Szándékos.
Ahogy megállok a főasztal szépen elrendezett széksora, és a széksor mögött csak helyszűkét teremtve magasodó fal közti keskeny folyosónak éppen a közepén. Éppen az út közepén.
Szándékos. Hát persze, hogy szándékos…!
Így amikor visszafele jön, a helyéhez tartva, és el kellene mennie mellettem, vagy meg sem kísérli, és előttem áll meg, vagy kénytelen lesz hozzámérni. Micsoda lázító gondolat! – mondhatná bárki, de ahogy a minden részletéig eltervezett teremben állok, ahogy arra gondolok, hogy ez még csak a kezdet, az első igazi dominó (ámde visszafordíthatatlan eldőlő dominó), hogy ez az egész voltaképpen csak felesleges díszlet, felesleges rongyrázás, világgá kürtölni valamit, amit már egyébként is valószínűleg mindenki tud… hát… már nem sok dolog tűnik illetlennek. Nem mintha eddig azt hittem volna, hogy létezik valami titok, vagy történhet valami, bármi, akármi, ami miatt végül mégsem lennék Cyprian Flint jegyese. Egyszerűen csak a négy fal között, a szűk családtagok tekintetének kereszttüzében mégsem érződött igazán valódinak a társadalmi kötelezettség. Mert addig pont nem kellett igazán megbirkózni a kötelezettség társadalmi részével, hiszen épp elég nehéz tud lenni a családi rész is.
Most majd minden hivatalos lesz. Mostantól bárhová megyek, úgy kell viselkednem, mintha máris a felesége lennék, valaki, aki hozzá tartozik, és sosem felejthetem el, hogy bármit mondok, bármit teszek, az ugyanúgy nyomot hagy a Flint, mint a Nott néven. Ugyanakkor… unatkozom. És ahogy – remélem – eljön mellettem, úgy a kesztyűtől megszabadult kézfejem talán az övének ütközik, vagy csak kénytelen lesz megállni előttem, hogy egyszer végre ne csak oldalról sandítsunk egymásra, mint két szobor, melyeket az este nagy részére egymás mellé ragasztottak, de kénytelen lesz igazán rám nézni, és akkor azt remélem, tudni fogja, hogy ezen a roppant kellemetlen unalom-tényezőn neki kell segítenie. Ugyanúgy, ahogy tudta azon az őszi avarban tett sétán is, hogy bizony valamit tennie kell, valamit, akármit, hogy mutasson nekem egy darabkát abból, kicsoda, és talán most hagynám neki, hogy ő tudjon meg valamit rólam…

Kikerülhetetlen.
Pimasz kislány. Nem kellett sok idő, hogy kellően kiismerjem a játékot, de bármilyen vehemensen mutatom ki, bármilyen eszközzel hárítom el, valahogy mindig az utamba akad, valahogy mindig összerándul a tekintetünk, mintha hozzá szögeztek volna, egy pontra a válla és az arccsontja közt, egy kis mélyedésbe, ami néhány pillanatban titokkal teli ároknak, szakadéknak tűnik, máskor meg csak olyannak, mint az ablaküveg, amit bepárásít a leheleted. Apám szerint azért izeg-mozog a kis kanca ennyire, mert szeretné, hogy valaki végre móresre tanítsa, betörje, de anyám ilyenkor mindig heves, helytelenítő táncba kezd a szemöldökeivel - hogy két perc múlva tovább diskurálhasson Madame Nottal a kibaszott szalvéták színeiről. Vagy arról, hogyan kellene berendezni a babaszobát, és általában ezen a ponton szoktam magam udvariasan kimenteni.
Ebben a percben is egy ilyen elkínzott menekülés után térek vissza, a murvával felszórt úton elszívott cigit jobb híján a kavicsok alá temettem, de ha bárki kérdezné, még mindig ráfoghatom a házimanókra. Akármelyik elvállalná. Szánalmas, még sírnának is az örömtől.
És tessék, már megint itt van, nem tudok elég hamar elfordulni, szembe kerülök vele, itt van Leandra Nott, azzal a kihívó kifejezéssel az arcán, kedvem lenne egyszerűen elfordulni és kikerülni, mert most már várakozik, vár tőlem valamit, bármit, hogy szórakoztassam, pedig sosem volt erősségem a társalgás, az üres bókok csepegtetése, és főleg nem vagyok az unatkozó kisasszony társalkodónője!
Ránézek, az arcom rezzenéstelen, csupán a szám rándul ugyanabba a kihívó fintorba.
- Nos?


ezt a szívem hölgyének.

