|
Oldalköltözés
Kedves Mindenki! Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : ) b & caelor & effy
|
Friss posztok | Alastor Moody
Szomb. 25 Dec. - 10:27 Alecto Carrow
Vas. 5 Dec. - 0:12 Practise makes perfect... really? Alex R. Emerson
Szer. 21 Júl. - 14:54 Lucius Malfoy
Pént. 9 Júl. - 1:06 Vendég
Csüt. 8 Júl. - 9:43 Lucius A. Malfoy
Szer. 7 Júl. - 16:18 Yves McGonagall
Szer. 30 Jún. - 3:38 Martin Nott
Kedd 29 Jún. - 2:33 Anathema Avery
Kedd 29 Jún. - 0:34 |
Erre kószálók Nincs Jelenleg 664 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 664 vendég A legtöbb felhasználó ( 669 fő) Hétf. 25 Nov. - 6:23-kor volt itt. |
|
|
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Keresettek : ▽ Avatar : jessica brown-findlay
| » » Vas. 18 Feb. - 17:29 | | Az üvegkupola alatt úszó gyertyák fényétől mind egészen napbarnítottnak tűnünk, ahogy Papa tósztot mond Bérénice és Edgar egészségére, majd mindannyian iszunk, a szokásokhoz híven nem sokat, csupán kóstolóként, hiszen a mai este még annyi finom pezsgő és liquor vár ránk, a többiek is nyilván ebben a reményben mutatják ennyire az önmegtartóztatás jeleit. A főasztalnál ülünk, Maman a jobbomon, és éppen szemközt látom a boldog ara örömszüleit, az arcuk csupa büszkeség, csupa áhítat, mintha Papa maga lenne a Messiás. Ő pedig kihúzza magát álltában, erős férfi benyomását kelti, ugyanakkor szembetűnő a kontraszt, ha a bátyámra nézek. Edgar olyan magas, erős, a szemében éppen azzal a magabiztos lánggal, ami a frissen eljegyzett férfiak sajátja. Bérénice szebb, mint amilyennek valaha láttam, apró virágokkal a hajában, az egész családot megigézi, pedig vagyunk itt jónéhányan, az egész ország területéről. Maman szerint az egybegyűltek száma az egyszázat is eléri. Mindenki része akar lenni a család ünnepének, a szövetség megszilárdításának, ennek a nagyszerű megállapodás hivatalosításának.
Egyetlen arcot látok az asztalunknál, amin nem tükröződik a Delacourokra jellemző öntudat; a fiatalember a kis Inès oldalán ül, aki, ha a pletykáknak hinni lehet, már nem is olyan kicsi, maga is esküvőre készül, ő pedig bizonyára a Betranche örökös, akit Jean-Jaques és Marie-Reine megfogtak a kisebbik lányuknak. Rámosolygok, szívesen megismerném őt, a nézeteit, az értékeit, de amíg Serge és Maman közé vagyok beszorítva, aligha kezdeményezhetek. Az előételt, a levest és a főételt ebben a kedélyes hangulatban fogyasztjuk el, a vonós négyes szorgalmasan dolgozik, amiből nem hangokat, csupán rezgéseket érzékelek. Őszintén sajnálom, pedig szívesen hallanám. El kell jutnunk a desszertig, mikor Serge elszegődik az aix-en-provence-i kuzinokhoz, mellettem pedig felszabadul a hely. Kérdőn pillantok a Betranche örökös felé, Inès már maga is valahol máshol kering a teremben. Csak a kezeim beszélnek.
