Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

welcome back, my friends - to the show that never ends  EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

welcome back, my friends - to the show that never ends  EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

welcome back, my friends - to the show that never ends  EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

welcome back, my friends - to the show that never ends  EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

welcome back, my friends - to the show that never ends  EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

welcome back, my friends - to the show that never ends  EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

welcome back, my friends - to the show that never ends  EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

welcome back, my friends - to the show that never ends  EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

welcome back, my friends - to the show that never ends  EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 38 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 38 vendég
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

welcome back, my friends - to the show that never ends



Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Archibald Yaxley

Archibald Yaxley

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
harvey newton haydon

»
» Vas. 2 Jún. - 13:00

A mosdókagyló szélén támaszkodom és figyelem, ahogy a vízcseppek lassan összegyűlnek az államnál majd egyenként a mélybe vetik magukat. Nem is tudom már mióta állok itt, tökéletesen elkalandozva – de valahol a Dolohov kúria egyik szobájában egy gyerek felsír majd ugyanolyan gyorsan el is hallgat. Legalább ez kizökkent annyira, hogy képes legyek elszakítani a tekintetem a vízcseppekről és a törölközőért nyúljak, hogy aztán óvatos mozdulatokkal felitassam a még nedves területekről a vizet az arcomon, ügyelve arra, hogy Antonin ajándékát kikerüljem.
Még most is érzem ahogy az ökle találkozik az arcommal és emlékszem, hogy az első gondolatom nem az volt, hogy „baszd meg Dolohov, ezt minek kellett?” hanem, hogy „baszd meg Dolohov, végre megtanultál rendesen ütni”. Mostanra már a kezdeti pirosodás és duzzadás eltűnt, immáron kezdi felvenni a lilás-kékes színt az ütést nyoma és a felrepedt szám is egészen tűrhetően néz ki.
Megérdemeltem-e? Valamilyen szinten biztosan. Hogy felháborodtam-e amikor mindenféle köszönés és örömteli egymás nyakába borulások helyett egy hatalmas ütéssel üdvözölt? Nem. Elvégre már igazán rosszabb dolog nem történhetett velem, sőt igazából valamilyen szinten még hálás is voltam neki. Hónapok óta a hányásízű gyógynövényeken és a bennem tátongó ürességen kívül képes voltam valamit érezni. Ezért is döntöttem úgy, hogy megszabadulok a lassan több hónapos szakállamtól – ami valljuk be sokkal szarabbul állt, mint ahogy azt tinédzserkoromban elképzeltem. Szóval akárhogy is nézzük Anti ökle józanító hatású volt.
