Szűkül a kalitka, vastagszik a rács, egyre masszívabb a lakat. Én meg nem győzöm kinyitni, szétfeszíteni, széttörni, ahogy eddig. Mintha a legjobb dolog, amit tenni lehetne velem, az lenne, hogy bezárnak ide, akkor majd nem teszek kárt magamban. Mi a garancia? Mindenki tudja, hogy ettől csak rosszabb lesz, és mégis arra kérnek, hogy maradjak a saját érdekemben. Na persze. Ha más történt volna, felbontanék valami piát. De ez persze most ki van csukva. Ha más történt volna, lelépnék itthonról. De azt már ki kellett nőnöm. És hova mennék, ahol nem zaklatnak ugyanezzel? Ha más történt volna, akkor le sem lehetne imádkozni a seprűmről. De vigyáznom kell magamra. Mint valami porcelánbaba. Ha ez így megy tovább valami unalmas, vikrotiánus tyúk leszek, aki majd hegedülni tanul, meg franciául. Vagy valami vidéki tésasszony, aki nagy kondérban kavargatja az ázott csirkelábat, amiből aztán a fél falu jóllakik, vagy legalább egy kviddicscsapatnyi beste kölke, majd megnyalják minden szál ujjukat. Egyik sem én lennék. Még a bögrés sütim is olyan, mintha Castor köpködte volna bele a darabokat. Oké, talán kihúztam azt a rohadt gyufát, azzal, hogy úgy próbálok élni, mint előtte, de ezért akkor sem lehet felelősségre vonni. Nem akarok a ház négy sarka között megdögleni az unalomtól, meg mértéket sem bírok tartani, hagyjanak ilyen baromságokkal. Mintha még a széltől is óvni kéne, mint valami óvodást, marha megalázó. A csúcs az volt, amikor még Holmes is közölte, hogy itthon maradhatok néha-néha, ha olyan pocsékul vagyok, mert emlékeznek rá mi volt Johnsonnál. Na meg a nagy lósz@rt! Hogy ne tekintsek rá betegségként, amikor mindenki azt érezteti velem, hogy az? Egy józan embernek bizosan megfordulna a fejében, hogy azt írni egy levélben: Szabadíts ki innen! pánikot kelthet. Valahol a szülőcsatornában vesztettem el én is az ítélőképességem, vagy soha nem is volt, nem lennék meglepve. Sosem konyítottam sem az érzelmekhez, sem a szavaim vagy a tetteim következményének előzetes kikutatásához. Csak sitty-sutty, tollba szedtem egy levelet Clive-nek, hogy tolja már ide a seggét, mert hiányzik, a végére meg odabiggyesztettem ezt. Őszinte voltam, tiszta sor, állatokkal foglalkozik, érti mi a ketrec, vagy mit érezhetnek, ha bezárja őket. Ez ellen még Eunak sem lehet kifogása, elvégre, ha úgy vesszük, Clive bátyám volt az első lelkitársam. Ez de nyálasan hangzik. Ezt rákenem a hormonokra, még valami ilyen gej kijön a számon és esküszöm, kimosom. NA! Erről beszélek! Kezdem elveszíteni önmagam, és olyan dolgokat mondok vagy teszek, amiket eddig soha. Na, ezért mondom azt, hogy nem ez a legjobb, legszebb, legcsodásabb, legpazarabb dolog, ami életem során történt velem, csak ez senkit sem érdekel. De a bátyám majd megért, ahogy mindig is, attól majd megnyugszom. Hogy jókedvre derítsem magam - vagy őt - macskaként somfordálok a házunk előtt, a puha talpakon kelletem magam a kapuban, várom, hogy megérkezzen, aztán jól kiröhögjem, ahogy régen, amikor majd az ölébe akar venni.