"Nem bánja, ha átülök?" |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Hétf. 19 Feb. - 11:58 | | Evilági pompa, hatalmas üvegkupola. Az emberek már a látványtól megrészegülnek. Felesleges felhajtás… Ez csak egy eljegyzés, nem kell ilyen nagydobra verni. Jobb ezt csendben elintézni. Titokban akár, családi körben, s csak aztán a nyilvánosság elé tárni az ügyet. Én mindenképpen így tennék a saját eljegyzésemet illetően, azonban a döntés nem rajtam áll. Sokkal inkább a szülőkön, kik szentül hiszik, még mindig irányítani kell gyermekeiket. Így van ez a Delacour és Betranche családban is. Mit volt mit tenni, eljöttem a jövendőbeli sógornőm esküvőjére. Semmi kedvem itt lenni. A szüleim sincsenek jelen, nekem is fölösleges. Nem tudok semmit sem csinálni, és az illem miatt könyvet sem hozhattam magammal. Csak ülni tudok, illedelmesen, tettetett örömmel mosolyogni, koccintani, és se túl sokat, se túl keveset enni. Táncolhatnék, de ugyan kivel? Inès úgysem szeretne velem mutatkozni sehol hosszútávon, így erőlködésem hasztalan lenne. Nem is nagyon hiányzik, hogy egy dühös énjével találkozzak. Telik az idő. Lassan, komótosan, éppen csak poroszkál, nem siet sehová, én viszont kezdek unatkozni. Az asztalok egyre üresebbek, az ételre már nem foghatom maradásomat. Egyetlen mentsváram is eltűnt bizonyára a tánctéren. Szánalmasan festhetek. Felnézek a kupola teteje alatt lebegő gyertyákra, és amilyen diszkréten tudom, számolgatni kezdem őket. Nagyjából harminhétig jutok el, mire rájövök, nem tudom, honnan kezdtem a számolást. Van ennek így értelme? Ugyan, ha tudnám, se lenne. Inkább nem bámulom hát a fejem fölött elterülő látványt, hanem az asztal felé nézek ismét. A tekintetem megállapodik egy fiatal hölgyön - Inèsnél talán idősebb -, aki bizonyára nekem intézi mimikáját, illetve… Elnézést, de ebből semmit sem értettem. Bizonyára ő Aude… Értetlen arcomat látva segítségemre siet egy férfi, aki nem túl óvatosan megsúgja, mit „mondott” a lány. Egy mosollyal és bólintással felelek, és kihúzom magam mellett a széket, jelezvén, nyugodtan üljön csak le. Most vagyok csak igazán bajban. Szerintem pergamen sincs nálam, hogy írással kommunikáljak. Remélem azért valahogy csak megértjük egymást... |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Keresettek : ▽ Avatar : jessica brown-findlay
| » » Hétf. 19 Feb. - 12:41 | | Sosem tanultam meg beszélni, legalábbis úgy nem, ahogyan a többség kommunikál. Mivel siketen születtem, ezzel jelentős fejtörést adva szüleimnek és nevelőimnek, a hangképzésre való képességem is meglehetősen lassan fejlődött, kezdetleges maradt az évtizedek során, de mivel korán megtanultam szájról olvasni, és a jelnyelv egyetemes módján kifejezni magam, a rokonaim és régi barátaim már - szinte - minden gond nélkül megértenek. Az ifjú Betranche azonban meglehetősen járatlannak tűnik, sőt, egészen addig csak értetlenséget látok az arcán, ijedelemmel elkeverve, míg az aix-en-province-i Georges Delacour oda nem hajol hozzá, és felvilágosítja kézjeleim értelméről, noha nem éppen bizalmasan vagy csendesen. Kedvelem Georges-ot, bár az üzleti életben nem kifejezetten tehetséges, és ezért Mamantól mindig megkapja a magáét. (Talán éppen ezért van ilyen helyen a szívemben.) Mosolyogva felállok, és megsimogatva édesanyám vállát, odalépek a székhez, amit Inès vőlegénye az imént kihúzott a számomra. Lámpalázasnak látom, legszívesebben megpaskolnám a kezét, hogy ne aggódjon, nem akkora ördöngősség megértetnie magát, de talán jobb lenne, ha papírt és tollat kerítenénk.
"Egy pillanat." Magam felé húzok egy elegáns szalvétát, és intek Papának, akinél, minthogy remek üzletember, mindig lapul legalább egy íróeszköz. A jobb kezemmel íráshoz hasonló mozdulatot teszek, ő pedig elérti, és már lebeg is felém a megbűvölt penna, ami gyerekkoromban annyi fejtörést okozott nekem. Évekig töprengtem, hol tartja ezeket a kincseket, de persze egy úriember nem adja ki a titkait. A fiatalember felé mosolygok, egy üdvözlő kézmozdulat, és a penna már jár is szorgalmasan, tintába se kell mártani.