Amikor otthon vagyok, egyedül, látogatók nélkül - sokkal könnyebb tudni... vagy inkább tudni vélni, mit kell tennem, vagy mit várhatok, vagy hogyan fognak alakulni a dolgok. Természetesen a képzeletem sokkal romantikusabb, sokkal idillibb színben fest meg mindent. Akadályok persze vannak - mint minden valamirevaló regényben -, de azok leküzdhetők, és különben is, a boldog befejezés megér minden gyötrelmet. A valóság azonban nem feltétlenül kecsegtet boldog befejezéssel. A valóságban még a másik figyelmét is irtózatosan nehéz felkelteni, hiszen voltaképpen tálcán kínálnak neki, és nem számít semmi, csak ez. Még az sem számít igazán mit mondok, vagy teszek, amíg az nem arcpirítóan sértő, és nem csorbítja saját értékemet. Mert a valóságban elrendeltetett tény minden, ő meg én különösképp, és kimondottan nehéz úgy rávenni valakit, hogy érdekeljem, hogy igazából egyáltalán nem szükséges ez... egyáltalán.
Csak egy odavetett "nos?", ennyi jár nekem, és ha arra gondolok, hogy ennyi jut nekem életem hátralevő részében is, akkor csak egyenesen felfordul a gyomrom a hányingertől, legszívesebben futnék, árkon-bokron túlra, de nem tehetem, mert engem nem erre tanítottak, és mert ennél csökönyösebb és büszkébb is vagyok, hogy engem csak úgy elkergessen, elűzzön pont az a férfi, aki a társam lesz az életben. Kettőnk közül kétségtelen, ez csak engem tölt el olyanfajta félelemmel, hogy valamit tenni is akarok ellene. Cypriant vagy letaglózza ennek kilátása (ki tudja? Még ez is lehet, nem ismerem ennyire.), vagy csak nem érdekli, mert mint férfi, nyilván több lehetősége van aztán máshol keresni a boldogságot. Ettől a gondolattól meg legszívesebben máris arcon csapnám, holott még semmi ilyesmit nem követett el ellenem.
Ez egy nyúlverem, amibe nem önként ugrottunk bele kíváncsiságból, hanem belelöktek minket. Én mehetek jobbra, míg ő balra megy... vagy rávehetem, hogy kísérjük el egymást, bárhova lyukadunk is ki.
- Úgy látom, unatkozik - igyekszem eltüntetni magamból a dacot, a büszkeséget, azt az elvárást, ami ránk nyomhatná a bélyegét, ha hagynánk, annyira nem nehéz, ez a "nos?" bizonyos tekintetben arcpirító, mintha máris azt várná, hogy találjam ki, és legyek is minden vágya, minden vágya, melyeket nem ismerek, és ez máris kislányosan festi meg az orcámat, hiába egyenes a hátam, hogy felnézzek rá.

Az arckifejezése alapján mindketten pocsékul vagyunk, én úgy általában, mert ez az életem velejárója, ő pedig mintha valami különb választ várt volna egy fel sem tett kérdésre. Mégis, mit kellene mondanom, Kisasszony? Felvonom a szemöldököm, úgy várom, karba tett kézzel, és némi elégedettséggel, hogy a vonásaira kirajzolódó döbbenet helyét átvegyék a szavak, még akkor is, ha a szavait talán egy elcsattanó pofonnal fogja illusztrálni. Nem mondhatnám, hogy élvezem idegesíteni Leandra Nottot. nem mondhatnám, hogy ez az egész cirkusz, vagy bármelyik eleme, elégedettséggel tölt el. Egyszerűen csak teszem, ami a dolgom, meghajlok az ősök márványra fröccsenő véráldozata, és a kötelességeim előtt, apám és anyám közös akarata előtt, akik - milyen vicces erre gondolnom -, az én feladataimat leszámítva soha, semmiben nem mutatták az egyetértés szikráját.
Úgy látom, unatkozik, a tekintetem éhes értetlenséggel ugrik Leandra arcára, eddig talán az abroszt bámulhattam rezzenéstelen kifejezéssel, kit érdekel az, ha éppenséggel csontszínű, kit érdekel, ha a villa nem két hüvelyknyire van az asztal szélétől? A kisasszony válla fölött látom anyámat, mint egy prédára leső ragadozó, aki már félig elfogyasztotta a zsákmányt, nagyjából ilyen elégedett kifejezéssel pillant néha felénk, miközben Madame Nott-tal a virágost instruálják. Hát még ha sejtené, hogy nem csak le tudnám vizelni, de egy kanna benzinnel és egy gyufával fel is gyújtanám az összes csokrot, a liziantuszokkal, a liliomokkal és a többi gazzal együtt. Leandrára fókuszálok, kezeimet a zsebeimbe csúsztatom.
- És maga, kisasszony? - kérdezem, és ez a kisasszony még nem a nőnek szól, akit életem végéig tisztelnem kell. - Miért nem tipeg vissza a tiszteletreméltó édesanyjához és vitatkozik vele arról, hogy tulipánt vagy rózsát szeretne-e a csokrába? Az én társaságom több, mint haszontalan.

