Ha most látna anya, így az egyik eldugott utcasarkon tétován ácsorogni, forró punccsal a kezemben, amit a Szárnyas Vadkanból hoztam el - csak ott adnak ki egy pár knútért cserében alkoholtartalmú italt a diákoknak - lesütött szemmel, szél borzolta frizurával, legalább egy évre szobafogságba zárna, ha nem többre. És nem azért, mert a kezeimet a forró itallal melengetem, s nem is azért, mert a puncs forrósága és a levegő hidegje miatt az ajkaim már kicserepesedtek s pirosak, nem is azért, mert a hajamat mindig a szemembe fújja a szél, nem azért mert az iskolai egyenruhát fel sem vettem, nem a harisnya miatt, nem a szemceruza miatt, hanem mert nagyon is jól tudja, hogy mi következik ezután, nagyon is jól tudná, hogy mi jönne. Valamiféle vallomás, amit ő még nem készült elfogadni, s előre képtelen lenne megmondani, hogy mit akarnék neki elárulni. Mi lehetne rosszabb annál, minthogy meghúztak bájitaltanból, vagy hogy túl korán merészkedtem túl messzire?
Fogalma sincs arról, hogy mi minden rosszabb dolgot követhetnék el. Például levágathatnám a hajamat bubifrizurára, csak már túl hosszúra nőtt, s tudom megbánnám. Elszökhetnék a Roxfortból és élhetnék barlangokban, csak nem bírom a magányt. Csináltathatnék tetoválást, csak nem vennének be a Kviddcs csapatba. Összeszedhetnék valakit aki mondjuk nem éppen abban leli örömét, hogy első éveseket piszkál a bájitaltan és jóslástan közti szünetben. Talán már össze is szedtem, talán tényleg nincs köze az elsősökhöz, talán nincs is köze az iskolához, talán, de tényleg csak talán éppen rá várok.
Közelebb tartom a poharat az arcomhoz, és talán bele sem merek gondolni, hogy elmosták-e rendesen, vagy hogy nem-e kapok el valami fertőzést tőle. A forró ital a hideg időben mindet megérné. Melengeti az arcomat és a kezem is kellemesen zsibbad, bár biztos vagyok benne, ahogy leteszem, az ujjaim újra jéghidegek lesznek, mintha csak az egész délelőttöt azzal töltöttem volna, hogy hóban nyúlkálok. Pedig még csak hó sincs, még csak most kezdett el nagy pelyhekben hullani, s lassan akár a porcukorréteg az almás piskótán be lep mindent.
Néhány hópehely a hajamba hullik, néhány meg bele a puncsba, aminek amúgy is túl keserű az íze, hogy midet megigyam.
Egészen belefeledkezem a gondolataimba a puncsról és a belehulló hópelyhekről, s észre sem veszem, hogy léptek zaja verődik vissza a macskakövekről. Csak akkor eszmélek föl, s össze is rezzenek, mikor már olyan közel van, hogy szinte árnyékot vet rám.
- Megijesztettél.. -
Ráemelem a pillantásomat, s a kezem megremeg, valahol belül a hasamban pedig, mintha az apró pillangók újra megszületni készülnének.
.

Egy idő után az ember rájön, hogy a télnek nincs varázsa. Reggeltől estig piszkosul hideg az idő, a járda csúszós lesz a latyaktól és a minisztériumi dolgozók megállás nélkül köhögnek, mintha egy tüdőszanatóriumban ülnék egy tucat tuberkolózisos között. Utoljára akkor láttam bármi szépet és különlegeset az évszakban, mikor még lázba hozott a hóemberépítés a Lestrange-kúria mögött, de még akkor is folyton nyafogtam, amiért a bátyám telerakta hóval a kapucnimat.
Két nappal ezelőtt meglátogatott az anyám, az egész beszélgetésből egyetlen szót sem tudtam felidézni. Ő magyarázott, ömlöttek ki a száján a teljesen jelentéktelen mondatok, biztosan már megint az ízületi fájdalmairól tartott kiselőadást és megosztotta velem a legfrissebb pletykát arról, ki kivel fog összeházasodni. Megszámlálhatatlan hümmögés és érdektelen "aha, értem" között ragadtam papírt és írtam egy pársoros levelet Gwenognak. Miközben próbáltam kizárni anyám agysorvasztó monológját, újra és újra eszembe jutottak azok a szőke hajtincsek meg ahogy Gwen valamelyik béna viccemen nevet. Eljátszottam a gondolattal, ahogy izgatottan tépi fel a borítékot, hiszen már régóta erre várt, néhány lefirkantott sorra, hogy találkozzunk. Legalábbis jólesett elképzelni, hogy ez a jelenet játszódik majd le, mikor a baglyom a Roxfort nagytermében kézbesíti az üzenetet vagy leül a Griffendél-torony egyik ablakába. Utoljára a Roxfortban lelkesedett értem bárki is ennyire, de akkoriban nem is volt nehéz dolgom. Ha valaki bekerült a kviddicscsapatba és a neve is Lestrange volt, az könnyedén rajongótábort szervezhetett magának. Hiányzott ez az érzés és nem pótolhatta egy hat-és egy négyéves feltétlen szeretete, az bárkire irányulhatott, akinél kellő mennyiségű édesség volt vagy vitt nekik egy új játékot. Gwenogért megérte Roxmortsba menni ebben az undorító időben is, kellemesen bizsergető érzés volt látni, hogy vár rám. És nem azért, mert kötelező neki, mint az alkalmazottaimnak, hanem mert látni akar. Létezik olyan ember, akinek ez nem melengeti meg a fonnyadt kis szívét?
- Eddig egyszer sem mondtad, hogy ijesztőnek találsz. - Mintha bűntudatom lett volna, úgy öleltem meg engesztelően és egyben üdvözlésképp. Nyilván nem volt bűntudatom, ha szándékosan ijesztettem volna meg, akkor sem éreztem volna így. - Vagy inkább a tanároktól tartasz?
Kiemeltem a kezéből a poharat. Forró volt, de az illata rögtön elárulta, hogy nem teát és nem is forrócsokoládét töltöttek bele. Számát sem tudtam, hány délutánt töltöttem annak idején büntetőmunkával pontosan ezért.

