reine-claude babette

ad astra per aspera

aude


huszonnyolc éves


aranyvér


de la coeur


jelnyelv


mágiahasználó


jessica brown findlay


keresett & saját

Csak jelek, szemek sarkában, szarkalábakban, nem nevetés az, csupán gőg, és igen, már ezerszer elképzeltem, ahogy az ablakon bebújik a szél, ahogy a terítő csücskébe kap, ahogy az evőeszközök csörömpölve járnak, és mindig egy ütemre. Idebent nincs hangja annak, ahogyan rágnak, pedig Papa biztosan csámcsog néha, vagy Georges kortyol túl nagyokat, Maman szemöldöke néha megmozdul, jele ez minden ellentmondásnak, minden térdekbe vésett alázatnak, térdbe és gerincbe, mert azok hajolnak – vagy éppen nem hajolnak, mert ilyen a családom, a felmenőim, a fivéreim, csupa büszkeség, csupa öntudat, jó elnézni őket, amint egyre feljebb törnek, és itt belül, valahogy még egészebb leszek. Nem is tudják, mennyire szeretem őket. Nem tudják, mennyire szeretném, hogy Edgar végre átvegye a széket, mert úgy Papa pihenhet, de fáj is a gondolat, mert ez a mi meghitt kis sétáink végét jelenti majd. Nem tudják, mennyire vágyom boldognak látni Serge-t, elismerve, gazdagon mindabban, amit csak ő ért el. Csak jel vagyok magam is – hangtalan nevetés, damaszt és kék selyem, ahogy átvonul a dombon, a virágok közt pedig méhek döngnek, még vihar idején is, mert valahogy így képzelem, és így írom le, minden levelemben, azoknak, akik még szívesen olvasnak tőlem.

Ahol csend van, végtelen, illatos csend, ott egymást szülik a gondolatok, és minden kézfejemen szavak buknak át, minden mosolyomban van valami, amit nem tudok egészen átadni, amit nem tudok egészen nekik áldozni, de itt van, bennem, és erősnek érzem magam tőle, vidámnak, pedig gyerekként az unokatestvérek, a rokonság sokszor furcsán nézett rám, félig szánakozva, félig riadtan. Azután elfogadtak. Vagy csupán megszokták, hogy a közelben vagyok, én, a lepecsételt titok, aki maga is rengeteg titkot kezdett őrizni, mert aki nem hall, az nem is beszél, hosszú sétáik alatt annyi mindent megosztottak velem, belém karoltak, és kísértem őket, nem sejtették, hogy remekül olvasok szájról. Persze, sosem használnám ki mindazt, amit megtudtam, nem lenne tisztességes, én pedig igyekszem betartani a játékszabályokat, elég Mamannak, ha a fiúkkal birkózik, akik gyerekként is folyamatosan tépték egymást, én pedig álltam köztük, mint békítő. Itt állok ma is. Ők karolnak, mesélnek, hosszú levelekkel árasztanak el, egymást csak mértékkel szidják, mert tudják, mennyire nem szeretem az ilyesmit. Hosszú órákat töltünk az égbe növő jázminok közt, ülünk a fűben, ők mesélnek – és szavak buknak át a kézfejemen.

 Térdig érő fűben gázolunk, a szeles idővel hajlunk, a közeli partról homokot hord a szél, legalábbis ezt mondod, és én belenyugszom, mert mindig vannak kifogások, mert úgy neveltek, hogy sose szóljunk igazat a könnyeinkről, válasszuk az édes leplezést, még akkor is, ha idebent egy ütemre fájunk. Mi ketten. És minden szavaddal tudom, távolodsz, magamra fogsz hagyni, egészen Angliáig fogsz menekülni, a kicsi Serge szerencsét próbál, én pedig sosem hittem magamat önzőnek, de most, most mégis kapaszkodnék beléd, csimpaszkodnék, talán ennek jeléül karollak egyre szorosabban, talán ennek jeléül gesztikulálok egyre hevesebben.
Egy ujjamat a szívemre, egyet a számra, monoton mozdulatok nyernek értelmet, és mosolygok rád, miközben a kezem beszél, homokot fújt a szemembe a szél.


