Agatha Edeva Rayne

Az igazi kudarc, ha semmit sem teszek
azért, amire vágyom.

Eva


17


Aranyvér


Dumbledore


Sárkánykór - Pyromágia


Griffendél


Adelaide Kane


Keresett

Némák a lépteim, halkak, magabiztosak. Nem ez az első alkalom, hogy kilopózok az éjszaka közepén, már nagy tapasztalattal rendelkezek. De ha le is buknék... A szüleim, a drága szüleim meg sem lepődnének. Mindketten elástak már mélyre, egyedül a húgom az, akit számba is vesznek. Árgus szemekkel figyelik lépteit, ösvényt taposnak elé, ő pedig egyenest a végzetébe sétál. Hiszen az aranyvér! Én a szégyenük vagyuk, apám már csak végszükség esetén szól hozzám, míg anyám sajnálkozva néz. Szán a drága lelkem, mert biztosan elrontottak valamit. Látom, ahogy lepergeti az együtt töltött időket, hogy vajon hol ronthatta el az egészet... De látom rajtuk, már amikor az első szikra kipattant, tudták. Mutálódott gének, én nem is lehettem sohasem jó nekik.

A büszke oroszlán háza! Természetes volt, hogy odakerülök, legalább is számomra. A bennem lobogó tűz felemésztene minden mást, hiszen mi másra neveltek engem? Légy büszke! és Soha ne tagadd meg magad!. Én nem tettem, szót fogadtam és így ők maguk tagadtak meg akkor és ott. Szinte eltemettek, már az első levelem után, amit haza küldtem. Fájt, hogy mindenki elpártolt mellőlem, a családom megtagadott, kigúnyolt és belém taposott. De tudjátok mit? Nem érdekel, büszke vagyok magamra, nekem nem kell eljátszanom senkit, mint a húgomnak. Én, ÉN vagyok és senki más. Semmi nem olthatja ki a bennem égő tüzet, soha nem fogom hagyni magamat senkinek. Ha akarok, kedves leszek, ha akarok, szeretek. A vállamon fogom cipelni minden döntéseim következményének súlyát és így fogok a világ arcába mosolyogni.

 A kéklő ég - rettenetesen mély kék –, ezt már képtelen az ember a szemével nézni, csak a szívével láthatja. Teljesen beleszerelmesedtem abba a pillanatba, az első pillantás és az utolsó között sohasem lesz már számomra más. A legszebb pedig az egészben, hogy akármerre is megyek, elhopponálhatnék akár a világ másik végére is, ez mindenütt ugyanúgy ott lesz. Velem együtt változik, és mégis konstans, mint maga az ember. Egy örök körforgás része, egy elengedhetetlen, elszakíthatatlan végtelenség. Elvesznék benne - kiállnék a világ szélére és háttal zuhannék a semmibe - beléd, te örök végtelenség. Mély megnyugvás szállhatna lelkemre, de nem. Most nem azok a békés idők vannak, már nem élhetek a gyermekded álmaimnak. A saját vérem fellázadt. Az a ragyogó kék, amibe beleszerettem, az a mély, ami magához vonz örökkön-örökké, veszélybe került. Fekete taláros őrültek vonulnak a világ ellen a Kígyó zászlaja alatt. Az ég egyre, egyre feketébb. Elborult elmék sora, eszét vesztett mágusok ölik egymást. Nem értik, hogy csak a pusztulást hozzák magukra. Talán én sem értem. Én is ott vagyok közöttük, harcolok egy álomért, egy vágyért, magáért az életért. De abban is biztos vagyok, hogy ha hátra dőlnék, ha csak lehunynám a szemem, mindent megbánnék. Hiszen részleges vakság nem létezik, nem csusszanhatok el a részletek felett. Az ég csak sötétebb lesz, el fog veszni a kékem, s a lényem. De fáj nézni. Fáj, hogy mindenki öli a másikat, hogy mindenkiből lassan senki lesz. Már nem lesz társadalom, már nem lesz igazság, már nem lesz semmi sem. Mondd, mit tegyek? A Rend vár, tárt karokkal fogadnak, míg látom, ahogy barátaim sorban hódolnak a másik oldalnak. Élni és élni hagyni… Miért nem lehet ezt? Egyenrangúság! - Miért tetted ezt? -, kérdezte jó anyám, mikor megkapta levelem az első évemet megkezdve. Fáj nekik, elárultam őket, állítják minduntalan. Áruló! Még a saját testvérem is megtagad. Pedig csak szeretni kellene. Ezt a világ mintha nem értené meg. De majd én! Majd én megmutatom, hogy mi az a szeretet, hogy oly’ mindegy, ha valaki mugliszületésű, félvér, vagy éppen aranyvérű. Messze esett az alma a fájától. Én nem hunyászkodok meg, megragadom a mát, a tegnapot, a holnapot és egy olyan jövőt varázsolok belőle, ahol mindenki szabad lehet. Mert én szerethetek! És szeretni is fogok, amíg az ég kék, amíg a madarak csiripelnek, amíg még lélegzek.

A lelkemben égő tűz megtestesülése, a vörös láng. Lelkem tükre, a kék után, házam színe szimbolizál. Bennem lobog, utat mutat a harctérre, hol sokad magammal küzdhetek. A kételyek tova szálltak, már régen nem keresek támaszt. Ellöktek, felálltam, új utat találtam. Barátokra leltem, társakra és célokra. Ha kell, ezerszer mondok ellent, se kérők, se ígéretek. Egy igazi csalódás... Az a rideg szempár mindent elárult nekem. A vacsora, minek külleme, ha fele lett is volna csak, is sokkal ragyogóbb, mint büszke családom lelkének rothadó összessége. Mindünk áruló: én őket, ők engemet. A Kígyó erős, de hányat láttunk büszkén vonulni bármerre? Hason kúsznak, lesből támadnak... És még ők kiáltják, hogy becsület! Ideje, hogy  valaki rendet tegyen. Dühömet semmi sem csillapítja, lelkem tüze szít, szít minduntalan. Az utolsó nyár is letelt, télen már haza sem mentem. A kastély falai többet adtak számomra, mint ősi kúriánk folyosói. A képek szépeket suttognak, a lépcsők új kalandokba hívnak, míg otthon minden csak fojtogat. Otthon, micsoda szó ez maga... A kúriánk falán ékeskedő képek mind megvetően pillantanak rám, szinte látom, ahogy a családfáról az ősök a nevemet kaparják. Az utolsó nyár vicces volt, senki nem nevetett, mégis mindenki örült előre. Idén vége, vége mindennek, én eltűnök, mint a tavaszi szél, arcul csapja őket az igazság. A bilincs lehull, még a cikesz sem lehetne olyan gyors, mint amilyen gyorsan köddé válok majd. Kiáltsák csak, hogy áruló! Én már a lányuk úgy sem lehetek. Szabad leszek, a kékségbe repülök, vörös szárnyaimmal utat törve.