Belesimulok az ölelésbe, egy egész pillanatig hagyom, hogy csak érzések rántsanak magukkal az illata miatt, a teste forrósága miatt, a keze miatt a derekamon. El tudnám viselni, órákig, napokig, hosszú ideig, hogy így legyünk. Egymáshoz bújva, beleveszve a saját gondolatainkba.
Cygnusnak férfi illata van, olyan igazi férfié ami mindig magához vonzott: érezni rajta a reggeli kávé keserét, az otthon hívogató ölelését, az értettséget, a felnőtt férfiak drága parfümjét, érezni rajta a munka illatát, a felelősség eszenciáját, s ez olyan különösen jó elegyet alkot, hogy a hátamon végigbukfencezik, s arra kényszerít, hogy kapkodjam a levegőt amíg hozzábújok, hogy még több mindent fedezhessek föl az illatában, hogy elraktározhassam.
De azért mégis csak elhúzódom, mikor a keze lazul, s óvatosan lépek hátrább, egy pillanatra lesütöm a pillantásomat, hogy aztán érzelmekkel megtelve nézhessek vissza rá.
- Nem.. csak nem tudom, hogy jó lenne-e neked ha velem látnának.. -
Félrebiccentem a fejemet, s kérdő pillantásokkal nézem őt. Erre sohasem gondoltam ezelőtt, vagyis inkább túl sokszor kattogtam már azon, hogy mi lesz ha engem látnak vele, de úgy igazán arról, hogy mi lenne ha őt látnák velem - ami lényegében egy és ugyan az, mégis annyira különbözik - nem nagyon elmélkedtem.
Hagyom, hogy ujjaim közül kicsússzon a pohár, s csíntalan mosolyt küldök felé.
- Nem innék bele a helyedben.. -
S most hogy ujjaimat nem melengeti semmi sem, fázósan rezdülök össze, s fonom karjaimat magam előtt össze. Mégsem volt olyan jó ötlet szoknyában lenni, a szél végigcirógatja harisnyás lábamat, és feljebb kúszik.
Beljebb bújok a sálam rejtekébe.
- Sétáljunk, vagy menjünk be valahova? -
Elpirulok a gondolatra, hogy ő meg én kettesben vagyunk valahol, valahol ahol senki sem kíváncsiskodik, ahol melegebb van, s már nincsen szükség a kabátra, a sálra, s nagyon másra sem.
Örülök neki, hogy hűvös van, így nem tudhatja biztosra hogy miért pirosodott ki az arcom: miatta vagy a hűvös levegő végett.
A kezemet a kabátom zsebébe nyomom, hátha ott melegebb van neki, s le is kell foglalnom magamat, hogy ne sóvárogjak úgy az érintése iránt.
Beteges. ahogy iránta vonzódom, s nem is lenne szabad. Olyan sokkal idősebb nálam, annyira tapasztalt, hogy én nem nyújthatok neki semmit igazán, nem lehetek úgy igazán senkije, csak egy csacska kislány aki bolondulásig rajong érte, s kihasználható.
Elindulok mellette a kis utcán, akárhova is akarunk betérni, vagy sétálnánk, el kell indulnunk.
Olyan közel lépkedem hozzá, hogy a vállam egyfolytában a karjához ér, s engem felvillanyoz, melegséggel tölt el az érzés.
.

Felnevettem a válaszára, pedig nem is volt benne semmi vicces. Sokkal inkább a helyzet tűnt komikusnak, ahogy ő aggódik értem, mikor inkább neki lenne félnivalója. Nem foglalkoztatott túl sok embert, nekem mi lenne jó és mi nem. Felidézni sem tudtam, mikor hallottam utoljára ilyesmit, pedig mostanság a legkevésbé kockázatos pont az életemben ő volt. A kutyát sem érdekelte, kit karolok át egy kihalt utcán, egy ház takarásában, amíg az illető nem volt sárvérű és a gyengébbik nemhez tartozott.
- Szerinted ugyan ki kérné számon rajtam, ha veled látnak? És egyáltalán mit kérnének számon? - Talán nem volt etikus találkoznunk, talán ettől féltette minden szülő a lányát, mikor az elért egy bizonyos kort. Nem tudtam, egy ideje már képlékennyé vált mi etikus és erkölcsös, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán léteznek ilyen kőbe vésett szabályok. És különben sem tettem semmit, ami miatt jogosan megbélyegezhettek volna minket.
- Ezek szerint a Szárynas Vadkanban vetted - fintorodtam el. Diákkorom óta nem jártam ott, de még most is fel tudtam idézni a hely jellegzetes szagát, a sarokban kérődző kecske és az olcsó sör bűzét. Persze mi is oda jártunk, máshol nem adtak alkoholt a diákoknak, tizenhat-hét évesen pedig el sem tudtam képzelni kínosabbat egy józan hétvégénél. - Sehol nem ittam még rosszabbat, mint ott.
A legközelebbi szemetesbe hajítottam a papírpoharat, tompán puffant a diákok titokban elszívott cigarettacsikkein és a Mézesfalás édességes zacskóin.
- Menjünk be valahova, mielőtt megfagysz itt nekem. Mutasd meg a kedvenc helyed, kíváncsi vagyok, hova jártok mostanság.
Ráérős léptekkel indultam el a macskakövekkel kirakott, ismerős utcán. A falu ugyanolyan látványt nyújtott, mint diákként, de már régesrég elvesztette a varázsát. Nem jelentette többé a hétvégék szabadságát és a várt nosztalgikus érzés is elmaradt. Reménykedtem benne, hogy majd felszínre törnek a régi szép emlékek és felvillanyoznak, azonban nem éreztem semmit a jól ismert cégérek és kirakatok láttán. Ez némiképp lelombozott.
- Mesélj valamit - szólaltam meg rövid hallgatás után. - Mindegy mit.
Szerettem hallgatni az apró-cseprő problémáit, elképzelni egy győztes kviddicsmeccsen vagy csak helyeselni, hogy Lumpsluck tényleg nagyon idegesítő. Annyira jelentéktelennek tűnt mindez és én pontosan erre vágytam. Súlytalan semmiségekre, amikért a fél karomat is odaadtam volna. Szerettem volna a bájitaltan miatt aggodalmaskodni - bár sosem kellett, mert kezdetektől fogva ott szerepeltem Lumpsluck vacsoravendégeinek listáján.

Csak megrántom a vállamat, hirtelenkedve, mert igazán nem tudom, hogy mit is mondhatnék erre. Csak kicsúszott a számon mielőtt végig gondoltam volna, hogy mit is mondok, gyermeki továbbgondolással és izgalommal. Elvégre nekem talán nagyobb gondot okozhatna, hogy vele látnak: nős, apuka és sokkal idősebb nálam.
- Nem is tudom.. a barátaidnak? A családodnak? -
Azért teszek egy gyenge próbálkozást, hogy választ adhassak a kérdésére, de magam sem gondolom komolyan. Ugyan, hiszen felnőtt férfi, senkinek nem kell a nap végén elszámolnia semmivel, és ezért irigylem is. Én is szeretnék már ott tartani az életemben ahol senkinek nem tartozom beszámolóval, senki nem szid össze, ha olyat teszek ami más erkölcsébe nem fér bele.
Felkuncogok a fintorát látva.
- Hát persze, hogy ott.. máshol ki sem adnák! -
Újra megrántom a vállamat: annyira rossz szokásom, imádom a vállamat rángatni akármilyen élethelyzetben: legyek éppen szomorú, boldog vagy dühös. Szeretem felhasználni fegyvernek, legfőképpen anya ellen, gyűlöli ha ezt csinálom, mintha semmi sem érdekelne.
- Megszokás kérdése.. -
Lefagy a mosoly az arcomról, még az ajkam is lebiggyed mikor a kukában landol az italom. Elsősorban nem az alkohol és a kidobott pénz miatt sajnálom, hanem mert így a kezem egyhamar meg fog fagyni, és a vérkeringésem nem a legjobb: ha egyszer átfázom, hosszú-hosszú időbe telik visszamelegednem.
- Hát én azért megittam volna.. -
Még visszanézek a szemetesre aminek az aljából már folyik is ki az ital, le a macskakövekre, ami beissza, és egy pillanatra sajnálkozom is miatta, mert szegény macskakő, a hirtelen forróságtól most szépen reakcióba kezd lépni, még talán örül is neki, hogy nem a fagy éri, és nem is én lennék, ha nem kezdenék egy macskakövet sajnálni.
- Tessék? - Kérdezek vissza, mintha nem hallottam volna, de az igazság az, hogy elgondolkoztam a macskakövön.
- Hááát.. a harmadik utcán van egy egészen jó hely, nagyon furcsa alakok járnak oda mostanában, de egészen hangulatos. A tulaj szokott nekem jósolni... -
Mosolygok, mintha a puncs megütött volna, pedig nem is ittam belőle sokat.
- De szerintem nem megbízható, csak pénzt akar lehúzni.. -
Újra megrántom a vállamat, s úgy igazítom a lépteinket, hogy az említett hely irányába haladjunk. Pillanatokig csendben vagyunk, én azon gondolkozom, hogy biztosan jó ötlet-e arra a helyre vinni, ő pedig nem tudom min gondolkozik.
- A jövőhét végén kapok kimenőt a suliból. Edzésre kell mennem, szóval ha akarsz találkozhatunk . -
Mosolyodom el, de nem is tudom mire célzok igazán.
- És levontak miattam húsz pontot a Griffendéltől, szóval most nagyon tepernem kell, mert McGee nagyon zabos amiért idén sem nyerjük meg a házkupát, és azt mondta, hogy annyi büntetőmunkára küld, hogy a végén nem lesz időm kviddics edzésekre járni.. -
Pajkosan mosolyodom el, hogy lássa: egyáltalán nem érzem a súlyát ennek az egésznek.
.

