Miközben a lányt hallgatom, felötlik bennem egy kérdés, ami nem hagy nyugodni. Ezt fel is fogom tenni Cat-nek, amint úgy hozza a helyzet. Az viszont feltűnik, hogy a tekintete néha elkalandozik. Nehezemre esik ugyan, de visszafojtom a vigyorgást.
- Hogy hogy éhezel? - kérdezem tőle. - Hisz a suliban rengeteg finom étel van, ráadásul ehetsz amennyi beléd fér. Vagy otthon ennyire rossz a helyzeted? Mivel foglalkoznak a szüleid? Bocsi, ha nagyon idegesítő vagyok, csak számomra furcsa, hogy valaki a mi világunkban éhezik.
Ekkor benyúlok az én oldalam melletti éjjeliszekrénybe. Hisz múltkor hagytam ott egy kis csokit. Pár pillanat az egész és már újra rendesen az ágyban fekszem.
- Csokit? - nyújtom felé - Közben beugrott, hogy maradt még egy kicsi. Szóval, mi a helyzet ezzel az éhezéssel?

Valószínűleg kihalt nmár bennem mindenféle feromon, mert a fiút kizárólag az érdekelte, hogy miért nem vagyok éhes. Sajnos konstatálnom kellett, hogy valószínűleg egyáltalán nem vagyok kívánatos így összeverve, és egyébként is csont és bőr vagyok mostanában a sok alkoholtól és kevés evéstől. Szóval elfelejthetem, hogy ma nem alszom egyedül. Mellettem fog ugyan feküdni, de nem fog sokat jelenteni. Bár egy takaró van, úgyhogy kénytelen leszünk mindketten alá bújni. Mondanám, hogy én nem fázom, de még mindig megremegtem időnként a korábbi kihűléstől és a kimerültségtől. Na de lényegében megint egyedül alszom, és megint átjárhat az érzés, hogy minél tovább élek, annál több ideig leszek egyedül, és annál biztosabb, hogy nem lesz soha senkim. Amióta nem az utcán lakom, azóta nem volt olyan pillanat, hogy azt érezzem, érek valakinek valamit. Bármit.
Miután mindez lejátszódott a fejemben, összezártam a számat, és nem harapdáltam többé. Odafigyeltem, hogy öntudatlanul se tegyem. Hanyatt fordultam az ágyon, hogy ne kelljen őt néznem, mert félmeztelen teste nem segített az önkontrollban.
- Nem szoktam a Roxfortban enni. Túl sokan vannak – válaszoltam kérdésére. Elég hülye válasznak tűnhetett, de legalább igazat mondtam. – Oké, néha elcsenek valami maradékot, amikor már alig vannak bent, de...nem szoktam másokkal enni. Nem is tudnék annyit enni, amennyit mások. Sosem ettem annyit – ecseteltem a plafont bámulva, húzva az időt, hátha nem kell a többi kérdésére váalszolnom vagy nem tesz fel többet. De feltette. Kínos lett volna, ha meg sem szólalok. – Nem vagy idegesítő – egy pillanatra ránéztem, amíg ezt mondtam, és bár őszinte voltam, feszültté tettek a kérdései. De nem azért, mert ő tette fel őket, hanem azért, mert nem akartam rájuk válaszolni akkor sem, ha én magamnak tettem volna fel. – Nincsenek szüleim – fordítottam felé a fejem ismét. Nagyot nyeltem, és vártam, hogy mit mond. Nem akartam folytatni a modatomat, de csak nézett rám kérdőn, és még inkább zavarba hozott. – Otthonom sincs. Nem laktam sehol, mielőtt elvittek az Ilvermorny-ba – tettem hozzá végül mégis néhány újabb informáiómorzsát. Talán megelégszik ennyivel. Ha nem, még át kell gondolnom, mit mondhatok el neki, ami ugyan nem hazugság, de nem is teljes igazság. A múlt minden egyes pillanata fájdalmas volt számomra, melyik miért, talán csak az utcán töltött négy év volt az, amikor voltak olyan pillanatok, hogy úgy éreztem, boldog vagyok és megvan mindenem, amire szükségem van. Azóta nem volt ilyen...
- Jól van, kérek csokit – fordultam felé ismét, de már nem bírtam mosoly nélkül, hogy csak meg akar valahogy etetni. Elvettem tőle a két kockát, amit felém nyújtott, és majszolgatni kezdtem. – Köszönöm – mosolyogtam, de ez sem tartott sokáig, tovább kérdezett ugyanarról, amiről reméltem, hogy lezártuk. – Pár évig az utcán laktam a suli előtt. De olyankor többször volt mit ennünk, csak nem sok – most mégis sikerült elmosolyodnom, amikor eszembe jutott, miket meg nem tudott szerezni az Öreg, csak hogy ne éhezzek. – Előtte pedig...előtte nekem kellett ételt lopnom – lesütöttem a szemem, és nem akartam már ránézni. Számba tettem a csoki utolsó kis darabját és nem beszéltem erről többet. Elmondtam neki, ha már belekezdtem, és mivel biztos voltam benne, hogy ezt hallván kidobni nem fog, legfeljebb lenéző lesz vagy megaláz, amiért többször loptam, de a házból csak nem tesz ki. Talán még ő is csinált ilyen csíntalanságokat gyerekként.

Csendben hallgatom a lányt, aki számos meglepő és fura dolgot mesél magáról. Nem igazán értem, miért nem eszik az iskolában. Miközben hallgatom a kis beszámolóját, a tekintetem elég gyakran elkalandozik, egyenesen a mellkaskájához. Szemeim feszülten koncentrálnak, hátha be tudnak látni a ruha alá. Sajnos ez viszont nem jön össze.
- Mi az az Ilvermorny? - érdeklődöm, hisz még nem hallottam a helyről.
Azok alapján, amit elmond, örülök hogy végül mégis kér a csokimból. Legalább most kiélvezheti egy picit az édesség ízét. Ha megválaszolja a kérdésem, akkor előállok a kis gondolatommal, ami idő közben kibontakozik a fejemben.
- Nem igazán értelek - mondom. - A Roxfortban nem kellene éhezned. Van valamilyen más oka is, hogy nem mész az étkezőbe? Addig oké, hogy nem szoktál annyit enni, mint mások, de ez az egész csak nézőpont kérdése. Ülj be az étkezőbe és húzódj félre. Nem fontos beszélgetned másokkal. Leülsz, eszel amennyi jól esik és távozol. Amíg a Roxfortba jártam, volt pár alkalom, amikor nem láttak szívesen. Leginkább olyankor volt ilyen eset, amikor kukkoláson értek... viszont megtanultam elvegyülni a többiek között. Kerültem a lányok társaságát, mert tudtam, hogy nagy bajt hoznék a fejemre, de egy idő után mindig megbékéltek.
Kissé elkapnak az indulatok és egy elég szép kis agymenést hozok össze neki. Nem akarom megbántani, de egyszerűen nem tudom felfogni, miért nem eszik a suliban. Ott legalább kicsit könnyebb lenne a helyzete...
- Nem akarlak megbántani, ne érts félre! - mentegetőzöm. - Egyszerűen csak nem tudom megérteni a helyzeted... bár ez lehet azért is, mert én mindent megkaptam a szüleimtől és nem ismerem a nélkülözést.

