Sebes léptekkel haladok végig Roxmorts kis utcáin az emberek tömegét kerülgetve. Még nincs itt a karácsony, de már mindenki, főként a diákok lázban égnek és tömegesen próbálnak bejutni a Mézesfalásba, hogy elsőként kóstolhassák meg a karácsonyra emlékeztető első és legújabb ízeket, vagy előre megvásároljanak mindent nyalánkságot, melyeket haza fognak vinni, esetleg küldeni a családjuknak. Magamat szerencsésnek mondhatom, hogy sosem kell részt vennem hasonlónak mondható tömeghisztériában, ugyanis az egyetlen ember, akivel otthon ápolom a kapcsolatot nem eszik meg semmi mást zöldségeken és gyümölcsökön kívül. Persze megesik, hogy ráakadok egy-egy különlegességre valahol, amiről úgy gondolom, hogy feltétlenül továbbítanom kell számára, de ritka az ilyen. Az üzletből a legkülönfélébb hangok szűrődnek ki, ahogy elhaladok mellette, sőt nem is közvetlenül mellette, hanem több méteres tisztes távot tartok a nagyszámú érdeklődő miatt, akik folyamatosan nyomakodnak beljebb és beljebb, bentről pedig lehet hallani kacagást, sikítást, jajgatást, a kirakatból pedig tökéletesen lehet szemlélni a bent történő eseményeket. A karácsony első hírnökei, az apró télapók, már hahotázva repülik körbe a kirakat hatalmas területét, s bár a fákat még nem állították fel, az ember rögtön úgy érzi, hogy az idő jócskán lehűlt és összébb húzza a kabátját, vagy sietősebbre fogja a dolgát. Én sem vagyok vele másként; arcom alsó részét még jobban hatalmas sálamba bújtatom, lassan már az orrom sem látszódik ki, kabátomon pedig a cipzárt amennyire csak a sál engedi, följebb húzom. Kezemben barna papírcsomag lapul, melynek összetekert nyakát most szorosabban markolom, mielőtt valaki gondol egyet és megszabadít tőle. Tekintetemet elszakítom a viaskodó tömegtől és fölnézek az épületekre, keresve a Három Seprű már jól megszokott épületét. Mivel mással tölthetné egy diák a Roxmortsi szabad hétvégéjét, mint egy kiadós vajsörözéssel a barátokkal vagy csak egy kis andalgással a házak és üzletek között és nézni, ahogy a halloweeni tökök lassan eltűnnek a kirakatokból. Mostanság egy dementor sem akarja a lelkemet kiszívni a testemből, igen divatos jelmez volt az idén minden korosztály körében. Átalakul minden és ez belül furcsa izgalommal tölt el, bár az ünnepekért nem vagyok oda, mégis mindig csodálattal nézem, ahogyan az ünnepi hangulat végigsöpör mindenhol és mindenki a tőle telhető legjobb módon próbálja megmutatni, hogy számára mit jelent az ünnep. Ajkam mosolyra húzódik és még egy utolsó pillantást vetek az utcára, majd belépek a Három Seprűbe és lehúzom orromról a sálat. A kellemes melege a helyiségnek azonnal átjár és kabátomon a cipzárt már nyugodtan lejjebb húzhatom, hogy belső zsebéből előveszek két pergament. Az egyik édesapám levele, amely mögött másodikként egy szerződés lapul. Az ajtóból lassú léptekkel a pulthoz sétálok, miközben figyelmesen elolvasom a levél minden sorát, majd annak befejeztével emelem föl a fejemet és tekintek körbe. Nem kell sokáig keresnem a személyt, akihez ma jöttem, hisz közvetlenül mellettem áll.
'Jó napot! Mr. Franzhoz van szerencsém? - szólítom meg mosollyal az arcomon az urat, miközben a levelet a szerződés nélkül visszasüllyesztem a zsebembe. A kopaszodó férfi csak bólint, fakó szeme egyszer csak csillogni kezd a reménytől és eltolja maga elől a poharat.
'Nagyszerű. Jack Greewy lánya vagyok, Agatha és édesapám küldött egy kis csomagot a maga számára.'

Arckifejezésem hihetetlen gyorsasággal változik egyik percről a másikra. Homlokomon a bőr továbbra is gyűrődik ahogy váltogatom tekintetem az ital és a fiú között, akiről még mindig semmi nem jut eszembe. Agyamban pörögnek végig az emberek, akikkel valaha is találkoztam az iskola berkein belül, de akárhogy is próbálkozom, nem emlékszem rá, de ez megszokott. Amikor az ember nagyon akar emlékezni valamire, az az istenért sem jut eszébe abban az adott szituációban, amikor szüksége lenne rá, persze percekkel vagy órákkal később egy csettintésre eszébe jut minden. De miért is erőlködöm akkor annyira, hogy emlékeim különböző fiókjaiból előtúrjam azokat az embereket, akikkel valaha is beszéltem, vagy valaha is láttam? Túl sokan vannak. Miért nehéz elfogadnom, hogy lehetséges, hogy még sohasem láttam annak ellenére, hogy iskolatársak vagyunk? Mert lehetetlen. Az iskola túl nagy, hogy mindenkit ismerjek benne annak ellenére is, hogy évek teltek el az első itt töltött napom óta, s én mégis győzködöm magam, hogy tudom kicsoda ő. Lehetséges, hogy már korábban beszéltünk is és elfelejtettem volna? Egyre kuszább gondolataimból esetlen okfejtése ránt vissza a valóságban, én pedig abbahagyom tekintetem ugráltatását a két pont között és már csak a pohara figyelem.