A férfiak mind bolondok.
Anyám nem győzte ezt elég hamar a fejembe verni, és én meg is tanultam a leckét, csak hogy aztán egy következőt tűzzek ki magam elé, egy olyat, melyre nem anyám tanított, melyet nem várt tőlem senki, és talán senkinek fogalma sincs róla: a férfiak mind bolondok, és minél előbb megtanuljuk ezt elfogadni, annál jobb. Nem azt kell megtanulni, hogy bolondok. Azt kell megtanulni, hogyan éljünk ezzel együtt, hogyan kerekedjünk fölébe úgy, hogy voltaképpen ne vegye észre senki, vagy hogyan váljunk csendes, észrevétlen társakká, akik úgy fogadják ezt a bolondságot, mint szívekbe tűzött karókat. De igazából nekem egyik opció sem tetszik eléggé… nyilván még nem tanultam meg a leckét. És nyilván még fogalmam sincs igazán arról sem, milyen lesz az életem Cyprian Flint feleségeként, mert még nem tartunk ott. Elképzelhetem ezerféleképp, nem biztos, hogy bármelyik elképzelés is valósággá válik.
De azért… a férfiak tényleg eléggé bolondok.
Röpkén követem a pillantását anyáinkig – ó, igen, hát persze, nekem ott kéne állnom, érdekelnie kéne engem is a szalvétáknak, virágoknak, jobban kéne érdekelnie a szalvétáknak, virágoknak, hiszen ez egy elrendezett házasság, a jövendőbelim minek is érdekelne, le kell mellette élnem egy életet úgyis, előbb-utóbb bizonyára meg is unom, azt meg sosem kérdezi senki, hogy szeretem, vagy utálom-e. Valahol bosszantó, hogy ő is ezt várja tőlem – vagy remekül tesz úgy, mintha ezt várná tőlem. Persze, bizonyára kényelmes, így én sem várhatom el tőle jogosan, hogy mondjuk, udvaroljon, vagy Merlinre, hogy erőltesse már meg magát egy kicsit. Egy kicsit! A kedvemért…!
- Elnézést kérek, Mr. Flint. Nekem elfelejtettek szólni, hogy anyámhoz készülök feleségül menni. De persze, ha gondolja… még időben vagyunk – időben? Ó, hát dehogy. Már rég nem. Talán ideje lenne, ha ezt ő is felfogná.

Ez a fontoskodó csitri, úgy néz rám, mintha máris a tulajdona lennék, mintha hozzáláncoltam volna magam egyetlen csóktól - az elkerülhetetlennel mindkettőnknek szembe kell néznie, de egyelőre még nem vagyok a férje, és mint ilyen, egy pillanatig sem vagyok köteles eltűrni a burkolt szemrehányásait, a várakozását, a követelőzését. Mégis, mit akar? Miért jön folyton utánam, miért jár a sarkamban? Talán nem világos neki, hogy miután kimondjuk az igent egymásnak, egy életre összeláncolnak minket a csípőnknél és a bokánknál fogva, hogy bármerre mozdulunk, sziámi ikerként mozduljon velünk a másik? Miért akar ennek elébe menni?
Beszívom a szám alsó részét, miközben figyelem, a szavai szinte lepattannak rólam, engem pedig már ez is dühít, dühít, hogy nem elég vakmerő őszintének lenni, dühít, hogy másnak, játékon kívülinek akar látszani, és közben ugyanúgy dróton rángat, mint a saját anyám. Apropó anyám, ő éppen az abroszra kikészített étkészlet-variációkat gusztálja, egyedül hagyta Madame Nott-tot a virágdíszekkel. Ezért, és csak ezért merem megragadni Nott kisasszony felső karját, egy kézzel, de erősen, hogy mindaz, amiből ő még semmit nem ért, a valóság keserű kihasználatlansága - nos, közénk feszüljön. Közelebb hajolok hozzá, megpróbálom úgy fordítani, hogy a gardedámok ne lássák a ruhája anyagába maró ujjakat.
- Mit akar mégis?! Mit? Mondja ki, és ne várja, hogy kitaláljam, én nem vagyok sem idomított pudli, sem a magácska szórakoztató személyzete! - nézek rá elfojtott, hideg elégedetlenséggel. - Többnek tartja magát az anyjánál? Akkor tanuljon meg egyenesen beszélni! Vagy menjen az utamból. - Sziszegek, de már el is eresztettem. Mintha mi sem történt volna.