Amíg meséltem ezt-azt, néha ránéztem. Annak ellenére, hogy eddig úgy tűnt, nem érdeklik a női testek, most épp a ellenkezőjét bizonyította. Lehet, nem vette észre, hogy észrevettem tekintete irányát. De nem tettem semmit. Világossá vált, hogy nem fog hozzám érni, ha csak rajta múlik sem. De nem értettem, hogy akkor miért bámult. Igen, az is átfutott az agyamon, hogy tiszteletben tart és nem akar kihasználni egy elvert, összetört, részeg és begyógyszerezett lányt, de...ez valahogy nem tűnt reálisnak. Sosem találkoztam még olyan férfival, aki testileg ennyire közel kerülve hozzám, miközben kábult állapotban voltam, nem vitt szobára. Nem volt rossz érzés, csak furcsa volt. Mármint az, hogy nem fordította előnyére a helyzetet.
- Az Ilvermorny az amerikai Roxfort – válaszoltam kérdésére és kedvesen rámosolyogtam. Kicsit meglepett, hogy nem hallott róla, hiszen varázsló, de hát papíron én is az vagyok, aztán lószart se tudok. – Oda voltam bezárva öt évig. Vagy hat... – nem tudtam, hogy azt a féléves tortúrát bele kell-e számolnom, ami talán örökre tönkretette a lelkemet és elmémet, de most még ezen gondolkodni is képtelen voltam.
- Eric, nem szoktam éhes lenni – válaszoltam már kicsit erőteljesebben, mert kezdett frusztrálni, hogy nem ért egy egyszerű dolgot. Azt viszont hozzátettem ezúttal, hogy miért nem vagyok nagyrészt soha éhes: - Általában inni szoktam, nem enni – ezúttal tényleg kicsúszott belőlem ez a dolog, bár nem hatott meg annyira, mint ahogyan józanul történt volna, mégis nagyot nyeltem utána. Igyekeztem is gyorsan tovább terelni a témát, ő pedig adta alám a lovat.
- Te kukkoltál? – elkerekedett szemeim ismét az arca felé néztek, majd nevetni kezdtem. – Ilyen külsővel? Mégis miért kukkoltál? Miért nem csábítottál el egy tyúkot, aztán nézhetted volna, amíg akarod? Vagy megtetted, csak nem volt elég? – áradtak belőlem a kérdések, mert ezt meg én nem értettem. Az viszont már kezdett egyre világosabb lenni így, hogy miért nem nyúlt hozzám még és miért bámult mégis. – Miért kukkoltál? – már nem nevettem, inkább csak a meglepettség uralta az arcomat. – Miért kerülöd a lányokat? Aludjak kint a kanapén? – na jó, nem hagyhattam ki, nevettem is utána kicsit. Ez a fiú nem normális. Fogadok, hogy olvadtak tőle a lányok. Csak töketlen. Vagy fogalmam sincs, de ez nagyon vicces fejlemény volt.
- Gazdag a családod? – az egyszerű lakásból nem ezt szűrtem le, de fene tudja. Lehet, hogy csak egy ügyes középosztálybeli társaság. – Sosem nélkülöztél olyat, amit a szüleid nem adhattak meg? – ezzel rengeteg dolgora céloztam, választhatott. Rengeteg dolgot tudnék én is elsorolni, amit megkaphattam volna a szüleimtől, ha lettek volna igaziak, de olyat is tudnék mondani, amit az Öregtől kaptam meg és talán egy családban felnövő gyerekként sem kaptam volna meg. Anyagi dolgok sohasem hiányoztak. Az utcán voltam a legboldogabb. És valószínűleg sosem fogok már olyasmit érezni, mint akkor...

Csendben hallgatom a lányt, közben alaposan megnézem magamnak, hátha láthatok egy kis "pluszt". Néha persze elveszem a tekintetem és rendesen figyelek rá, de azért hajt a kíváncsiság...
- Jó-jó nem piszkállak többet a kajatémával - mondom, amikor már úgy érzem, hogy kicsit erőteljesebben mondja, hogy nem szokott éhes lenni.
Végül jön a téma, ami eléggé kínos a számomra. Eléggé meglep, hogy nem hallott a roxforti kukkolóról... hisz elég hírhedt voltam. Volt néhány egész jó húzásom, ráadásul egyszer még Dumbledore is elbeszélgetett velem.
- Mi van a külsőmmel? - kérdezem kíváncsian. - Szerintem eléggé átlagos vagyok, nincs bennem semmi különös. A csábítás meg nem igazán megy. Egész jól elvagyok a lányokkal, de nem tudom őket kellően kezelni. Gyakran van az, hogy úgymond megijedek. A csajozásnál általában kétségek gyötörnek. Mi van akkor, ha a lány csak barátként tekint rám? Eléggé hülyén érezném magam. Ráadásul félek, hogy elveszíthetek egy barátot.
Ezután megpróbálom neki elmagyarázni a kukkolás valódi okát. Nem tudom mennyire fogok sikerrel járni, de azért megpróbálom.
- Leginkább azért kukkoltam, mert kíváncsi vagyok. Ráadásul tetszenek a csajok. Miért ne néznék meg egy öltözködést, ha már úgy hozza a helyzet? Mivel nincs barátnőm, nem sűrűn tehetem meg, hogy gyönyörködjek például a mellekben. Viszont, ha úgy hozza a helyzet, akkor miért ne bámészkodnék? Az alvás pedig... nyugodtan maradhatsz. Egyáltalán nem zavarsz és nem is kellemetlen, hogy itt vagy. Leginkább csak azt tudnám mondani, hogy szokatlan. Ja igen, nem szoktam kerülni a lányok, csak ha már lebuktam, hogy rosszat csináltam. Olyankor gyakori, hogy hozzám vágják az első dolgot, ami a kezük közé kerül. Mondjuk volt már olyan is, hogy valaki pofon vágott, pedig őt nem is nagyon láttam. Túl korán vett észre...
Nem sűrűn esik meg, hogy ennyire sokat elárulok magamról, de a többség általában nem szokta ezeket megkérdezni. A család témánál kissé elmosolyodom.
- Nos, ami azt illeti, egész jó módú a családom. Az apám a Minisztériumban dolgozik, az anyukám pedig herbalista. Ráadásul a Dragneel vérvonal eléggé ősi és nemes. Mindent megkaptam amire szükségem volt, bár azt is figyelembe kell venni, hogy soha sem voltak extra kívánságaim. Szerető családban nőttem fel, ráadásul nem vagyok nagyra vágyó. Szóval főleg olyan dolgokat kértem, amit meg tudtak adni. Nem tudom, hogy volt-e valami amit nélkülöznöm kellett volna. Ilyenre nem emlékszem. Mire gondolsz egyébként?
A kérdésem után már berekesztem a szóáradatot, hisz annyi mindent mondtam már. Ha szeretne újabb kérdéseket feltenni, akkor majd készséggel válaszolok.

Nem értette, mire gondoltam kérdéseim mögött. Pedig elég egyszerű volt a dolog. Nem is bírtam ki kisebb nevetések nélkül, bár ezek a nevetések sokkal inkáb hitetlenek és meglepettek voltak, mintsem vidámak vagy boldogok. Ritkán érzem az utóbbiakat.
- Hogyhogy mi van a külsőddel? Kviddicseztél, nem? Sosem láttál még férfitestet az öltözőben? Szerinted egy átlagos pasi így néz ki? – böktem felé és ismét végigvittem rajta a tekintetem. Ez a srác nagyon el van tévelyedve. – Vagy itt a varázslók között minden pasi így néz ki? Ha hamarabb szólsz, nem válogatok ennyit – most már vigyorogtam, és lehet, hogy kicsit szórakoztató is volt ez a beszélgetés a sok hüledezés mellett.
Aztán csak hallgattam, nem vágtam közbe többet. Majd a végén jön a fejmosás. De olyanokat mondott, amit egy ilyesféle helyes pasitól igazán nem várna az ember lánya, így csak nem bírtam ki félbeszakítás nélkül.
- Mi a fene bajod van, Eric? Mi az istentől ijedsz meg? Csak lányok vagyunk, nem sárkányok – na jó, ezt én sem gondoltam komolyan. – Vagyis hát nem sokan – javítottam ki az előző mondatomat, mert még a végén azt találja gondolni, hogy nem tudom, mit beszélek. – Mi van akkor, ha a lány csak barátként tekint rád? Mi van akkor? Az van, kedves, hogy tovább mész a következőhöz. Nehogy már ilyen érveid legyenek... Növessz golyókat és szedd össze magad, ha nem akarsz egyedül lenni! És ne lányokkal barátkozz, annak soha nincs jó vége, bármit is csinálsz! – végig a szemébe néztem és nagyon belelendültem a monológba. Talán túlságosan is lecsesztem olyasmiért, amihez nem értek. Én egyszer féltem odamenni egy férfihoz, hogy szeretnék valamit. Aztán soha többé nem féltem. Egy férfi sem tudott volna olyan fájdalmat okozni, mint az az egy. Utána nem volt már vesztenivalóm.
Meglepően belement a részletekbe, amikor az érzéseiről beszélt.
- Ha tetszenek a csajok, miért nem mész közelebb hozzájuk, hogy ne a tudtuk nélkül kelljen lesned őket? – egyszerűen nem bírtam felfogni, miért viselkedik így. – Barátnő nem kell. Legalábbis csak a legvégén. Először kísérletezz, tudd meg, mit akarsz. És ne kukkolással! Engem is kukkoltál, amíg öltöztem? – vigyorodtam el. Nem haragudtam volna rá ezért, csakis azért, mert ennyire nem tudja, mit kell csinálnia. Mikor már felnőtt férfi... – Akkor te még sosem voltál lánnyal? – muszáj volt feltennem ezt a kérdést, borzasztóan felháborítónak találtam, hogy ez a fiú sosem találkozott még olyan lánnyal, aki nem hajigálta meg valamivel, vagy olyannal, aki segített volna megértenie, mit érez. És hát furdalt is a kíváncsiság. A környezetemben sosem volt még olyan férfi, aki nem vitt volna el azonnal, ha nem lett volna velem már valaki. Tény, hogy az én környezetem mindig késdobáló közeg volt.
Szó nélkül hallgattam a családjáról szóló mesét. Nem mondom, hogy irigyeltem, de volt bennem egy szikrányi rossz érzés, talán hiány, vágy, kíváncsiság, hogy milyen lehet, ha szeretik az embert. És bár néhány évig én is megkaptam azt a törődést, biztos voltam benne, hogy nem lesz már benne részem, nekem ennyi jutott, semmi több. Nem is kívántam mást, csak újra érezni azt, amit akkor az utcán. De tudtam, hogy ez nem lehetséges. Sosem fogom már Őt látni...
- Micsoda? – kérdeztem vissza, amikor arra lettem figyelmes, hogy kérdést intézett felém. Annyira belemerültem a gondolataimba és emlékeimbe, hogy nem is figyeltem a mondandója végét, csak a kérdésre kaptam fel a fejem. – Ne haragudj, csak...elálmosodtam – mondtam halkan. – Biztosan a fájdalomcsillapító. De legalább hat – mosolyogtam, aztán újra hanyatt fordultam. Ezzel a lendülettel ki is oldódott a talár összekötözött két ujja a derekamon és kicsit lejjebb csusszant a mellkasomon, épp csak nem látszott minden. Hirtelen nagyot nyeltem és ránéztem. Fogalmam sincs, hogy miért, azt hiszem, zavaromban. – Öhm... Visszakötöm, ne kukkolj! – mondtam zavart mosollyal, és speciális női képességeimmel hanyatt fekve próbáltam újra visszakötni a lecsúszott textilt. Hát eltartott egy ideig...