'Szóval, csak hogy egy huszáros vágással tisztázzunk mindent, amit most itt igyekeztél egy épkézláb mondatba belesűríteni; azt akarod, hogy igyak meg egy olyan italt, amibe ötven százalékos eséllyel beletettél valamit, ami valószínűleg a szervezetemből nem a legjobb hatást fogja kiváltani? Ráadásul az indokát sem tudom, amiért bele akartál volna tenni bármit is abba a whiskybe, de tételezzük fel beletetted. Minek?' - mindkét kezemet karba fonom, majd jobbomat fölemelve kezdem mutatóujjammal ütögetni az államat. Életemben nem kóstoltam még meg azt a whiskyt, akárhányszor idejöttem csak a vajsörből kértem, mert jobbnak láttam, hogyha nem kóstolom végig a Seprű teljes kínálatát, még mielőtt valamelyik ital hatására balgaságot csinálok, ami ráadásul nem is az én javamat szolgálná, hanem a legrosszabb esetben indokot adna, hogy kicsapjanak az iskolából, jobbik esetben pedig csak susmorgások, mutogatások tárgya lennék, bár egyik sem túl kellemes. Még vetek a vastag talpú pohárban úszkáló italra egy utolsó pillantást, s bár az ízére kíváncsi vagyok, mégis amellett döntök, hogy visszautasítom az italt és maradok a vajsöröm mellett, habár nem hiszem, hogy világokat rengető illetlenség otthagyni az italt, amikor rengetegen csinálják ugyanezt és nem olvasni a Prófétában másnap, hogy emiatt az Azkaban legsötétebb zárkájába kerültek volna. Már látom is lelki szemeim előtt a tárgyalás jelenetét és hallom a nevetséges indokot és ítéletet, ahogyan kimondják az ártatlan mágusra vagy boszorkányra az ítéletet, hogy illetlenségből, itala elfogyasztása nélküli távozás miatt élete végéig az Azkaban fogja lesz. Ettől a nevetséges gondolattól szám sarka egy apró mosolyra húzódik, ám az a mosoly hamar le is lohad onnan. Kezemet lejjebb eresztve lépek hátrébb pár lépést és fejemet kissé megdöntve nézek a fiúra. Nincs időm hangot adni a fiú zavaró közelségére, arcom viszont egyre inkább kezd vöröses árnyalatot fölvenni és kézfejeim ökölbe szorulnak, ajkaim pedig pengevékonnyá válnak, ahogy összeszorítom őket. Érzem, ahogy belülről elönt a düh és a méreg, torkomon már sorban állnak egymás mögött a szavak, melyeknek segítségével, emeltebb hangerővel, majdhogynem kiabálva akarnám elküldeni melegebb éghajlatra, vagy ahová neki tetszik, vagy pedig egy életre kását csinálni az agyából. Már nem csak az arcom öltözött vöröses árnyalatba, érzem, ahogy füleim is elkezdenek fölmelegedni, épphogy nem tör elő belőlük füst.
'Ide figyelj, akárki is vagy te... ' - számomra is meglepő módon szólalok meg hangomat lehalkítva és közelebb lépek hozzá olyannyira, amennyire ő is megtette az előbb. -  'Tudod-e, hogy nem szép dolog zsarolni az embereket, pláne nem egy nőt, bár ahogy elnézem, ez téged nem nagyon érdekelhet, de, és itt most a 'de'-n van a hangsúly, az sem mindegy, hogy milyen nőt zsarolsz... - tekintetemet mélyen az övébe fúrom, miközben jobb kezemet ismét fölemelem, kettőnk közé ezzel éket verve, pöccintem meg orrának hegyét erősen és fenyegetően, mintha csak egy állathoz beszélnék éppen, aki rosszat csinált.  - 'Velem például nem mész vele semmire.' - pöccintem meg újra erősen. - 'Csak fölhergelsz teljesen fölöslegesen. Szépen is meg lehet kérni egy hölgyet, hogy megigyon veled valamit, de a mardekárosokra jellemző aljas és ocsmány módon fenyegetőzve ez sajnos nem fog menni sem rövid, sem pedig hosszabb távon.' - újra megpöccintem és érzem, hogy már nem dolgozik bennem olyan erősen a harag, mint annak előtte. Mintha a megalázása, állattá való lealacsonyítása valamiképp megnyugtatná a lelkemet és újra gyeplőt adna a kezembe, hogy kordában tudjam vele tartani a helyzetet. Újabb pöccintés után lejjebb húzom kabátomon a cipzárt, hogy belső zsebéből elővehessem a friss szerződést.
'És ha már a nyugtánál tartunk, én jobban bízom abban a szerződésben, amiben mindent leírunk becsülettel, nem átverve a használót. De szaladj csak vissza a kastélyba, mondd el mindenkinek, hogy mit csinálok, de aztán azt is mondd el, hogy a csúnya Agatha milyen gonosz volt, amiért nem sírta el magát rögtön a zsarolgatástól.' - rázom meg közvetlenül az arca előtt a pergament, majd visszadugom a zsebembe, hogy ott biztonságban legyen, bár szívesebben csaptam volna a homlokához, mégsem ér annyit, hogy a pergamen elszakadjon valahol. Tekintetemet nem szakítom el az övtől, miközben a pultról elveszem a vajsörrel még félig teli korsómat.
'Inni szeretnél velem? Tessék. Egészségedre!' - emelem meg kissé a korsót, orrát pedig újra megpöccintem és arcomon széles mosoly terül szét. Arcomon már nyoma sincs a pírnak, csak gyomrom remeg belül és ha nem hányom ki azonnal a vajsört, miután lenyelem, akkor hálát adok az égnek. Italomba kortyolva nézek most a korsóra egy pillanatra és legszívesebben lehunynám a szemeimet, hogy fölébredjek talán a rémálom kezdetéből. Agatha mit tettél? Lehetséges, hogy most intéztél el magadnak egy jegyet hazafelé örökre Roxfortból.

Olyan aki... na erre a kérdésre mi lehetne a frappáns válasz? Olyan, aki nem hagyja magát és nem fél? Olyan, aki nem kezd vinnyogásba, amikor az életében történik egy apró bökkenő? Olyan, aki magabiztos és ha kell körömszakadtáig kiáll idióta módjára egy olyan dologért, amit tudja, hogy úgyis elveszít, nem amiért nem érdemes? Olyan, aki bizonyos időszakokban nekirontana indok nélkül mindenkinek, aki csak levegőt mer venni a közelében? Ismerem magam és ismerem a másik énemet is, aki csak akkor ad életjelet magáról, amikor a teliholdig már alig egy hét van hátra csak. És ha előjön, akkor meneküljön ki merre lát. Nyoma sem marad annak az Agathanak, aki mosolyogva odaint, hogyha ismerős vagy számára, aki minden kalandban benne van és cinkostársad bármiben, aki realista ugyan, de ha van ereje, akkor igyekszik meglátni a pozitív oldalát a dolgoknak, aki kísérletezik az apjától kapott vagy elcsent bájitalfőzetek receptjeivel és mindig valami újdonságon töri a fejét. Csak a komor arc, a végtelen elutasítás és a környezet kizárása marad utána, hogy aztán telihold után visszatérhessen ugyanahhoz, aki mindig is volt.
Olyan, aki... mit feleljek erre?
'Olyan, aki nem hagyja magát.' - felelem végül. Komoly hangvételűnek szántam ezt a mondatot, szerettem volna, hogyha érzi, hogy én bizony borsot törhetek könnyedén az orra alá, ha keresztbe tesz nekem, de meglepett arckifejezését látva érzem, ahogy ajkaim fölfelé kezdenek görbülni, épphogy nem nevetem el magamat a kikerekedett szemektől, melyekben értetlenkedő kifejezés ül. Ne nevess, ne nevess, nem szabad nevetni! Igyekezetem ellenére, mely abban merül ki, hogy fogaimat olyan erővel szorítom össze, hogy félő volt, hogy letörök valamelyikből egy darabot, próbálkozásom nem járt sikerrel, így drasztikusabb módszerhez folyamodva a nyelvemre harapok rá teljes erővel, de mintha az sem lenne elég. A zavarodott tekintet, mely a bántalmazó ujj és az én pillantásom között ugrál furcsa mód mulattat. Letöröltem arcáról az elégedett és öntelt mosolyt, melyet akkor villantott meg felém, amikor látta, hogy sikerült pillanatok alatt a józan eszemet elröpítenie egy másik bolygóra, vérnyomásomat pedig az egekbe emelte, de nem sokáig. Na de mit csinálok én? Ugyanazt az elégedett és öntelt mosolyt villantanám meg felé, hogyha arcizmaimnak hagynám, hogy szabadon tegyék, amit akarnak, de nem engedem.
