Bárcsak szavakba tudnám önteni, hogy mennyire szeretem, amikor a Nagyúr egy ilyen izgalmas feladathoz oszt be engem. Viszont most ez nem az ő érdeme, hanem az enyém, ugyanis pár nappal ezelőtt nem bírtam ki, hogy ne csináljak egy kis csínyt. Ott sétálgattam az utcán teljesen egyedül és borzasztóan unatkoztam. Ezért nem is volt kérdés, hogy csináljak-e valami őrültséget, amikor az idős házaspár megjelent az utca szürkébe borult végénél. Vicces, mert a varázslatom bekövetkezésekor épp ugyanilyen rémült képet vágtak, mint most, ahogy kikötözve ülnek előttem a halálukra várva. Lassan nézek végig megöregedett testükön. A férfi kezén jól látható a fizikai munka nyoma. Tenyere és ujjbegyei érdesek és apró karcolások fedik őket. Ezek mind arra utalnak, hogy a megélhetésükért valami kétkezű munkát végzett, ami nem lehetett a legkönnyebb. Borzasztó lehet. Miután tekintetemet leemelem róluk, körülnézek az aprócska ház nappaliján, ahová sikeresen betörtünk. Ekkor tűnik fel, hogy a pici szoba milyen stílusosan van berendezve. Biztos sokat fáradoztak azért, hogy ilyen otthont építsenek maguk köré… kár, hogy mindennek a mai nap vége. Még lehet meg is sajnálnám őket, ha nem tudnám, hogy mindent egy nagyobb jóért teszek. Szentül hiszem, hogy a Voldemort által elképzelt jövő tökéletes lesz, így ha esélyem adódik arra, hogy ezt a tervet elősegítsem, nem fogok meghátrálni bármilyen feladatot is gurítson elém a sors… vagy a Nagyúr. Bár a kettő szinte ugyanaz.

Felhúzott szemöldökkel nézek rá a mellettem ácsorgó megfigyelőmre, amikor megkérdezi, hogy itt kell-e lennie. Szívem szerint elküldeném őt innen, mert utálok osztozni az ilyen jó feladatokon, de a Nagyúr biztos rájönne, és ha szembesül azzal, hogy az akarat ellen fordultam, tuti hogy csak a golyóinak nyalogatása árán fogadna vissza bizalmába. Természetesen ezt még véletlenül sem szeretném.
- Ó kedves, én tudom, hogy te nem kellenél ide, de Voldemort nem. Ezek itt ketten az én piszkaim, és muszáj hogy legyen egy tanú, aki bizonyítja, hogy feltakarítottam magam után – fordulok felé pár pillanatra levéve szemeimet áldozataimról…khm, áldozatainkról. Lassú léptekkel teszek egy kört körülöttük és be kell látnom marhára élvezem, ahogy ők tehetetlenül ülnek ott tudván, hogy nemsokára eljön értük a halál. A belsőjük menekül, míg a testük meg sem mozdul. Ahogy hátuk mögé érek végigsimítok a kötelek tekergő vonalán, majd amint partnerem megszólal kicsit megrántom azt ezzel egy-egy fájdalmas sóhajt kreálva a két mugli száján.
- Az én egyenjogúságomat aztán nem, mivel tisztában vagyok vele, hogy nem szorulnék rá a segítségedre – nézek fel Cygnus szemeibe. – Valamint úgy hallottam, hogy mostanság igen csak lustálkodsz, úgyhogy egy ölés pont tökéletes lesz ahhoz, hogy a Nagyúr kegyelmébe fogadjon. Ha pedig kicsit nehezedre esik őket megölni, gondolj arra, hogy legalább együtt halnak meg. Elvégre ez minden idős mugli pár álma, nemde? – teszem fel költői kérdésemet enyhe szarkazmussal fűszerezve. Míg válaszára várok, gondolataim kínzó tevékenységek után kutatnak, amiket ebben a helyzetben könnyedén meg lehetne oldani. Mivel szinte azonnal ezer féle módszer pattan ki a fejemből, kénytelen vagyok hangot adni tűnődésemnek.
- Mit szólnál, ha a haláluk előtt kicsit játszanánk velük? Elvégre a Nagyúr nem említett semmiféle gyors és viszonylag fájdalommentes halált – húzom hatalmas, ravasz mosolyra a számat. Kijelentésemre az idős hölgy arcára könnyek csorognak le… jaj szegény, pedig még csak sejtése sincsen arról, hogy mit tudnék velük tenni. Most már csak remélnem kell, hogy Lestrange belemegy az ajánlatomba.

Néha elgondolkozom azon, hogyha nem halálfaló családba születtem volna, akkor vajon én is hasonlóan tekintenék a gyilkolásra, mint a Dumbledore pártiak? Én is ennyire elítélném ezt a tevékenységet? Vagy lehet olyan, hogy valakinek a vérében van a gyilkolás? Igazából annyira nem is érdekel a válasz. Elvégre nem változtatna az égvilágon semmin.
