Már eltelt néhány nap, mióta kint vagyok. A kórházban töltött idő valósznűleg egyáltalán nem tett jót a lelkemnek és tudatomnak. Szinte újraéltem azt az intenzív élményt, amit akkor éreztem. Csak most nem kimondottan csalódott voltam, aztán pedig féltem. Most annyira elborította az elmémet a rettegés, hogy újra megtörténik mindaz, hogy elnyomott minden más érzést...
De ennél többre nem nagyon tudtam gondolni a csillogó tó partján ülve. Kimondhatom: be voltam gyógyszerezve. Konkrétan. Amióta kijöttem, minden nap meg kell innom néhány bájitalt, ami visszaszorítja a pánikrohamokat, tompítja a gondolkodásomat és a rettegésemet. Nem is tudom, hogy inkább az agyamat vagy a testemet tudják-e hatékonyabban átverni ezek a szerek, mert időnként rámtör a hidegrázás és a remegés. De közben nyugodt maradok. Egyszerűen csak reszketek, de nem félek.
Nagyjából ilyesmi állapotban ültem a fűben. Kenyér, Rodney kis zsemleszínű corgi kutyája ott sétafikált körülöttem, néha nagy lustán odakapott egy-egy lepke irányába, de ez elég ritkán történt meg. Általában ha egy bogarat hirtelen vett észre, összerezzent és az ölembe ugrott. Törökülésben ültem, szóval könnyen megtehette. Aztán befészkelte magát a lábaim közé. Bágyadtan elmosolyodtam, majd simogatni kezdtem puhácska szőrét. Meg-megnyalta a csuklóm, olyankor odahajoltam és adtam egy puszit a buksijára. Lassan beletúrtam a szőrébe, majd megállt kezem a hasán, és figyeltem, ahogy lélegzik. Ásítozott, aztán úgy tűnt, elaludt. Talán hatásosabb volt az a kutya az ölemben, mint bármilyen bájital...

Amíg Kenyér bóbiskolt az ölemben, még arra is rászántam magam, hogy dúdolgatni kezdjek. Ha hamarabb tudom, hogy ezek a varázsnyugtatók ilyen hatással vannak rám, már rég bájitalfüggő lennék, nem pedig pánikbeteg alkoholista. De nem ittam a Mungó óta. Egy korty alkoholt sem. Nem kellett, nem voltam önmagam. Egyáltalán. Igazából csak úgy voltam és kész. Mintha részeg lettem volna, csak másnaposság és hányinger nélkül, de ezek a bájitalok hatottak is. Nem hogy nem éreztem tőlük semmit, hanem még örülni is tudtam annak a nyomorult kis ebnek, a tó apró hullámainak, a napsugaraknak.
Egy közelből jövő, hirtelen, tompa hang megszakította a „meditációmat”, de nem túl kellemesen. Én összerezzentem, és ez egy olyan reakcióláncot indított el, aminek nem a legkellemesebb vége lett. Az ijedtségemre Kenyér felébredt, ő is megrettent, kiugrott az ölemből, mögém futott, aztán vicsorogni és ugatni kezdett a félelemtől, vagy legalábbis a meglepettségtől. Én elkezdtem felállni, erre Kenyér még jobban megijedt, én szintén, úgyhogy kettesben kezdtünk hátrálni. Csak aztán nálam aktiválódtak a bájitalok, úgyhogy pánikrohamom az éppen hogy nem lett, de nem érintett kellemesen a dolog. Kenyér elém ugrott, a srác felé vakkantott, aki okozta ezt az egész kalamajkát. És az is a nyugtatóknak köszönhető, hogy eszembe sem jutott nekiesni ennek az idiótának, sőt fel sem forrósodott a testem. Pedig a nyugtatók előtt ez már az első néhány másodpercben megtörtént volna. Most nem is jutott eszembe hozzászólni. Egyszerűen csak...nem tudom. Csak úgy ott álltam és nem csináltam semmit. Ha Kenyér nem lenne túl gyáva megtámadni, őt sem tudtam volna megállítani.
Hát ez van... Most így kell élnem...