Felszisszenek, az arcomra odarajzolja magát a fájdalom. Tehetnék úgy, mintha nem csak, hogy nem érne váratlanul, ahogy megragad, de mintha nem fájnának a karomba keményen vájó ujjak, de ha őszinteséget akar, hát nesze, nesze neked Cyprian Flint, őszintén torzul el az arcom, őszintén harapom össze az ajkamat, hogy több hangot ne adjak, és egészen, egészen őszinte az a haraggal vetekedő megvetés is, amivel most felnézek rá.
Ha én nem várhatok tőle semmit – hiszen olybá tűnik, erről van szó, ezzel sikerült oly nagyon az önbecsülésébe tipornom, holott sosem ez volt a tervem; hát bizonyára nem várhatja tőlem ő sem, hogy ne fejezzem ki ellenérzéseimet a viselkedésével kapcsolatban. Mert ez egyáltalán nem olyan, mint ott a múltkor. Mintha ahogy szorulna a hurok, egyre kevesebb lenne benne a levegő, de vannak dolgok, és fájdalmas a beismerés, de bizonyára lesznek is dolgok, melyeket én nem fogok tudni megadni neki, ugyanúgy, ahogy nyilván fogalmam sincs arról most sem, mire van szüksége.
Mert vajon mit akar Cyprian Flint?
Azt, hogy itt hagyjam tényleg, és annyit se foglalkozzak vele, mint amennyit muszáj, vagy épp csak annyit; vagy arra, hogy tényleg megmondjam neki, mit akarok, csak hogy aztán kinevethessen, és az arcomba vághassa, hogy ez az egész… ez az egész, ez a mi elrendezett életünk, ez sosem lesz az, amivé tenni akarom? Nem csak az fáj, ahogy megszorít. A teljes és tökéletes elutasítás fáj, az, hogy láthatólag nem érdekli, vagy inkább az, hogy én nem érdeklem. Elsimítom a ruhaujj gyűrődését, mintha ettől meg nem történtté tehetném az iméntieket, noha most épp valami egészen mást szeretnék meg nem történtté tenni.
- Nem, Cyprian, maga a vőlegényem – szisszenem, csupa szemrehányás vagyok, tehetnék úgy, mintha nem így lenne, behúzhatnám a fülemet, farkamat, de képtelen vagyok rá, egyszerűen csak képtelen, és ha ezzel nem tud mit kezdeni, kétségtelenül igaza van, az a legjobb, ha elállok az „útjából” - Az egyetlen, amit elvárhatok, hogy úgy is viselkedik, és ha ezzel az előbbi ténnyel problémája van, nem nekem tesz érte szemrehányást – mert hát nem viselkedem úgy én is, mint a menyasszonya, nem mosolygok, amikor kell, nem elég egyenes, vagy elég vékony a derekam, az a gond, hogy ő jobban érdekel, mint az istenverte virágok? De a virágok legalább biztosan nem szúrnak oda, hát akkor legyenek a virágok. Úgy fordítok neki hátat, és úgy indulok el anyám – és a virágok felé –, mintha ennél élvezetesebb dolgot elképzelni sem tudnék.

Fogalmam sincs, miért nyúlok utána, miért kapom el a meglibbenő szoknyáját, miközben hátat fordít nekem, miért gondolom azt, hogy ezt senki nem fogja látni, és miért érzek remegést a gyomrom mélyén, mikor arra gondolok, vissza fogom fordítani. Azt akarom, hogy a szemembe nézzen, hogy az arcát ne rejtse el előlem, hogy olyannak lássam, amilyen - a dac, a gyereklányos harag mögött, ami csak a fiatal nő elnagyolt karikatúrájának tűnik. A szoknya anyagánál fogva húzom vissza óvatos alkarmozdulattal csupán, mintha ennyi lenne, egy pökhendi, ugrabugráló gyerek, akin a szülei jót nevetnek, és meg sem fordul a fejemben, hogy nagyságos anyám, ha látná ezt, minden bizonnyal kitérne a hitéből. Még csak meg se kell fordulnia, a füléhez hajolok, egy pillanatig tart csak vissza a félelem, hogy talán visszakézből felképel. Egy pillanatig, és nem tovább.
- Legutóbb a parkban sétálva pontosan úgy viselkedtem, mint a vőlegénye - suttogok, a válla és a nyaka közti bőrfelület beláthatatlan völgynek tűnik, és egy hosszú pillanatig csak bámulom, fehér, szinte áttetsző. - Emlékszik? De egy elrendezett házasságban a férfi biztosan nem úgy csókolja meg a menyasszonyát. - Egy pillanatra sem távolodom el tőle, de talán még nagyobb örömöt okozna, ha ezeket az évődő szavakat egyenesen a dacos arcába mondhatnám. - A szerető viszont csókolhat kedvére. És biztosan nem szembesül egy durcás gyerek hisztijével, mint ahogyan a vőlegénynek kell. - Óvatosan arrébb húzom a kisasszonyt, hogy egy italokat egyensúlyozó felszolgáló elférhessen mellettünk. 

