Fáj a fejem, mint állat. Hosszú napom volt és így estére valami ritka irritált lettem. Már vacsorázni sem nagyon tudtam, nem bírtam a zajt, a csomó embert körülöttem, meg úgy általában azt, hogy egyszerűen már megint nincs nyugalmam. A már megint része ott érdekes a dolognak, hogy általában pont én vagyok az, akinek nem gyerebe a hosszútávú nyugalom. Próbálok egyenletesen lélegezni, miközben sétálgatok a birtokon. Nem állítom, hogy nem lenne más dolgom, mondjuk tanulni, mint minden normális diáknak, de hogy a fenébe tudnék bármire koncentrálni, mikor úgy hasogat a fejem, hogy tömegpusztító fegyvert lehetne csinálni a fájdalmamból? Nyilván szokás szerint feladtam a dolgot, az utóbbi időben nem aggódom azért, hogy mi lesz, ha rettenet retek eredményekkel végzem el a Roxfortot. Egy ideig kifejezetten hajtottam, talán még tavaly is, de mostanság egyre inkább el vagyok keseredve és a legtöbb energiám arra megy el, hogy büszkén ellenálljak anyámnak és ne hagyjam, hogy halálfalót csináljon belőlem. Akkor aztán nyakig ülnék a szarban és mitagadás úgy hullámzana, mint a viharos tenger. Úgy ám! Ki sem látnék belőle. Fél óra kitartó csellengés után úgy döntök, ennél jobban már csak akkor lennék, ha itt helyben meghalnék, szóval úgy döntök leülök egy csöppet egy szimpatikus fa tövébe nézni a csillagokat. Romantikus révedezésemből egy szintén sétálgató és elég ismerős alak robbant ki, mint az atombomba Nagasakit. Akurvaistenitneki-gondolom. Most csapjon agyon a villám, meg négy óriás, ha ez itt nem Doris. Úgy állok, mint egy szép nagy rakás koreai szerencsétlenség és hirtelen azt sem tudom merre kellene arccal lennem. Hónapok óta nem láttam Dorist és most valahogy a frászt hozta rám, hogy egyszercsak ennyire mindennapi módon futok bele. Mert hát itt korzózik ő is, na nem mintha lenne más választása, de mondjuk a Kanári szigeteken biztos sokkal faszább idő van, itt meg már amúgy is kezd hűvös lenni. Hiába gondolok ki ormótlan baromságokat nem leszek nyugodtabb, biztos a hajam is kifehéredett a nagy izgalomba, hogy a fejem méginkább a háromnapos vízihulláéra hajazzon. Erőteljesen gondolkodok. Megszólítsam? Ne szólítsam? -D…Do…Doris?!-ezt mind mondom, méhozzá egy levegőre. Jaj, hogy a lapos guta üssön agyon, micsoda bátor férfi vagyok, hogy harmadszorra képes voltam kimondani valami érthetőt és még az is csak neve volt szerencsétlennek!
Pár nap, mindössze ennyit töltöttem a minisztériumnál és elmondtam, hogy csak elvesztem a tiltott rengetegben és végül a nagynéném talált rám. Joy néni egyáltalán nem örült, hogy hazudok és nem mondok el mindent, de az indokaim után végül csak bólintott egyet és elfogadta. Csak el kellett hinnem, amiket mondtam, bár nem örökre... CSak abban a pár napban, míg ott voltam. Nem faggattak, nem kényszerítettek, tudni akarták még, hogy honnan vannak a sebeim. Mit mondhattam volna? Azt mondtam futás közben elestem, mert menekülnöm kellett a farkasok elől. Jött a következő kérdés, hogy miért nem volt nálam pálca, mert elvesztettem valahol és ez így ment, míg meg nem jelent az a pöcs és alá nem íratott velem egy feljelentést. Ott kezdődött el minden problémám, az az ember hozza el majd életem végét. Furcsa volt visszatérni ide, csak egy napja vagyok itt és mindenki engem néz és a sebeimet. Eltüntetni? Dehogy! Büszkén viseltem őket és ezek mindig emlékeztettek arra, hogy mi történt velem a Zabini kúrián. A másik... engem is meglepett, mikor bejelentették, hogy Shane eljegyezte Helenat, ezt sem értette senki, csak mi hárman. Amíg engem az apuka eltávolított és eltüntetett, addig a fiát kényszerítette, hogy jegyezze el Helenat. Hogy sajnálom e Shanet? NEM! Nem tudom sajnálni, egyszerűen hányingerem van attól, ha rágondolok és most is épp sétálok a birtokon, amikor belebotlok egy ismerős arcba. Caliban... Shane óta nem beszéltem vele. - Igen, én vagyok az. - mondom neki egy hamis mosollyal az arcomon, majd megállok vele szemben. Tényleg nem tudom, hogy mikor találkoztam vele utoljára, lövésem sincs, de hát... ha már így alakultak a dolgok. - Jó rég nem találkoztunk. - mondom neki egy halk sóhaj keretében és érdekel... érdekel az ő véleménye, hogy mit gondol a dolgokról, de nem konkrétan kérdezek rá, csak szép puhán. Tudja, hogy mennyire szerelmesek voltunk egymással Shanenel. - Hallottad Shane és Helena eljegyzésének a hírét, hát nem remek hír? - nehéz, nagyon nehéz nem szarkazmussal és utálattal elmondani ezt a mondatot, de hát sikerül, csak sikerül. Figyelem az arcán, figyelem őt... Szobatársak, vajon dicsekedett ezzel az a nagy macsó? Elmondta Calibannak, hogy mi történt velem, hogy miért nem voltam itt egész eddig?
Kezdőlap