"A nevem Aude, Edgar húga vagyok. Örülök, hogy megismerhetem, Monsieur Betranche." Szavaim nyomatékosításaként kezet nyújtok neki. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Csüt. 22 Feb. - 12:58 | | Az ember élete végéig tanul, gyarapszik a tudása, ezt nagyon jól tudom. Mindig is ezt vallottam, és mindig is szerettem tanulni. Nem, nem az iskola által bemutatott módszerekkel, sokkal inkább tapasztalati úton, afféle Rousseau-stílusban. Még a vissza a természetbe! mondatával is tudtam és a mai napig is tudok azonosulni. Ez a helyzet azonban felettébb furcsa, ám kedvemet nem szegheti. Nem engedem. Tapasztalat, és mint olyan, tanulni is lehet belőle. A jelnyelvet egyébként is érdemes lehet megtanulnom, ha szimpatikusnak bizonyul a hölgy. A férfinek, aki megmondta a kézmozdulatok jelentését, felettébb hálás vagyok, azonban érzem, hogy nehézkes lesz a kommunikációnk, ha én semmit sem értek meg, és semmit sem tudok mondani neki. Ezt bizonyára ő is észrevette, mert apja felől egy penna érkezik társaságunkba, hogy segítsen rajtunk. Főleg rajtam... A szalvéta felé terelem figyelmemet, és a megjelenő betűket, szavakat, szókapcsolatokat figyelem, bár néha fel is nézek, hogy a "beszélgetés" valamelyest közvetlen legyen, illetve hogy megfejthessem, s hamarabb megtanulhassam a jelnyelv rejtelmeit. - Szólítson csak Antonnak. - köszönését természetesen nem utasítom vissza. Kezet csókolok, és remélem, hogy a penna szavaimat is papírra... szalvétára veti, mint a lány kézmozdulatait. Egy futó pillantást vetek a szalvétára, amin formás betűkkel megjelentek az én szavaim is, így egy árnyalatnyival nagyobb nyugalommal nézek fel a nőre, és el is mosolyodok. Így menni fog. - Gratulálok a bátyja eljegyzéséhez. - pillantok a vőlegény helye felé. Nem ül ott, bizonyára el van foglalva a vendégekkel, elvégre ez a dolga jelen pillanatban. Kissé merevnek tűnik annyiból, amennyit az eddigiekben láttam belőle. Azonban borítóról nem ítélünk sem könyvet, sem embert. Én csak azt mondom, amit láttam. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Keresettek : ▽ Avatar : jessica brown-findlay
| » » Csüt. 22 Feb. - 22:35 | | Gyerekkoromnak nem volt hagyományos része a vendégjárás – akik jöttek, azok jellemzően rokonok voltak, hol közeliek, hol pedig távoliak, vagy pedig befolyásos üzleti partnerek. A családom által adott estélyeken általában a szüleim mellett ültem, míg a fivéreim a lányok és a barátaik gyűrűjében forogtak, nevettek, remek volt a hangulat, a levegő súlyos a parfümök és ételek illatától, én pedig oda vágyakoztam, oda, a fiatalok közé, akik valamiért sosem fogadtak be igazán. Nos, nem kell zseninek lennem, hogy tudjam, a kommunikációs nehézségek magas falat emeltek közénk, éppen ezért mindig hálás vagyok, ha valaki bátran nekimerészkedik ennek a falnak, mint az ifjú Betranche, vagy ahogy a szalvétára írt betűkből kisilabizálom, Anton, már ez a bátorság is meglehetősen szimpatikussá teszi a szememben, hiszen én magam sose zárkóztam el a kommunikáció elől. Mások hőkölnek vissza tőlem, nem tudva, mire számítsanak, pedig olyan egyszerű ez, olyan könnyű, mint pár tollvonás, még a jelnyelvet sem szükséges megtanulniuk, bár aki ért bármit a mutogatásomból, azzal tagadhatatlanul könnyebb a dolgom. Mosolygok, mikor kezet csókol. Nyilván úriember, Inèst nem adhatják jó szívvel senki másnak. Ráadásul tudva, milyen válogatós az unokahúgom, mind borban, mind férfiak terén, nyilván nincs egyszerű dolga a fiatalembernek, de erre most nem szándékozom kitérni.