Néha az apróságoknak is örülni kell.
Most annak örülök, hogy nem bucskázok el a saját lábamban, ahogy két ellentétes erő húz, az általam megtett lépés előre, Cyprian Flint karja hátra. Örülök annak is, hogy így talán a szoknyám sem szakad el, mert annál, ami most történik, talán csak az lenne kínosabb, ha valahol combtájékon hasadék éktelenkedne a ruhámon, mint valami lemoshatatlan bűn…
Meglehet, bűn az is, hogy valahol tetszik ez a játék. Ahogy tetszett odakinn a parkban is, nem is kell mondania, rögvest erre gondolok én is, ahogy minden szava a nyakam ívéhez simul. És tudom, hogy igaza van. Tudom, tudom, persze, hogy tudom, ez az egész talán tényleg csak játék, és mint olyan, nincs helye abban, ami ránk vár. Nekünk unalmasnak kell találni a másikat, nekünk sztoikus nyugalommal kell elfogadnunk az utat, amit kijelöltek számunkra, nekünk nem szabad ebben örömünket lelni, talán majd csak negyven év múlva, amikor az unalomig ismert rutin fontosabb lesz, mint hogy megremeg-e a lábam a közelségétől. De azt senki sem mondta, mi van akkor, ha a lábam tényleg megremeg. Soha, senki, egy szóval sem. Akkor honnan tudhatnám biztosan, most mit kell mondanom, mit kell tennem?
Odébb lépünk, útban talán nem leszünk, bár kétségtelen, bárki szemtanúja lehetne ennek az esetnek, meg annak az esetnek is, hogy – bár a gyomrom remeg, mint a nyárfalevél, a lábaim súlytalannak érződnek, hogy szinte érthetetlen, mi tart még egyenesen, ha csak nem Cyprian – puhán, könnyedén nyúlok a szoknyámat markoló kezéért, bár elhúzni onnan nem szándékom, csak remélem, hogy elenged magától is, ahogy lassan, talán lehetetlenül lassan mozdulok, hogy megfordulhassak.
A szemébe kell néznem. A szemébe akarok nézni. Ha most követem el életem legvégzetesebb, legostobább, legnaivabb hibáját, legalább tudni akarom azonnal, hogy tényleg elrontottam. Hogy telhetetlen voltam, amikor ügy döntöttem, én igenis mindent akarok, nem csak egy szeletkét, nem csak valamit, amit valaki elém hajít, hogy érjem be vele. Van amiben úgysem választhatok - Remélem, ezzel csak azt akarja mondani, hogy Ön mindkettő lenni szeretne…- eldönteni sem tudom, vajon rettentően sápadt vagyok-e, vagy rózsafoltok az arcomon árulnak-e el menthetetlenül, és vajon megérti, meg fogja-e érteni, hogy én nem akarok unalmas lenni, én nem akarok érdektelen lenni, én egyszerűen nem akarok olyan lenni, aki még el sem kezdte, de máris feladja?
De kibetűzni mégsem szabad. Csak fogom a kezét és figyelem a szemét.

Hirtelen szórakoztatónak tűnik, a maga durcás, hisztériás, elkényeztetett módján, hirtelen érdekesnek látom, érdekesebbnek, mint eddig valaha, talán csak azt a pár percet leszámítva, amikor megcsókoltam, félig meddig az akarata ellenére, de ki tudná ezt utólag bebizonyítani? Elmosolyodok, mikor szembe fordul velem, másodpercekig az arcát vizsgálom, épp olyan, mint amilyennek reméltem, és még jobb, összezavarodott, de a felsőbb körökre jellemző magabiztosság ott ül a szemében, még akkor is, ha ezt a játékot, vagy legalábbis a játéknak ezt a fordulóját most nem ő irányítja.
A pillantásom anyám felé ugrik, egy kanalat emel Mrs. Nott elé, és a maga fájdalmas egyszerűségével, ami persze arannyal futtatott egyszerűség, nem pedig valami középszerű unalom, válogat tovább, nekem pedig van időm itt ácsorogni a kisasszonnyal, ha akarnám, talán még a szoknyáját is elszakíthatnám anélkül, hogy bárki ide nézzen, de miért is tennék ilyet, nem igaz? Az ötlet hirtelen csap belém, ujjaim szorosabban fognak rá Leandra kezére, akit ebben a pillanatban egyetlen porcikám se érez a menyasszonyomnak.
- Gyere velem! - nézek rá nagyon komoly arccal, még le is tegezem, amiért máskor talán pofon járna, de ebben a percben csak félrehúzom egy újabb felszolgáló elől, aki anyámék felé tart, és aki valami émelyítően édes illatot árasztó sütemény szeletjeit hordozza a tálcáján. Meg sem állok addig, míg a közelben lévő legelső falmélyedésbe be nem húzom, ott dönthet a sorsomról.
- Gyere velem!