'Rasszista? Ugyan kérlek, ebben szemernyi rasszizmus sem volt. Nem hiszek abban, hogy egy embert a háza alapján kell megítélni, mert nem minden ember egyforma. Mindazonáltal nem tagadhatod le, hogy az előbb elmondottak ne lennének jellemzőek rád az iméntiek alapján. Olyan, mintha lenne egy olló a kezedben és arról próbálnál meg meggyőzni, hogy nem olló van a kezedben, hanem toll. Érted mire gondolok. Hiába próbálsz meggyőzni arról, hogy te nem olyan vagy, mint a házad többi tagja, hogyha mégis úgy viselkedsz. Persze, hogy beskatulyáznak az emberek ez alapján.' - hangom most már nem remeg cseppet sem, nem kell erőltetnem a halk beszédet és a düh vörös felhői is oszlani kezdenek, bár még mindig nagyobb lenne bennem az elégedettség, hogyha hallhattam volna a pergamen csattanását homlokának bőrén, mégis ez már csak vágyálom marad és a fantáziámra kell bíznom, hogy hogyan hangzott volna. Valószínűleg jó nem származott volna belőle, mert mosolyomat annyira sem tudtam volna visszatartani, mint előzőleg, hát még a nevetésemet. Kipukkant volna belőlem és a kárörvendő hahotát még mindig nem sikerült volna belém fojtani. A pergamen a zsebemben pihen, a vajsörös korsó pedig a kezemben és ingerültségem hadserege már épp visszavonulót fújna, hogyha a fiú keze nem fonódna karomra és húzna az eddiginél is közelebb magához. Arcomat újra elönti a pír, de most már nem csak a harag játszik ebben közre, hanem a megilletődöttség és a zavarodottság. A korsóból nem hiányzik két kortynál több és a kelleténél kissé nagyobb erővel teszem vissza a pulton eddig elfoglalt helyére és engedem el a fület, hogy középső és mutatóujjam dobolni kezdhessenek a hüvelykujjamon. S amilyen hirtelen jött a dühöm, olyan hamar szállt is el. Csöndesen, egy lépést hátrálva hallgatom végig mondanivalóját, miközben ujjaimmal folyamatosan dobolok, fejemet pedig kissé megdöntve figyelek rá.
'Sokan mások sem szocializálódtak a legjobbak között, mégis próbálják elutasítani azt a mintát, amit láttak vagy még mindig látnak nap mint nap. Nem okoskodni szeretnék, csak lesz olyan, aki ezt nem fogja egyáltalán elfogadni, mint magyarázat, vagy előad egy szép mesét arról, hogy ő honnan jött és most nézz rá.' - könyökölök a pultra és rabságban tartott kézfejemet pedig ellazítva horgasztom le és egy néma bólintással veszem tudomásul, hogy karrieremnek mégsem áldoztak le. Szívem nem egyszer dobban hatalmasakat, de pulzusom már alacsonyabb, mint nemrégiben volt és ahogy figyelem magam, egy újabb korsó vajsör, vagy esetleg az az árválkodó whisky is jól fog jönni, hogy szívem újra a megszokott ritmusában dobbanjon.
'Itt is meg ott is vannak dolgaim, a Három Seprű nem egy központi hely. Ahová kérik oda megyek. Az ital meghívást pedig most már szívesen elfogadom, feltéve... hogyha... elengeded a kezem...' - szabadítom ki fogságba esett kezemet és ismét a korsó fülére markolok, másik kezembe pedig a whiskys pohár kerül, hogy aztán elindulhassak a kis párosommal az egyik üresen álló asztal felé. A hely lassan kezd megtelni diákokkal és mindenféle népekkel, ahogy az időjárás kint kissé zordabbra fordul, és bár még fiatal az idő, mégis a kinti sötétség azt tükrözi, mintha késő este lenne. Leülök a kiszemelt asztalhoz és magam elé rakom a két poharat, és kissé megrökönyödve nézek a vastag talpú pohárra. Mit is ígértél magadnak? Rövidet soha?

'Nyilván nem fogja az éves négy házat dicsőítő szónoklatába belefogalmazni a házak árnyoldalait is, amikor azt szeretné elérni, hogy mindenki büszke legyen arra, ahová tartozik. Mintha, amikor bemutatkozol valakinek mesélsz magadról egy keveset, említesz rengeteg olyan tulajdonságodat, amiről úgy gondolod, hogy előnyös és már mások az alátámasztották, de végszóként oda biggyeszted, hogy amúgy poloska szagú a lábad, amikor leveszed a zoknidat.' - ajkaim fintorra húzódnak, de nincs időm ezen sokáig rágódni, ugyanis újra elhangzik a bűvös szó, amivel nemrégiben megszólított, szemkörnyéki izmaim összerándultak egy pillanatra, épp annyira, hogy úgy tűnjön, mintha neki szánt kacsintásom közepette meggondoltam volna magam.
'Agatha Greewy egyébként.' - nyújtom felé kezemet pár másodpercnyi néma csönd után, ajkaim pedig bájos mosolyra húzódnak és csak remélem, hogy nem vittem túlzásba és nem hasonlítok egy álmos arcú békára. A feszültség érezhetően csillapodott kettőnk között és nem akarok az lenni, aki a parazsat egy kirohanásával újra felszítja, hogy aztán a szó párbajnak jelentős számú hallgatósága akadjon, melynek egészét majdnem csak a roxforti diáksereg teszi ki, akik ugyan most alkoholos mámorban lebegnek, kieresztik a gőzt és lenyugtatják pattanásig feszült idegeiket, arra az időre mégis kijózanodnának, mert hát részegen nem lehet megjegyezni a lényeges információkat, amiket aztán másoknak tovább lehet adni, hogy a történet végül átalakuljon valami teljesen mássá. Valószínűleg központi szerepet kapna a mögöttem ülő férfi, aki nemrég még a vásárlóm volt, most pedig már csak egy vadidegen, aki megállás nélkül tölti magába az italt, némán magában ünnepelve, na és persze a pultos, aki pár galleonnal többért évekre visszamenőleg elmesélné mindenkinek, hogy kivel, mikor, miért és mivel üzleteltem. Még számos következménye lehetne annak, ha nem tartanám a számat és valószínűleg eljutnék a kirúgatásig, a fegyelmi tárgyalásról és letöltendő büntetésemről nem is beszélve. Tekintetemet az övétől elszakítva nézek körbe a kocsmában kíváncsiságból. Férőhelyek már lassan csak a pultnál akadnak és iskolatársaink gomba mód szaporodva kezdik átvenni a létszám fölényt a többi vendéghez képest. Van ahonnan a társaság harsány röhögése hallatszik, máshonnan pedig a poharak koppanása az asztalon, ahogyan legalább 6-an egyszerre csapják le feleses poharaikat az asztal kemény fa lapjához és köhögnek vagy pedig visítanak fel páran az ital erősségétől, megint máshonnan pedig heves vitatkozás üti meg az ember fülét. Őket elnézve tudatosul bennem az, amit már régóta tudok, sőt mindenki tudja, csak nem akarják hangosan kimondani: egyik ház sem feddhetetlen. Minden házban sokan akadnak olyanok, akikről halvány lila fogalmunk sincs, hogy a süveg miért osztotta be pont oda, vagy egyáltalán hogyan került ebbe az iskolába. Minden háznak megvannak azok a gyenge pontjai, akiknek segítségével rájössz, hogy a Griffendélbe nem feltétlenül csak a bátrak kerülhetnek be, a Mardekárba véletlenül kerülhetnek jó lelkületűek, a Hugrabugban bár előnynek tartják a tisztességet, mégis sok botlás előfordul e téren, a Hollóhátba pedig mehetnek olyanok is, akiknek a fejükben ész helyett csak üres tér van. Mindenki egyéni személyiségjegyekkel érkezik az iskolába, melyek átformálódnak az évek során és ezek a jegyek igazodni próbálnak a házak által felállított elvárásokhoz, kialakítanak újakat, amelyek lehet, hogy az ember előnyére válnak, de a fordítottja és megtörténhet. És mi történik a régivel? Lehet, hogy sikerül teljesen megváltoztatni, beépíti a többi közé, vagy pedig harmadik kerékként ott marad kilógva a sorból.