- Hát te tudod - nézek rá hitetlenkedve. Nem akarom elhinni, hogy nincs semmi, ami felbosszantaná. Milyen világban élünk már, erre tessék, van egy teljesen nyugodt ember köztünk. Nos, fogalmam sincs, hogy mit csinál másképp, aminek következményében nem létezik düh a számára, de örülnék neki, ha megtanítaná, vagy elmondaná nekem is.
- Lehet, hogy nem lesznek örömkönnyek, de legalább a lelkem úgy fogja itt hagyni ezt a helyet, hogy tudom a jövő halálfalóinak egy picivel könnyebbé tettem az életét, valamint, hogy közelebb vezettem a Nagyúrt a tervéhez, ahhoz, amiben szentül hiszek. Egyébként mi értelme lenne itt szenvednünk a Földön? - kérdezem, majd a mugli férfi hajába markolok és erősen hátrahúzom a fejét. Vajon ők tettek bármi olyat az életben, amiért úgy érzik nem éltek hiába? Tűnődésem közepette ujjaimat a nyakán kidudorodó erein futtatom végig. Istenem, de gyönyörűen fog ebből a vér folyni!
Amikor Cygnus elfordítja fejét a kínzásomról és inkább valami kis dísztárgyat kezd nézegetni, bensőmben egy apró lángocska gyullad fel a düh parazsától. Na jó, ennek itt vége lesz. Nem hagyom, hogy ezt csinálja. Ő is halálfaló, nem? Ott van rajta a sötét jel, felesküdött valamire, márpedig ha ezt megtette, akkor utána viselkedjen is úgy, mint, aki komolyan gondolta. Nem szeretem azokat, akik mindenre esküdöznek, aztán meg a felét sem tartják be. Nem, nem. Itt ilyen nem lesz. Voldemort jó szolgájára bízta ezt a Lestrange fiút. Én aztán megmutatom neki mit jelent a hűség.
- Hmm... szóval a hideg is zavar - húzom gúnyos mosolyra számat ezzel jelezve neki, hogy egy árva szavát sem hiszem el. Mondatom után odalépek elé olyannyira, hogy összesen csak milliméterek választanak el bennünket. - Na figyelj, az egyik rohadt kis mugli ma a te kezed által fog meghalni még akkor is, ha ránk szakad az ég. Vagy ha mégsem, akkor életemre esküszöm, hogy a Nagyúr tudni fog a gyávaságodról, szóval, ha nem szeretnéd úgy végezni, mint ezek itt, akkor jobban jársz, ha még most leveszed az inged és végre csinálsz valamit. Remélem érthető voltam - suttogom neki dühösen, majd ellépek előle. Bármennyire is legyen kedves varázsló, nem fogom megengedni, hogy szembeforduljon egy paranccsal. Így meg pláne nem, hogy magával húzhat engem is a süllyesztőbe. Nekem szükségem van erre az életre és nem fogom hagyni, hogy ezt bárki is elvegye tőlem.
- Egyébként utána jöhet egy ital- fordulok vissza felé, mintha az előbbi kis beszélgetés meg sem történt volna.- Ó és hogy a hideg még véletlenül se zavarjon... – mondom, majd pálcámmal bonyolult mozdulatot hajtok végre a levegőben ezzel megidézve a meleg levegő bűbájt, így felmelegítve a helységet. Jut eszembe, még sosem égettem muglit, ám túl kedves vagyok és inkább felajánlom eme remek ötletem Cygnusnak.
- Égesd meg valamelyiket- intézem felé szavaimat. - Égesd meg, de ne annyira, hogy belehaljon. Tervem van még velük. Ó és ha elfelejtetted volna véletlenül, akkor közlöm, hogy a lacarnum inflamare lesz ebben segítségedre - mosolyodok el ördögien. Eljött az idő Lestrange számára, hogy bizonyítsa hűséget.

Sosem értettem, hogy lehet félelemből szolgálni valakit. Gyengén, félelemmel telve és remegve állva egy ráosztott feladat előtt. El sem tudnám így képzelni magamat. Meghátrálva minden kicsit kényelmetlenebb feladat elől. Sokan, akik belelátnak a mostani munkámba, azt hiszik, hogy én ölésre teremtettem. Minden, amit látnak az egy hidegvérű gyilkos, aki szemrebbenés nélkül öl meg bárkit. Ha úgy nézzük, akkor ez igaz is, de én sem ezzel a jellemmel születtem. Emlékszem az első ölésemre. Annyira rettegtem. El akartam menekülni a szobából és kisírni magam. A látvány, a szag és a hang túl sok volt a kis gyenge lelkemnek. Viszont ezután újabb és újabb küldetésekre vittek az idősebb halálfalók. Néha csak néztem, néha pedig öltem is. Idővel megtanultam, hogy hogy kell ezt érzelmek nélkül megtenni. Meg kellett találnom az értelmét a gyilkolásaimnak. Ez az értelem lett a Nagyúr által felvetített jövő. Viszont ez az az értelem, amit egy gyáva ember a büdös életbe se fog megtalálni. Anélkül pedig a gyilkolás horrorisztikus lesz számára. Ha egyáltalán lesz...