Néma sikkantás kaparja a torkomat - nem az igazi félelemé, vagy a jogos felháborodásé, nem igazán, inkább valami bizonytalanságé, valaminek az elvesztéséé. Mert hát mit csináltam, mégis mit csináltam? vagy inkább vajon mit csináltam?
Úgy tűnik, mintha elszabadítottam volna valamit, valamit, amit nem szabadott volna, ellöktem magamat a biztonságból, egy útra, mely fogalmam sincs, merre fog kanyarodni, és ahogy megszorítja a kezemet, és magával húz, egy pillanatra belém mar a gondolat, eszelősen, konokul, hogy igazából... igazából még mindig elronthatok mindent, amit a szüleink eltervezhettek, még mindig tehetek valami ostobaságot, valami végzeteset, egy rossz szó, egy rossz mozdulat, és az elvárások, néha hiába feledkezem meg róluk, még mindig ott ülnek a vállamon, és nekem még mindig jobbnak kell lennem önmagamnál. De még ez sem elég igazán - annál is jobbnak kell lennem, amit Cyprian Flint valaha is el tudott képzelni, vagy csak olyan leszek, mint egy festmény a falon, néha megállnak előtte, gyönyörködnek benne, de senki sem foglalkozik vele túlságosan sokat...
Nyilván nem így képzelem el életem hátralevő részét. De még csak most szembesülök vele igazán, mit is jelent az, hogy ezért tennem is kell.
Én is megszorítom a kezét, nem azért, hogy ellentartsak, én hagyom, hogy oda húzzon-vonjon, ahova akar, ellenkezhetek még akkor, ha valami tényleg nem az én szám íze szerint történne, ellenkezhetek akkor, ha hirtelen túl messzire akarna merészkedni, de a letegezésem ténye a sütemény bódító illatába veszik, és elsimítja szívem nem csak riadt, de ostobán kíváncsi, izgatott zakatolása.
Végtére is, nem ezt akartam? Nem ezt vártam? És csak elég volt egy aprócska lökés...
- Hova...? - szabad kezem a beugró faborítására simít, vissza akarok nézni egy percre, csak egy percre, de leküzdöm az ingert, mert most nem annak van ideje, hogy visszanézzünk - Tudta, hogy az egyik festmény mögött van egy az épületből kivezető folyosó...? De rejtegetnek valahol egy titkos szalont is - szinte csak suttogás vagyok, cinkos, de kicsit zavart, lányosan zavarban, és nem mintha sok lenne itt a hely, de igazán nem is bánom, hogy úgy kell közelebb lépnem hozzá, mintha nem én lennék a felbujtó, és mintha nem neki kellene döntéseket hoznia.

Egyszeriben ő a tökéletes nő, és nem az engedelmesre nevelt lány, a meghajló gerinc, ami csak az intésemre vár, nincs rajta sem máz, sem szeplő, és megrészegít, hogy itt állunk, ellentmondva minden akaratnak, ami egymáshoz láncolt bennünket. Nem célom hinni az elrendezett házasságok sikerességében, mert amint mérlegelni kezdeném az esélyeinket, valószínűleg elveszíteném az ép eszem, mert az iga, amibe lépni készülök, túl nehéz valakinek, aki olyan, mint én, akit irányításra neveltek, és dicsőséggel oltottak, és aki mit sem tud az áldozathozatalról, a szolgálatról, ami anyám szerint esszenciája egy működőképes házasságnak.

Ebben a percben mégsem érdekel se anyám, se apám, de még Mrs. Nott sem, ahogy egész testemmel Leandrához simulok, egyszerre vonz valami őbenne, ez a kibomlatlan nőiesség, amitől egyszerre tűnik érintetlennek és bevehetetlen várnak, ugyanakkor legalább ilyen csábító a gondolat, hogy igazán megszegjük a számunkra felállított szabályokat, hogy igazán megmutassuk, mit jelent szabadnak lenni, még egyszer utoljára szabadnak. Talán csak én vágyom erre a szabadságra, talán ez az egész csak rólam szól, de amennyiben így van, Leandra ebben is a társam lesz, nem is alakulhat a dolog másként, mert most először vagyok igazán kíváncsi arra, hogy mi vár ránk a korlátokon túl, hogy egyáltalán létezünk-e „mi” ott, ahol semmit nem véstek kőbe számunkra?
– Honnan kellene tudnom…? – felvonom a szemöldököm, egyszerre szórakoztat és untat ez az időhúzás, még erősebben magamhoz húzom, és hagyom, hogy teljesen eltűnjünk a fal mélyedésében. – Nem mersz letegezni, nem igaz? – közelebb hajolok hozzá, de nem érintem meg az ajkait, helyette halk hangon a következőket mondom: – Lássuk azt a kivezető utat! – És igen, ezúttal hagyni fogom, hogy ő vezessen.