A fiú hangjának hatására nem nézek rá rögvest, hanem végigpásztázom a helyet üresen maradt asztal után kutatva, ami már csak elvétve akad. Tekintetem megakad egy ablak alatti üres asztalon, amit még a mögötte ülő népes társaság nem húzott oda magához székekkel együtt.
'Az, hogy kinek mi a rossz, ki milyen rosszat utasít el egy elég hosszadalmas téma, de ki lehet fejteni ha van kedved hozzá.' - nézek a szemeibe újra és emelem meg a poharaimat, majd sarkon fordulva, a tömegen átvágva szlalomozok el a kiszemelt asztalhoz sietősen és mintegy foglalóként teszem az asztal lapjára a két poharat, miközben szomszédainkat figyelem. Mindig mosolyt csal az arcomra, hogyha hallom képtelen eszmefuttatásaikat és ezekről váltig állítják, hogy valósak vagy éppen megvalósíthatóak. Székemen kicsit hátrébb dőlve hallgatom a társaságot, amíg az enyém meg nem érkezik és közelebb húzom magamhoz a vajsöröm maradékát.
'Rendben köszönöm. A maradékkal meg úgy vagyok, hogy minden cseppje érték, legalábbis amíg nem látok benne muslicát, vagy hasonlókat.' - emelem meg korsómat és iszom ki belőle az utolsó pár kortyot, hogy utána visszakerülhessen a whiskys pohár mellé. Észre sem veszem szinte, de elidőzöm kicsit a whiskyn, próbálkozom megbarátkozni a gondolattal, hogy előbb vagy utóbb úgyis a gyomromban fog kikötni és reményeim szerint ott is marad.
'Hm, micsoda?' - rezzenek össze alig észrevehetően a hangjától és az itallal való ismerkedésemnek véget vetek. - 'De már egy ideje, csak mivel a kezem nem volt szabad és a gondolataim sem akörül forogtak, hogy megszabaduljak tőle, nem igyekeztem levenni.' - emelem föl nemrég fölszabadult kezemet kissé és megrázom a levegőben. Most hogy újra foglalkozom a környezetemmel, valóban érzem a kabát zavaró melegét, ami most a kocsmában nem szükséges. Fejemről leveszem a szemüvegemet és lerakom a poharak mellé, hogy sálamat villámgyorsan levehessem a nyakamból és kabátommal együtt a szék háttámlájára tegyem. Kissé kócos szőke loboncomat hátratűrve próbálom megigazítani azzal, hogy egy laza kontyba fogom, vagyis inkább gyűröm, szemüvegem pedig visszakerül az eredeti helyére. Az asztalra könyökölve veszem magamhoz a kisebbik poharat és emelem meg kissé.
'Pedig majdnem nem jött össze, de egy normális emberrel szívesebben ülök le inni egyet, mint aki folyton tahón viselkedik. Egészségedre' - emelem ajkaimhoz a poharat és iszom ki a tartalmát egy nagyobb levegővételre. Szemeim rögtön kikerekednek, majdhogynem kiugranak maguktól a helyükről és nagy erőfeszítés árán ugyan, de legyűröm az italt a torkomon. Ellököm magam elől a poharat és érzem, ahogyan égő érzést hagy maga után az ital, miközben halad lefelé. Türelmetlenül pillantok a pult felé, várva a vajsörömet, hogy leöblíthessem az égető érzést valamivel.
'Körülbelül mennyire bírják ezt mások? Gondolom határozottan jobban, mint én.'

Amycus & Agatha

Szemöldököm magasba szökik a szemüvegemre tett megjegyzés hallatán és egy széles mosoly kíséretében leveszem újfent, hogy az asztal közepén találjon magának helyet végül.
'Sok bajból húzott már ki. Tényleg idétlenül néz ki, meg kell hagyni, de amikor az életéért fut az ember, vagy csak egy kis zűrt akar elkerülni, akkor nagyon hasznos tud lenni. Az összes lencse arra szolgál, hogy a körülöttünk lévő tárgyakat, falakat, szinte bármit láthatatlanná tegyen az élőlényeken kívül. Hogyha mind a négy, mind a két oldalon le van hajtva, akkor csak az élőlények látszódnak, és ahogy hajtjuk félre a többi lencsét, úgy lesznek valamivel láthatóbbak szemüvegen keresztül a tárgyak. Hogyha félre van hajtva az összes lencse és csak az úgymond alap lencse marad a helyén, akkor ugyanazt a hatást érjük el, mintha egy egyszerű szemüveget viselnénk: mindent látunk, semmi nem halványul, semmi nem tűnik el. Így elmondva zagyvaság az egész, de próbáld fel.' - húzogatom félre a szemüveg lencséit a száruknál fogva, ahogy próbálom összefoglalni a fiúnak, hogy hogyan lehet használni, és miért hasznos annak ellenére, hogy kicsit talán furcsán néz ki. Végül felé tolom, mint egy biztatásképp, hogy sokkal több értelmet nyer mindaz, amit idáig mondtam, hogyha felpróbálja. És valóban hány csávából húzott ki, amiket főként Andrew talált ki, de engem sem kell félteni ha unatkozom, válogatott idétlenségeket találok ki saját magam számára. Van, amelyeknek a nyomát még ma is viselem, de sok régi között akad nem egy újabb is, amiket a kényszer kalandok során szereztem.