Csendben hallgatom, amit Cat a testemről mond és közben halvány pír önti el az arcom. Nem igazán vagyok hozzászokva, hogy bárki is ilyesmit mondjon rólam, de azért jól esik.
- Ami azt illeti, nem igazán figyeltem a többieket, jobb szeretem a lányokat bámulni - jegyzem meg. - Szóval jól nézek ki?
A kérdésem után egy mosoly kúszik az arcomra. Kíváncsi vagyok, nyíltan kimondja-e, vagy esetleg mellé beszél. Majd ezután olyan fejmosást kapok, hogy csak na. Eléggé elakad a szavam, nem is nagyon tudom hol kezdjem a válaszomat.
- Hát erre nem tudom mit mondjak... - kezdek bele a válaszomba, majd lassacskán sikerül összeszedni a gondolataimat. - Amikor egy lány társaságában vagyok, valahogy leblokkolok. Érezted már azt, hogy meg akarsz csinálni valamit, de amikor cselekedni kellene, akkor valahogy nem jön össze? Nos én általában így vagyok a lányokkal... Párszor elhatároztam, hogy bepróbálkozok az aktuális kiszemeltnél, de általában mindig csak bénáztam valamit. Mondjuk amióta végeztem a Roxfortban, nem igazán volt alkalmam a kukkolásra.
Ezután picit rá terelődik a beszélgetés témája. A kérdésére halványan elmosolyodom, majd megrázom a fejem.
- Nem, nem kukkoltalak - válaszolom őszintén. - Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, hisz már így is van elég bajod. Ráadásul, nem hiszem, hogy akkor itt beszélgetnénk az ágyban. Ha lebukok, akkor biztos balhéztál volna te is és nem akarnál itt maradni. Szóval most jól viselkedtem. A másik kérdésedre pedig azt kell mondjam, hogy nem. Sohasem voltam még lánnyal - mondom, majd elhallgatok.
Nem tudom ez mennyire nagy gond, de sajnos még egyszer sem sikerült kapcsolatot kialakítanom. Ráadásul most, hogy Átoktörőnek tanulok, nagyon ritkán találkozom bárkivel is, így jelenleg mondhatni remete életet élek.
- Úgy értem, mire gondolsz, amit esetleg nélkülöznöm kellett volna a gyermekkoromból. Viszont, ha álmos vagy, akkor lassan lefeküdhetünk!
Ha szeretne aludni, akkor tényleg abba hagyom a beszélgetést és átfordulok a hasamra. Majd a hátára fordul, amitől kissé lentebb csúszik a talár. A reflexeim azonnal beindulnak és oda figyelek, de sajnos nem villant. Azonban nem csüggedek. Szavaira elmosolyodom és kissé pimaszul válaszolok.
- Most mondtad, hogy legyek tökösebb! Szóval nem fogok elfordulni, de ha szeretnéd, akkor szívesen segítek.
Ezután pedig megfogadom a tanácsát és ha nem kér segítséget, akkor figyelem, ahogy a ruhával foglalkozik.

Ez a fiú nagyon ritkán kaphatott bókokat, ha ennyire meglepte, amiket mondtam. Fura. Nagyon fura. Tényleg nem értem...
- Viccelsz? – néztem elkerekedett szemekkel. – Mit gondolsz, mellettem feküdnél, ha nem így gondolnám? – nem szoktam köntörfalazni, ami a szívemen, az a számon. Főleg mert ilyen kis szerencsétlen. Nem is értem, mért nem állnak vele szóba a lányok. Ha nem azzal lennének elfoglalva, hogy álszentséggel takargassák az amúgy is szinte meztelen tagjaikat, amiket a pasik arcába nyomnak, akkor valószínűleg szóba állt volna már vele valamelyik áldozata. De nyilván nem ez történt, mert olyan rohadt fontos dolgokkal vannak elfoglalva ezek az elkényeztetett kis cafkák, hogy nem látnak messzebb az orruktól. Naná, hogy nem állok le velük cseverészni. Amúgy sem szoktam gyakran senkivel sem.
- Hagyd már ezt a kukkolást... Inkább bénázz addig, amíg már nem fogsz. És akkor pofonok és az arcodba repülő tárgyak nélkül nézheted majd valamelyik tyúkot. Nehogy azt gondold, hogy olyan sok kell nekik, hogy levessék a bugyijukat... – hát igen, nyilvánvalóan nem vagyok oda csöcsös kortársaimért. Szinte soha életemben nem is beszéltem lánnyal, és ez aligha fog változni. És igen, tisztában vagyok vele, hogy semmiben sem különbözök tőlük ilyen téren, igen, mégis ítélkezem.
Azt mondta, nem kukkolt engem. Aztán fene tudja, de igazából el akartam neki hinni. Nem is volt lényeges, az sem zavart volna, ha kukkol. Miért zavart volna, én nő vagyok, elég szép darab, ő férfi és róla is elmondható ugyanez. Naná, én is kukkoltam volna őt, sőt meg is tettem, miközben itt mutogatta a szép szál testét. Elnevettem magam, amikor azt mondta, hiszti lett volna, ha rájövök.
- Gondolod? – vigyorogtam, ezúttal őszinte vidámsággal. – És ha nem feltételezted volna, hogy balhézom, akkor kukkoltál volna? – kíváncsiskodtam. Mondanám, hogy elhűltem a meglepettségtől, hogy még nem volt lánnyal, de az elmúlt fél órában elhangzottak alapján ez számomra sem volt kérdéses. Amolyan költői kérdésnek is elment, amit feltettem neki. De kicsit talán zavarba is jött tőle, mert nem igazán folytatta a mondandóját. - És meddig terveztél várni az egészséges szexuális életre? - bevallom, huncutkodtam. Pimaszul mosolyogtam a kérdés közben. Ha normális pasi akar lenni vagy maradni, akkor meg kell tanulnia, hogy a szex nem bűn és a jó szex akár a hosszú élet titka is lehetne. Bár tény, hogy önmagában ez az egy összetevő nem sokat ér. Én már csak tudom...
- Nem tudom, szabadság, szerelem... – soroltam, ami először eszembe jutott. Valahol a nevelését is jól elronthatták, ha ilyen szende bika lett. – Szerintem aludjunk – bólintottam mosolyogva, ha már nem ígért túl sokat az éjszaka. Nem is kívántam volna ennyire, ha nem vagyok még mindig alkohol és gyógyszer hatása alatt, és valójában nem is bírtam volna egy menetet kificamodott bokával, zúzódásokkal, sőt nem is éreztem magamat túl kívánatosnak így bekékült arccsonttal és felszakadt ajkakkal. Bár mondjuk ennek is meg lehetett a varázsa.
Aztán megtörtént az kis ártatlan baleset a talárral. Bár nem számítottam erre, a reakciója nem lepett meg. Nyilván nem tartotta a szemkontaktust, de ez nem zavart. Hadd nézelődjön szegényem, ha már más nem jutott még neki. Válaszával viszont meglepetést okozott. Na Cat? Dönts! Tapizzon vagy ne tapizzon? Az előbb még arról volt szó, hogy alszunk, nem? Most meg mindjárt rajtad van. Mert hogy túl sokat forgolódni nem tudok, az teljesen biztos. Sajog a lábam és a talár sem fog sokáig a helyén maradni, ha nem tartom meg, de akkor mivel támaszkodom?
- Jól van, tökös. Kösd meg nekem – válaszoltam kihívó mosollyal, majd felé fordultam, hogy hátra tudjon nyúlni. Ehhez pedig át kell ölelnie. Na lássuk, Dragneel, mit tanultál eddig?

