Nem érdemli meg az a fasz, még azt sem, hogy egy pillanatnál tovább rá gondoljak. Hol volt ugyan az elmúlt másfél évben? Hol volt mikor Travers hullája ott feküdt élettelenül a főhadiszállás előcsarnokában? Először mindenki megbámulta, aztán legyintettek egyet és mentek a dolgukra. Azt se tudták, ki volt Travers. Egy jelentéktelen és túlságosan fiatal porszem, aki nem méltó ahhoz, hogy a Nagyúr szolgája legyen. Képes, és kicsináltatja magát az első komolyabb bevetésen. Csak mi tudtuk, hogy ki volt Travers valójában, hogy ki volt, mielőtt a jegyet magára varratta. Két gyermek apja, férj, valamikori jó barátunk és Malfoy még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy elkísérje az utolsó útjára, vagy hogy a hamvasztás után tisztességesen bebasszon velünk. Egyszerűen csak elnyelte a föld. Ha azóta fűbe harapott volna, azt sem vesszük észre. Legalább is én biztosan nem. Talán túlságosan is lefoglalt az Alecto utáni kétségbeesett hajtóvadászat, hogy egyáltalán körülnézzek. Mert persze Lucius mindig ott volt, el sem mozdult, nem járt sehol, mindig ott volt a Nagyúr közelében, de távol tőlünk.
Elég alattomos volt, hogy a tegnapi gyűlésen ott feszengett mellettem, lehet nem is szándékosan, de nem tudom kiverni a fejemből sápadt, kínlódó ábrázatát. Nem aludtam, nem fürödtem, csak kattogott az agyam, megszállottan, próbáltam felsorakoztatni az okokat, hogy miért nem kell érdekeljen, hogy végül a Malfoy kúria tornácán találjam magam, azzal a nem titkolt vággyal, hogy bebocsátást nyerjek.
Nem érint különösebben jól, hogy mindezek ellenére rámmordul és szembe akarja csapni az ajtót, azért szorul be a cipőm az ajtó és az ajtófélfa közé. Meg se nyikkanok, pedig átkozottul fáj. A lábam, nyilván.
- Ezt nevezem szíves vendéglátásnak, Lucius. Te aztán semmit sem változtál – olyan kedélyes a hangom, mintha rég nem látott cimborámra leltem volna rá hosszú évek kutatómunkája után, mintha nem merült volna feledésbe az egész létezése. Ha nem hagyom magam mögött a Carrow házat és vele együtt az egész komfortosan berendezett aranyvérű világot, biztos egész más lenne a helyzet, de nem azért vagyok itt, hogy nosztalgiázgassunk, de hogy pontosan miért, azt én sem tudom. Van valami nyugtalanító az egész lényében. Valami sötét fekete lepel borul köréje, amin képtelen vagyok keresztüllátni. És az átkozott kíváncsiság hajt, vajon mit titkolhat. Mert abban a pillanatban, hogy feladtam Alectot, valamivel kompenzálnom kellett azt a tátongó ürességet.
- Újabban macskát tartasz? Hallom, Cissa lelépett. Csak nem így kompenzálod a hiányát? – eszembe sem jut finomkodni, de nem is azért jöttem, hogy szemétkedjek, csak valahogy így sült el, pedig, Merlinre, én csak tényleg aggódtam, nehogy elkapjon valami szart attól a macskától, de így,
az ábrázatát nézve, már késő: talán már a végső stádiumban lehet.