- Ők nem foglalkoznak ilyesmivel. - A barátaimat nevek hosszú sora tette ki, akikkel a Roxfort óta néhány perces "mi újság veled?" kezdetű beszélgetéseken kívül szóba sem álltam. Nem is lett volna mondandóm számukra, már nagyon régóta azt éreztem, hogy az életem mindenki másétól külön mederben folyik. Nem értettem az okát, azt sem, mitől más az életem a többi emberénél, egyszerűen csak ezt éreztem. Senkivel, semmi személyeset nem osztottam meg, nem mintha annyira foglalkoztatott volna bárkit is a Gwennel való kapcsolatom. Talán apám a szemét forgatta volna, ha megtudja, hogy ne fecséreljem a drága időmet ilyen ostobaságokra, azonban más kivetnivalót nem talált volna benne.
- Ha nem adnának ki a roxfortosoknak alkoholt, már rég csődbe ment volna az a koszfészek. - Utólag undorítónak találtam azt a helyet, régen viszont nem számított. Még a leggazdagabb aranyvérűek is oda jártak inni, senkinek sem számított, hogy mennyire igénytelen az a kocsma. Húztuk az orrunkat, amiért koszos volt a pohár vagy mert a bor nem látott még szőlőt, a whisky pedig undorító volt, de megittuk.
Egy pillanatra bűntudatom lett, mikor láttam az arcára kiülő szomorúságot.
- Majd veszek neked másikat. Különben sem kéne ilyen szart innod, még elkapsz valamit. - Ezzel úgy éreztem, meg is oldottam a helyzetet. Hiszen ha kap egy másikat - egy sokkal jobbat -, amit én fizetek neki, igazán nem lehet dühös rám... Azt hiszem, bántott volna a tudat, ha megharagszik rám valamiért. Meglepően boldoggá tett a rajongása, vagy legalábbis amit én rajongásként éltem meg. Jobban és jobbnak éreztem magam tőle, ez pedig minden ellenérzést és racionális gondolatot felülírt. Mert tulajdonképpen nem is használtam ki, csak találkozgattunk, ennyi az egész...
- Az tökéletes lesz, bár a jóslástól eltekinthetünk. - Nem hittem a jóslatokban, de még inkább nem akartam hinni bennük. Miért akarja tudni bárki is a jövőjét? Amíg tudatlan marad az ember, addig naivan reménykedhet és azt gondolhatja, hogy van beleszólása az élete alakulásába.
Az indokoltnál jobban fellelkesültem az ajánlatától. Talán csak örültem, hogy lesz mit várnom az unalmas hétköznapokon, talán tényleg találkozni akartam vele, talán csak a hullámzó kedélyem volt az oka. Minden esetre megpróbáltam érdektelenebbnek és töprengőnek tűnni, mintha annyira elfoglalt lennék - nem voltam az, a munkámon kívül semmi állandó nem töltötte ki a napjaimat és rengetegszer süppedtem mély unalomba.
- Azt hiszem, akkor pont ráérek. Úgyis kíváncsi vagyok, hogyan játszol. Ha tényleg bevesznek a csapatba, majd én leszek a legnagyobb rajongód. - Rávigyorogtam, pedig abban sem voltam biztos, hogy igazából megnézhetem-e azt az edzést. Meg akartam, tényleg. Sok mindenért megkövezhettek volna vele kapcsolatban, de legalább azt elmondhattam magamról, hogy őszintén szurkoltam neki. Sosem láttam még seprűn, de elhittem, hogy tényleg olyan tehetséges.
- Mivel sikerült így magadra haragítanod? - ingattam a fejem hitetlenkedve, azonban minden rosszallás nélkül. - Egyszer néhány barátommal lenulláztuk a Mardekár pontjait. Lumpsluck nem igazán értékelte a kis kenderültetvényünket a szobánkban. Pedig addigra már megdöglött az összes növény, nem kaptak elég fényt az alagsorban.
Ezúttal én vontam meg a vállam, mintha ez csak egy kis semmiség lenne. Most már az is volt.

Csak bólintok, az ő barátai nyilván nem foglalkoznak ilyenekkel, hiszen a barátai felnőttek. A felnőtteknek nincsen arra idejük, hogy olyan dolgokkal foglalkozzanak, mint a találkozásaink: még magunk sem tudjuk, hogy mik ezek igazán, s a felnőttek gyűlölnek talányokkal foglalkozni, anya legalábbis utálja ha valami nem biztos még.
Felkuncogok.
- Azért nem is olyan rossz.. bár azt ajánlom neked sohase egyél ott semmit! AZ egyik évfolyamtársam a gyengélkedőre került miatta! -
Elhúzom a számat undorodva: a mai napig fel tudnám idézni Riley arát, zöld volt, s a szája egyfolytában remegett, s napokig bent tartották az orvosi szárnyban. Azóta pletykák terjengenek, hogy a borsó felfal mielőtt te megehetnéd, s Riley is csak azért úszta meg, mert túl vastagok az ajkai. Azért én ezt nem hinném.
Megremegek ahogy egy nagyobb szellő elvágtat mellettünk, összeborzolja a hajamat, a számba fújja, s többször oda kell nyúlnom, hogy a hajszálakat arrébb húzzam a szemem elől.
Rámosolygom, a tekintetemet pedig túl sokáig hagyom rajta. Cygnus sármos, látszik rajta, hogy már túl van a húszas évei elején, s ahogy egyre többször nézem, egyre több apróságot veszek észre rajta, ami beleég a memóriámba: mosolyráncot, fáradt karikákat a szeme alatt.
- Tényleg veszel nekem? -
Megbotlok, s nevetve kapaszkodom meg a kezében.
- Tetszik, hogy így aggódsz értem..
Pirulok el, aztán elkapva róla a tekintetemet, megszaporázom a lépteimet, egyrészt, mert fázom, másrészt meg mert zavarba jöttem.
Nem kell sokat sétálnunk, egyre közelebb kerülünk az emlegetett helyhez, s ha egészen előre nézek, már látom a cégtáblát a kőfalon lógni, s oda mutatok, mutatom neki, hogy oda megyünk. Közben felé pillantok, látom z apró gondolkodó-ráncot megülni a homlokán, s el is kell mosolyodnom.
- Cygnus.. te olyan kedves vagy mindig velem.. köszönöm, hogy így gondolod, és köszönöm, hogy eljössz. Ez fontos nekem, és örülök, hogy megoszthatom veled. --
Lehalkítom a hangomat, egyszerűen muszáj köszönetet mondanom neki, legalább is ezért: a támogatásáért, és azért, hogy törődik velem. Szükségem van arra, hogy valaki foglalkozzon velem, őszintén kérdezze meg, hogy milyen volt a napom, s figyeljen ha válaszolok.
- Bolondsággal, nem olyan fontos. Sokáig voltam kint éjjel a folyosón.. -
Rántom meg a vállamat, majd megállok az épület ajtaja előtt, s várakozva pillantok fel rá. Cygnus sokkal magasabb nálam, ha most előre dölnék a fejemet a mellkasára tudnám fektetni, s akkor hallhatnám a szívverését. Ebben a pillanatban nem is szeretnék mást, csak hozzábújni.
.