Már nem tudnám megmondani, melyikünk szegődött a másik mellé, melyikünk nyújtotta a karját, de ez most meghitt, néhol keserűség nélkül vidám, és meglepsz, folyton meglepsz, mert az ilyen bensőséges perceket a nővérek osztják meg egymással, már amennyire én tudom. Nekem nem született lánytestvérem, a pletyka szerint a szüleim éppen a hátrányos helyzetem miatt vállalták Serge-t, afféle biztosítékként, ami kielégíti az ambícióikat, és elég csak ránézni, az ereiben is öntudat folyik! Mosolygok, ilyen az öcsém, és valami csoda folytán a bátyám is ilyen, gesztikulálok, míg rójuk a magunk köreit, a tó vize lustán fodrozódik, és jobban szeretem, ha te mesélsz, Bérénice, mert a te életed olyan izgalmas, olyan kalandos, még ez a meddő, önnön gyermekét felfaló románcod is ezerszer jobb, mint bármi, ami nekem kijutott. Boldog vagyok veled, mert bár a magad ágán első vagy, sosem láttalak törtetőnek, sosem néztelek diktátornak, másokat eltiprónak, célratörőnek. Néha azt kívánom, bárcsak Edgar tanulna tőled.


Igazgatom a nyakkendődet, pedig megtehetném varázslattal, semmi szükség az ujjaimra, de mégis szeretem, szeretlek megérinteni, az inged gallérját, a kezedet, ami annak idején lesegített az almafáról, amibe belekapaszkodtam, még akkor is, ha nem féltem az orra bukástól. Igazgatlak, mert addig se kell felelnem, ujjaim lassan járnak körbe, nézem ezt a nyakkendőt, a pöttyöset, a tökéletesen ejtett ócska hibát, amitől mégis büszke vagyok rád, mert lám, megtanulsz nevetni magadon, megtanulsz kiengedni valamit a markodból, de minél többet mesélsz, annál kevésbé értem, miért elégszel meg ezzel, a félmegoldással, a kötelezővel, bármilyen szép és alkalmas legyen is. Ne félj, Edgar, én hiszek, hiszek a szerelmedben – helyetted is.

Gratulálunk, elfogadva!

Alea iacta est.

Ms. Delacour,

Mostanában mindenhol önökkel találkozom - az üzleti életben, a politikában, a társaságokban, és most már a botanika ösvényein is. Hozzá kell tennem, talán nem alaptalan: van a családjuknak valami nagyon ismerős francia, talán közhelyesen emlegetett bája, ami miatt az ember a legkevésbé sem haragszik, hogy biztos kézzel nyúlnak egy másik ország után, és illesztik ujjukat annak vénájára..
De hagyjuk a mellébeszélést, hiszen ön sem tette. Minden alkalommal, mikor felmerül a kérdés, milyen hosszú egy jó előtörténet, változatos véleményekkel találkozhatunk: mielőtt megismertem volna önt és munkásságát, azt mondtam volna, lehetetlen ennyi karakterből egy karaktert megalkotni hiánytalanul. Mégis, mindig meglep a könnyedség, és az az egyszerűség, amivel kirajzolja előttünk az alakjait - sosem túl kevés, sosem sok, mindig épp annyi, amennyiben egy lélegző, létező személy arcképe mutatkozik meg. Mi, akik írunk, sokszor féljük a lehetőséget, hogy történeteink szereplői megmaradnak sótlan, dimenziótlan formájukban, vázlatosan tűnnek fel az olvasó előtt - míg egy másik elképzelés szerint épp az a lényegük, hogy azok is maradjanak, hogy az olvasó maga alakítsa ki őket. Vajon hol húzódik a határ ebben a témakörben..? Elvégre ez a műfaj inkább szórakoztató jellegű, nem komplex regények, dramaturgiák alapja - és mégis, ön egész világokat teremt meg.
A hódolója vagyok - és boldogan hajtom meg a fejem azelőtt a szellemóriás előtt, aki a sorok mögött mosolyog ránk.
A. M.


Foglalók • Hírek • Kapcsolatkereső • Halálfaló lista • A Rend