Jól esik a bók, amit Cat-től kapok és ezt biztos látja az arcomon is. Ezután kapok még némi bölcsességet, amit alaposan meg is jegyzek magamnak. Hagyjam a kukkolást és legyek a tettek embere... Könnyű mondani, de úgy is tenni, az már megint más tészta.
- Ami azt illeti, nem azért nem lestelek meg, mert a balhétól félek - jegyzem meg. - Inkább azért nem, mert szerintem volt ma elég bajod, nem kell még egy idióta is a nyakadra. Viszont, ha csak egy szimpla megvendégelésről lenne szó... háát akkor biztos, hogy csorgattam volna a nyálam.
Ezután feltesz egy meglehetősen kényes kérdést, amire jó darabig csak hallgatással válaszolok. Még, hogy várni... Régóta szeretném, ha lenne valakim, de valahogy mindig elszúrom a dolgokat. Még az is meglehet, hogy soha nem is lesz senkim. Egy remete leszek...
- Nem szívesen várok - szólalok meg. - Már nagyon régóta vágyom, hogy megtaláljam a szerelmet. Viszont mindig elvágom magam a csajoknál, szóval lehet, hogy az életem végéig várhatok.
Ezt követően elhallgatok és csak bámulok ki a fejemből. Kezdek elálmosodni, ráadásul eléggé fárasztó napom volt ma is. Viszont ahogy lecsúszik Cat-ről a ruha, azonnal megélénkülök.
Persze azonnal felajánlom a segítségemet, bár kissé tartok a válaszától. Azonban Cat elfogadja a "segítő jobbomat", így hozzá is látok. A "tökös" megnevezést elengedem a fülem mellett, sőt, nem is igazán mondok semmit. Egyszerűen csak magamhoz ölelem, majd összekötözöm a talár ujjait. Ezután viszont nem engedem el, a vállára hajtom a fejem, majd mélyet szippantva belélegzem az illatát.
- Akkor hát, jó éjszakát! - suttogom a fülébe, majd egy puszit nyomok az arcára.
Ezután fáradtan ledőlök az én térfelemen, összekulcsolom a kezemet a tarkóm mögött és elkezdem bámulni a plafont. Van pár dolog, amit még át kell gondolnom...

Mosolyt csalt az arcomra, hogy egy kis örömöt okoztam neki. Kedves fiú volt. Kedves volt hozzám. Ezt szavakkal is bizonytotta, amikor megmagyarázta, miért nem kukkolt engem. Kicsit talán el is pirultam, amikor meg ő bókolt nekem.
- És megvendégeltél volna, ha nem szorulok rá? – kíváncsiskodtam. – Vagy ugyanúgy töketlenkedtél volna, mint mindig, és a nyálcsorgatásnak esélye sem lett volna megtörténni? – vigyorogtam rá. Kicsit olyan késztetésem volt, hogy szúrkálnom kell, ahol tudom, persze csak gyengéden, de azért nem bírtam ki, hogy ne csapjam le a labdáit. Tényleg olyan kis elveszett volt, de nem bírtam felfogni, hogy miért. Hiszen midene megvolt hozzá, hogy ötcsillagos pasi legyen...
Láttam, hogy kellemetlenül érintette a kérdésem, bár szerintem mindegyik kicsit. Nyilván nem vártam, hogy boldogan közölje, élvezi az agglegény életmódot. Nem is válaszolt azonnal, de aztán csak meg tudott szólalni.
- Ezzel a hozzáállással biztos – válaszolom határozottan. -  Egyszerű a megoldás, ne vágd el magad! Addig próbálkozz, amíg kiderül, mivel tudod megtartani őket. És ne légy ilyen tutyimutyi meg ne viselkedj abnormálisan. Nem hiszem, hogy a legtöbb csajnak sikerülne kivetnivalót találnia a mostani viselkedésedben. Pedig itt vagyok melletted és csaj vagyok. Legalábbis remélem – vigyorodtam el a végére. Egyértelmű volt számomra is, hogy nem tud önmaga lenni, zavarban van vagy fene tudja. De könyörgöm! Eric! Miért?!
Arra viszont nem számítottam, hogy tényleg meg fogja kötni a ruhát rajtam. Odaölelt istenien izmos mellkasához és hátranyúlt a talár ujjaihoz. Behúnytam a szemem, amíg babrált a lapockáim közt. Egy pillanatra nyugalmat éreztem. Melegséget és talán egy szikrányi biztonságot is. Legalábbis az esti események után, amik ide juttattak... És tudjátok mit? Nem igazán bántam... És befejezte a kötögetést, de nem engedett el. Bennem volt az inger, hogy átöleljem, aztán ajkai hozzáértek meleg arcbőrömhöz, és mikor már emeltem volna a kezeimet, elengedett és visszafeküdt a saját helyére. Furcsa érzés volt. Lehet, hogy csak kezdett kimenni a szervezetemből a kábító szerek hatása, de azt éreztem, hogy öleltem volna még. Semmi mást nem akartam tőle, csak hogy öleljen és ölelhessem. Ez volt az a dolog, ami eszméletlenül hiányzott évek óta. Az ölelés.
- Jó éjszakát – suttogtam kicsit csalódott hangon, de azért megtűztem egy mosollyal. Figyeltem, ahogy hanyatt fekszik, de még nem csukta be a szemét. Néztem egy rövid ideig, aztán nem hagyott nyugodni az a vágyakozás bennem. Feltámaszkodtam a karomra, és ügyetlenül, de közel másztam hozz és mellkasára hajtottam a fejemet. Hallottam a szívverését, gyorsan dobogott. Ha nem tetszik neki, úgyis szólsz, de...remélem, nem szólsz, Eric...

Kezd egyre kellemesebb lenni a hangulat közöttünk. Azt hiszem kezdünk feloldódni, ellazulni. A kérdésére mosolyogva válaszolok:
- Kétlem, hogy eljöttél volna, de egyébként más körülmények között is elhívtalak volna. - mondom, majd újra megkapom a tanácsait, amiket lassan tényleg megjegyzek.
Majd hamarosan megkötöm rajta a ruhát. Nagyon jó érzés magamhoz ölelni, de legszívesebben mást is csinálnék. Viszont nem akarom kihasználni, hogy sebezhető. Így hát megint töketlen leszek és ágyba bújom, miután végzek. Amikor jó éjszakát kíván, hallom a hangjában, hogy csalódott bennem.
~ Már megint elszúrtam... csodás! ~
Kavarognak a gondolatok az agyamban. Számos dolog van, amit szívesen megvitatnék magamban, de Cat hamarosan megmozdul. Érzem, ahogy hozzám búj, mire hezitálok picit. Végül egy mosollyal az arcomon oda fordulok hozzá és megsimogatom az arcát.
- Szeretnél még beszélgetni? - kérdezem, majd kicsit bénázva egy puszit nyomok az ajkaira. - Azt hiszem mégsem vagyok annyira fáradt...
Ezután újabb puszi következik, amit egy kisebb csók is követ. Már nagyon kíváncsi vagyok mi fog ebből összejönni.