- Majd feltétlenül észben tartom. - Majdnem kiszaladt a számon, hogy különben sem ennék ilyen helyen, mert elkapom a pestist vagy a leprát, de sikerült magamban tartanom a véleményem. Sokszor megkaptam már életem során, hogy ne legyek ennyire sznob: ne húzzam az orrom, ne fintorogjak, ne vágjak fel. Inkább be sem tettem a lábam olyan helyekre, mint a Szárnyas Vadkan, mert úgyis hangot adtam volna a nemtetszésemnek.
Persze Gwennel kicsit minden egyszerűbb volt. Mikor vele töltöttem az időmet, úgy éreztem, minden gondtalanabb és súlytalanabb. Abban a pár órában nem aggódtam semmi miatt, legfeljebb, hogy ő átmenjen bájitaltanból és megnyerje a következő roxforti kviddicsmeccset. Ez felüdülést jelentett a stresszes hétköznapok és az álmatlanul töltött éjszakák után. Nyilván ezt sosem említettem meg neki, nem kellett tudnia ezekről a dolgokról, mert az biztosan azonnal tönkretette volna a kapcsolatunk varázsát. Még ha azt nem is tudtam, minek nevezzem kettőnk viszonyát vagy hogy mit szerettem volna tőle.
- Persze, amit csak szeretnél. Csak aztán el ne mondd senkinek, hogy én itattalak le. - Igazából még sosem kérdeztem tőle, hogy szokott-e rólam beszélni. Azt sem tudtam, hogy zavarna-e, hogy egyáltalán származhatna-e belőle bármi problémám. Valószínűleg nem, amíg nem a tanáraival vagy a szüleivel osztja meg, hogy találkozgat velem és én még alkoholt is veszek neki. Bár minden bizonnyal az italvásárlás eltörpült volna a Jones szülők vagy a Roxfort tanári kara szemében a tény mellett, hogy egy tizenhét éves lány egy felnőtt, nős férfival találkozgat. Mintha bármi égbekiáltó bűnt követtünk volna el...
Láttam az arcára kúszó pírt, egy pillanatra még meg is fordult a fejemben, hogy szóvá teszem, csak hogy még jobban zavarba hozzam a saját szórakoztatásomra. De végül nem tettem, gyerekesnek ítéltem meg és bár ő még majdhogynem gyerek volt még, biztosan nem értékelte volna.
Megnyújtottam a lépteimet, hogy ne maradjak le túlságosan.
- Ugyan már... Tudod, hogy szeretném, ha sikeres lennél. Megérdemled. - A hideg ellenére is melegséget éreztem a szavaitól. Nem sokszor hallottam ilyen őszinte, ilyen szeretetteljes köszönetet. Tőle még a nevem is sokkal szebben hangzott, pedig máskor annyira gyűlöltem, amiért mindenhol elírták és félreolvasták. - És különben is, ezer éve nem voltam már kviddicsmeccsen, ez pedig majdnem ugyanolyan.
Szerettem a kviddicset, gyerekként már napokkal a meccs előtt bezsongtam, mikor a bátyám vagy apa magával vitt. Mindig a legjobb helyen ültünk a lelátón, édességgel és vajsörrel, utána pedig kaptam egy új sálat vagy posztert a győztes csapat színeivel. A fivérem most már mást vitt magával meccset nézni, apám pedig nem ért rá ilyen ostobaságokra fecsérelni a közös időnket.
- Majd írd meg, hol lesz az edzés. Utána elviszlek valahova.
Fogalmam sem volt róla, hova akarom vinni, csak úgy mondtam valamit, mintha lettek volna konkrét terveim. Előre láttam, hogy spontán fogok dönteni, amilyen hangulatban épp leszek.
Kinyitottam az ajtót és előreengedtem Gwent. Egyszer a bátyám hosszas előadást tartott róla, mennyire fontos a lovagiasság - talán tizenegy-két éves lehettem és akkoriban a lányoknál jobban érdekelt a Nimbus legújabb seprűje, de azért odafigyeltem rá. Mindig ittam a szavait, a lányokról meg különösen sokat tudott. Apánk sosem beszélt ilyenekről, csak hogy hogyan illik társaságban viselkedni, mikről és milyen módon kell társalogni kifinomultan, udvariasan. Annak persze a való élethez semmi köze sem volt.
- Mit kérsz? - hajoltam közelebb hozzá a pulthoz érve. Az indokoltnál talán közelebb is, mindezt a kettőnk magassága közti különbségnek álcázva.
Az asztaloknál több diákot is láttam, a roxforti egyenruha elárulta őket. Megkérdezhettem volna Gwentől, hogy nem kínos-e neki, de arra jutottam, majd szól magától. Nekem semmi kellemetlen nem volt a helyzetben, amíg nem futottunk bele egyetlen tanárba sem, aki esetleg rosszallását fejezte volna ki. Különösen egy bizonyos tanárt nem akartam látni.

Felnevetek, s a szám előtt aprócska kis felhőcskék jelennek meg, ahogy a hideg levegő találkozott a forró leheletemmel. Aztán összekoccannak a fogaim, s ha lehet még mélyebbre süllyesztem a kezemet a kabátom zsebébe, felhúzom a vállaimat, hogy a sál mögé tudjam valamennyire fúrni az arcomat.
- Ne aggódj, tőlem aztán senki sem tudja meg! -
Nem vagyok benne biztos, hogy így rendesen hallani lehet azt amit mondok, elnyeli a sál, de igyekszem elég hangosan beszélni ahhoz, hogy ő is hallja.
Örülök neki, hogy már nem ácsorgunk, hanem nekivágtunk, hogy melegebb helyet találjunk, mert biztos vagyok benne, hogy képes lennék megfagyni, s abban is nagyon biztos vagyok, hogy az ujjaim is képesek lennének leesni, ha kellő ideig tartanám őket hidegben. Beleborzongok a gondolatba: ujjtalanul egészen visszataszító lennék, s én rettegnék magamtól. Meséket lehetne költeni, rémmeséket egy ujjtalan lányról.
Felé nézek, kissé meg is hatódtam. Azt hiszem ő az első ember aki ezt mondja nekem, hogy valamit igazán megérdemlek, valami olyat ami jó dolog. Eddig is ha valamit megérdemeltem, az mindig negatív vonzású volt, mint például amikor megbuktam bájitaltanból, anya szerint megérdemeltem, mert rossz voltam. Egyáltalán mi az, hogy rossznak lenni? Hiszen akárhogyan nézhetjük a dolgot, s egy bizonyos szempontból, a rossz lehetne kifejezetten jó is, meglepően jó, vagy csak simán jó. De a rossz mindig is rossz marad, és én mindent megérdemeltem ami ezután a bizonyos rossz voltál után következett. Szóval most kifejezetten jól esik hallani, hogy megérdemlek valamit, s kifejezetten jól esik tőle hallani.
- Ha híre sportoló leszek, majd megemlítem, hogy támogattál. -
Ígérem meg, s ez az ígéret igazán gyermeki. Meggondolatlan ígéret. Minden bizonnyal nem tenne jót neki, ha a Próféta címlapján szerepelne, s velem hoznák szóba, hiszen most is titkoljuk, s neki van családja, családja és felesége, gyermekei és felesége, s nem is tudom mit szólna igazán hozzá, ha megtörténne. De ez csak egy ígéret, hol van még az ígéret vége, az amikor már beteljesülni látszik?
- Ne. El kell jönnöd a következő kviddics meccsre a suliban. Dumbledore biztosan megengedi. -
Láthatja, hogy ezt tényleg szeretném, nagyon szeretném, s igazán. De talán ez is gyermeki vágy, hiszen ezernyi kérdést kelthetne, hogy mit keres ott, mégis én könyörögve pillantok rá, szeretném ha közelebb lenne hozzám, ha egy győztes meccs után dicsérne, s ha vesztenénk, ő vigasztalna. Könnyen tudnék benne vigaszra lelni, vele minden könnyű.
A szemem újból felcsillan, most ő ígért nekem valamit, s tudom, nem is a meccset fogom várni, hanem azt hogy elvigyen valahova . Valahova ami nem itt van, nem ennyire közel, ahol nem kell félni, ahol csak ketten lehetünk.
- Meglepetés lesz? -
Izgatottan kérdezek rá, s izgatottan lépkedek tovább, szinte már nem is fázom.
Belépek előtte az épületbe, s bent ezerszer melegebb van, a sálamat el is kezdem kifele bontani, s a kabátom gombjait is gombolni kezdem.
Egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy mit kérjek: mit kérhetek. Olyat ami nem elítélendő, s nem is kiábrándító.
- Puncsot. -
Rántom meg újra a vállamat, s örülök, hogy ő van itt velem, s igazi puncsot ihatok, felülök az egyik székre, s testemmel felé fordulok, a lábamat keresztbe teszem, a kabátomat az ölembe hajtom, s nézem.
- Ha megtehetnél bármit, bármit amit ember megtehet. Mit tennél?