"Köszönöm, és én is gratulálok Önnek! Az unokahúgom nagyon melegszívű és szórakoztató, remélem, igazán boldogok lesznek!" Egy pillanatig figyelem a szalvétán korcsolyázó pennát, mielőtt a kezeim ismét mozgásba lendülnének.
"De nem hibáztatom, ha esetleg kétségei vannak. Külső szemlélőként egy ilyen visszafogott eljegyzési parti is maga lehet a pokoljárás." |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Pént. 23 Feb. - 0:54 | | Nem is tudom, mikor beszélgettem utoljára egy jóízűt velem nagyjából egykorú nővel. Ritka alkalmak közé sorolom az ilyesmit, hisz egy nő bár lehet rendkívül sok és velős tényanyag birtokában, ettől még nem feltétlen kommunikál helyesen és értelmesen. Üdítő kivételek természetesen vannak, akikkel felettébb sokszor vitatkozom akár levélben, akár élőszóban. Természetesen nem haragos vitákra gondolok, sokkal inkább az intelligens érvelésre. Kedvelem a műfajt. Aki tud vitázni, annak általában véleménye is van, és ha éppen kutyaszorítóba kerül, vagy rájön, hogy a másiknak van igaza, beismeri vereségét, és ez a legnagyobb győzelem. - Köszönöm. - elmosolyodok. Az nem kérdés, hogy Inès heves, életvidám, de a meleg szívét irányomba még nem mutatta meg. Remélem, hamarosan sor kerül erre, azonban félek, ehhez nekem is hasonlóan kell tennem. Félek… félek, hogy beleszeretek, holott ez lenne a cél végső soron. Mégis félek, mert még mindig szívemben és emlékeimben él az a találkozás Leanével. Egy tánc volt csupán, néhány ismerkedő szó, semmi több. Aztán mással táncolt, majd megint mással, s végül csókban forrt össze egyik párjával a kertben. Nem tudom, milyen ember igazándiból. Nem tudom, mi fogott meg benne, de a mai napig elszorul a szívem, ha a kertben látom őt és a magas, szőke hajú férfit. Nem szerethetek mást, míg ennyire fáj erre gondolnom. Nem tudok mást szeretni, míg el nem feledem Leanét, holott Inès kedves lány, és egész sokban hasonlítunk egymásra. Az igazán nagy különbség talán abban rejlik, hogy őt nem érdekli a helyes viselkedés, míg én bele vagyok kényszerítve. Ha egy kicsit is szabad vagyok, apám elveszi a kék eget, a zöld fű illatát, és ismét az unalmas, dohos pergament érzem csak. - Pokoljárás? Ennél békésebb eljegyzési partin még sosem jártam. - volt, hogy bort szolgáltak fel főételként, de akadt olyan is, mikor a vőlegény a szó szoros értelmében repült a saját partijáról. Ehhez képest Delacourék igen kifinomult és békés módját találták meg az ünneplésnek. - S az Ön eljegyzésére mikor látogathatok ismét ide? - meglehet, udvariatlan ilyet kérdezni, de ugyan, mért gondolná bárki annak? Ez egy ártalmatlan kérdés, s talán bujkál benne némi játékosság, ami csak a jókedv fokozása végett van jelen. Minden esetre remélem, nem veszi zokon, hogy ilyet mertem kérdezni tőle. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Keresettek : ▽ Avatar : jessica brown-findlay