Jól esett minden egyes mosolya, mert képes voltam én is mosollyal válaszolni rá. És ez nagyon ritka volt sajnos az én életemben...
- Nem mentem volna el veled sehova sem – kicsit el is nevettem magam, hiszen itt áradozok róla, aztán meg egy ilyet közlök a szemébe. – De ha emlékszel a legutóbbi találkozásunkra, ez leszűrhető volt szerintem. De tudod...nem szoktam olyanokon gondolkodni, hogy jól érezném-e magam egy férfival. Legalábbis nem csak szexuálisan... Azon szoktam gondolkodni, csak nem érek vele sokat – nevettem halkan. – Most is csak azért vagyok itt veled, mert rákényszerültem. De annyira azért nem bánom – mosolyogtam rá ismét. Remélem, vette az adást. Fura lány vagyok, tudom. Az életemmel illusztrálni lehetne a paradoxont a szótárban. És talán azért, mert nem hazudok. Ami a szívemen, az a számon. Néha kicsit tényleg ferdítek a dolgokon, de ezt nem lehetne hazugságnak nevezni, hiszen amikor nem vagyok józan, más a valóságom (hála istennek), és hiszek abban, amit mondok. Tehát nem hazudok. Még akkor sem, ha józanul teljesen másképp gondolok valamit...
Féltem, hogy Eric sem ért meg. Senki sem ért meg. Két ember volt az életemben, aki megértett, az egyiket azóta is gyászolom, a másikat azóta is gyűlölöm tiszta szívemből. Valójában nem is akartam, hogy bárki valaha is megértsen még egyszer, mert az eddigiek is csak fájdalmat okoztak. De vágytam rá... Mindennél jobban.
Amikor odafeküdtem a mellkasára, teljesen megnyugodtam. Bár tudtam, hogy ez a nyugalom csak ámítás megint. Csak ideig-óráig tart. Mégis annyira jó érzés volt, hogy szinte már bűntudatom volt miatta. Amikor hozzáért az arcomhoz, lehúnytam szemeimet és csak élveztem, ahogy felmelegszik az arcom. Kezd visszatérni a normális testhőmérsékletem.
- Igen – suttogtam. Ez is évszázadonként egyszer történt meg, hogy beszégletni szerettem volna. Azt azonban nem tudtam, hogy miről, és bevallom, nem is nagyon gondolkoztam rajta, egyszerűen csak...jó érzés volt itt és most lenni. Minden másról megfeledkeztem. Hát még amikor ajkai az enyémekhez értek...
Végigfutott rajtam a libabőr, amikor megcsókolt. Éreztem, ahogy felforrósodtak az ajkaim, mert az övéi egyre hidegebbnek tűntek. Felgyorsult a lélegzetem, a pulzusom, és eltűntek a gondolataim. A fejem mellett volt az egyik kezem a mellkasán, ha lett volna rajta póló, azt szorítottam volna, de így azt hiszem, kicsit belenyomtam ujjaimat a bőrébe. Még többre vágytam, azt akartam, hogy sose hagyja abba. És ez adta a felismerést, hogy még nem vagyok teljesen józan. Ha az lennék, nem éreztem volna így. Nem volt tiszta a fejem, fene tudja, hogy a nyugtatótól vagy a valószínűleg kialakulóban lévő őrültségemtől, de biztos voltam benne, hogy ezt józanul nem engedtem volna meg magamnak. Nem is beszélgettem volna vele mellette fekve. De sajnos nem is voltam teljesen elborult, mert az immár hevessé alakult csókolózást képes voltam úgy félbeszakítani, mintha valami halálos ijedtség járt volna át hirtelen.
- Nem akarom – néztem rá riadtan, lihegve. – Eric, én... – könnyek gyűltek a szemembe, zavaromban a torkom reszeltem. – Nem szabad velem lenned. Én...nem lehetek senkivel sem. Főleg nem veled. Te...te jó ember vagy. Én nem! Én...én veszélyes vagyok. És beteg. Teher. Te ennél sokkal normálisabb első éjszakát érdemelsz és egyáltalán... – dadogtam összevissza zavartan és kétségbeesetten, majd hátat fordítottam neki, és a takarót az arcomhoz szorítva próbáltam visszafojtani a sírógörcsöt és pánikot, ami rám tört. A tökéletes nyugalomból egyik pillanatról a másikra akkora örvény támadt bennem, hogy minden tenger megirigyelné. Az elmém kétségbeesetten kapálózott kifele az alj nélküli mocsárból, amibe süllyedt. És ezt soha senki sem fogja megérteni. Nem lehet. Nem lehet megérteni.

Csendben hallgatom amit mond. Lényegében számítottam minderre, de azért jól esett volna, ha nem mondja meg ennyire nyíltan. Szóval csak azért van itt, mert nem volt más választása... kár.
Majd hamarosan rátérünk a beszélgetésre. Szerencsémre ő is szívesen benne van, így hát oda fordulok hozzá. Ekkor pedig megtörténik az első szájra puszi, amit több is követ, majd egy kisebb csók is. Viszont nincs időm kiélvezni a helyzetet, hisz Cat igencsak megrémül. Nem tudom, hogy ennyire rossz voltam-e, vagy valami más az oka, de ez most nem esik túl jól. A következő pillanatban pedig hebegni kezd össze vissza mindenfélét.
Már éppen próbálnám megnyugtatni, amikor hátat fordít nekem és a takaróba temeti az arcát. Nem igazán értem a helyzetet, de eldöntöm, hogy nem hagyom ennyiben. Úgy néz ki, ő is olyasmi csapdában van, mint én.
- Cat! - szólalok meg, majd gyengéden megérintem a vállát. - Elmagyaráznád miről van szó? - kissé megemelem a hangom, majd ha kell, erővel magam felé fordítom. - Nem fogok meghátrálni, szóval szedd össze a gondolataidat és áruld el miről van szó! Mit értesz azon, hogy beteg vagy és veszélyes? Ráadásul nem is igazán ismersz... én is meglehetősen veszélyes vagyok. Azt meg egyáltalán nem mondanám, hogy teher vagy. Legalábbis számomra biztos nem vagy az.
Ezt követően elhallgatok és várom, hogy összeszedje magát. Jó lenne megérteni mire próbált célozni az imént.

Amikor abbahagytuk a csókolózást és habogni kezdtem, láttam az arcán, hogy kicsit meg is ijedt, nem is értette, miért csinálom, rosszul esett neki, bántotta, biztosan azt hitte, ő csinált valamit rosszul, pedig... Pedig csak rossz lány feküdt mellette az ágyban. Amikor elfordultam és sírni kezdtem, teljesen biztos voltam benne, hogy felkel, kimegy és nem jön vissza a hálóba reggelig. Megérdemeltem volna. És csak emésztett volna tovább, még határozottabban az öngyűlölet, a fájdalom, hogy élnem kell. De nem ez történt. Nem ment el, sőt. Miért nem ment el?? Megszólított és hozzám ért. Összerezzentem, mert váratlanul ért a bőrömhöz képes jóval hidegebb keze a vállamon. A kérdésére esélytelennek láttam válaszolni. Nem tudtam volna, ha akarok sem. Iszonyúan szorult a torkom, a mellkasom, kiszáradt a szám, nem jöttek szavak a nyelvemre. Aztán olyan történt, amit végképp nem vártam. Finoman megrántotta a vállam, hogy a hátamra fordítson. Aztán kissé fölém hajolt, én meg úgy éreztem, mintha egy szűk cellában lennék, amelynek minden fala tükörből van. Eléggé meggyőzően mondta, hogy addig leszünk ebben a helyzetben, amíg nem beszélek. És nem akartam beszélni...
- Eric – nyögtem ki a nevét sírva. De nem „sajnált meg”. Nem engedett el. És én nem akartam tükörbe nézni, nem akartam látni azt, ami vagyok, és főleg nem akartam kimondani, mert ezzel kvázi valósággá vált volna. Legalábbis pontosan ezt éreztem. Nagyon féltem és nagyon egyedül voltam abban a cellában. De éreztem, hogy most nincs menekvés. Kénytelen voltam kinyitni a szám...
- Eric, én beteg vagyok – nyöszörögtem zokogva. – Sárkánykóros vagyok, nem tudok uralkodni rajta, akármikor lángra kaphatok, akármikor megölhetlek – egyre hangosabban beszéltem az indulatoktól, egyre jobban remegett a testem, ahogy elkezdtem kifakadni. – Két éve pánikrohamok törnek rám, ha nem iszom vagy nem veszek be valamit, és innom kell egyfolytában, különben megőrülök, érted??! – már szinte kiabáltam, zokogtam, a könnyeim már rég elérték a párnahuzatot is, és már az arcát is alig láttam. Senkinek nem fakadtam még így ki, és senkinek nem vallottam még be ezeket a dolgokat. De főleg nem magamnak. Így kimondva szánalmasabb volt, mint gondolatban. Nem bírtam elviselni önmagamat, nagyon fájt a mellkasom. Ellöktem magamtól Ericet, és zokogva elkezdtem kimászni az ágyból. Lábra álltam, eflnyögtem a fájdalomtól, és elkezdtem bicegni a szoba ajtaja felé. El akartam innen menni, el akartam tűnni a föld felszínéről, el akartam süllyedni a semmibe és semmivé válni. Nem akartam a közelében lenni többet. Azért, mert azt éreztem, ha csak fele annyira is tart szánalmasnak, mint én magamat, akkor nem fogom tudni elviselni azt az gyűlöletet, amit magam iránt éreztem. Valójában csak a lehetetlent akartam: elmenekülni magam elől.