Nem akartam lelombozni. Messze volt még, hogy belőle híres játékos legyen, felesleges lett volna már most ellenkezni. Addigra talán már szóba sem akar majd állni velem. Egy ideig még biztosan imponál majd neki egy idősebb férfi közeledése, de nem tudtam ez meddig fog tartani vagy meddig hagyják. Elég egy rossz kezekbe került levél és talán többet egyszer sem találkozhat velem. Nem szerettem erre gondolni, viszont gyakran eszembe jutott. Így végül csak rámosolyogtam és nem tettem semmiféle megjegyzést az ígéretére. Úgyis elfelejti, biztosan.
- Nem hiszem, hogy Dumbledore túlzottan kedvel engem. És nem ő az egyetlen az iskolában. - Utoljára a hetedikes évzárón láttam az igazgatót, a személyes kapcsolatom vele nagyjából kimerült annyiban, hogy illedelmesen köszöntem neki a folyosón minden alkalommal. Ahhoz viszont nem kellett Dumbledore-féle zseninek lenni, hogy valaki kitalálja, nem egy oldalon álltam az öreggel. Az az aprócska, különös tény szintén nem kerülte volna el a figyelmét, hogy egy diáklány, akihez hivatalosan nem lehetne semmi közöm, szeretne a meccsükön látni. És még Dumbledore-t tartottam a kisebbik problémának. Rody puszta kézzel fojtott volna meg, ha tudomást szerez kettőnkről. Ez is csak egy megérzés volt, de tudtam, hogy nagyon dühös lenne rám. Talán jogosan.
- Igen, de biztos nagyon tetszeni fog.
Nem tudtam, hova kéne vinnem. Talán azt hitte, izgalmas életem volt és sok helyre jártam, de ez egyáltalán nem fedte az igazságot. A legtöbb időt a Minisztériumban töltöttem vagy otthon, és ezek közül egyik sem bizonyult igazán érdekesnek. Persze akár haza is vihettem volna, biztosan lenyűgözte volna a kúria és a kis magánállatkertem, de az ajánlat félreérthető volt és nem is tűnt jó ötletnek. Élodie már rég nem élt otthon, de a gyerekek igen és nem kellett, hogy kikotyogjanak valamit.
Beérve a melegre levettem a sapkámat - gyorsan megigazítva az alatta összekócolodótt hajamat -, majd kigomboltam a kabátomat. A szemüvegemet a kabát zsebébe csúsztattam, semmit nem láttam a párától és csak útban volt. Így persze hunyorogva tudtam csak kivenni az itallapot, bár amúgy sem foglalkoztatott a választék és az árak sem. Szinte mindig ugyanazt ittam, csak ritkán tört rám a kényszer, hogy kipróbáljak valami újat és ez nem egy olyan nap volt.
Kértem Gwennek egy puncsot és magamnak egy pohár bort. Családi ártalom, bár amit itt adtak, biztosan labdába sem rúghatott az apósoméktól kapott bor mellett. Igaz, nem értettem hozzá úgy, mint ők... Persze ha a helyzet úgy kívánta meg, mindenféle tudás nélkül, de nagyon meggyőzően tudtam játszani a sommelier-t.
Nem válaszoltam azonnal, egy ideig még fészkelődtem a széken és úgy tettem, mintha az italosüvegekkel telepakolt polcokat tanulmányoznám a pult mögött. El sem láttam odáig. Azt hiszem, zavarba ejtett a kérdése, mind a téma, mind pedig a dilemma, hogy őszintén válaszoljak-e. Addig nem is szólaltam meg, míg le nem rakták elénk a poharainkat, kínos lett volna tovább hallgatni.
- Teljesen egyedül elmennék jó messzire és vissza sem néznék - feleltem végül. - Talán keletre, esetleg Amerikába, nem is tudom... Csak valahova messze, ahol más az élet. És te mit tennél, ha bármit megtehetnél?

Finom ráncba szalad a szemöldököm, hiszen ebben a pillanatban képtelen vagyok elképzelni, hogy bárki ne kedvelné ezt a férfit, hiszen nincs benne semmi visszataszító: udvarias, s modora lenyűgöző, még beszélgetni is egyszerű benne, s az élet valahogy elevenebb az oldalán, a méz kevésbé ragacsos, s a hideg talán kevésbé hideg. Oldalról sandítok föl rá, s magamban mérlegelek: mit tehetett amiért közutálatot érdemel? Hiszen Dumbledore jó ember . annak kell lennie, mert anya ezt otthon úgy szajkózza, mintha ima lenne, vagy egy vers, melyet elfelejteni vétek, s ha valamire ennyire ráerőltetik azt, hogy jó: az ember elkezdi elhinni, s ő maga is azután kutat, azután a jó után, s meglátja minden tettében, a vacsorai beszélgetésben, a talárja suhanásában, mert hát jónak lenni kiváltság ebben az időben.
- Miért? -
Teszem föl a legegyszerűbb kérdést ami képes választ adni nekem mindenre, hogy a jó, amit jónak képzeltem, miért utasítja el azt amit szintén jónak tartom, s akiről anya nem szajkózná azt, hogy jó ember, mert anya előítéletes, s túl magasan hordja az orrát, nem lát át a világon. De én túl akarok látni rajta, túl akarok látni mindenen, s meg akarom érteni, miért nem lehet ott, miért nem látják szívesen.
Elhiszem neki, hogy tetszeni fog, hiszen miért ne tetszene? A képzeletemben zegzugos utcákon suhanunk végig, s betérünk ide-oda, hosszan beszélgetünk,s  bohóckodunk: vicces talárokat próbálunk föl, s egymáson nevetünk. Ezt élvezném. De túl titokzatos, és ez a titokzatosság  arra késztet, hogy a szívem vadabbul verdessen, s izgatottan kezdjek várni valamire, ami még túl messze van ahhoz, hogy megfoghassuk.
Odabent izgatottan fonom ujjaimat immáron a minőségi puncs pohara köré, s élvezem ahogy lassan bizsergetve melegíti föl az ujjaimat. Hálás vagyok, hogy betértünk ide, s nem fagyoskodunk tovább, hogy alkoholt rendelt nekem, s hagyja, hogy megigyam, s ebben a pillanatban azt akarom, hogy nőnek lásson, ne buta fruskának, úgy lásson ahogyan én látom őt: igazinak.
- Egyszer nagyon régen  voltam Amerikában, de ez olyan régen volt már, hogy nem is igazán emlékszem. -
Lebiggyesztem az ajkaimat, mert emlékezni akarok, mutatni neki belőle valamit, hogy biztosra tudja imádná.
S most, hogy visszakérdez én is gondolataimba merülök, talán hosszabban hallgatok, mint ő, s vészesen kutatok az agyamba valami iránt, amit igazán szeretnék, s a csend nem válik számomra kínossá, ahogy előbb sem tette amíg a válaszára vártam. A puncsba kortyolok, s az ital kissé meg is égeti a nyelvemet.
Aztán végül csak megrántom a vállamat, újfent.
- Utaznék, és csak utaznék, egy bőrönddel és mindenhol élnék egy kicsit.
Azt hiszem.
De nem vagyok biztos benne.

