Помни, я всегда рядом

Azt hinnéd, előbb-utóbb felvesznek valami ritmust a napok, hogy idő és türelem kérdése, és akkor, ha nem is lesz minden olyan, mint volt, de legalább elkezdünk szaladgálni valami mókuskerék félében, hogy aztán belegebedjünk és beleöregedjünk ebbe az életnek nevezett szarságba.

Bámulok ki az ablakon, és igazából nem is gondolok semmire, legfeljebb, hogy le kéne néznem a virágházba, megnézni, mivel mi újság, mintha nem két napja tettem volna be oda a lábam legutóbb, és mintha nem az a látvány fogadott volna akkor, hogy az utolsó páfrány is elszáradva, elsárgulva hajolt akkor a földre.
Talán le kéne mennem az üvegházba, és tehetnék úgy, mintha meglepne ez az egész, végül is valaha jó játék volt a manókat üldözni minden elmulasztott kötelességükért, nem színtiszta élvezet, de legalább valami, amivel le tudtam kötni magamat.

Azt hinnéd, hogy ha már a hétköznapok arra sem valók, hogy ritmusuk legyen, ha már arra sem valók, hogy időhurokszerűen a nyakad köré csavarodjanak, és aztán fellógassanak a padlás valamelyik tetőgerendájára, akkor legalább a szobák között laposkúszásban közlekedő, idegvégeket borzoló, utolérhetetlen és feloldhatatlan feszültség majd parázs módjára kirobbantja az ablakokat, aztán ledönti a falakat, aztán megöl engem is, őt is, mindenkit.

Bámulok ki az ablakon, és a semmivel eltelt fejemet próbálom elkábítani azzal a pohár borral, amit lassan a szájamhoz emelek. Kedvtelenül kortyolok, az első csepp után azonnal elfog a hányiger, de visszafojtom, visszafogom, nem öklendezek, csak azért sem öklendezek. Ihatnék lassabban is, biztosan ihatnék lassabban is, de mindegy. Megfordulok. Sergei-re mosolygok, szélesen, de érzelemmentesen.
- Még egyet? - kérdezem annak a nőnek a csacsogó hangnemében, aki nőnek nincs kétujj vastag horzsolás a csuklóján és tenyérnyi kék-zöld foltok az oldalán. Kérdezem annak a nőnek a csacsogó hangnemében, aki tudatosan több altatót kevert a borba, mint illet volna, és aki feszengve várja aztán, hogy mi lesz, de hiába csak nem nehezednek a pillái, a bor ugyanúgy csak bor marad (most épp egyszerre kavarogva a fejben és a gyomorban), nem pedig az a világmegváltó bármi, aminek reméltem.
Pedig aludni jó. Aludni baromi jó. Az alvás az egyetlen dolog, amit mostanában szeretek csinálni, szóval hát igen csak csalódott sóhajjal veszem tudomásul, hogy Sergei kidől a kanapén, és valamit arról motyog, hogy kurva vagyok és megmérgeztem, pedig kedvesem, hát KEDVESEM, azt magamnak szántam.
Elgondolkodva megtörlöm két ujjal az alsó ajkam, kinézek újra az ablakon, és igazából már megint nem gondolok semmire, csak hogy le kéne néznem a virágházba, megnézni, mivel mi újság.
És hát úgy is tettem.