Tudom hogy nagyon kegyetlen vagyok most, de azt hiszem nincs választásom. Ráadásul ő volt az, aki nem is olyan rég még biztatott, hogy legyek rámenősebb. Éppen ezért sem hagyhatom most csak úgy kibújni a válaszadás alól.
Végül beadja a derekát és elárulja mi az a betegség amit eddig titkolt. Amikor meghallom miről van szó, megkönnyebbülök kissé. Azt hittem, hogy sokkal komolyabb problémáról van szó. Na jó, azért ezt sem lehet elhanyagolni, de én valami teljesen másra számítottam. Az viszont nem tetszik, hogy ezután kikászálódik az ágyból és csak úgy magamra próbál hagyni.
Miközben kimászom az ágyból, elmormolom az ajtózáró varázsigét, mire az összes ajtó becsapódik, majd egy-egy kattanás jelzi, hogy be is záródnak. Kissé szigorúan nézek a lányra, majd hirtelen oda lépek hozzá és magamhoz ölelem. Ezt követően az ölembe veszem, majd visszamegyek vele az ágyba.
- Ezt az éjszakát most már itt töltöd! - parancsolok rá. - Amúgy is van még mit megbeszélnünk. Találkoztam már a sárkánykórral... még nyolc évesen. A szüleimmel Erdélyben voltunk, hogy megnézzük egy sárkánybébi születését. Volt ott egy srác, aki szintén ebben a betegségben szenvedett. Viszont a sárkányok közelsége igencsak jó hatással volt rá. Emlékszel még arra, amikor vízi hullává változtam? Azt a varázslatot pont ennek köszönhetően tanultam meg. Így legközelebb, ha találkozom a sráccal, nyugodtan tudok majd vele beszélgetni. Ráadásul azóta már lehet megtalálta a betegség ellenszerét és akkor tudok rajtad segíteni.
Ekkor tartok egy kis szünetet, majd megölelem. Gyengéden simogatni kezdem a haját, majd beavatom az én titkomba:
- Ott Erdélyben megharapott egy vérfarkas... - mondom kissé szomorkás éllel a hangomban. - Szóval én sem vagyok teljesen százas! Viszont én nem menekültem a piába, inkább keresem a gyógymódot, vagy bármit, amivel esetleg enyhíteni tudom a farkasátkot. Ezért is jelentkeztem Átoktörőnek. Ha tudok, akkor segítek neked is!
Ezután egy hirtelen ötlettől vezérelve beleragadok Cat hajába, magamhoz húzom és megcsókolom. Ezt követően gyengéden lenyomom az ágyra, majd átmászom fölötte és lefekszem a másik oldalán. A kezem végigsimít a hasán, majd megállapodik a mellén.
- Az első éjszakát elnapolhatjuk - szólalok meg. - Majd ha meggyógyultál, akkor még visszatérünk rá. Az esküvőt azért még megbeszélhetjük! - mondom egy hatalmas vigyorral az arcomon. Remélem veszi a lapot és most már láthatom majd mosolyogni is.

Amikor zokogva elindultam az ajtó felé, az hirtelen becsapódott. És a fürdő ajtaja is. És még a kinti ajtó csapódása is hallható volt. Instant pánikoham tört rám, azt hiszem. Legalábbis iszonyúan elkezdtem remegni, lihegni, próbáltam levegő tuán kapkodni, de a torkom teljesen összeszorult, az elmém elborult, és hangosan zokogtam. Ugyanez az ajtócsapódás hallatszott, amikor Brad azt mondta, nem mehetek ki a szobájából, amíg nem tette meg velem, amit arra a napra tervezett. Borzongás járta át a testem, a csapódásokra pedig hirtelen kis szikrák csaptak fel a karjaimon. Hátrafordultam és Ericre néztem. Teljesen biztos voltam benne, hogy meg fog történni, ami akkor. És nem Ericet láttam már, csak egy erőszakos rohadékot, aki tinilányokat ver át és használ kénye-kedvére. A lábam földbe gyökerezett, és ebből a rémálomból csak az ő érintése ébreszt fel.
Képtelen voltam bármit is csinálni, ellenállni, kiáltani. Csak akkor tértem újra magamhoz, amikor már ismét az ágyban feküdtünk, és a fiú már beszélt. Elkezdett a betegségemről beszélni. Az első pár szava még a ködbe veszett, de aztán megsimogatott. A keze nagyon hideg volt, olyannyira, hogy amikor végigsimított a karomon, néhány fokkal lejjebb hűtötte a bőrömet. Elkerekedett szemekkel néztem ismét, mint akkor a kocsmában. Aztán újra végigsimított rajtam, és újra hűtött rajtam egy kicsit. És erre valahogy úgy kapcsolt az agyam, hogy képes voltam meghallani a szavait. Aztán ahogyan beszélt, egyre könnyebben lélegeztem, így egyre kevésbé kapodtam. Furcsa hullámvasút volt ez a néhány másodperc és nem is értettem úgy igazán, hogy mi történik, mit csinál velem. De figyeltem a történetére, hogy sárkánykóros egy barátja, meg a sárkány születése, meg hogy ez jó...
Bólogattam, amikor megkérdezte, emlékszem-e a kocsmabeli csodálatos mutatványára, amitől kitört a frász. Hagyott néhány másodpercet, hogy feldolgozzam, amit hallottam. Csak néztem a szemébe kétségbeesetten, kimerülten. Aztán megölelt. És amíg ölelt, alig érezhetővé csökkent a remegésem. Nagyokat nyeltem ugyan még mindig, de azt hiszem, képes volt lecsitítani a kezdődő pánikrohamomat. És ezt ma már másodjára. Lehet, hogy megtartom...
Elmesélte, hogy ő...hogy ő vérfarkas... Nem tudtam erről sokat, úgy képzeltem el, mint az én betegségemet, csak talán kevésbé veszélyesnek és kiszámíthatónak. A farkasokról sok mindent tudunk. A sárkányokról is talán. De a sárkányként viselkedő emberekről?
Odahúzta a fejemet az arcához és megcsókolt. Nem tudtam viszonozni, mert nem voltam teljesen magamnál, de...nagyon édes volt az ajka. És hideg. Borzasztóan jó hideg. Mintha fájdalomcsökkentő jégkocka lett volna. Aztán fölém mászott, majd újra vissza a helyére. Viccelődni próbált, és aranyos volt, de...én annyira más világon voltam, hogy nem voltam képes erre megfelelően reagálni. Felemeltem az egyik kezemet és rátettem az arcára. Nagyon jó hideg volt. Aztán feltűnt, mit csinálok és hogy nem tudom, mit csinálok, úgyhogy elkaptam onnan a kezem és visszatettem a csípőmre.
- Te vérfarkas vagy? – igen, tudom, kurva későn reagáltam, de most dolgozta fel az agyam ezt az információt. – Te is szenvedsz? – úgy éreztem, valamilyen szinten sorstársra találtam, bár sejtésem sem volt, ő mit érezhet és milyen vérfarkasnak lenni, mikkel kell megküzdeni. – Mi az az átoktörő? Én még sosem láttam sárkányt – mondtam összevissza a gondolataimat, ahogy épp a nyelvemre kerültek. Aztán odabújtam hozzá, fejemet a karjára tettem, arcomat pedig a mellkasába fúrtam, ahogy még oldalra volt fordulva felém. Olyan volt, mint egy kis kuckó. Egy biztonságos, hűvös kis kuckó.