Utáltam a "miért?" szócskát. Utáltam elgondolkodni a dolgok okain, túl sok energiát emésztett fel és csak rosszul éreztem magam utána. Ellenben panaszkodni szerettem, mesterien tudtam úgy morogni valami miatt, hogy a hallgatóságom tényleg megsajnáljon és igya minden szavamat. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy az emberek alapvetően szerettek szánni másokat, mert ezáltal jobbnak érezhették magukat, empatikusnak és szociálisan érzékenynek. Gwen azonban nem tartozott a többséghez és tőle nem akartam kicsikarni ilyen visszataszító érzelmeket. Ő olyan... igazi volt, színleléstől mentes, más, mint akik körülvettek.
- Nem kedveli a családomat, ha jól sejtem. Sok mindenről másképp gondolkodik, mint mi. - Szinte már fel sem tűnt a többesszám. Mi, Lestrange-ek, mintha úgy összetartanánk és olyan hasonlóak lennénk... Én biztosan nem hasonlítottam senkire a rokonságból, pedig kisgyerekként annyit bizonygattam, hogy kalandos életet akarok élni és bejárni a világot, mint Leta néni. Egyik sem valósult meg mindenki hatalmas örömére, elég volt Leta a család különcének. Különösen a bátyám után, akit nem is szabadott együtt emlegetni a Lestrange névvel, hiába viselte még az a sárvérű kölyök is, akit magához vett. Apánk őrjöngött, mikor megtudta.
Lerakták elém a poharat és lassan belekortyoltam a borba. A feleségemmel is mindig bort ittunk - nem keveset -, ha a szokásosnál hosszabb ideig el kellett viselnünk egymást. Vele sosem szerettem úgy beszélgetni, mint Gwenoggal, ő sosem kérdezte meg tőlem, mit tennék, ha bármit megtehetnék a világon. Biztosan nem érdekelte, ahogyan engem sem, hogy ő mihez kezdene. És nem tudtam, mit kéne gondolnom arról, hogy Gwen, egy tizenhét éves diáklány élete jobban izgat a feleségeménél.
- Én még nem voltam. Régen mindig el akartam oda utazni nyáron, de apám szerint ott túl szabadosan élnek az emberek. Most meg már nincs rá időm. - Akár el is utazhattam volna, az időhiány csak egy gyenge kifogás volt. Egyszerűen elveszítettem az érdeklődésem az utazás iránt, hiszen úgyis vissza kellene jönnöm.
- Együtt kéne utaznunk - mosolyodtam el. - Amerikában kezdenénk, aztán elindulnánk és körbejárnánk az összes kontinenst. Mindenhonnan hoznánk valami szuvenírt, mondjuk valami vadállatot. A kis kacatok unalmasak.
Tetszett ez az ostoba ábránd. Elmenni innen jó messzire és vissza sem nézni, csak élvezni az életet. A valóságban minden bizonnyal megrémített volna ez a hatalmas szabadság, nem tudtam volna mit kezdeni vele. De így, súlytalanul álmodozva mindennél szebbnek tűnt.

Erősen próbálok kutatni az emlékeim között, hogy mi is lehet a családja hírneve, s azon belül az övé, eszembe jut ezer dolog amit a Lestrange családról hallottam, de ezek mind minimális információk, sohasem érdekelt kifejezetten, lévén, hogy a szüleim sosem tartották fontosnak a vér minőségét, én sem tartom annak. Ebben a pillanatban haragszom Dumbledore-ra, s nem értem miként nem kedvelhet egy olyasvalakit, mint Cygnus: ő nagyon bátor és nagyon érdekes, nagyon sok gondja van mégis mindig szakít időt arra, hogy velem foglalkozzon, semmi kivetnivalót nem találok benne, és most nagyon szeretnék rákérdezni arra, hogy mégis miért nem kedvelik, de azt hiszem azzal nem okoznék örömet neki, láthatóan nem a kedvenc témáját hoztam föl, s azt semmiképpen nem szeretném ha kimérten kellene itt ülnünk egymással szemben.
- Sajnálom, pedig izgalmas lett volna. De majd eljössz a londoni edzésemre.. -
S újfent megrántom a vállamat, kár ilyen apróságokon bánkódni, meg aztán a Roxfortban még csak oda sem mehetnék hozzá rendesen beszélni, az edzésen senkit sem fog érdekelni, hogy utána kivel megyek és hova, ez pedig kellemes borzongással tölt el, de hogy miért azt magam sem tudnám pontosan megmondani.
Lassan iszogatom a nekem kért italt, s a melegtől kezdem úgy érezni, hogy óvatosan a fejembe száll, éppen csak, de eléggé ahhoz, hogy az arcom kipiruljon, a szemem pedig csillogni kezdjen, elég ahhoz, hogy jobban feloldódjak, hogy mosolygósabb, nevetősebb és beszédesebb legyek.
- Pedig jó hely. Apa azt mondta, hogy idén is elmehetek a nővéremmel, de tudod Hestia és én.. hát nem vagyunk jóban. Semmit sem engedne meg nekem.. nem akarsz inkább te eljönni helyette, és akkor tényleg elkezdhetnénk a világ körüli utunkat? Biztosan meg lehetne oldani.. -
S most olyan vágyakozva nézek rá, mint azelőtt még sohasem, a pilláim alól pislogok, s még közelebb is hajolok hozzá, hogy meggyőzzem jöjjön el velem.
- Apa barátjának van ott egy lakása, és egy csomó haspólóm van amit ők küldenek Amerikából, bár itt aztán nem lehet őket hordani..szerintem jól éreznénk magunkat. -
S egy pillanatra elutazom, el Amerikába vele, s elképzelem magunkat, csak kettőnket ahogy hosszan lustálkodunk reggelente, a napokat pedig a tengerparton töltjük el.
- Kérlek. És cserébe te is kérhetsz valamit. -
Mintha ez ilyen borzalmasan egyszerű lenne, nekem legalábbis az.
.