Poharamba még a letétel után is úgy kapaszkodom, mintha utolsó szalmaszál lenne a viharban és próbálom nyelvemet nem elharapni. Érzem, ahogy szétárad egész testemben és elönt a melegség, arcom feszül, miközben kipirul és erőltetem a gondolatot, hogy minél előbb megbarátkozik a gyomrom ezzel a kevés whiskyvel, annál jobb lesz mindenkinek. Ellököm a poharat magamtól, ami nekikoccan a szemüvegnek és könyörgő tekintettel nézek a pult felé, de úgy néz ki a vajsörömnek se híre se hamva. Ilyenkor kell elfelejteni pont, valahogy jellemző. Ivó partnerem hangjára felé fordulok újra és amikor felkínálja nekem a vajsörét egy percig sem ellenkezve nyúlok a korsó után és iszom mohón az édes alkoholt, ami némileg enyhíti gyomromban a kavargást. Pár nagyobb korty után leteszem a korsót oda, ahonnan elvettem és feltűröm pulóverem ujját a könyökömig, az évek óta meglévő világos hegek pedig napvilágot látnak a frissen gyógyultakkal együtt. Igazi térkép az alkarom, ahogyan testem többi része is, a hegek és friss sebek kuszaságával, követhetetlenségével. Nem a legszebb látvány egyik sem, de a hálószoba társaimon kívül senkinek nem kell naponta megcsodálnia őket, ahogyan ivócimborám sem fogja őket sűrűn látni, ha egyáltalán észreveszi.
'Köszönöm. Nem mondom, jobban esett, mint a whisky.' - bökök a pohárra mutatóujjammal. Nem iszom ilyet többet, döntöm el magamban igen hamar, miközben megtapogatom arcomat, hogy az égő pirosság végre valahára eltűnt-e róla, vajsöröm pedig épp időben érkezik meg elém, üres whiskys poharam pedig eltűnik a szemüveg mellől, tekintetem viszont megakad a fiú kacsamintás pulóverén és ajkaim önkéntelenül húzódnak mosolyra, érzem, hogy a nevetés gyűlik lassan össze a bensőmben és egyszer ki fog pukkadni belőlem.
'A kacsamintás pulóverednek hála, már nem gondollak annak, és meg is bocsájtok mindent, még azt is, hogy nem tudom a nevedet.' - veszem el kezeimet az arcomtól és az asztalra könyökölve emelem bal kezemet a számhoz. Semmi rosszindulat nem lenne ebben a nevetésben vagy akár gúny, csúfolódás, szimplán nincs kedvem elmagyarázni, hogy valójában semmi gondom a pulóverével, csak furcsa számomra. Lehet innom kéne még egy kortyot és akkor már nem arra figyelnék, a nevetésingerem pedig abbamaradna.

Amycus & Agatha

'Édesapám készítette. Tudta, hogy a csemetéje sose fogja kinőni a kalandvágyát, úgyhogy ezzel próbálta megkönnyíteni a dolgomat, sok más találmányával egyetemben, bár azoknak a legtöbbjét vagy elhagytam vagy tönkrementek, széttörtek. És még csak nem is írtam neki róluk.' - szisszenek fel a bűntudattól és a gondolattól, hogy Rolof egyszer ledob majd elém egy dühtől fröcsögő piros kis borítékot, amit ha kinyitok, rögtön az egész iskola hallani fogja apám hangját, aki rettenetesen szelíd és nyugodt ember, de ha feldühítik, azt érzi mellette az ember, hogy kicsi, jelentéktelen és bármikor eltaposható, akár egy hangya. Onnantól kezdve jobb kívülállónak lenni és hamar kereket oldani. A szemüveg szárát bambulva képzelem el, ahogyan elfutja az arcát a méreg, mialatt a kilométer hosszú levelemet olvassa, ahol sűrű bocsánatkérések közepette vallom be neki, hogy többek között elhagytam és vagy összetörtem több rám bízott, vagy nekem készített mágikus tárgyat és bájitalt, aminek egy részét újra tudtam ugyan kreálni, vagy megkerültek, esetleg sikerült megjavítanom őket, mégis a java részük már a világ másik felén kóborol és ki tudja milyen kezekbe került. Két dologra háklis a világon; a felelőtlenségre és arra, hogyha valaki trehány a találmányaival. Bár ezek nem egyén függők a családban, a mágikus tárgyakra minden családtag fájó és érzékeny pontként tekint, főleg, hogyha az a tárgy saját találmány, a világon egyedülálló. Mennyi elhagyott és szétszórt kincs... Egek, mibe kevertem magam...
Kissé összerezzenve térek magamhoz és söprögetem ki a rivalló képét és hangját agyamból egyszerűen azzal, hogy megtartom ezeket a baklövéseimet titoknak, akkor nem kell átélnem a teljes megaláztatást egy egész iskola előtt. Tekintetem elszakad az asztallapjától, bambulásom közepette észre sem vettem, hogy a fiú magához vette a szemüveget és próbálja ki, de arckifejezése, már amennyit a szemüveg enged látni, mindent elárul: tetszik neki. Ajkaim büszke mosolyra húzódnak, bár ebben a büszkeségben van némi önzés is. Büszke vagyok arra, hogy ezt a szemüveget mi találtuk ki, viszont ez az egyetlen ilyen az egész világon. Rendelésre persze készítünk újabb darabokat, de akkor elveszne a varázsa, ha mindenki ilyennel mentené az irháját. Kibújt a szög a zsákból, ez lenne az én problémám. Remélem ez csak az alkohol hatása, hogy gondolatban visszasüllyedtem egy négy-öt éves gyerek szintjére, aki irigy minden játékszerére. Amit készítünk, az mindenkié.
'Nem szeretek a négy fal között ücsörögni, láthatod.' - ütögetem meg mutatóujjammal a jobb alkaromat borító sebeket. - 'Úgyhogy mondhatjuk, hogy gyakran, sőt majdnem minden héten megesik.' - veszem magamhoz újfent a korsót és kortyolok belőle nagyokat, miközben tekintetemet egy percre sem veszem le a fiúról, akit szemmel láthatóan a szemüvegemnek sikerült a bűvkörébe csalnia. Amikor megkaptam és először vettem föl, le sem akartam venni magamról, csak örökké hordani, nem számít, hogy hogyan nézek ki. Anyám azzal fenyegetett, hogy ragasztó bűbájjal az arcomra ragasztja és akkor hordhatom egy életen át ezt a ronda szemüveget, ha nem veszem le és járok úgy, mint a normális boszorkányok. Persze megijedtem és levettem, apám pedig megkért, hogy anyám jelenlétében inkább ne hordjam, ha ennyire nem tetszik neki.