Nem tudom mit csináljak. Azt hittem ezek után minden megváltozik, viszont nem így van. Meglehet, hogy Cat megijedt tőlem. Ezek után nem lepődnék meg, ha fogná magát és csak úgy lelépne. Elvégre a vérfarkasokat nem nézik túl sokba a varázslótársadalomban. Gyakran üldözik őket...
Már majdnem elszomorodom, amikor egy kérdéssel kizökkent a gondolatmenetemből. Csupán csak bólintok, nem mondok semmit. Az újabb kérdésén viszont el kell gondolkodnom egy kicsit.
- Ami azt illeti, nem szenvedek túlzottan. Az az időszak, amikor közeledik a farkassá válás, az nagyon nehéz. Olyankor viszont el szoktam tűnni. Szerencsére számos elhagyatott hely van, így könnyű a dolgom. Annyi, hogy van egy főzet, amivel úgymond észnél lehetek az átváltozáskor, szóval annyira nem vagyok veszélyes...
Ezután hagyom, hogy hozzám bújjon. Amikor már elhelyezkedett, úgy folytatom a mesélést, hogy közben simogatom a haját.
- Az Átoktörő az lényegében egy régész, vagy kincskereső. Pár év alatt megtanulom hogyan kell hatástalanítani a különböző átkokat és mágikus csapdákat. A Gringots jól fizet majd, ráadásul szép helyeken járhatok majd. A sárkányok pedig... meglehetősen félelmetes, de gyönyörű teremtmények. Mondjuk engem annyira nem bírnak, de téged valószínű hogy nem bántanának - mondom, majd ásítok egyet. - Azt hiszem kezdek elálmosodni. Holnapra van valamilyen programod? Elmehetnénk együtt valahova. Ha nem bánod, szeretnék veled lenni, veled tölteni egy kis időt. Mit szólsz hozzá?

Láttam a szemében, hogy összezavartam. De hát ne csodálkozz, amikor az agyam teljesen rosszul működik, te meg itt ajtókat csapkodsz... Képtelen voltam azzal foglalkozni, hogy ő mit érez, képtelen voltam a rezdüléseit figyelni, képtelen voltam mindenre, amihez normális gondolkodás volt szükséges. Csak cseberből vederbe estem, egyik végletes lelkiállapotból a másikba. Akár úgy is mondhatnám, mint egy tűzhely, amelyik a végét járja, és vagy nem süt egyáltalán, vagy szétéget mindent. Na ez egész jó hasonlat volt... És miért voltam képes mégis megnyugodni? Mert az elmúlt fél órában mindent képes volt kezelni. Mindent. Amiről nem is álmodtam volna. Nyugalmat árasztott és azt hiszem...biztonságot. Nem kezelt őrültként. Pedig nyilvánvaló volt, hogy a végét járom. És ennek sajnos tudatában voltam, ami csak rontott rajta.
- Te legalább ki tudod számolni, mikor változol át – mondtam halkan, keservesen. – Én egy időzített bomba vagyok... Neked sem kéne velem lenned. Akármikor bánthatlak – motyogtam rekedt orrhangon a sok sírás után. – Lehet, hogy az a főzet nekem is hatna - valami groteszk mosolyszerűség kúszott az arcomra, de ez inkább annak szólt, hogy úgy mesélt nekem, mintha már rég ismernénk egymást és esélyem sem lenne bántani. Igaz, múltkor sem sikerült, de... Én ezt képtelen vagyok elhinni.
Kellemesen végigfutott rajtam a hideg, amikor átkarolt és simogatni kezdte a fejemet. Annyira kellemes volt, olyan...nyugtató. Be is hunytam a szemeimet, de iszonyúan elkezdtek csípni. Gondolom, a sok sírás és fárdtság volt az oka. Megemeltem a takarót és beledörzsöltem az arcomba. Hátha jobb lesz. Aztán kipróbáltam és láss csodát, jobb lett. Nem fényévekkel, de legalább képes voltam behúnyni. Közben hallgattam az Átoktörőről és sárkányokról szóló történetét. Annak ellenére, hogy mindig is gyűlöltem a betegségemet, az állatok valahogy mindig vonzottam. Volt bennem egy szikrányi kíváncsiság, milyen lenne egy sárkánnyal találkozni. Elképzeltem, hogy egymással farkasszemet nézünk (hahaha), és csak nézzük egymást és próbálunk belelátni egymás lényébe. Gyönyörű, hatalmas, magasztos állatként képzeltem el, ahogy...
És már alábbhagyott a remegés, sőt mit több, megszűnt. Én pedig már nem hallottam az utolsó mondatait, mert hosszú órák óta végre sikerült elaludnom.

Nem igazán tudom hogyan kezeljem a kialakult helyzetet, de ha jól vettem észre, akkor annyit már sikerült elérni, hogy Cat megnyugodjon egy kicsit. A szavai viszont nem igazán nyugtatnak meg, még mindig úgy gondolja, hogy veszélyt jelent rám.
- Majd valamit kitalálok - szólalok meg. - Ne aggódj annyit, meg tudom védeni magam!
Ezután csak fekszem csendben és nézek ki a fejemből. Elég rendesen kavarognak a gondolatok a fejemben, de valahogy semmi értelmes nem jön az ajkaimra. Majd hamarosan meghallom Cat szuszogását.
- Áh, elaludt - mondom mosolyogva. - Jó éjt!
Ezt követően egy csókot nyomok a fejére, majd én is megpróbálok elaludni.

Arra ébredtem, hogy Eric mellkasán fekszem. Majdnem ugyanúgy, ahogyan elaludhattam. Ő mélyeket lálegzett, a bordái fel-le mozogtak a fejemmel együtt. Karom a hasán pihent, jobban mondva a kockái között, igen, feltűnt, amikor sikerült kinyitnom a szemem. Mit vettem még észre? Hogy baromira le volt csúszva rajtam a talár, amit tegnap este kötöttünk rám... Az volt az első dolgom, hogy nyakig felhúztam a textilt. Eric nem ébredt még fel, úgyhogy lassan megpróbáltam kikászálódni az ágyból. Sikerült felnyögnöm jó néhányszor, mert rohadtul fájt az egész testem, de még az arcom is. Sokkal jobban, mint elalvás előtt. Már a morfin sem hatott, és amikor az ember alszik a sérüléseire vagy pihen, utána ötezerszer jobban fájnak, mint amikor megestek. Annyira belenyilallt a bokámba a fájdalom, hogy hirtelen hányingerem is lett. Rosszul voltam, kavargott a gyomrom, na jó, lehet, hogy nem csak a fájdalomtól, hanem rátett még egy lapáttal a kemény másnaposság. Mindenesetre a talárt a mellkasomhoz szorítva kimásztam az ágyból, összeszorítottam a fogaimat, és megpróbáltam a lehető leghalkabban nyögni, amíg kapaszkodva elmásztam a fürdőig.

Becsuktam magam után az ajtót, a WC-kagyló fölé hajoltam, és úgy öt percig adtam ki magamból a „lelkemet”. Az egész arcom könnyes lett, a megerőltetéstől és a fájdalomtól. Eszméletlenül szédültem, két kézzel kapaszkodtam a kagylóba, a talár pedig már rég a földön volt. Percek múlva felegyenesedtem, lehúztam a WC-t és a tükör elé álltam. Megmostam az arcom, de nem segített. Szinte sokkolt a látvány. Bántottak már fizikailag elég sokszor, de az utóbbi pár évben ez volt a legrosszabb, azt hiszem. Az ajkaim teljesen be voltak dagadva, a szemem alatt felrepedt bőr viszonylag szépen behegesedett, csak a monoklit sajnos nem úsztam meg. Arról nem is beszélve, hogy a sok sírástól a szemem is bevérzett úgy rendesen. A bokám hatalmasra dagadt, a szivárvány színeiben pompázva természetesen. Még én magam is elszörnyedtem a látványomtól. Hogy menjek így vissza és egyáltalán ki az utcára... Ráadásul ruhám sincs, ott álltak a földre dobva a fürdőben a szakadt felsőm és a sáros gatyám...

Szerencsére jó alvó vagyok, így észre sem veszem, hogy Cat mikor lép le mellőlem. Arra viszont felébredek, hogy elzsibbadt a karom. Amikor kinyitom a szemem, az az első dolgom, hogy kicsit kényelmesebb pozíciót veszek fel. Ezt követően próbálom kitörölni az álmot és a csipát a szememből. Ahogy körbenézek, látom hogy Cat nincs sehol. Viszont hamarosan meghallom a hangokat a fürdőből.
- Szóval oda bent vagy - szólalok meg halkan.
Pár pillanatig még fekszem az ágyban, utána felülök, majd kikászálódom onnan. Kissé kómásan a ruhás szekrényhez lépdelek, majd csalódottan veszem észre hogy üres. Legszívesebben dünnyögnék egy keveset, de ugye az én hanyagságomból nincs itt ruha... Így hát csettintek egyet, mire pillanatokon belül megjelenik Sluagh.
- Jó reggelt, Dragneel Úrfi! - köszönt a manó, aki szintén mintha még kómás lenne.
- Neked is! - mondom, majd azonnal rátérek a lényegre. - Hozzál nekem ruhát: alsót, zoknit, egy farmer nadrágot és egy világos inget. Siess!
A manó azonnal eltűnik. Amíg vissza nem ér, addig egy kicsit összepakolok a szobában. A munka közben persze eszembe jut, hogy Cat-nek nincs ruhája. Nem is teketóriázom, hívok egy újabb manót.
- Zojja, szükségem lenne a segítségedre! - szólalok meg, majd várok.
Pár pillanatig nem történik semmi, majd hirtelen a házimanó megjelenik az ágyamon. Igencsak bosszúsnak tűnik, úgy néz rám, mint aki ölni készül.
- Na mondjad, mi bajod van?! - kérdezi mérgesen, majd a szemét forgatja.
- Szükségem lenne némi női ruhára... - mondom kicsit zavarba esve. - A lánynak kellene, aki odabent van. Ha lehetne, diszkréten megnézhetnéd, utána hozhatnál a méretében ezt-azt.
A manó lány először csak furcsán néz rám, utána újabb szemforgatás kíséretében leugrik az ágyról, majd eltűnik. Nagyon remélem, hogy nem csinál semmi butaságot, mert szokása rosszul teljesíteni a feladatait. Ezután viszont Sluagh újra feltűnik és leteszi a ruhámat az ágyra. Nem húzom sokáig az időt, megköszönöm és elküldöm. Majd ha szükségem van valamire, akkor visszahívom. Szóval nincs más hátra, gyorsan felöltözöm.
- Meghoztam a ruhákat a lánynak! - szólal meg a hátam mögött Zojja.
Kissé rám ijeszt, ami szintén rossz szokása. Viszont Cat az imént nem kezdett sikongatni, így szinte biztos, hogy diszkrét volt.
- Nagyon szépen köszönöm Zojja! - mondom mosolyogva, mire ő eléggé mogorván rám néz, majd felém bök az ujjával.
- Az eszednél vagy? - kérdezi. - Mit csináltál szegény lánnyal? Meh, tudod mit? Nem is érdekel.
Köpni nyelni nem tudok, annyira meglep a kérdésével, de mivel azon nyomban eltűnik, nem tudom megmagyarázni a helyzetet. Szóval inkább megnézem mit hozott. Egy fekete, csipkés tanga bugyi, egy fekete színű nadrág és egy blúz, vagy micsoda. Nem sok, de több, mint a semmi. Így hát a fürdő ajtóhoz araszolok, majd bekopogtatok.
- Cat, hozattam neked némi ruhát! - szólok be. - Ha kinyitod az ajtót, akkor oda tudom adni. Rendben? Esetleg segítsek valamit?
Azt hiszem megint kezdek izgulni. Nem vagyok hozzászokva, hogy lányok járnak nálam...

Néhány perc tükör előtti szenvedés után megpróbáltam összeszedni magam, hogy legalább a fürdőből kijussak. Csakhogy így nem mehettem ki. Sem ruha nélkül, sem pedig ilyen állapotban. Egyetlen egy fogkefe volt a polcon, nyilván nem használhattam, úgyhogy csak egy kis adag fogkrémet nyomtam az ujjaimra és így próbáltam meg trükközni. Aztán a tekintetem megakadt egy üveg szájvízen is. Hát nem mondom, hogy a felét leöntöttem, de közel voltam hozzá. Aztán fél liter vizet is benyeltem a kagylóba hajolva, majd újra a tükörbe néztem. Jól van, Cat. Baby steps...
A kopogástól majdnem szívrohamot kaptam. Eric volt az. Nem álltam még készen arra, hogy így lásson. Hogy bárki így lásson. Ruhát akart adni, úgyhogy lehajoltam a talárért, és ezzel a lendülettel úgy beszédültem a halántékomba hasító fájdalomtól, hogy beletelt még néhány másodperc álldogálásba, mire az ajtóhoz értem. Egyik kezemmel összefogtam magamon a talárt, és kinyitottam.
- Szia – nyögtem ki az immár ruhában álldogáló fiúra meredve. Enyhén szólva zavarban voltunk mindketten. Magamra néztem hirtelen, hogy valóban rendesen összefogtam-e magamon a talárt. Aztán megláttam a ruhákat a fiú kezében. Egy csipkés tanga volt a kupac tetején. – A bugyit te választottad? – kérdeztem enyhe mosollyal, ami gyorsan el is tűnt, mert a felrepedt ajkam eszméletlenül sajgott. – Köszönöm! – mondtam halkan, átvettem a ruhákat és visszacsuktam az ajtót.
Elkezdtem felöltözni. Rég nem voltak ilyen tiszta és új ruháim. Rég nem volt rajtam a saját méretem. Szinte már zavarban voltam, mintha nem is magamat láttam volna a tükörben. A nadrág alját feltűrtem, amennyire lehetett. A blúzt viszont nem tudtam egyedül felvenni. Nem tudom, ez a fiú honnan szerezte a ruhákat, de nagyon látni akarhatott öltözni, mert a blúz hátul cipzározós volt. Nyilvánvalóan nem tudtam ezt magamtól megoldani, úgyhogy a tükörbe néztem, sóhajtottam egyet és kiléptem az ajtón.
- Tudnál segíteni? – mondtam kissé félénken, zavarban, és hátat fordítottam neki. Valahol a lapockáimnál kezdődött a cipzár, nem a blúz alján. Kis fekete csipkét most nem kapsz, Eric, de segíthetsz abban, hogy szalonképes legyek. – Vissza kell mennem a Roxfortba – motyogtam, amíg a cipzárral bajlódott. Hangomból érezhető volt, hogy semmi kedvem nem volt hozzá, de nem maradhattam itt. Nem akaszkodhattam a nyakába, így is terhére voltam egész éjszaka. – Ne haragudj, hogy rám kellett áldoznod a szabadnapod. Valószínűleg nem fog többet előfordulni.

Nem igazán tudom hogyan adjam oda Cat-nek a ruhát, de miután bekopogok, rövid idő múlva ajtót nyit. Alaposan megbámulom, illetve valamilyen furcsa érzés is magával kerít. Nem igazán tudnám megmagyarázni, hogy mi. Viszont elveszi a neki szánt ruhákat, így lassan újra magára zárja az ajtót. Előtte kérdez valamit, amitől kissé elpirulok.
- Ami azt illeti, megkértem egy manót, hogy segítsen. Zojja volt olyan kedves és beszerzett mindent, amire szükséged lehet. - válaszolom neki.
Ezután még megköszöni, majd újra magára zárja az ajtót. Elmosolyodom, majd míg a fürdőben van, leülök az ágyra és várakozom. Kissé még mindig zavarban vagyok, de azért kezdek már helyre rázódni. Azt a fura érzést viszont még mindig érzem. Vajon mi lehet? Azt hiszem boldog vagyok, vagy valami olyasmi.
Majd újra nyílik a fürdőszoba ajtaja. Azonnal felállok és oda sietek. Cat megkér, hogy segítsek neki felhúzni a ruha cipzárját, amit lelkesen próbálok teljesíteni. Miközben szerencsétlenkedek, közli velem hogy vissza kell mennie a suliba. Nem igazán örülök neki, de azt hiszem nem tudok mit tenni ellene.
- Rendben van - válaszolok neki. - Egyáltalán nem voltál a terhemre, örülök, hogy veled tölthettem a szabadidőmet. Remélem a közeljövőben még össze tudunk ütni valami jó kis randit.
Ezután elkísérem az ajtóig. Viszont még mielőtt távozhatna, megölelem. Remélem még összefutunk!