Örültem, hogy nem feszegette tovább a témát. Nem akartam a családomról beszélni - nem csak most, máskor sem -, arról pedig végképp nem, miért nem örvendtünk túl nagy népszerűségnek bizonyos körökben.
- Az biztos érdekesebb lesz. Az iskolában bizonyára mindenkivel feltörlöd a pályát, abban hol a kihívás?
Figyelemmel hallgattam minden szavát, mintha igazán fontos dolgokról beszélt volna. Azt hiszem, kicsit tényleg fontos volt, amit megosztott velem a találkozásaink alkalmával. Úgy képzeltem, neki jó érzés elmondani a problémáit valakinek, aki nem tizenhét éves és nem is a rokona - pedig én sem szolgálhattam igazán bölcs életvezetési tanácsokkal számára. Nekem pedig olyan volt figyelemmel kísérni a lelkesedését, az arcán egyre gyakrabban megjelenő mosolyt, mint amikor egy szokatlanul hideg napon az ember bemegy a kinti fagyról a meleg szobába és zsibbadva feloldanak a tagjai. Feltöltött, mellette, ha csak néhány órára is, de megint úgy érezhettem magam, mint tizenévesen. Nem gondtalanul, csak jobban, mint most. Ilyenkor elfelejtettem a Sötét Nagyurat, Élodie-t, a gyerekeket, csupán élveztem a komolytalan csevegést és Gwen szemének csillogását, ami körülöttem már rég kikopott mindenki tekintetéből. Elszomorított, hogy egyszer talán az ő pillantása is érdektelenné válik majd.
Az ajánlata mindennél csábítóbbnak hangzott. Hetekre hátrahagyni mindent, csak élni a nagyvilágba a messzi Amerikában, végigcaplatni New York utcáin és másnap vadrezervátumot nézni... Tetszett volna, kár, hogy a valóság közbeszólt.
- Nem hiszem, hogy a családod jó szemmel nézné, ha velem mennél. - Lelki szemeim előtt már láttam is a dühös Jones szülőket, akik a lányuk megrontójának neveztek. Még csak azt sem tudtam hogyan néznek ki, homályos alakok voltak csupán a képzeletemben, de annál haragosabbak. - Itt még ahhoz is túl konzervatívak az emberek. Az én lányom azt venne fel, amit akar.
Könnyen beszéltem. Az én lányom hercegnőnek akart öltözni és Gwen minél kevesebbet takaró ruhában nem éppen a megbotránkoztató jelzőt juttatta eszembe. Talán egy másik felosztásban én is ördögtől valónak találtam volna a haspólók létezését is. Nem tudom, lehet nem is érdekelt volna mit csinál a lányom.
- Ugyan mit kérnék cserébe? Elég lenne, ha elutazhatnék veled kettesben. - Rámosolyogtam, azzal a - talán szánalmas - mosollyal, ami még tizenhét évesen megdobogtatta a kamaszlányok szívét, mikor levonultam a kviddicspályáról egy meccs után. És valahol nagyon szomorúnak találtam, hogy azóta eszembe sem jutott ilyet tenni. A feleségemre aztán sehogy sem mosolyogtam, a többi nő meg... hát miattuk nem kellett törnöm magam. De Gwennel olyan volt, mint valamiféle izgalmas játék, aminek a fődíját egyikünk sem ismerte biztosan.
- Mellesleg butaság így csatározni a nővéreddel. A testvérek néha nagyon irritálóak tudnak lenni, de azért jó, hogy vannak. Vagy talán Hestia ennyire elviselhetetlen?

Talán igaza van, bár ebben a pillanatban úgy érzem, hogy mindenféleképpen közölnöm kell: Cygnusnak mindig igaza van. Olyan tapasztalt, olyan megélt férfi számomra, hogy képtelen lennék bármelyik szavát megkérdőjelezni, s ha meg is tenném, azt biztosan csak azért tenném, hogy incselkedhessek vele, mert melyik férfival nem jó incselkedni? És hát én őt olyannak képzelem el aki szereti ha incselkednek vele, olyankor biztosan kedvesen mosolyog, kissé sármosabban, mint ahogy általában szokott, és ettől az elképzelt mosolytól, most a vér erősebben dübörög, érzem ahogy az ereim kifejezetten lüktetnek, de hát ki tudja, lehet, hogy csak a puncs szállt már régen az agyamba.
Csalódottan biggyesztem le az ajkaimat, s még közelebb hajolok, hogy így próbáljam meggyőzni arról: mindenképpen velem kell tartania Amerikába, s ha csak egy napot adhat nekem az életéből, nekem az is bőven elég, mert tudom, hogy az a nap is több lesz, mint az itt ellopott órák, közvetlenebb.
- Naaaa kérlek.. csak legalább fontold meg. Annyira nagyon szeretném! -
S a kezemet, hogy ezt bizonyítsam a térdére helyezem, s olyan könyörgően nézek rá ahogy az kitelik tőlem. Mindennél jobban szeretném most, hogy igent mondjon, hogy azt mondja eljön velem Amerikába, hogy nincsen jobb dolga, és ha jobb dolga is lehetne, akkor sem érdekelné, mert inkább velem töltené az idejét.
Így maradok, a kezemet a térdén pihentetve, kicsi azon megtámaszkodva, hogy elég közel hajolhassak, hogy érezzem a borpárás leheletét, s hogy beleszédülhessek a puncsba, ami jóval erősebb, mint a Vadkanból szerzett, s ami már így is túl hamar szállt a fejembe, s amitől most így viselkedem.
- Hát a lányod, ezt egyszer biztosan értékeli majd.. -
Megrebegtetem a szempilláimat, mert úgy találom, hogy ettől majd talán beadja a derekát Amerikával kapcsolatban, de az igazság az, hogy a mosolyától én adom be a derekamat, s a levegő egy pillanatra megakad bennem, a szívem meg mintha kihagyna egy ütemet, hogy aztán más ritmusban kezdjen el verni, s ebbe az új ritmusba beleszédülök, mert a férfi aki ténylegesen férfi, nem egy kisfiú egy olyan mosolyt villantott amitől bármit megtennék ha lenne bátorsága, nem is bátorsága, inkább mondanám erkölcstelenségnek - már kit áltatunk, nem vagyok erkölcsös - kérni valamit.
Megrázom a fejemet, s a hajam táncol körülöttem.
- Nem akarok most a nővéremről beszélni. -
Az ujjaim türelmetlenül a combjára csúsznak, de nem is azért, mert bármit akarnék tenni, bármi erkölcstelent, inkább azért mert előrébb hajolok a széken, hogy most már aztán tényleg nagyon közel legyünk egymáshoz.
- Én csak veled akarok lenni. És olyan nagyon borzalmas, hogy kifogásokat gyártasz. Mármint, biztos nagyon fontos vagy, mert nekem is nagyon fontos vagy.. de nem tudnának téged nélkülözni egy picit? Csak egy ici-picit? Csak egy napot? Meg aztán magaddal hozhatod a gyerekeidet is, és akkor semmiért sem kell aggódnod.. -
És mintha ez elég érv lehetne, mintha ezzel most meggyőzhettem volna elmosolyodom, és a kezemet óvatosan az arcára helyezem, végigsimítva a borostákon amik csiklandozzák a kezemet, s amitől az ajkaim úgy nyílnak szét, mintha kötelező lenne számukra szétnyílni.
Mentségemre szóljon, hogy ekkor már ténylegesen a fejembe szállt az a puncs.

