„Amikor az ember már kívánni sem tud, akkor tökéletesen boldog, vagy végképp feladta.” Ez járt a fejemben, amikor odaültem a bárpulthoz a szokásos lepukkant kis kocsmában Roxmorts egy sötétebb sarkában. Épp a női mosdóból jöttem, az egyik ajtóra volt felkaparva. A női mosdó bölcsességei...
Ma este nincs társaságom. És jobb esetben ez így is marad. Viszont nem vagyok még elég részeg ahhoz, hogy ne kattogjak, ha egyedül vagyok. Képtelenség nem gondolkodni annak, akinek van valami emberi a koponyájában, és nem csak az agyra gondolok. Hanem még valami, ami emberré tesz minket. Az a megfoghatatlan szarság, amitől csak szenvedünk...
Tudjátok, mit kívánok most? Eszméletlenre kívánom inni magam vagy belőni valami használhatóbbal, mint a fű. És nem azért, mert attól jobb lesz. Attól semmilyen sem lesz. Ez a vágy kívánságnak számít? Mit szól ehhez az, aki ezt a bölcs f@szságot írta a  a WC-fülke ajtajára? Kívántam. Úgy hangzik, mint aki még küzd? Vagy úgy hangzik, aki gyáva feladni? Nem akarok végezni az életemmel. Azt szeretném, ha el sem kezdődött volna...
Felülök az egyik bárszékre. A szakadt, koszos rövid farmernadrág van rajtam, egy férfipóló és egy repedt csizma. Télen is így kell járnom, mert az a tetves kór fűti a testem, és mert nincs más ruhám. És pénzem sem más ruhára. Amióta Eric összeszedett az utcán sérülten, azóta már az eltépett felsőm sincs meg, egy fiútól kaptam egy pólót, abban járok. Legalább nem kell gondolkodnom minden reggel, hogy mit vegyek fel.
Az ismerős csapos srác már löki is a whisky-t. Igen, jól sejtitek, nem fizetek érte. Nincs több papír vagy fém, amivel fizthetnék. Igen, lefeküdtem a csapossal. És valószínűleg újra le fogok, mert jó pasi és hasznom is van belőle. Egy fontos dolgot mondok most magamról, amit ha tudtatok, vegyétek semmisnek, de ha nem, ne kérdezzetek tovább: három dolog érdekel – az alkohol, a drog és a szex. Azért, mert amíg ez a három dolog a hatalmában tart, addig megszűnök létezni. Megszűnik a sajgás, a fájdalom, az érzések, sokszor még az érzékek is. Megszűnik a szenvedés, a zajok, a káosz. És nem marad semmi. Hogy szeretem-e a semmit? Gyűlölöm. Nincs semmim. De így legalább fájdalom sincs...

Mint féljózan életunt, megkeseredett szerencsétlen, mit tehettem volna, amíg végleg el nem száll az agyam... Ittam és figyeltem. Figyeltem a csapost, aki folyamatosan engem bámult, amikor épp nem kellett kiszolgálnia. Egyszer-egyszer oda is hajolt elém, megnyalta a száját és megkérdezte, mikor kérek még egy üveggel, hogy kifizethessem... Mondhatnám, hogy undorítónak találam a viselkedését, de nem. Megtette, mert megtehette és én hagytam. Bár fene tudja, lehet anélkül is megtette volna, hogy engedtem volna, csak akkor lesült volna a bőr a képéről. Szó szerint. De nem undorodtam tőle. Csak untam és...fájt. Még fájt, még nem voltam elég részeg. Fájt, hogy kénytelen vagyok olyan dolgokat megtenni, amikre józanul nem lennék képes. De hát egész nap ezt teszem. Minden egyes kibaszott nap.
Néhány perc után feltűnt, hogy nemcsak a csapos bámul. Nem messze tőlem ült egy faszi, és feltűnt, hogy bár ideges, mégis megszakítja belső dühöngsét azzal, hogy rám méltóztatik nézni. Rohadt lassan itta a piát. Egy levelet bámult, amit aztán elhajított. Rossz hír? Szar ügy... Öcsém, téged az isten se teremtett alkoholistának. El volt sápadva az arca, ellazultak az ajkai, a szemhéja, mintha épp most készülne maga alá okádni vagy hanyatt dőlni a bárszékkel, majd megszeretgetni, mintha a világ legszebb nője lenne. Vagy pasija. Nem tudtam eldönteni. Férfias volt és bevallom, megkérdeztem volna, hol a szobája, de annyira rendben lehetett rajta minden, a ruhái, a haja, mielőtt szét nem itta az agyát néhány pohár piával. Ráadásul alig ivott és már így néz ki. Fene tudja már ebben a világban, kit minek teremtett a jó ég. Nem ez lenne az első, hogy csalódok a megérzéseimben...
Jó megfigyelő vagyok. Szükségem volt rá az utcán és azután is. Sosem voltam biztonságban. Meg kellett tanulnom észrevenni mindent, amire emberi szem képes, és felkészülni mindenre, amire csak tudok. De ez a ficsúr elvesztette a figyelmemet. Csak agonizált a pulton, mint valami szobanövény, aki először van berúgva, úgyhogy törődtem a magam dolgával. Lehúztam egy újabb pohárral, fenékig, és mielőtt még bárki azt hinné, nem azért, hogy bebizonyítsam neki, jobb vagyok nála lány létemre, hanem abban reménykedve ittam meg az utolsó kortyot is, hogy ezúttal átlépem a féljózanság határát is és kijelenthetem, részeg vagyok és nem érzek semmit. Csakhogy ezt teszem már két éve lassan. Ugyanannyit iszom, sőt egyre többet, a szervezetem pedig egyre kevesebbet dolgozik. Ezzel is tisztában voltam, de nem érdekelt. Történjen, aminek történnie kell.
Újra indultam volna a mosdóba. Felálltam a székről. Valami oknál fogva olyan dolog történt, amire baromira nem számítottam. Mindkét kézfejemen fellobbant egy-egy alig látható, ám vörös lángsor, de azonnal el is tűntek. Reményeim szerint. Ezt már nem tudom megmondani, mert azzal a lendülettel el is sötétült minden. A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy az igencsak kezdő alkoholista csávó tart a karjaiban, és nem nemesekhez méltó szókincsét köpködi felém.
- Te mi az istent csinálsz?! – kiáltottam rá, miközben hisztizett a tenyere miatt. Ja, égetek, isten hozott a világomban, na és?!! A pultnak támaszott, mégis alig bírtam kapaszkodni. Fogalmam sincs, mi van velem. Most hagyna cserben a szervezetem? Tudom, hogy beteg vagyok és csak idő kérdése, mikor döglök bele, de azért ez váratlan volt. Még mindig szédültem, de legalább már nem lángoltam, csekkoltam. Csak iszonyúan forró volt a testem. Elképzelésem sincs, mi a jó ég történt velem.
Az hagyján, hogy a csávó kislányként siránkozott a tenyere miatt, de hogy még le is spriccelt?!
- Ez most komoly?! – néztem rá dühösen. – Mi a faszt keresel a kocsmában ilyen fejjel? Menj, játsz a strandon! És ne érj hozzám még egyszer, mert még ennél is jobban bánni fogod – fenyegettem, de az utolsó szavaim már elhalkultak, térdeim összecsuklottak, és azt hiszem, most már rendesen elájultam. Persze köze volt az alkoholhoz, de nem csak a mai adaghoz. Inkább úgy mondanám, köze volt az alkoholizmusomhoz és ahhoz, hogy nem akartam élni. Úgy tűnik, a szervezetem is kezdi felfogni.

- Cöhh... Köszönöm, hogy letaperolhattál! – válaszolok ingerülten. Először fel sem fogtam, hogy majdnem leestem a székről. Sőt leestem a székről, csak neki köszönhetően nem vágtam oda magam a földhöz. Jó, lehet, hogy túlreagáltam, de akkor sem beszélhet így velem!
- Nem vagyok lázas. Jól vagyok! – próbáltam bizonygatni neki, hogy az én vagyok a világ legegészségesebb embere, pedig ennek közel az ellentéte volt az igazság. Beteg voltam, és már nemcsak a velem született tetves kórról vagy az alkoholizmusról volt szó. Mindezeknek felgyűlt az eredménye, amit éppen ezekben a hetekben van szerencsém megtapasztalni. Bár kívülről semmi nám látszott rajtam ezekből sosem, belül rothadt a testem és az elmém. És nem tudtam ellene tenni semmit. – Nem szokott mindig ilyen forró lenni a bőröm, de most szerencsésen kifogtad, úgyhogy ez van – ellenkezni vagy érvelni sem igazán tudtam már, hiszen úgy éreztem magam, mint az épp lekapcsolódó gép. Lassan, de biztosan egyszer csak elhallgat és nem mozog többé. Csak engem nem lehet majd újrakapcsolni...
Nyilván vissza kellett vágnia, amikor szidtam, mert hülye volt. Mert az volt. Mit kell itt szórakozni a jéghideg vízzel? Esküszöm, mint egy ötéves...
- Az, hogy kong! Az a bajom a fejeddel! Ha megmarkolod a tüzet, ne sírj, hogy megégett a kezed... – komolyan mondom, mit kell vitatkozni?! Fogadd el! Ilyen elcseszett testem van ilyen elcseszett betegséggel. Nehogy azt hidd, hogy én örülök neki, tönkretette az egész életemet! Mindig is egy szörny voltam tőle...