Miért, mit gondol, én honnan tudom? Feltehetném a kérdést persze, de talán ezúttal valóban provokatívan hatna, mintha legalábbis elvárható lenne, hogy az ilyesmiről a férfi tudjon, és ő ajánlja fel a menekülő utat. De igazság szerint... ha ő ajánlja fel, talán nem is akarok vele élni.
- Szerintem van különbség a "nem merek" és a "nem akarok" között - meg sem moccanok, nem lépek hátra, nem kapom el a pillantásomat, mintha valami illetlennek lennék szem- és fültanúja, könnyedén hajlok úgy, hogy még ne legyen kényelmetlen felnézni rá, és ne érjen akaratlanul is össze az orcánk, noha kétséges, hogy ez már számítana, hiszen szorosan húz magához, érzem, ahogy levegőt vesz, és talán ha a mellkasára simítanám a tenyeremet, érezném a szíve dobbanását is, de nem ragadtatom el magam a kelleténél jobban. Hiszen nagyon úgy tűnik, már így is kész vagyok átlépni egy olyan határt, amit anyám bizonyára véletlenül sem tanácsolna.
Ugyanakkor nem félek - vagy ha félek is, ha ez lenne az a gyenge remegés az izgalom csalafinta rétegei alatt a gyomromban, akkor nem tőle félek. Pedig ha engedném a büszkeség konok törvényének belátni, akkor tudnám: függök tőle, nagyon is, jobban, mint amit jólesik belátni, mert ha elismerem, hogy az élet hozzá kötött, mi több, hozzá kötötte a jó híremet, a jólétemet, a biztonságomat, talán a boldogságomat, akkor nem mernék ekkorát kockáztatni. De eltemetem a bizonytalanság csúf akaratosságát, és igazítok az oldalunkhoz préselt kezünkön - úgy fonom össze az ujjainkat, hogy ne csak ő fogja igazából az enyémet, de én is az övét, és ha már engedi, akkor vezethessem.
Lábujjhegyre emelkedem, csak kicsikét, másik kezem könnyedén támaszkodik meg a vállán, leheletem bizonyára álla ívét karistolja, ahogy csendes sóhajként suttogok a nyakába - Csendesen kövessen.
Csak semmi feltűnés, ahogy könnyedén kihúzom a fal kedvünkre mélyedő beugrójából, a falhoz simulva osonok halkan lebbenő szoknyával a folyosón végig, az északi szárny felé, el a mosdók előtt, ahonnan mintha kilépne valaki, talán utánunk is néz, de mire észbe kapnának, kis segítséggel odébb tudom tolni a piknikező társaságot ábrázoló festményt, mely mögött nem kisebb dolog vár minket, mint a "pár óra szabadság" izgalmasan rejtélyes lehetősége.

Csendesen követem, egy hang nélkül, bár az arcomat várakozás színezi el, valami furcsa izgatottság, amire semmiképp nem számítottam, mikor Averynek vagy Bulstrode-nak úgy beszéltem jövendő feleségemről, mint kislányról, akit még senki nem tanított móresre, aki dacos és valami módon szép, de ez a zabolázatlanság nyilván csak addig tart, ameddig nem ütközik a szabályok által felállított falba. Akkor majd megtörik, mint a kilőtt nyílvessző, és engedelmesen meghajol a szülei előtt, mert erre nevelték, semmi másra. Most, be kell valljam, meglep, nem is tudja, mennyire, és egyre izgatottabban várom, mi következik, ahogy a nyomába eredek, végig a folyosón, nem törődve azzal, aki talán meglát minket, végtére is, az ifjú párnak joga van legalább néhány óra kimenőhöz, nem igaz?
Mikor látom, hogy nem bír vele egyedül, segítek neki eltolni a furcsa, piknikező társaságot ábrázoló képet, a kis olajfesték-alakok az öklüket rázzák, legalábbis a férfiak, a nők sikoltoznak, vagy kuncognak, remélem, nem hallatszik el a lármázásuk a folyosó túlsó végéig. Vagy hát - mit számít, ha mégis? Anyám lesújtó pillantásait kell elviselnem büntetésként? Vagy apám pálcáját a hátamon? Tizenegy éves voltam, mikor utoljára megvert, de azt hiszem, ha illetlen dologra veszem rá Nott kisasszonyt, hasonló bánásmódban lesz részem. Nem baj, követem Leandrát, hitetlenkedés és izgalom elegyével a torkomban.
- Most megleptél. Vagyis bocsássa meg a bárdolatlanságomat, kisasszony - most meglepett - ismerem be, a helyesbítés nem enyhén szarkasztikus; de úgy fest, hivatalosan is magunk mögött hagytunk mindent és mindenkit. Körbenézek. - Mikor fedezte fel a helyet?