'Igazán udvarias volt, de akár most is megkérdezhetted volna, hogy honnan vannak és válaszolnék is. De te legalább nem tépted le a karomat, hogy most azonnal meséljem el az utolsó hegnek is a történetét. Elég sokan vannak, akiknek a diszkréció vagy az udvariasság ismeretlen dolog, hogyha valami privát jellegű dolgot szeretnének megkérdezni.' - intek halk nevetés közepette a fejemmel az ablak felé, a korsó pedig újra az asztalon talál helyet magának, de ahogy hallom nemsokára nem az a korsó lesz az egyetlen az asztalon. Nem is bánom. A kezdeti feszültség helyét átvette a teljes nyugalom érzése, már nem zavar a körülöttünk lévők nyüzsgése, hangos röhögése és szinte ordító társalgásuk, sőt így legalább tudok nevetni egy-egy idétlen poénon vagy történeten.
'Ha te mondod biztosan úgy van, nem vagyok valami nagy ivó. Néha megiszom egy-egy korsóval ebből, aztán megyek a dolgomra, vagy maradok beszélgetni, amíg a másik a padlón köt ki.' - kocogtatom meg a korsót, de rögtön kissé hátrébb is dőlök, ahogy két újabb korsó kerül elénk az asztalra, de megköszönni sincs időm, mert a pincér ugyanolyan sebességgel távozik, ahogyan jött. Nem hiába, tele van a kocsma, mindenki az italára vár, vannak akik egyenesen türelmetlenül követelik azt, amiért fizettek.
'Akkor egészségedre, Amycus. A szemüveg ne kössön ki a sörben.' - kortyolok mohón az újonnan kapott italba és szemöldökömet ráncolva élvezem, ahogy egyik nagy korty gurul le a torkomon a másik után. Rosszul tettem, hogy leragadtam a vajsörnél, de nem ma este fogom kiinni az egész kocsmát. Az ital az asztalra kerül, én pedig az asztalra könyökölve gondolkozom, hogy honnan lehet olyan ismerős a fiú család neve. Megszokásból a karomat lassan vakarászva merengek rajta, nem is érezve egyáltalán udvariatlannak, hogy egyenesen belebámulok az arcába. A lassan forgó, már ittas kerekeknek köszönhetően pár percnyi gondolkodás múlva jut csak eszembe, hogy van neki egy lány testvére, akivel mindenhová együtt mennek és feszítővassal sem lehet őket szétszedni. Jár a plusz pont azért, amit mindenki ugyanúgy tud, nem újdonság.
'Kettesben hagyjalak vele?' - szólalok meg végül a szemüvegemre mutatva, arcomon pedig újabb mosoly jelenik meg. Senkit még így nem láttam ellenni egy szemüveggel.

Amycus & Agatha

Kezdem megérezni az alkohol bódító hatását, amit igazán sohasem szerettem, hiába jár a dolgok azon fő előnyével, hogy minden gondomat elfelejtem arra a kis időre, amíg ki nem ürül a szervezetemből, mégis félek a következménytől. A kocsma melege már-már lassan fullasztóvá válik és nem volt elég, hogy feltűrtem a pulóverem ujját. Hajamat leengedve húzom a gumit a csuklómra és bújok ki gyorsan a pulóveremből, mielőtt megsülök egy helyben, karjaimon pedig újabb, hosszabb, nagyobb hegek tárulnak a nagyvilág elé a pólóm ujjáig. A pulóvert hátraterítem a kabátomra és visszafordulok a fiú felé, miközben a hajamat újra kontyba gyűröm. Így már talán nem lesz olyan vészes a meleget elviselni.
'Igen, de nem csak ő, az egész családunk. Férfi, nő, mindenki. Mindannyian hozzáteszünk valamit a családhoz, amikor kitalálunk valami újat és megalkotjuk.' - és valóban. Mennyi varázstárgy gyűlt már a családunk otthonában össze. Igazi régiség boltot lehetne belőlük nyitni és meggazdagszunk csak abból, hogy ezeket eladogatjuk és abbahagyjuk, hogy megrendelésre készítünk főzeteket és szerkezeteket. Áh, senki nem menne bele. A családunk részét képezik ezek a tárgyak. amiknek java részét már vitrinben kell tartani és nem lehet hozzájuk érni, mert azonnal szétesnek, de dédapámnak már sikerült időtállót alkotnia, amit mind a mai napig lehet minden gond nélkül használni.
'Nem tudom, nem hiszem. Ha a Jack Greewy név mond neked valamit, akkor mégis hallottál róla. Ismernek minket úgy ahogy, általában úgy, mint bugrisokat, akik csak a találmányaiknak élnek, de szerencsére vannak olyanok, akik ezen tovább jutottak és igénylik, hogy nekik is készüljön valami hasznos.' - elismerem, vannak olyanok a családban, akik tényleg csak annak szentelték fel az életüket, hogy minél többet és újabbat alkossanak, a család fenntartása, egyáltalán a név örökítése másodlagos, harmadlagos feladat számukra, de azért a legtöbben ki tudunk mozdulni a házból és így szerzünk magunknak vevőkört. Hónapokkal ezelőtt rettentő büszke voltam magamra, amikor megkaptam az első levelet egy lehetséges ügyféltől, aki apámon keresztül talált meg, hogy készítsek számára egy kis apróságot, ami megmutatja neki a hazavezető utat, ha eltévedne. Az iránytű és térkép feltalálásának lehetőségét már jóval korábban lepasszolták a kezemről, így nem maradt más hátra, mint feküdni hosszú hetekig álmatlanul az ágyban és gondolkozni, hogy mit küldjek neki vissza válaszul, míg végül egy guruló érme meghozta az ihletet számomra. Azt hiszem ujjongva ölelgettem az illetőt, akié volt és kész is volt fejben a Hazavezető érme alapelve: akármerre lehet dobni, csak arrafelé fog gurulni, amerre a hazafelé vezető út van. Az ötlet kész, hogyan gyártsuk le? Újabb hosszú hetek következtek, mire sikerült erre is rájönnöm, a tökéletesítése meg napokba telt csak. Kimondhatatlanul büszke voltam magamra, amikor végre elküldhettem neki és a fizetséggel együtt egy elégedett levél jött vissza, apám levele pedig csöpögött a büszkeségtől, én meg azóta fohászkodom érte, hogy több ilyen megrendelés ne érkezzen.
'Úúú, igenis apa, nagyon oda fogok rájuk figyelni.' - veszem magamhoz a vajsörös korsót olyan arckifejezéssel, mint aki tényleg megrettent és iszom ki belőle az utolsó kortyot. - 'Megjavítom őket. Lényegében amit elrontok, azt rendszerint meg is tudom szerelni, vagy újra elkészítem, nincs belőle nagy gond. Vannak viszont problémás esetek, amiket nem tudok megjavítani, vagy elhagyom őket. De nem érdemes őket vitrin mögé zárni. El kell velük indulni a nagyvilágba és tesztelni mit tudnak, csak így lehet élvezni azt, hogyha egy ilyen van a birtokodban. Én sem mennék semmire, hogyha a szemüveget a ládában őrizgetném. Fennáll a lehetőség, hogy tönkremegy, de akkor megjavítom, vagy elküldöm apának, hogy javítsa meg. Vagy ha nagyon félek, hogy apa mit szól, akkor a nagypapámnak. Ha meg valaki olyannak ment tönkre, aki nem ért a javításához, mi megjavítjuk. Magamra pedig a lehető legjobban vigyázok csak ez nem látszik. ' - gesztikulálok hevesen egész mondanivalóm alatt. Mire jó a találmány, hogyha van, de nem használjuk ki őket?