Nagyon meg akartam fontolni. Nem is, inkább igent mondani rá. Ha tudta volna, mennyire szívesen belékaroltam volna, hogy most azonnal útra kelhessünk, csak úgy, mindenféle előzetes tervezés nélkül. Szerettem volna az az ember lenni, aki ilyesmit tesz. Aki csak úgy gondol egyet és belevág valamibe, mert megteheti, mi több, még élvezni is képes. Gondolom, én is megtehettem volna. Kivenni pár hét szabadságot meg egy keveset a gringottsi széfből... nem nagy dolog. Hogyan mondhattam volna el neki, hogy nem ilyen akadályokba ütköztem? Igaz, én magam sem tudtam, mik ezek az akadályok valójában, csak éreztem, hogy léteznek. Kár, hogy képtelen voltam mindezt kimondani, mikor ilyen közel volt hozzám és annyira könyörgőn nézett rám.
Nem feleltem, nem akartam hazudni neki. Legalábbis azt hittem, hogy nem akarok, de ahogy még közelebb hajolt és csak bámultam a kifejező tekintetét, már nem voltam biztos benne. Mit árt egy kis hazugság? Talán majd tényleg elmegyek vele, addig még sok minden változhat. Vagy el is felejti vagy nem is akar már velem menni. Különben is gyűlöltem előre tervezni, mert sosem igazodtam hozzá, addigra úgyis száznyolcvan fokos fordulatot vett a hangulatom és ezzel együtt az érdeklődésem. Nem nehéz kimondani, amit hallani akar és úgyis elhiszi nekem, mert eddig mindent elhitt.
- Talán mégis tudnak nélkülözni. Végül is... miért is ne? Elmegyek veled, a te kedvedért bármit. - Kisimítottam az arcából egy kósza, szőke tincset. Bűntudatot kellett volna éreznem - nemcsak azért, mert hazudtam neki, hanem pusztán azért is, mert most itt ültem vele. Annyira helytelen volt, minden centiméter, amivel közelebb kerültünk egymáshoz, arányosan csökkentette azt a maradék erkölcsösséget, ami megmaradt kettőnk között. Már ha részemről volt egyáltalán csak egy fikarcnyi is... Az övét nem kérdőjeleztem meg, ő csodálatos volt, nem véletlenül szerettem úgy vele lenni. És azt hiszem, kicsit féltem is tőle, hogy ezt tönkretehetem.
- Legközelebb narancslevet kapsz. Egy pohár puncs és mikre rá nem veszel... - vicceltem el végül a dolgot, a kezembe fogva az arcomra simuló tenyerét.

Örömittasan felkuncogok, mert hát azért az mégis csak jól esik, hogy igent mond nekem, hogy nem kell tovább győzködnöm, elértem azt amit szeretnék. Együtt utazunk el, még akkor is ha ez az egész olyan nagyon távolinak és képlékenynek tűnik.
Megajándékozom egy igazán boldog mosollyal, és magam sem tudnám megmondani, hogy miért, a szívem egyre vadabbul kezd kalimpálni, mintha ez az apró ígéret nem csak egy utazást ígérne meg, hanem sokkal többet, és talán van is benne valami. Azt kell jelentenie, hogy nyárig sem felejt el, hogy nem lesz más akivel szívesebben utazna el, elég leszek neki csak én.
- Lehetséges, hogy akkor is rá tudtalak volna ám venni.. -
Kuncogok föl egészen merészen, merészebben mint ezelőtt, hiszen már javarészt elértem azt amit szerettem volna.
Nézem a kezemet a kezében, érdekes módon vibrálni kezd a tenyerem ott ahol hozzáér, s jóleső borzongás szalad végig a testemen az összeérő pontból kiindulva. Le is sütöm a pillantásomat, sohasem gondoltam volna, hogy Cygnus egyetlen érintése elég ahhoz, hogy így érezzek. Hogy ennyire elégedett legyek és boldog.
- De ugye, te nem csak azért mentél bele, mert borozol? -
Szórakoztató a gondolat, hogy az ő fejébe is olyan hamar száll az alkohol, mint az enyémben, bár biztos vagyok benne, hogy erre egy cseppnyi esély sincsen. A felnőttek - az én szüleim legalábbis - sokszor boroznak, nemcsak ebédközben vagy vacsorakor, néha napközben is, a házimunka közepette vagy a kellemes esti beszélgetések kontójára. Számukra az alkohol már nem olyan, mint nekem. Nem tölti el érdekes melegséggel, nem zsong tőle a fejük, nem nevetgélnek, s nem tesznek semmi váratlant. Olyan csak, mintha töklevet innának. És szerintem ez nála is így lehet. A bor számára már üdítőnek számíthat, s egy-két kortytól igazán nem lehet semmi baja. Talán rá akkor sem hatna, ha egy egész üveggel inna meg, bezzeg nekem ez az egy pohárka puncs is a fejembe szállt. Érzem ahogy zsong, ahogy az arcom kipirult, a tekintetem meg olyan érdekesen csillog, amiről az ember nem tudja eldönteni, hogy a sírás miatt van-e vagy valami másért.  És már fázni sem fázom - bár ezt inkább tudom be Cygnus jelenlétének, a kezemnek a kezében, mintsem a puncsnak. -

- Ebben egy percig sem kételkedtem. Szinte bármire rá tudnál venni. - A kijelentés nem állt távol a valóságtól. Sosem tudtam nemet mondani, különösen nem akkor, ha meg akartam felelni valakinek. Márpedig Gwennek nagyon meg akartam felelni, úgy vágytam rá, hogy szeressen - mindenki más helyett - és többnek lásson, mint amennyinek én magamat. Mellette mindig jól éreztem magam, jobb embernek és elképzelni sem tudta, hogy mennyit jelent ez nekem. Érthető, mert azt sem tudta mekkora káosz az életem azon a kis szeletkéjén kívül, amelybe őt is beengedtem. Azt a részét nem szégyelltem a világomnak, mert abban én is jó színben tűnhettem fel. Magas beosztású minisztériumi dolgozó, menő munkával, izgalmas és vicces történetekkel. Az igazságtól ez nyilván messze állt, de ilyenkor egy kicsit én is elhittem, hogy nem apám közbenjárásának köszönhettem a munkámat, hogy nem egy hatalmas színjáték volt az életem és tulajdonképpen kedvelhető voltam.
- Én? Dehogyis, ahhoz túl nagy gyakorlatom van a borozásban. - De még micsoda gyakorlat... Talán ha nem lett volna nagyobb gondom is az életben, aggódhattam volna az alkoholfogyasztási szokásaim miatt, de jelenleg ez volt a legkisebb problémám és a létező legjobb megoldás minden bajra, úgyhogy eszem ágában sem volt eltűnődni rajta. Tizenhét évesen kellemes izgalom töltött el, mikor kilógtunk a barátaimmal a Mardekár hálókörletéből éjszaka a Szárnyas Vadkanba, mostanság viszont tökéletes közönnyel bontottam fel egy üveg italt, mikor hazaértem a Minisztériumból. Nevezhetjük ezt felnőtté válásnak, de talán a siralmas sokkal kifejezőbb lenne.
- Tényleg szívesen elmennék veled bárhova. Mostanában olyan bonyolult minden, rám férne egy kis kikapcsolódás. Veled. Csak egy kicsit kiszakadni... innen. - Nem tudtam, pontosan miből akarok kiszakadni, csak azt, hogy nagyon jó lenne ideiglenesen megszabadulni ettől a valamitől. - És különben is, ki kell szórakoznod magad, mielőtt még híres kviddicsjátékos leszel és nem marad rám egy perced sem a sok rajongód mellett.