Figyeltem a srác minden mozdulatát. Kinyújtotta a kezét, erre Kenyér még intenzívebben hasogatta az agyamat. De aztán olyan dolog történt, amit nem vártam. Nem mintha vártam volna bármit is... Olyan volt, mintha az agyamat egy 1x1 m-es, full sötét magánzárkába kényszerítették volna. Ahol mozdulni sem lehet. A kezedet sem tudod kinyújtani, leülni sem tudsz. Csak állni és lenni. Bár hangom az volt, úgy éreztem, hiába kiabálnék. Állítólag most ott kellett lennem, abban a zárkában. Túl veszélyes vagyok. Nem bánthatok másokat vagy magamat...
Kenyér egy fél pillanatra abbahagyta az üvöltő vakkantást, és morogva odanyomta az orrát a fiú ujja hegyének. Aztán belenyalt a tenyerébe és már ott is volt a hasa a fiú keze alatt. Nekem is ezt kellene csinálnom?
- Tudom – válaszoltam halkan, amikor hozzám szólt. Aztán újra csendben gondolkodtam, mert baj volt. Nem igazán tudtam, mire válaszoltam... – Öhm... – habogtam, és magatehetetlenül álltam ott. Kenyér odaszaladt a lábamhoz, aztán újra vissza a fekvő fiúhoz. Jól van, ülj le, Cat! Ezt súgta egy megérzés. Vagy nem is tudom, micsoda. De szót fogadtam és leültem, vissza a helyemre.
- Ne haragudj, csak... – nagyot nyeltem. – Nem kellene idegenekkel találkoznom – és az ő szerencséje, hogy nem tudja, miért.

Elmosolyodtam, ahogy Kenyér kényeztette magát. Kis dög. Mosolyogtam. Aztán megint. És még mindig. Nem is emlékszem, mikor törtnt velem ilyen utoljára. Ja igen, amikor Cygnus még nem volt pöcs. Meg amióta nyugtatókat kell szednem. Nem tudom, hogy segíteni fognak-e valaha is. Vagy segíteni fog-e bármi. De ez már az én egyéni problémám. Az is lehet, hogy kísérleteznek rajtam. De leszarom. Ahogy mindent. Ezeknek a bájitaloknak a hatására. Legalább képes volt mosolyogni. Még ha nem is feltétlenül voltak mögötte gondolataim.
Amikor ismét lekuporodtam, Kenyér odafutott az ölembe, én pedig szeretettel vártam. Kedves kis dög. Szeretem. Aztán újra a fiúhoz futott. Majd néhány másodperc múlva megint vissza hozzám, és ez még lement így párszor.
- Ennyire nem tudsz választani? – súgtam oda a kutyusnak mosolyogva, aztán megszólalt a fiú. Nem értettem mindent, amit mondott, de nem hinném, hogy egyáltalán sejti, én miről beszélek. Aztán kinyögte, hogy ismerős vagyok neki meg be is mutatkozott, én viszont csak lassan kapcsoltam. Sok szó hangzott el egyszerre, és én sosem voltam még ennyire önmagamon kívül.
- Cataleya – mondom zavartan, aztán a kis integetésére elmoolyodom újra. – Én öhm...Én nem nagyon járok sehova sem – feleltem kérdésére. Nekem egyáltalán nem volt ismerős. De hát nekem jelenleg még a saját tükörképem sem ismerős. Csak reméltem, hogy nem az lesz a következő kérdése, hogy nem dugtunk-e már. Jaj, Cat, hol jár az eszed, ha ez megtörtént volna, ezzel kedte volna, nem?
- Maradj csak – válaszoltam halkan, amikor megkérdezte, elmenjen-e. – Nem zavarsz – na jó, ez sem volt igaz. Marhára összezavart minden plusz mozdulat és szó. De ez is csak a bájitalok miatt volt. Mindenemet lelassították. De ne legyünk telhetetlenek, napok óta nem volt pánikrohamom, nem sírtam és nem is kellett innom. De vajon meddig maradhatok ebben az állapotban?