Nehezen megy, hogy abbahagyjam az újonnan érkezett sör ivását, de már fogyasztása közben érzem, hogy egyre jobban a fejembe száll. Mikor a korsó újra az asztalra kerül, már a fele el is fogyott a fügesörnek, szemeim pedig kikerekednek és hitetlenkedve merednek a korsóra. Ezt mind én ittam meg majdnem egy levegőre? Óóóha... A bambulásból felrázva magam nézek a fiúra és eltolom magam elől a korsót.
'Nagyon egyszerűen szoktam csinálni és általában észre sem veszik. Amikor valaki belelendül a mondanivalójába, akkor igencsak szeret inni, biztos észrevetted már, hogy erősítse magát abban, hogy amit mond az úgy ahogy van nagyon jó. Én ezt végig hallgatom és viszem tovább a beszélgetést és egy ideig vele iszom, viszont a második kör után már csak neki kérek, így észre sem veszi, hogy nálam már nincs mi fogyjon és tádá! Ő fekszik a földön, nekem nem lesz másnaposan fejfájásom.' - viszont most nagyon úgy tűnik, hogy ma este én is a földön köthetek ki, holnap pedig fájni fog a fejem és a sötét varázslatok kivédése egy rémálommá fog válni. Nem baj - most még azt mondom -, kellemes társaságnál szívesebben engedem el magam. Újfent elragadnak a gondolataim teljesen máshová és amíg Amycus meg nem szólal észre sem veszem, hogy mennyi ideje bámulok rá. Karom vakarását abbahagyom rögtön és érzem, hogy már nem csak a melegnek köszönhető az, hogy elvörösödöm.
'Nem, ne haragudj! Jesszus de kellemetlen... A szomszédokat hallgattam kicsit és elbambultam.' - mutatok a hátam mögé, valójában pedig fogalmam sincs, miről folyik a szó mögöttünk. Remélem azért legalább ülnek is mögöttem és nem csak félrehallottam az onnan jövő beszélgetést. Újabb nagy kortyokkal ajándékozom meg magam, hátha a pír enyhül kicsit az arcomon. Csak ma már ne bambuljak el ennyire látványosan.
'Maradhat nálad, nem azért mondtam. A sörössel is vicceltem. Max ha beleesik megtörlöm, nem oldódik fel benne.' - épphogy egy ujjnyi maradt a korsóban, arcom pedig újra lángokba borul. Oké, visszakaptam, zavarba hozott.

Amycus & Agatha

Az elborzadó tekintet. Rögvest észreveszem rajta, nem sokkal azután, hogy megszabadultam a pulóveremtől, de nem csak az ő arcáról lehet leolvasni, hogy mennyire visszataszítónak találja a forradásokat, hanem a mellettünk elhaladókéról is, akik vagy leplezetlenül fintorogva mérnek végig, vagy pedig kikerekedett szemekkel, sutyorogva vitatják meg partnerükkel, hogy csodálkoznak, hogy még egyáltalán megvannak a karjaim és hogyha már azok így néznek ki, akkor testem többi része vajon mennyire lehet undort keltő. Ajkaim pengevékonnyá válnak, ahogy összeszorítom őket és már bánom, hogy ennyire meggondolatlan voltam e téren, pedig hosszú évek alatt megtapasztaltam, hogy mások képtelenek ezt figyelem és véleménynyilvánítás nélkül hagyni. Legtöbben csak megbámulják őket és megrettennek a látványtól, amikor pedig úgy gondolják, hogy már hallótávolságon kívül vagyok, összesúgnak és szebbnél szebb történeteket, pletykákat találnak ki arról, hogy hogyan szerezhettem őket, vagy csak félhangosan megjegyzik, hogy nem mindenkinek természetes az, hogy úgy néz ki, mintha most jött volna egy kardpárbajról, vagy verekedett volna egy vadállattal és legyek kedves eltakarni. Ne felejtsük el megemlíteni azon diákok népes táborát, akik az utolsó kis karcolás történetét is hallani akarják, miközben úgy cibálják a karomat egymás között, mintha az a testemtől független lenne, előszeretettel szórakoznak azzal, hogy ujjaikat végighúzzák a hegeken, mintha állatkerti simogatóban lennének, utána pedig megrázzák a kezüket és megborzonganak, ahogyan azt teszik, amikor valami gusztustalanhoz érnek hozzá. Akadnak páran, akik nem szólnak semmit, nem fogdosnak, hanem sajnálkozó pillantásokkal ajándékoznak meg lépten-nyomon, mintha egy kéregető koldus lennék, akin nem tudnak segíteni, de mélységesen együtt éreznek vele. Rengeteg álmatlan éjszakát és bujkálásokkal átvészelt nappalt okoztak ezzel, de rájöttem, hogy hamar elfelejtik, mert a rengeteg kitalált történetbe annyira belezavarodnak, hogy már nem tudják követni és rálegyintés lesz a vége, nem beszélve arról, hogy egyik dolog éri a másikat. Egyik pillanatban még én vagyok a fő látványosság és a sebeim, másikban pedig már egy újabb személy életét vesézik ki, így hamar a feledés homályába merülök. Néha eszembe jut, hogy kesergés helyett le kellett volna írnom az összes történetet, amit kitaláltak rólam és egész szép, meglehetősen kusza, kalandos regény lehetett volna belőle. Kedvencemmé vált, amikor elmondásuk szerint azért sántítottam és éktelenkedett egy hosszú függőleges vágás a nyakamon, mert egy kentaur megsebesített a Rengetegben. Nem emlékszem, hogy mi volt az apropója annak, hogy nekem ott kellett lennem az erdőben és miért jött a kentaur, de gyanítom, hogy már ők sem tudnák megmondani.
Fülem mellett elengedve a suttogva tett megjegyzéseket veszem fel ölemből abrosz méretű sálamat és terítem a vállamra hogy elfedje két karomat teljes egészében. Most is hamar el fognak felejteni.
'Igen, bár van még mit fejlődnöm, azért bízom benne, hogy eljön az a nap is, amikor kevesebb fejtöréssel alkotok valami újat, vagy nem fogok annyit szentségelni javítás közben.' - mosolyom már kevésbé lelkes és nem is olyan őszinte, ujjaim pedig lassan elkezdik gyűrögetni és tekergetni a sál végén lévő rojtokat.