| » » Pént. 23 Feb. - 21:03 | | Figyelem a szalvétán felbukkanó szavakat a békés eljegyzési partiról, és nem állhatom meg, a mosolyom hirtelen szkeptikussá, de nem kevésbé megengedővé válik, hiszen Monsieur Betranche nyilván nincs tisztában egy hagyományos Delacour-estély minőségi és mennyiségi vonzataival. Nem ez a megfelelő alkalom, hogy minderről felvilágosítsam, most inkább csak élvezem a társalgást, ezt a bátorságot, amivel felém fordul, ezt a vakmerőséget, amivel átlendült mindazon a képzelt nehézségen, ami másokat elválaszt tőlem. Ami falat emel közénk. Sóhajtok, nem is sejti, milyen elszigetelt ez az élet, nem is sejti, mennyire vágyom többnek lenni - már rég nem a hallásomat hiányolom, erről a tervről letetettem kamaszlányként, sokkal inkább a kedvet másokból, hogy merjenek kezdeményezni, vagy válaszolni a közeledésemre. Mosolygok Antonra, bár a szavai érzékeny témát pengetnek bennem, kötve hiszem, hogy valaha lesz bárki, aki megkér Papáéktól, bár Maman néha még viccelődik is azzal, hogy én vagyok a tökéletes asszony ezzel a hallgatagsággal, amit, legalábbis szerinte, a legtöbb férfi kívánatosnak tart. Maman csak viccel, valóban, Anton érdeklődése viszont komoly, ezért össze kell szednem magam. Tekintetemet elkapom a szalvétáról, és ahogy az ujjaim mozogni kezdenek a levegőben, a penna ismét feléled, hogy munkába álljon.
"Nem hiszem, hogy ez hamar bekövetkezne. De az öcsém, Serge, igencsak jó fogás, talán már ma este megfogja őt valaki. Ki tudja? Az ilyen estélyeken csak egy szabály létezik, mindenki igyekszik követni a házasulandó párt." |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Szomb. 24 Feb. - 1:15 | | Illetlenség? Mindenképpen. Érdekel ez? Semmiképpen. Sokkal önzőbb vagyok annál, minthogy levegyem arcáról tekintetem. Illetlenség, persze, azonban meg szeretném nézni rendesen. Minden arcvonás, minden mélyedés, a száj, az orr, a szemöldök íve, minden érdekel. Nincs sokszor alkalmam nőket bámulni zavartalan, s bármennyire illetlenség, ezt most be szeretném pótolni. Figyelem a mosolyát, melyben megbúvik az őszínte-álmosolyon kívül még valami. Nem tudom, mi lehet az, nem tudok rájönni, így a szalvétára pillantok. Ennek nincs oka, hisz keze nem mozdul, ennek megfelelően a penna is pihen az egyik pohárnak dőlve. A szalvétán lévő utolsó szavak az én számat hagyták el legutóbb, hát felnézek, s abban a pillanatban Monsieour Delacour kezei mozdulnak, így az asztalon a penna is ringatózó táncot lejt a puha szalvétán. Cikornyás, ezzel szemben jól olvasható betűket formál az íróeszköz, mégsem reagálok egyből. Elolvasom még egyszer a leírtakat, s csak azután nézek fel, miután megfogalmazódott bennem a reakció. - Mért nem hiszi? - remélem, nem veszi tolakodásnak, holott ezen nincs mit szépíteni. Igenis helytelen ezt kérdeznem tőle, de jobban érdekel a válasz, mint elsőre hittem. Tényleg érdekel, nem csak a rámerőltetett illem beszél helyettem. Ezt én kérdeztem, s az illem már tova is szállt. Elillant, mintha soha itt sem lett volna. - Ön nem szeretné követni őket? - s még bele is döfök… Fáj? Mindenképpen. Megmásíthatom a kimondott szavakat? Semmiképpen. Nem is biztos, hogy baj ez. Ha engem akar látni, kíváncsiságommal is szembe kell állnia. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Keresettek : ▽ Avatar : jessica brown-findlay