- Elhiszem, hogy te ilyen véleményen van. Elvégre mit szeretne rajtad a Nagyúr? Gyáva vagy. Most is csak a tőle való félelmed miatt vagy itt fogadjunk. Viszont akár hiszed, akár nem, én fontos vagyok számára. Egyik legjobb halálfalója lettem, akire bátran hárít elvégzendő feladatokat. Ha nem csak állnál itt menekülő utak után keresve, lehet rájönnél miről beszélek - közlöm vele durván. Bántani akarom. Bántani akarom, hogy a  lelkiismeret furdalás legkisebb szikrája is felgyulladjon benne. Előtte titkolom, mert titkolnom kell, de ha ma ő nem öl itt meg senkit, Voldemort iszonyatosan meg fogja bosszulni hűtlenségét. Azt sem tartom kizártnak, hogy megöleti. Pedig az Isten szerelmére ő is halálfaló! Tudnia kellene, hogy mi várhat rá. Eddig is passzív volt, de ezt nem teheti meg ezen az oldalon állva. Tanúsítania kell hovatartozását, de nem teszi. Márpedig én nem fogom hagyni, hogy bátortalansága tönkretegye az életét. Ha jól tudom van családja. Mégis mit kezdenének nélküle? Nem halhat meg. Nem fogom engedni. Lehet, hogy az ő szemében a korábbi megszólalásaim után nem vagyok más csak egy érzelmek nélküli gyilkos, de nekem mégis van lelkem. Pont emiatt nem fogom hagyni, hogy úgymond öngyilkosságot hajtson végre. Ha ezt úgy kell elérnem, hogy egy szívtelen rohadék leszek vele, akkor az leszek. Bármit a cél érdekében.
Lestrange ott áll előttem és motyog valamit. Egy árva szavát sem értem, de nagyjából sejtem miféle szavakat ejthetett ki száján. Szemforgatással nyugtázom kivehetetlen mondatát. Amikor közli, hogy nem is akart meghívni egy italra felnevetek. Szegény nagyon reménytelennek láthatja már ezt a helyzetet, ha ezzel próbál sebet ejteni lelkemen.
- Pedig nagyon jól éreznéd magad velem, még akkor is, ha jelenleg ez számodra elképzelhetetlen - mondom, majd egy halvány mosolyt küldök irányába.
Testem legkisebb porcikái is beleremegtek az izgalomba és a reménybe. A reménybe, hogy most lehet megkínoz valakit. Ahogy pálcája a férfire emelkedik, úgy kerekedik ki a szemem is. Pislogni is alig merek, nehogy lemaradjak a csattanóról. Aztán csak nézem, és nézem, és nézem a pálca végét, de nem történik semmi. Nincs csattanó, nincs tetőpont, nincs kínzás. Hirtelen hőkölök hátra a nekem szegzett kérdésektől. Abszolút nem számítottam rájuk. Varázslatot vártam erre újabb kérdéseket kapok.
- A rohadt életbe már Lestrange! Igen, van értelme. Jelenleg a te nyomorult jövőd. Szerinted mi lesz veled, ha ma elmész innen ölés nélkül? Elárulom, hogy a Nagyúr nem csak a fejét fogja rázni egy kis ejnye-bejnye közben - mondom ki idegesen, aztán lecsukom a szemem, majd úgy tartom hosszú másodpercekig. Én idióta! Utálom, amikor a düh miatt nem gondolkodom előre. Miért mondtam el neki? Hogy kompenzáljam kimondott szavaimat, odalépek a nőhöz, majd úgy, mint, ahogy Cygnusnak kellett volna, kínozni kezdem. A nő visít, vonaglik a kötelek alatt. Sír és remeg egyszerre. Míg ez mosolyra húzza a számat, addig a partneremre rá sem merek nézni. Nem akarom, hogy minden remény kiszálljon belőlem.
- Ha te nem kínzod meg a férfit, akkor én fogom, de sokkal fájdalmasabban, mint, ahogy te tennéd. Nem érdekel, ha elnézel közben, az sem hogy milyen módszerrel teszed, de tedd meg. Tedd meg vagy én fogom! - kiáltok rá. Őszintén ajánlom Lestrange, hogy megjöjjön az eszed végre.