'Ennyi telik tőlem, de ez még így is a maximum, amit a saját védelmem érdekében tehetek. Hogyha feleannyira figyelnék, akkor mindenbizonnyal most nem itt ülnék, hanem én lennék a Tiltott Rengeteg egyik szelleme és kedvenc elfoglaltságom enne az összes tanuló halálra rémítése. De arra mindig ügyelnék, hogy a fejem a helyén legyen, ne kelljen még azzal is bajlódnom. ' - valójában még van mit fejlesztenem azon, hogy ne hagyjam ott végleg sehol a fogamat egy-egy kirándulás közben, vagy egy teliholdas éjszakán, bár akkor úgyis a másik tudja, hogy mit kell tenni az életben maradás érdekében. Mázlista, neki erre egyszer kell odafigyelnie egy hónapban, az én szívem pedig folyton kalapál, amikor a tó közelébe megyek, nehogy valami vízidémon magával rántson. Ujjaim most a korsó fülére fonódnak, de a korty igencsak rövidre sikeredett. A kezdeti tempóból most már igencsak javasolt visszavenni és kicsit hagyni kitisztulni a kótyagos fejet. Ajkaim féloldalas, sunyi mosolyra húzódnak és Amycus korsójára pillantok.
'Az még majd elválik, de úgy látszik, hogy a tervem kezd a megfelelő irányba haladni, hiába leplezted le.' - csettintek egyet, mintha világokat megrengető tervemet egy csapás alatt lerombolta volna, majd korsómat félretolva magam elől hajolok én is előre az asztalon annyira, hogy arcunk majdnem összeérjen, a sunyi mosolyt pedig széles vigyor váltja le.
'Mondtam én egy szóval is, hogy érdekes lennél?' - suttogom halkan és ugyanazzal a vigyorral az arcomon dőlök vissza székembe, a pincér pedig újabb korsóval ajándékozza meg asztalunkat. Megeshet, hogy holnap mégsem fog fájni a fejem. De nincs időm az elégedett gondolatokra, hiszen Amycus hirtelen volt-nincs, eltűnik az asztal alatt és meglehetősen hosszúnak tűnő percek után úgy tűnik, hogy nem is szándékozik újra felbukkanni. Lányos zavaromban a nyakamat finoman vakargatva nézek körbe a zsúfolt kocsmában és ahogy számítottam rá, jó néhányan nyújtogatják a nyakukat az asztalunk felé. Itt már az sem segítene, hogyha felállnék néhány köhintés közepette és odébb somfordálnék, színlelve, hogy nem azzal a fiúval vagyok, aki az asztal alatt bujkál.
'Minden rendben?' - hajolok le végül és nézek be az asztal alá, néha feltekintve a többi vendégre, hogy hányan nézik Amycus bujkálós magánszámát.

Amycus & Agatha

Semmi különös nincs abban, hogy valaki az asztal alatt ülve beszélget a másikkal egy kocsmában. Áh, ez a legtermészetesebb dolog a világon. Könyökömet a térdemre támasztva, görnyedt testtartással nézelődöm a Seprű népe között, akik egy ideig kíváncsian tekintgetnek asztalunk irányába, majd visszafordulnak az italuk felé, nem érdeklődve tovább afelől, hogy Amycus mégis mit keres az asztal alatt. Mondjuk erre én is kíváncsi lennék.
'Nos ez igazán egyszerű válasz lesz; szórakoztató vagy. Főleg ez a hibátlan asztal alá bukásod, amit még a gyakorlott bujdosók is megirigyelnének. Elismerésem. De ha azt szeretted volna ezzel jelezni, hogy ideje lenne távoznom, akkor ne haragudj de nem értettem ezt a fajta jelzést, legközelebb tedd szóvá. Viszont visszatérve arra a kérdésre, ami velem együtt egy egész kocsmát foglalkoztat: miért is vagy most az asztal alatt?' - ráncolom értetlenkedve a homlokomat, de nem ad sok időt a morfondírozásra. Hanga annyira halk és elvékonyodott, hogy szinte be kell a fejemet dugni az asztal alá, hogy halljam, amit mondani akar. A jelenet egyre parádésabbá válhatott minden néző számára, ahogy kezemmel kapaszkodom az asztal lapjába, nehogy leforduljak a székről, miközben fejem eltűnik az asztal alatt és egy részegnek tűnő, asztal alatt bujkáló fiú szavait hallgatom. Csak be ne verjem a fejem. Szemöldököm a magasba szökik, nem is a kicsi Agatha megszólítás hallatán, amit normális esetben ki is kérnék magamnak, meg sem várva, hogy befejezze a mondatot, hanem a kérdések áradatától. Szóval erről fúj a szél. Halkan nyökögve húzom ki a fejemet az asztal alól, ügyelve arra, hogy ne verjem be a kemény fába. Korsómat magamhoz véve kortyolok bele, miközben az ajtó környékét pásztázva fedezem fel az újonnan érkező társaságot, akik iránt a fiú olyan élénken érdeklődött és már látom is az okát. Pár nagyobb korty legurítása után visszateszem a korsót az asztalra és egy elszabadult tincset tekergetve pillantok másfelé, mielőtt észrevennék, hogy figyelem őket. Na és most milyen indokkal hajolok vissza az asztal alá? Valószínűleg már ők is észrevennék, hogy a semmi miatt hajolgatok az asztal alá és jönnének ők is megnézni a cirkuszt. Aztán eszembe jut a felborult szék, amit bizony föl kell állítani, mert útban lehet valakinek. Ujjamat kiszabadítva a tincs fogságából veszem le magamról a sálamat, miközben felállok és úgy dobom a sálat a szék szélére, hogy az még csak véletlenül se maradhasson rajta, hanem egy szempillantás alatt lecsússzon Amycus mellé a földre. Szemem sarkából szemmel tartom a kis csoportot, akik már a pultnál állva löknek odébb mindenkit, aki számukra nem szimpatikus, hogy az ő helyük biztosítva legyen. Egy probléma van, a pulttól mindenhonnan rálátni a mi asztalunkra és hogyha vakok lennének, akkor esetleg nem vennék észre az asztal alatt bujkáló fiatalembert. Hajaj, nagy a baj.
Mielőtt felállítanám a széket, a pulóvert és a kabátot sebesen behajítom az asztal alá a gazdájához és csak utána állítom vissza az ülőalkalmatosságot a helyére és halk köhintés kíséretében visszahuppanok az enyémbe, fejem pedig újra eltűnik az asztal alatt, mintha a sálat keresném.
'A csinos társaságra gondolsz, akikkel a testvéred bejött és - sejtéseim szerint - mind mardekárosok? Neeem, fogalmam sincs kicsodák. De ha menekülni akarsz, akkor gyorsan tedd, csak szólj, mert akkor átosonok a másik asztalhoz.' - tapogatózom beszéd közben a sál után, mintha nem találnám meg, pedig ezt az élénkvörös terítőt a világon a lehető legkönnyebb észrevenni. Minek bújt el a saját testvére elől, amikor...
Halovány mosollyal az arcomon hagyom magamban befejezetlenül a kérdést, ugyanis a válasz teljesen egyértelmű. Ki az a mardekáros, aki a szabadidejét griffendélessel tölti? Nyilván akadnak páran, de azok is titokban találkoznak, nehogy mások megtudják. Ez hát a bujdosás és a hebegve-habogva feltett kérdések miértjére a válasz. De azt azért még megvárom, hogy miként old kereket kicsi Amycus a kocsmából.