Na meg persze annak se örült senki, hogy a gyerekek rögtön elbőgték magukat amikor megláttak. Hiába szabadkozott Dolohov, hogy most ilyen korszakuk van – a hülye is láthatta, hogy semmi bajuk nem volt amíg a kiságy fölé nem hajoltam, hogy megnézzem magamnak milyen lényt sikerült összehoznia Antoninnak és Siljének. Próbáltam valami mosoly-féleséggel javítani a helyzeten, de csak rosszabb lett és végül abban maradtunk, hogy itt az ideje inni valamit valahol messze a gyerektől. Travers kölykeire azonban képtelen voltam ránézni – nem voltam még felkészülve arra, hogy szembesüljek a hiányával és ha valamelyik kölyök azt a hamisan csillogó barna szemeit örökölte volna …. Nos, maradjunk annyiban, hogy jelen állapotomban még egy törést már nem tudnék elviselni.
A kagyló szélére akasztott botért nyúlok és komótos léptekkel megindulok a nappali felé. Útközben lelassítok annál a szobánál, ahonnan a gyereksírást véltem felfedezni és egy pár másodpercig bizonytalanul pislogok az ajtóra, mintha valami választ várnék tőle arra a kérdésre, hogy érdemes-e bemennem csak megnézni, hogy minden rendben van-e a gyerekkel. Utána arra jutok, hogy még ha nem is lenne minden rendben vele akkor se tudnék semmit segíteni, elvégre fel sem tudom idézni, hogy mikor fogtam utoljára gyereket a kezemben. Ha addig el is jutnék, hogy sikeresen kézbe vegyem, egy hirtelen mozdulatára lehet elejteném vagy ami még rosszabb elhajítanám, mint Alecto macskáját amikor nyugodt simogatások közepette rácsapott a kezemre én pedig ijedtem nekihajítottam egy szobornak. Hihetetlen, hogy két évvel ezelőtt még azon győzködtem Alectot, hogy vágjunk neki a babaprojektnek.
Megrázom a fejem, hogy az Alecto felé irányuló gondolataim eltűnjenek és inkább próbálom elképzelni Pandorát, ahogy odabenn éppen fel-alá sétálgat valamelyik babával és dudorászik neki – ekkor vetem el véglegesen az ötletet, hogy benyissak. Pandorát, mint Mrs. Dolohovot már elfogadtam de Pandorát, mint Mrs. Dolohovot és anyát még nem tudnám rendesen lereagálni.
A nappaliba érve az első amit megpillantok az asztalon heverő tálca és a három darab pohár, mellettük egy üveg – nagyon minőséginek tűnő – whiskyvel. A második pedig Antonin, ahogy gondolataiba mélyedve bámul ki az ablakon és képtelen vagyok nem észrevenni, hogy valami oknál fogva izgatott. Legalábbis a kezében szorongatott pohár whisky folyamatos lötyköléséből erre következtetek.
- Ez valami újfajta rituálé a whisky iváshoz? - szólalok meg, remélve, hogy nem hozom rá a szívbajt annyira, hogy reflexből pálcát rántson és valami halálos, de legalább pokoli kínokat okozó átkot szórjon rám – Mellesleg nincs még korán ehhez? - elvigyorodnék de inkább csak egy grimasz lesz belőle, a szám sarkában húzódó seb még túl friss ahhoz, hogy fájdalom nélkül képes legyek komolyabb dolgot művelni vele – Csak vicceltem, kiszolgálhatom magam? Hagyd csak, kiszolgálom – azzal már öntök is magamnak egy pohárral – Mire iszunk? Barty Jr végre képes lesz három napnál tovább távol tartani magát a feleségedtől? - odabicegek mellé az ablakhoz – Kik lesznek a vendégeid? - bökök a másik két pohárra az asztalon, közben újfent a számhoz emelet a poharam pont abban a pillanatban amikor az első pukkanás megüti a fülemet.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Kedd 11 Jún. - 10:24
Let's wave goodbye to all the terrible
I know there's a million things we could be