Az ájulás után abban a szobában ébredtem, ahova az „imádott” csapos fiú vitt be mindig a műszak után elkérni a tartozásomat. Legalább nem kaptam instant pánikrohamot, mert ismerős volt a környezet, csakhogy a pultos fiú helyett ez a hülyegyerek állt fölöttem.
- Mi történt? Te hoztál ide? – kérdeztem zavartan, és kezeimmel megdörzsöltem az arcomat. Megpróbáltam felülni a kanapén, amin feküdtem, de sajgó fájdalom nyilallt a fejembe. Odakaptam a kezemet, majd visszadőltem. Csak ezután tűnt fel, hogy enyhén reszketek. Egy rohadt hideg, vizes ruhadarab volt rám terítve. Megpróbáltam leszedni magamról, de belegabalyodtam. – Segíts – kértem halkan, és görcsösen próbáltam kimászni belőle. A testem már normális hűmérsékleten volt, de az, ami másnak normális, az nálam már nem jó jel. – Nem szabad kihűlnöm – mert ha kihűlök, itt bajok lesznek. – Dörzsöld meg a kezem – néztem rá kérően, reménykedve, hogyha már behozott és nem a csaposra hagyott, akkor megtesz értem ennyit. Kezdtem kicsit kétségbeesni. – Fel kell melegíteni.

Bár szépen kértem (önmagamhoz képest legalábbis szépen), hogy segítsen felmelegíteni a kezemet, bevallom, meglepődtem, hogy szó nélkül csinálta, amit mondtam. És még bocsánatot is kért a hidegvízért. Miközben a kezeimen ügyködött, az arcát figyeltem. Próbáltam nem teljesen kétségbeesni, próbáltam fókuszálni arra, amit tenni kellett, hogy ne történjen még nagyobb baj. Nem mintha az nem lett volna elég gáz, hogy már az alkoholtól is elájulok... Aztán elővette a pálcáját és a még mindig rajtam levő ingre irányította. Éreztem, ahogy a hideg elkezd langyosodni, majd egész kellemesen meleg lesz. Egy kis idő után a remegésem is alábbhagyott, a kezeim is kezdtek melegebbek lenni az övéinél. Az biztos, hogy előtte és most is kellemes volt az érintése, jól esett. De lehet, hogy csak azért, mert éreztem, hogy segít rajtam. Már büszkeség és makacsság sem volt bennem, hogy ne ismerjem be saját magamnak is, segítségre van szükségem. Már nem számított semmi sem, már csak féltem. Attól, hogy egyedül maradok. De ettől mindig is féltem, csak eddig nem voltam fizikailag ennyire atom szar állapotban, de most már csak rosszabb lesz és ezzel tisztában voltam...
- Nem kell vigyáznom magamra – válaszoltam halkan a szemébe nézve. Csak nem tettem hozzá, hogy miért is nem érdekel, mi történik velem. – Mások vigyázzanak saját magukra. Minek kötekednek velem... – na jó, azért nem szívódott fel minden makacsságom, de jóval kevesebb indulat volt bennem és jóval több félelem, mint az ájulás előtt. Sóhajtottm, aztán válaszoltam. – Ha a kekeckedésre gondolsz, igen. Ha a lehűlésre, szintén. Ha arra, hogy rosszul vagyok, nos...nem gyakran. Mindig. Talán sohasem voltam jól...
Elkeseredetten néztem, ahogy egyik kezével még mindig az enyémet simogatta. Aztán elengedett és közölte, hogy tanárt hív. Azonnal megragadtam a csuklóját és az arcára néztem.
- Nem szólhatsz senkinek! – kértem kétségbeesetten és megragadtam az egyik csuklóját. – Nem fogják tudni! Tudom, hogy nem fogják tudni, úgyhogy ne szólj senkinek! Kérlek... – csak nézett rám, és én néztem rá, és már a futásra készültem, ha netán nem teljesítette volna a kívánságomat. – Kérlek – nyomatékosítottam halkan a vágyamat. – Ha tanárt hívsz, be fognak vinni a kórházba, és nem fogok bemenni! – elengedtem a csuklóját. – Köszönöm, hogy segítettél, de most mennem kell – mondtam remegő ajkakkal, és elkezdtem felkászálódni a kanapéról. Már majdnem sikerült felállni, amikor újra elszédültem és visszaestem. De újra megpróbáltam. Nagyokat nyeltem és mélyeket lélegeztem. De nem a nyugalomtól. Féltem, hogy tényleg tanárt hív, konkrétan az instant pánikroham környékezett. – Nem...nem tudok kimenni, de könyörgöm, ne hívj ide senkit! – néztem rá a kanapén ülve. Olyan rövidzárlatot kapott a testem, hogy nem volt könnyű néhány perc alatt helyrehozni a károkat. De ha nem tette volna meg, amit kértem, készen álltam a menekülésre...