music ∆ bocsi, hogy eddig tartott, rámtalált Fortuna, úgyhogy a laptopom is bekrepált :/ azért remélem tetszik
I solemnly swear
I am up to no good
Clive Staples McGonagall
C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Tom Hiddleston
»
»Hétf. 26 Feb. - 18:38
1. Moira & 2. Clive
Az adminisztráció a legunalmasabb és legfárasztóbb mind a tanári, mind a sárkánykutatói munkámban, mégis mindenki azt hiszi, élvezem. Az első néhány firkantásig, talán, aztán unalmasabbá válik, fáradtabb leszek tőle és végül sajogni kezd a seggem. Fenék. Elnézést,fenék. A hülye kontroll még gondolatban is figyelmeztet, semmit se használjak pejoratív értelemben. Nekem fenekem van kérem szépen, nem pedig seggem, mint a tehénszerű asszonyoknak. Tökéletes. Seggeken gondolkodom, miközben Audry Princ dolgozatát javítom a furkászokról. Hozzáfognék, hogy a Troll érdemjegyet meg is indokoljam, mert ezeket jetikkel keverni elég meredek, de megtámad egy bagoly. Ő nagyon lelkes és Szemétkének neveztem, mert volt egy félreértése az egyik macskával. Őket nem lehet rosszul értelmezni. Azóta megszerettem és rájöttem, hogy szerencsétlen is, annyira akarja kézbesíteni a leveleket, hogy nekimegy az ablaknak, rendszeresen lever valamit és addig csipog, amíg meg nem írom a választ. Első körben természetesen nekiütközött az asztalnak, így amíg leápolom konkrétan megállás nélkül víjjog. Amikor pedig már megfájdult a fejem és még meg is ijedek, miért és mennyire lehet rossz Moirának, csak annyit válaszolok:
Ott leszek, ekkor és ekkor. u.i. Szemétke túl lelkes, rá kellene sózni Yvesre.
Útjára bocsátom és némileg szomorúan nézek utána. Lényspecialistaként valami mást kellene használnom baglyok helyett, de nem tudom mennyire lenne balesetveszélyes megtörni egy ősi, mágus tradíciót.
Szabadítsuk ki Moirát projektem gondosan megterveztem. Előkészítettem szinte mindent. A drága és igazán speciális sátram, élelmet, iránytűt, lénymeghatározót, jegyzetfüzetet, hátha feltűnik egy ismeretlen faj. Nem maradhatott ki a jó adag józan ész sem. Sosem titkoltam elég jól, hogy ő a kedvencem, sosem zavart még úgy össze semmi, mint a kapcsolatom Vele. Az egyetlen, aki meg tudna érteni, aki láthatná a kettősséget. Folyton a nyelvemen van, viszket a tenyerem a közelében, állandóan meg akarom mutatni, lerántani a leplet, egyszerűen tudnia kell, jobban hasonlítunk, mint hinné. Aztán az ezerwattos vigyorom mögött lassan tudatosul, olyasmibe rángatnám, amit sosem bocsátanék meg magamnak. Gyere, ugorjunk, repüljünk fejjel lefelé, kerüljük ki a sárkánytüzet, tegyünk mindent kockára, mert minek? Mit ér mindez, ha nem dobog a szív, ha nem érzed, ahogy agyad elönti az adrenalin, nem kutatsz, nem vezetsz és uralkodsz. Aztán gyűlölöm magam, mert megfordult a fejemben és azért is, mert hazudok. Neki is. Nagy és okos báty leszek csak olyan helyre viszem, ahol nem lesz baja. Ráadásul, most már nem csak rá kell vigyáznom.