Idejét sem tudom, mikor jártam utoljára a Dolohov birtokon. Megvan egy éve is, mikor meglátogattam Antonint még a Mungó előtti támadáskor, és akkor megígértem többször is, hogy nem tűnök el, hogy rendszeresen visszajárok majd, de aztán minden olyan átkozottul bonyolult lett, s mire észbe kaptam Antonin és Crouch rendesen összebuzultak. A halálfaló gyűléseken folyton együtt sutyorogtak és követték egymás minden lépését, lehetetlen volt közéjük ékelődni. Elképzeltem, hogy párszor felbukkanok hívatlanul, de aztán el is vetettem a dolgot, mégis mit mondtam volna?
Szóval rendszerint ilyenkor a kocsmában kötöttem ki, vagy otthon maradtam egy könyvvel, aztán később meg különös új hobbimnak éltem, a mugli világban való császkálásnak. Felvettem a nyomorékoknak járó pénzt a mugli hivatalból, és közben meg csak hagytam, hogy egyre távolabb sodródjak ettől az egésztől.
És miután a Nagyúr eltűnt, mégis csak ott motoszkált bennem, hogy fel kéne keresni Antonint meg Crouchot, de aztán megint csak halogatni kezdtem. Mindig kitaláltam valami kifogást, amik többnyire nem is állták meg a helyüket, mint például, hogy csak bajt hozunk egymásra, ha netán együtt látnak mutatkozni. Mert elég ezekben a bizonytalan időkben, ha egyikünkre gyanakodnak, aztán a többiek mind vele buknak.
Amikor Antonin feje tegnap éjfél után megjelent a Dalton farm kandallójában mégis bukfencet vetett a gyomrom, és nem azért, mert be voltam szarva, hanem ilyen nyomorék módon izgatott lettem, hogy talán mégis érdeklem őt egy szemernyire és kevés tartotta, hogy ne őrizzem a hidegvéremet és hopponáljak egyből és csóváljam neki a farkam a  nagy lelkesedésben. De egy szemernyit sem aludtam, és ez most nagyon is jól kirajzolódik az arcomon, ahogy az elmúlt hónapok eseményei is kirajzolódnak az arcomon. De legalább van két kezem. Még ha a második olyan idegen és hideg állandóan. Képtelen felvenni a testem keringését.
Azon kapom magam, hogy a lelkesedő vigyor lefagy az arcomról rögtön, mikor hangos pukkanás után megjelenek a Dolohov kúria nappalijában, ami egyébként rohadtul nem változott semmit. De azt hiszem, csak ilyenek ezek a rohadt kúriák. Sosem változtatják őket. Hogy az az érzésed támad benne állva, mintha egy átkozott időhurokba kerültél volna. Az időtlenség körülölel, nem is ölel, inkább fojtogat és ettől egészen klausztrofóbiás érzésem támad. Idejét sem tudom, mikor álltam aranyvérű kúriákban úgy egyáltalán.
Másfeledik bliccre az egész olyan, mintha valami rossz viccbe csöppentem volna. Ami valahogy úgy kezdődhet, hogy Anti, Archibald és Amycus (mily' csodásan alliteráló nevek) együtt állnak a Dolohov kúriában és bámulják egymást, mint az a bizonyos borjú. Aki egyébként határozottan hiányzik ebből a szobából, de nagyon remélem, hogy hamarosan ő fog hopponálni, hogy kicsit oldja ezt az átkozott feszültséget.
Tekintetem az egyik arc és a másik között jojózik. Miközben várom a csattanót, de valahogy senki nem akarja elárulni.
- Borzalmasan festetek – ennyit sikerül első körben kipréselni magamból, de legalább sikerül magamra erőltetni némi lazaságot és metsző humort, aminek úgy sejtem, még hasznát veszem ezen a történelmi napon. Nem kéne meglepődjek, hogy lassan azok, akik a háború elől leléptek, visszajönnek.  Ez egy természetes dolog, Archie sem kóvályoghatott a végtelenségig Panamában, ahova egyébként az én hamisan kitaláltam nyomaimat követve jutott le, abban a reményben, hogy megtalálja Alectot.
Pedig Alecto rohadtul nem akarja, hogy megtaláljuk. És ha ennek mondjuk az az ára, hogy halottnak tetesse magát, akkor halottnak teteti magát. De hát elbaszta ezzel az ikerkötelék dologgal.
Szóval Archie szemmel láthatólag visszajött. Kapott egy szép monoklit, feltételezem Antonintól. És mivel bűnös vagyok a dologban, nem érzem, hogy feltétlenül megérdemelte volna, de Antonin dolgaiban kibaszottul nincs jogom beleszólni. És most már biztosak lehetünk abban, hogy Antoninnak vannak dolgai. Mert hát voltak idők, mikor Antonin dolgai a mi dolgaink is voltak. Talán legutolsó alkalommal, mikor a Szibériába tett kéjutazásunkra készültünk, itt ugyanebben a nappaliban. Sokkal jobban festettünk, az biztos. A lányos anyák álmai voltunk, most meg szerintem ha így elindulnánk hárman, vállt vállnak vetve, az anyák ijedten húznák be a gyermekeiket a kapualjból.
Valahogy oldani kell ezt az átkozott feszültséget, de tudom, hogy nem leszek rá képes. Előbb Archiehoz fordulok.
- Jó látni téged. Milyen volt a panamai vakáció?
Olyan ártatlan arcot vágok, mint egy ma született bárány.  Aztán Anti felé fordulok.
- Na és minek köszönhetjük ezt az ünnepélyes alkalmat, Anti? Megisszuk ezt az irdatlan mennyiségű whiskyt éhgyomorra és megidézzük Rafi szellemét?


Vissza az elejére Go down

welcome back, my friends - to the show that never ends

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» high school never ends
» Change the way the story ends
» The Wrong Ends of These Tables
» Back to the future
» Show must go on

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-