Valljuk be, Val sosem hitte el igazán, hogy tényleg megtenném. Hogy elszöknék vele, dacára annak, hogy semmi életképes tervet nem tudott feltenni a mérleg serpenyőjére a Roxfort ellenében. És én igenis imádtam a Roxfortot, mert valahogy az emlékek megszépültek és a fejemben egy sokkal menőbb helynek tűnt, hiszen Merlinre, még Val-t és Papa Rayt is képes voltam meggyőzni arról, hogy ez a földi paradicsom, vagy legalábbis valami nagyon hasonló. De abban a pillanatban, hogy betettük ide a lábunkat, és Val nem mulasztott egyetlen pillanatot sem, hogy húzza a száját és mindenbe belekössön és végül már én sem találtam annyira szórakoztatónak, mint korábban. Különösen ezután a nyár után. És persze, hogy azt hitte, hogy kamuzok, mert én is azt hittem, hogy mindezek csak nagy tervek, amiket az ember sohasem valósít meg, de Val feladta az ultimátumot és én, habár késve is, de itt vagyok, és a valószínűleg Roxmortsba vezető alagút bejárata előtt térdepelek. És a fullasztó, nedves mohazszag és a vaksötét ellenére is beljebb csusszanok, pálcámmal bezárva magam mögött a félkarú lovagi páncél mögötti bejáratot. A saját kapkodó lélegzetem és a dörömbölő pulzusomon kívül csak a sötét gondolataimmal vagyok összezárva, hogy mi van, ha ez egy csapda, ha Val nincs is itt, és édesdeden alszik a Griffendél hálókörletben, vagy ha csak simán beomlik az alagút, amíg bent vagyok. De az adrenalin annyira pumpál az ereimben, hogy a szűk alagútban, ahol gyakorlatilag csak térden kúszva tudok rendesen közlekedni, olyan gyorsan kúszok, hogy a vastag farmernadrágon keresztül is felhorzsolódik a térdem. De kizárok mindent, csak kúszok előre. Reménykedve, hogy még az alagútban utolérem, mert utána már bottal üthetném a nyomát. Nem is értem, miért lepődök meg annyira, hogy végül is utolérem, szó szerint beleütközve és az ujjaim a puha lábak, pontosabban a kivillanó bokája köré fonódnak. Meleg, de valamiért nem zihál pedig annyi bagó után nem is tudom, hogy bírja a tüdeje. Ahelyett, hogy az ajkamba harapnék, élesen felsikkantok, aztán valami cifra káromkodással zárom le, amit az utcán tanultam Papa Ray kölykeitől. - Kérlek Val, mondd, hogy te vagy az, mert különben elég kínos lenne, ha valaki más lábát tapogatnám egy sötét alagútban. A pálcám után nyúlok, és korábbi tervemmel ellentétben, miszerint nem nézem meg, mi vesz körül, mégis fényt gyújtok az alagútban. – Mégis hogy a fenébe jutott eszedbe az alagút? Egyáltalán hova vezet? Mennyivel elegánsabb módja lehetett volna a szökésnek, ha például elkötünk egy thesztrált vagy egy kentaurt, vagy ha betörünk az igazgatói szobába és birtokba vesszük a kandallót, vagy szerzünk egy volt nincs szekrényt... De nem, te egy átkozott koszos alagutat választottál, és szeretném tudni, miért.
closer to you
I solemnly swear
I am up to no good
Valerie Ray
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
»
»Hétf. 5 Feb. - 11:27
Lou nem fog eljönni, az akkor már biztos volt, mégis nem tudom, mennyit szobroztam még az alagút bejárata előtt, de az biztos, hogy szerettem volna a végtelenségig nyújtani a dolgot, meg minél előbb túl is akartam lenni rajta. Ne bőgd már el magad. Az egyenruhám a vetetlenül hagyott ágyamban maradt (gyűrve), az utazó ládám meg a szekrény tetején pihent, mert mikor azt mondtam, itt hagyok mindent, azt úgy is értettem, hogy itt hagyok mindent. Még vacsora után elmentem McGalagony irodájához, hogy hagyjak neki egy levelet, amiben megmagyarázok mindent, hogy ne keressenek, mert a nagynénémnél leszek, és hogy köszönöm ezt az öhm... csodás elmúlt másfél hónapot, de egyszerűen... egyszerűen... jó, jó, jó, mindegy is. McGalagony az irodájában volt, az ajtó alatt kiszűrődött a folyosóra a fény, én pedig ettől pánikba estem, a levelet a zsebembe gyűrtem, és tovább slisszoltam a következő lépcsőig, amin lerohantam. Aztán fogalmam sincs, hol kötöttem ki, majd másfél órán át császkáltam összevissza, míg visszaértem a klubhelyiségbe. Ott addigra csend volt, ebben a csendben ültem egy darabig a kialudt kandalló mellett (azt hiszem, először ültem ebben a fotelben, nyilván, mert ez a legjobb hely, szóval MINDIG foglalt volt, meg amúgy is utálok a klubhelyiségben lenni, mert folyton tömeg és fahéjszag van), és a parazsat bámulva, az élet nagy összefüggésein mélyebben elgondolkodva rájöttem, hogy mindegy, hogy teljesen mindegy, hogy hagyok-e McGalagonynak vagy bárkinek levelet, nem búcsúzok el senkitől, amúgy sem értem, minek törtem volna magam, nem hiszem, hogy bárkinek hiányoznék, már ha egyszer feltűnik nekik, hogy nem vagyok meg.
Itt hagyni mindent és nem visszanézni. Igazából baromi egyszerű. Még akkor is egyszerű, ha éppen Lou-t kell itthagyni és nem visszanézni rá. Ugye? Az alagút bejárata előtt valami fának dőlve legalábbis erre jutottam, meg hogy idióta mindenki, aki itt marad egy ilyen helyen (FŐLEG LOU), ahol ILYEN akcentussal beszélnek( FŐLEG LOU), aztán a perc mutató még párszor körbe forgott. De akkor se bőgd el már magad. És ahogy a percmutató még egyszer utoljára körbe forgott, én pedig négykézlábra ereszkedve mászni kezdtem, rájöttem, hogy Papa Ray biztosan élve megnyúz, mikor bekopogok az ajtón, és hogy hazamenni is pontosan annyira értelmetlen, mint itt maradni, és akkor... akkor... jó, végül is nincs itt senki, miért ne bőgnék? Gyűrjem le magam előtt a tíz métereket és nyugodtan sírjak csak. Úgyse hall senki. Úgyse érdekel senkit! Aztán a hangtalan zokogás helyett egy pillanatra valósággal felvisítottam, ahogy valaki a lábamhoz ért. Aztán rájöttem, ki ért a lábamhoz, és észveszejtő lendülettel törölgetni kezdtem az arcomat, miközben magamban azon hálálkodtam, hogy sötét és szűk helyen vagyunk, és tuti nem veszi majd észre, hogy sírtam. - Mert te el tudsz kötni egy thesztrált? - sóhajtottam.
Kezdőlap