Tudja hogyan kenyerezzen le. Hátizsákkal, barna túraruhában jelenek meg, annyi hajfixálót kentem magamra, hogy akkor se rezdülne meg az üstököm, ha fejjel lefelé repülnénk. Amit megint csak nem engedhetek meg neki. Jobbomban a seprűm tartom, egy Ezüst nyilat. Anya szerint túlköltekezem, de miért lenne két állásom, ha nem ezért? Ráadásul nem akarok lemaradni Moira mögött....annyira. Leguggolok, amint meglátom a kedvenc cicám. Minerva nénit is szeretem de Moirától egyszerűen elolvadok. Tárom is felé a karom, széles mosollyal, a mellkasomra bökök, szökkenjen rám fel. - Te szegény, bezárt bestia! Megvettél kilóra Nevetek, aztán ahhoz mérten szorongatom, amennyire hagyja. Ha teret enged a szeretetemnek, komoly ölelgetéseket szenvedhet, sőt össze is csókolgatom a fejét.
Még méregetem egy kicsit fel-le járkálva, mielőtt a mellkasára ugranék. Fújok rá, amikor beszól, borzolódik a hátamon a szőr, a puha mancsokból előugranak a karmok egy nyávogás kíséretében, amikor dögönyözni kezd, láthatnám előre, hiába nem örököltem jóstehetséget, és mégis megijedek, mégis hülyén érzem magam legalább egy kicsit. Kissé átszabom az ingét is, amennyire az anyag hagyja magát szétmarcangolni - meg amennyire Clive hagyja magát -, imádok kaparófásat játszani. Csak soha senki nem díjazza. Pont ezért kezdek dorombolni, hogy csillapítsam a kedélyeket. Még az arcát is megnyalom, bleeeh. Mindig máshogy reagálok az érzelmekre - emberfüggő, napfüggő, hangulatfüggő, mindenfüggő -, Clive pedig a szerencsésebbek közé tartozik, hagyom magam, nem kapok az arcába, félig még hagyom is magam, úgyis túl ritkán látom, hiányoznak azok a régi nyarak, amikor a hátán cipelt, aztán röhögve estünk vagy dőltünk a fűre, vagy túráztunk, aztán mikor tizenhét lettem átejtettem macskaként. A családunkban pedig nem is macskás nők vannak anya után, hanem macskás pasik. A vállára mászom, és a táskát veszem szemügyre, ha ki tudom nyitni bárhogy, belehuppanok, ha túl masszívnak bizonyul, akkor néhány mozdulatot követően a karmaimmal kapaszkodva himbálózok alá róla, majd a földön landolok, újra emberbőrben vagyok Moira, a bátyám húga. - Te minden macskának eladod a lelkedet? - szólalok meg a háta mögött, és csípőre is vágom a kezeimet szemrehányóan. - Bestia meg a nénikéd! - öltöm ki rá a nyelvem pajkosan, utalva, vagy nem utalva itt Minerva nénire, akinek ez az egész köszönhető. - Egyébként érezd magad megtisztelve - nevetem el magam. - Te amúgy hova készülsz? - mérem végig tetőtől talpig. - És az... az ott egy Ezüst nyíl? - mutatok a seprűre. - Mikor szereztél te ilyet, és miért? - vonom össze a szemöldökeimet, és keresztbe fonom a karjaim. - Ez most felhívás keringőre, repülni fogunk? Szóval alul akarsz maradni, Clive? - teszem fel a kérdést sokat sejtetően, cinkosan mosolyogva, ettől vérszemet kapok, ő is tudja, mintha neki mutogatnék sárkányokat a kertünkben. Végül is, kit érdekelnek a muglik? Lássanak csak! Meresszék a szemüket, én is mereszteném! - És hagyd békén a baglyomat! Morzsa, a távfosóbagolymacskagalamb, aki néha hápog is, és akinél várom mikor fog ugatni és nyüszíteni huhogás helyett, köszöni szépen tök jól megvan, csak alig akad dolga, és ez zavarja. - Én meg a kreatív névadás, teszem hozzá Clive sem jobb semmivel. Mondjuk az enyém kapcsán legalább értem az identitásválságát. - Ne hívd már Szemétkének, és nem fogom rásózni Yves-re - őt aztán már aztán végképp nem, komolyodom és komorodom is el. Mert ez a vicc túlságosan betalált.
Kezdőlap
