Határozott mozdulattal repült ki falatozója kezéből egy vérvörös alma. A lány torkán akadt az utolsó falat, amikor tudatosult benne az, hogy nem csak a légvételhez való jogát vették el tőle, hanem szeme világát is. Alig két másodperce még látta az Abszol út díszes kirakatainak komótos ébredését, a még alvó utca ódon macskaköveinek pepita voltát és a közeledő hajnal vörös fátylának lebegését az augusztusi égbolton.

Valaki megvakította. Hatalmába kerítette a belső sötétség, akár egy rémálomban, amelyből nem tudott felébredni. Ujjai riadtan szorultak rá a kezében lévő bőrkötéses könyv kopott gerincére. Hatalmába kerítette a pánik. Hívatlan, durva kezek értek csupasz bőréhez a karján, vállán, nyakán és legalább három férfi hörgött, nyögött és a legkülönfélébb szítkokkal becézve a lányt, viaskodtak a kezdeti sokkból gyorsan magához térő, cseppet sem készséges áldozatukkal. Blair ütött, rúgott, könyökölt, harapott, akár egy sarokba szorított vadállat, de az ellenfél túlerejét vakon és pálcafosztottan, ha belegebedett volna, akkor sem tudta volna felülmúlni.
Síkított. Segítségért kiáltott, holott tudta, kicsi az esély arra, hogy bárki is meghallja. Túl messze volt már a nagyapja boltjától. Aztán kiáltani sem tudott többé, a hangját is elorozták tőle.

Vonszolni kezdték. A szagokból ítélve már nem az Abszol úton voltak... talán a Zsebpiszok közben. Igen! A vizelet csípős szagából és az útszéli ürüléket dongó döglegyek zümmögéséből ítélve biztosan ott voltak. Blair ezelőtt csak kétszer járt itt, akkor is szabad akaratából.
Elrabolták. Így tettek a bátyjával is fél évvel ezelőtt? Ezért tűnt el nyomtalan? Vajon megölték és most rajta a sor? Mit tesznek vele? Hová viszik?
- Miért? – kiáltotta volna, ha ajkait elhagyhatta volna hang, de így csak üres tátogás volt az egész. Ha már meg kell halnia, legalább az okával szeretett volna tisztában lenni.
Érezte a világtalan szeméből legördülő forró könnyeket, amelyeket el akart rejteni elrablói elől. Nem akarta, hogy lássák, uralkodhatnak fölötte, hogy ő retteg a sorstól, ami vár rá az ő kezükben... Ha megerőszakolni akarták volna, már megtették volna. Nem! Ez valami többről szól. Olyan dologról, amellyel a családját akarja bűntetni valaki, aki lassan, egyenként vadássza le őket, ártatlanokat. Csak Merlin add, hogy ne Voldemort legyen az a valaki!

Egy nedves falnak lökték. Beverte a fejét és érezte, ahogy könnyei mellett más is végigfolyik a fájdalomtól torz arcán.
- Elég! Hagyjanak! – sikított volna megint, de hang ezúttal sem jött ki a torkán. A férfiak végre levették róla a kezeiket és mint akik végrehajtották a rájuk rótt feladatot, messzebb sétáltak a lánytól. Blair jól hallotta távolodó, de el nem tűnő lépteik hangját. Ekkor egy addig ismeretlen férfihang, egy pszichopata őrült orgánumával felkacagott és mint aki csak egy kedélyes „Isten hozott”-tat mond várva várt vendégének, úgy köszöntötte Blairt is egy jól begyakorolt Crucioval.

A félelem jeges marokkal kúszott végig a lány gerincén, ahogy igazodni próbált a körülötte kialakult káoszhoz. Hangokat hallott innen-onnan, érdesebb, fenyegetőbb, idegenebb szájakból, amiket se nem láthatott, se megszelidíteni nem tudott volna néma szavaival.

Rettegett. Negatív gondolatok hada szállta meg frusztrált elméjét, az idegrendszere összes foszlánya az ősi törvényt sulykolta „Kűzdj vagy menekülj”. Harcolj vakon vagy menekülj némán, nincs csak a hallásod, az a tiéd és a remény, amelyet görcsösen lelki szemeid előtt tartasz, s el nem eresztesz még akkor sem, amikor a tiltott átok átvenni igyekszik az irányítást fölötted.

A nedves falhoz lapult, összegörnyedve, mintha ezzel elkerülhette volna támadói figyelmét és a fájalmat, ami végighasított a testén. Mikor már azt hitte, hogy elméje is felmondja a szolgálatot, a fájdalom megszűnt és zűrzavar hangjai kopogtattak bódulatán. Új ember érkezett, s az ismeretlen arrogáns hang kérdőre vonta az érdeset, a mézesmázast, s a fenyegetőt. Blair nem mert arra gondolni, hogy bosszúálló angyalt küldött neki Merlin, akinek füléhez eljutott egy szőke lány hangtalan fohásza. Ez csak újabb trükk, újabb fájdalom.
- Nem, nem, nem! – tátogta némán, karjait védelmezőn feje köré fonva, úgy temetve el világtalan, könnyes szemeit. Biztosan a bátyja is félt, amikor ezt tették vele, ha egyáltalán így történt. Kűzdj vagy menekülj! – Szedd össze magad, Blair és fuss! – mondogatta magában, míg körülötte átkok pálcából kilövő sercegését és azok gazdáinak vad parancsait hallgatta. Őt nem érte több átok, mintha megfeledkeztek volna róla. Eljött az idő...

Kűzdj vagy menekülj, de válassz jól. Blair szaladni kezdett. El a hangok örvényétől, el mindentől, követve a tapintását, mely nem tévesztette ujj elől a falat. Nem tudta merre rohan, sötét volt a világ előtte és túl sok volt a hiba benne.
- Fuss! – erősítette meg magát minden újabb bizonytalan lépésnél. Fuss és megvéd téged az ég, nem ma fogsz meghalni, nem lehet... de újabb akadályba ütközött, hatalmas izomtömeg fonta körbe testét, amely kegyesebb körülmények között akár még el is bűvölte volna, de így csak újabb pánikrohamot keltett benne. Nem gondolta volna, hogy a rettegést még ennél is tovább lehet fokozni. Hangtalan újfent kérlelő szavakat lehellt a kemény izmok bőrére, majd egy pillanatra elméje elhagyta e zord világot, ami alatt tudata megtörni látszott.