Kifakul minden „mi lesz, ha…?”, és csendre intek minden logikát, minden okosságot. Talán nem lehet okossággal mindig boldognak lenni, és kétségtelen, ezt bárki megmondhatja, a férfiak általában nem az okos nőket választják, a vicceseket meg véletlenül sem. Nem mintha ostobának lenni szép lenne, mindig mindenből meg kell találni az arany középutat, ami nehéz, és fárasztó, és olykor lehetetlennek tűnik. Most is – lehetetlennek tűnik az egész, lehetetlen, hogy jó ötletnek tartom a szökést, lehetetlen, hogy együtt bújunk át a festmény mögötti keskeny kis átjárón, lehetetlen, hogy a csendes falakon át kivezető folyosó sötétvörös szőnyege ellepi kettőnk lépteinek zaját, míg én a kezét szorítom, és úgy mutatom az utat, mintha nem csak harmadjára somfordálnék errefelé.
A meglepő vajon jó dolog? Szeretném azt hinni, hogy igen, de nem aratom le a babérokat, önelégültnek lenni, az nem mutat jól egy hölgy arcán, csak egy pillanatra fordulok hátra, épp csak tűnik a felé villantott mosolyom, és úgy válaszolok, hogy nem gondolkodom rajta, mi tüntetne fel a legjobb színben.
- Pár éve, nyáron voltunk itt a családommal. A bátyám azt mondta, sosem találom meg a házból kivezető rejtett folyosót, de mérhetetlenül unatkoztam, úgyhogy felforgattam az egész átkozott villát… - emlékszem, a szüleink folyton magunkra hagytak minket, ahogy még most sem, akkor sem sikerült még a bátyámmal igazán értelmes beszélgetéseket folytatnom, azt mondják, pár év még biztosan kell nekünk, hogy hasonló dolgok foglalkoztassanak minket, de hát őszintén, kit érdekel most az én bátyám? A folyosó túlsó végéről már érződik a huzat, libabőrössé teszi a karjaim, de ez azért még nem állíthat meg – Sosem mondtam el neki, hogy megtaláltam – ahogy ritkán mondtam el neki bármit is, de hát tényleg erre lenne Flint úrfi a leginkább kíváncsi?
Ajtóba ütközik a félhomályban kinyújtott kezem, amikor már úgy sejtem, közeledünk, a ritkán használt ajtó, mint mindig, most is beragadt, rántok rajta egyet, kettőt, majd magától értetődően fordulok mögöttem lopakodó vőlegényemhez – Segítene, kérem…?

Növekvő érdeklődéssel hallgatom a felfedezés történetét, nocsak, talán mégsem fogjuk halálra unni magunkat egymás mellett? Kár, apámra gondolok, még ilyenkor is, az erős kezére, amivel bizonyos napokon éppen csak meglegyintette anyámat - azt hiszem, nem lennék képes erre, még akkor sem, ha az előttem lépkedő menyasszonyom durván elveti a sulykot. Ez gyengeség, és nem, nem lehetek én a gyenge láncszem, melyen megtörik az elődök évszázados dicsősége, nem lehetek én az, aki elherdálja az örökséget, mert a szorítása nem megfelelő, mert a tekintete nem parancsol tekintélyt.
Ilyen gondolatok közt már éppen elveszítem Flint kisasszony szavainak fonalát, mikor megérkezünk az ajtóhoz, és eljut hozzám a kérdése. Nos, természetesen, segítek, nekifeszítem a vállamat az ajtónak, és csak miután az csikorogva feltárul, merül fel bennem, hogy ezt varázslattal anélkül is megoldhattuk volna, hogy összepiszkoljuk a kezeinket. Mindazonáltal biccentek neki, menjen csak, jelzi a tekintetem, és nem csupán azért, mert mögötte haladva kellemes kilátás nyílik bizonyos idomaira.
- Ezek a titkok tesznek szabaddá, főleg, ha az ember családja ilyen - felelem szinte egykedvűen, bár nem részletezem, melyikünk titkáról és melyikünk családjáról van szó. A kettő hamarosan úgyis eggyé válik, minden titkom az övé lesz, ráadásul a nyakamba kapom Madam Nott borzalmas rikácsolását is - most azonban először úgy érzem, ha tisztes távolságban telepszünk le, és a lánya még érdeklődést is mutat irányomban, nem lehetnek annyira kellemetlenek a ránk váró évek. - Milyen mesével áll elő, ha keresni kezdenek minket?