Ahogy Kenyeret vakargattam, egy vércsepp jelent meg előttem a füvön. Aztán még egy. És még egy. A negyedik már egész hirtelen esett a földre. Odatettem az ujjam az arcomhoz. Jól sejtettem, vérzett az orrom. Sajnos tudtam, hogy mi történik, úgyhogy nem pánikoltam be, viszont nem számítottam rá ma már másodjára, úgyhogy zsebkendőt sem hoztam...
- Ne haragudj, van egy zsebkendőd? – kérdeztem kezemmel az arcom előtt. Ha nincs neki, megint a pólómba kell törölnöm az arcom és úgy fogok kinézni, mint aki megölt valakit. És nem a kellemesebb módon...

Természetesen újra és újra csak kérdezett. Én pedig kissé fullasztónak éreztem. De semmi komolyabb probléma nem adódott ebből, mivel szarrá voltam nyugtatózva. De ezt már mondtam. Hát ez van... Azért igyekeztem válaszolni a kérdéseire, amikor képes voltam szavakat formálni.
- Nem szeretek emberek közé menni. De senkit sem érdekel, hogy ott vagyok-e bárhol is ebben a tetves börtönben – hoppá-hoppá! Indulatok? Nocsak... Vagy nem hatnak a cuccok, vagy innom kéne ismét, mert kezdenek távozni a szervezetemből.
Amikor eleredt az orrom vére, nem értette, mit akarok tőle. De nyugi, hozzászoktam, itt mindenki tojik a másikra. Nem osztana vagy szorozna, ha végre tényleg kinyúlnék egyszer... Na de aztán felfogta, mi történik. Adott egy zsebkendőt, én pedig lassan kivettem a kezéből. Mint egy fogyatékos, úgy mozgok... Odatettem az arcomra a textilt, hogy felszívja azt a pár cseppett, ami már a bőrömön volt azóta. Aztán odaugrott mellém, megtartotta a fejemet és valami varázslatot motyogott el. Elvettem az arcom elől a zsebkendőt és teszteltem, hogy vérzek-e még. Csak néhány kisebb csepp volt még az ajkaim fölött, azt igyekeztem letörölni. Aztán pedig egy kis vörös foltot is a fehér pólómon. Hát ez van. Pedig délelőtt még sikerült nem összepecsételni vérrel.
- Köszönöm – motyogtam, de aztán kicsit arrébb toltam a segítő karját. – Jól vagyok. De köszönöm – próbáltam megnyugtatni kissé orrhangon. – Csak a nyugtatók miatt van. Ma már a második, úgyhogy jobb esetben nem lesz több – mormoltam, aztán Kenyér kétségbeesett buksiját is megsimogattam. – Semmi baj, töki. El fogom mondani a gazdádnak – mosolyogtam rá a zsebkendővel az orrom előtt. Halogatom már pár napja, hogy elmondjam Rodney-nak, milyen hatással vannak a végtelenségig legyengült szervezetemre a meglehetősen erős bájitalok. De hát nélkülük meg szintén nem élném meg a holnapot...

Egy gyenge, szarkasztikus kuncogásféle reakciót produkáltam, amikor azt mondta, mehetünk, ahova akarunk. Ugyan már, hova mehetnék...
- Semmi értelme itt lennem – motyogtam a földet bámulva. Évek óta nem tanultam semmit sem, évek óta nem voltam egyetlen órán sem és már évekkel ezelőtt letettem arról, hogy valaha is „normális” életem lesz, legalább a varázslók között.
És megint a kérdések...
- Vennem kell a nyugtatókat – elsőre csak ennyit tudtam kibökni. Én magam is csak ennyit akartam tudni úgy istenigazából. Csak sajnos az ember nem válogathatja meg, mi az, amit tud és mit nem. – Azt mondták, ha megiszom őket, nem lesz baj. És én nem akarok bajt. De jól vagyok – mosolyogtam rá. Nem tudom, hogy őszintén-e, nem tudom, gondolkodtam-e egyáltalán. De nyilvánvaló volt, hogy nem sok öröm volt abban a mosolyban, ez teljesen biztos.
- Ő Kenyér – böktem a kutyára. – Egy tanár a gazdija. Azért kaptam kölcsön, hogy vigyázzon rám – ezúttal Kenyérnek irányult a mosolyom, és megpusziltam a fejecskéjét.