| » » Hétf. 26 Feb. - 10:39 | | Ami a szavait illeti, abszolút nem számítottam erre a hirtelen érdeklődésre, végtére is, ez a bátyám estéje, és nem kevésbé Bérénice-é, aki mindünknél szebb ékessége lesz ennek a családnak Edgar feleségeként, ebben biztos vagyok. Benne egyesült mindaz a kedvesség, báj és ravaszság, amit Maman olykor hiányol belőlem, és az a türelem, a tapasztalt játékosokra jellemző intellektus, amiből valószínűleg Inèsbe sem szorult túl sok, vagy ő csak játszik megint, játszik a véleményekkel, amiket mi, az egész közeli rokonság is, róla alkotunk. Anton tovább erőlteti a témát, én pedig nem szeretnék modortalan lenni, nem mentem ki magam, pedig kezdem igazán nehéznek érezni a levegőt, nehéznek mindattól, amit egyikünk se mond ki a családban, de mind érezzük, hogy igaz, hogy így van rendjén, másként nem is lehet, az én kezemet sosem kérték Papától, sosem álltak kígyózó sorokban az udvarlók, mert nincs az a belülről fakadó jóindulat, ami feledtetné, milyen sérült bábu is vagyok ezen a táblán. Sóhajtok, nem kívánom Antont a témába vágó érzéseimmel traktálni, és elég biztos vagyok abban, hogy ezekhez semmi köze, bármennyire is a rokonom lesz, de azért nem állok fel, és igyekszem nem mutatni, milyen kellemetlenül érint engem mindez, mikor a kezem ismét mozgásba lendül.
"Nem az a feladatom, hogy kövessem a fivéreimet. Rám egészen más szerepet szabtak. Nem mindegyikünk sorsa a házasság." |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Szomb. 3 Márc. - 16:06 | | Abba kellene hagynom? Mindenképpen. Abba fogom? Semmi... Igen, abba. Nem tartozik rám, nem is kellett volna felhoznom a témát. Szabad beszélgetnünk, de nem szabad kellemetlen helyzetbe hozni a másikat. Én ezt alaposan megszegtem, még ha nem is mutatja ki fájdalmát. Abbahagyom. Tekintettel leszek az érzéseire, hisz hibáztam, és helyre kell hoznom. Helyre kell hoznom valahogy, holott tudom, szavakat nem szívhatok vissza soha. Nem törölhetem a memóriáját sem. Azzal csak mindent elrontanék, és egyébként is túl sok a szemtanú. Nem tenném meg, persze hogy nem. Nem az emberek hátráltatnak ebben. Én vagyok a saját falam. Nem akarom, hogy ennél kellemetlenebbül érezze magát. Nem tehetem. - Elnézést, hogy felhoztam. - pillantok fel. Őszíntén sajnálom, és szeretném, ha ezt ő is látná. Nem holmi üres fecsegés ez. Remélem, megbocsát. Nem szándékoztam megbántani, csak elszabadult a kíváncsiságom. Rég nem volt ily szabad, most sem szabadott volna lecsatolnom nyakából a pórázt. Megszökött, holott azt hittem, ez nem történhet meg. Mégis megszökött, s otthagyta lelkiismeretemet egyedül, szenvedve a kérdésektől. - Kárpótlásul felkérhetem egy táncra? - kárpótlásul? Ugyan, honnan vettem ezt a butaságot? Ezzel csak ronthatok a helyzeten, nem? Most már azonban mindegy, a penna pihen, nem tehetek semmit, csak várhatok. Várhatok a válaszra, mely talán az utolsó ítélet felettem. Kikosaraz? Bizonyára. Biztos vagyok ebben? Fikarcnyit sem. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
▽ Keresettek : ▽ Avatar : jessica brown-findlay
| » » Vas. 4 Márc. - 13:45 | | Nem mindegyikünk sorsa a házasság, és nem mind érdemeljük meg, teszem hozzá magamban, hiszen ahhoz, hogy félrenézve, ártatlanságot mímelve, de elfogadva a ránk osztott szerepet tönkretegyük egymás életét, egyikünk se kapott felhatalmazást, bármennyire is hiszik ezt a szüleink. Szegény Papa, ha csak egy árnyalatnyival boldogabb házaséletet élhetne, talán nem lenne közel a nyolcvanhoz ilyen rossz állapotban, hiszen a varázslóknál nem ritka, hogy a muglik átlagéletkorát sokszorosan túlélik, az ő korrodálódása pedig