shane & Doris - I don't need for your help...
» Shane & Doris
» Shane & Doris

Rémes rabság - Doris & Shane

Rémes rabság - Doris & Shane

Similar topics

Similar topics