A gyengélkedő hallatán megfordult pár ijesztő érzés a mellkasom környékén, de a vegetáltatásnak hála esélye sem volt félelemnek.
- Teljesen felesleges. Mondtam, hogy jól vagyok. Néhány napja még a kórházban voltam, nem hiszem, hogy a gyengélkedőn bármi többet tudnának tenni... Ami pedig a gyógyszereket illeti, muszáj őket szednem – csak lehet, hogy nem ártana szólni az orrvérzésről másnak is...
A fiú újabb varázsigét mondott a pólóm felé irányított pálcával. Lenéztem, és hófehér volt, hűlt helye a vérfoltnak.
- Köszönöm. Aranyos vagy – mosolyogtam rá. Olyan volt ez az egész találkozás, mintha egy gyenge ZS-kategóriás melodráma lett volna. Legalábbis én úgy éreztem magam, mintha csak egy szellem lennék, vagy esetleg a fiú képzeletbeli barátnője. Nem tudom, valószínűleg csak én képzelegtem ilyeneken, ő tisztának tűnt.
- Egyik nap sem az én napom. De te vagy az első idegen, akivel találkoztam a kórház óta – beszéd közben a kutyát bámultam, vakargattam, de aztán a fiúra néztem. – Angus... Ne szólj senkinek az orrvérzésről! Majd én elmondom.

Csak kérdez és kérdez...
- Nem érdekel, amit tanítanak. Azt nem tanítják meg, amire szükségem van... És nem szeretek emberek között lenni – válaszoltam neki készségesen. De biztosan nem tettem volna, ha képes lett volna az agyam az idegességre. De nem volt.
- Nem vagyok vérfarkas, Angus – ha tudná, hogy ennél sokkal rosszabb és veszélyesebb az én bajom. Ami persze gyógyíthatatlan... És az első dolog, ami tényleg vissza tudja fogni, az a nyugtató bájital. Mindenféle erősségű. Amiket mint kiderült, nehezen visel a szervezetem. Így vagy úgy, de valami hamarosan meg fog ölni... – Ha nem szedem, veszélyes vagyok. Bánthatok másokat és nem tudom ezt megállítani – nem árultam el, hogy mire lehetnék képes teljesen józanul, de nem is kell tudnia. Csak egy erre járó idegen. – De most nem kell félned, ma kifejezetten jól hatnak a nyugtatók – mosolyogtam rá. Az orrvérzés is ezt bizonyítja.
Kenyér újra bekuporodott az ölembe, sőt hanyatt is vágta magát a térdeim között. Odahajoltam fölé és megcsikiztem a hasát.
- Éppen pihenek – néztem fel a fiúra ismét. – Eddig nem volt itt senki. Kenyér megnyugtat. A víz is. Meg a kis lepkék a víz körül – úgy éreztem magam, mint egy elmebeteg fogyatékos. Mindenre rácsodálkoztam... De hát az is voltam, nem?
Erősködött, hogy nem vagyok jól, és igazat adtam neki magamban. De képzeld, Angus! Rég nem voltam ennyire kevésbé rosszul!
- Pihenek. Ne aggódj – mosolyogtam rá, mint egy robotbaba. Nem tudom, voltak-e érzelmeim a gesztusaim mögött, valószínűleg nem sok. Ezek az italok mindent lehalkítottak bennem.
- Nem fogom – feleltem. Ismét igaza volt. – Épp elég gondot és terhet okoztam neki így is. Az a tanár nem érdemelte meg, amit velem kellett végigszenvednie. Ő jó ember. Én meg bántottam. És most meg... – egy kis indulatszikra mégis fellobbant bennem, mert ködös lett a tekintetem a könnyektől. Megreszeltem a torkom. – Most itt van Kenyér. De most nem bánthatok senkit. Nem vagyok rá képes a bájitalok miatt.
- Te itt laksz? – böktem a Roxfort fele. – És miért nem kéne emberekkel találkoznod? – most jutott eszembe, amit az elején mondott. Ha ő is épp terápián van, na az egy jó kombó lesz megint. Nem mintha árthatna még nekem bármivel is. Az mindenkinek kemény feladat lenne...