igazán fájdalmas mindünk számára. Évtizedeken át, míg kisgyerekek voltunk, Mamára hagyott minket, meg a nevelőnőkre, mert elmerült a munkában, most pedig, hogy Edgar készül átvenni a helyét, kívülállónak tűnik. Néha megnyugszom, mikor azzal az írrel látom beszélgetni, de összességében nem hiszem, hogy a hétköznapok szürkesége kibillentheti. Talán fel kéne kérnem táncolni őt, a gondolat egészen viccesnek tűnik, de miért ne tehetném, hiszen a XX. században élünk, felvilágosult franciák, ahol egy hölgy is felkérheti táncolni a férfit, akkor pedig, ha az illető az édesapja, ez talán még jó lépésnek is betudható. Már éppen kimenteném magam Monsieur Betranche mellől, mikor ő is előáll hajszálra ugyanazzal az ötlettel, legalábbis ha jól értelmezem a szájáról leolvasott szavakat. Felszalad a szemöldököm. Már nem is tudom, hova sodródott a penna, tekintetem Inèst keresi, aki, bár ahogy hallottam, nincs oda a fiatalemberért, talán vérszemet kapna, ha meglátna minket itt keringeni a teremben. De mivel nem találom a kuzinomat, biztonságosabbnak tűnik, ha egy ideig én szórakoztatom a vőlegényét. Amennyire tőlem telik.
"Köszönöm, ez igazán kedves. Szívesen táncolnék. De kérem, ne haragudjon, ha a lábára lépek, erős vezetőre van szükségem." Magát a zenét sosem hallom, pusztán a rezgéseit érzem, és reméljük, ettől nem fog megfutamodni. |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie Inaktív Ki már nem játékos ▽ Reagok : 0
| » » Vas. 10 Jún. - 22:24 | | Aranyvérűként mindig is kötelességeim közé tartozott, hogy esküvőkre, néha bálokba járjak. Nélkülözhetetlen a társasági élet, akár szereti az ember ezt a műfajt, akár nem. Én utóbbiba sorolnám önmagamat, mert bár ki lettem tanítva minden finomságra, üzlet és egyéb érdek miatt nem szívesen használom. A világ azonban megköveteli ezt, így csupán örömszerzés szempontjából nem tehetek majdhogynem semmit. Most is Inès miatt vagyok itt. Bár, ezt annyira mégsem bánom, hisz jobban megismerhetem általam hatalmasnak tekintett családját, még ha nem is ülök le mindenkivel beszélgetni. Egyelőre Aude is elég. Ami azt illeti, talán több is, mint elég. Mert bár nem taszít a helyzete, némiképpen nehézzé teszi a kommunikációt. Bár, úgy tűnik, hogy ő már gyakorlott a nehézségek kiküszöbölésében. Tekintetemet nem kerüli el meglepettsége, miután kiejtem a szavakat. Nem vagyok a hosszú és sok beszéd híve, és már kezdek fáradni. Sokáig kibírom a legnehezebb természetű embereket is, így Aude, aki cseppet sem az, nem jelent nagy fejtörést, mégis fáradok, holott az este vége még messze van. A tánc talán segít rajtam. Az is lehet, hogy mindkettőnkön, bár jobban belegondolva, és a szalvétára pillantva, tudatosul bennem, hogy ez nem feltétlen tartozik a legjobb ötleteim közé. Nem hall… Vissza kellene mondanom? Mindenképpen. Vissza fogom? Semmiképpen. Nem szándékozom ezzel megbántani - holott az eddigiekben már talán sikerült valamivel -, és egyébként ez számomra is kihívásnak ígérkezik. - Kérem, igyekszem minél határozottabban vezetni. - feleslegesnek tartom, hogy szabadkozik. Nem kell, én kértem fel, vessek magamra, ha rálép a lábamra. - Gyakran táncol? |
| | |
I solemnly swear I am up to no good C’est la vie | | | | |
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |