Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Mimi & Rhystar EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Mimi & Rhystar EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Mimi & Rhystar EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Mimi & Rhystar EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Mimi & Rhystar EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Mimi & Rhystar EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Mimi & Rhystar EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Mimi & Rhystar EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Mimi & Rhystar EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 23 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 23 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mimi Morhange

Mimi Morhange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Suki Waterhouse

»
» Hétf. 23 Okt. - 21:16
it looked alright in the pictures


Egy kicsit van bűntudatom, hogy apa mellett folyton lehetek kiváltságos. Olyan kiváltságos, akinek mondjuk egyáltalán nem kell kivárnia a következő roxmortsi kimenős hétvégét, hanem lemehet mondjuk Morhange professzorral is, mert Morhange professzornak itt most dolga van (igen, egészen pontosan a Mézesfalás felé tartva van dolga!), és nem bánja, ha kísérete is akad, miközben megkönnyíti pár sarlóval a pénztárcája tartalmát. Merlinre, tényleg van egy kicsike bűntudatom! Az egész elég nehéz olyan szempontból, hogy nem szoktam hazudni a barátaimnak az ilyen kis kiruccanásokról, mert nem szeretek hazudni, viszont ha meg elmondom, mi a helyzet, azért biztos kapok egy pár „te hülye mázlistát”. Az egyetlen, amivel enyhíthetem mind a saját, mind a barátaim bűntudatát (ami abból fakad, hogy nyilván nem akarnak utálni engem, de ilyenkor meglehet, hogy kicsit utálnak), hogy nem csak magamnak vásárolok be jól a Mézesfalásban, hanem felveszem az ő rendelésüket is. Így máris kicsit nyertesebb a szituáció mindenkinek.
- Még nem is mondtál semmit az idei elsősökről! Milyenek? Elég cukinak tűnnek – fecsegek vígan apa mellett, mert apa mellett egészen meg lehet feledkezni arról, hogy még idefenn északon is mintha minden napszakban kicsit sötétebb lenne, mint amilyennek lennie kellene. Meg arról, hogy tizennégy éves korom óta igazából már nem szoktam a kezét fogni, de most mégis könnyedén belekarolok (mert az mégis csak nőiesebb, mintha a kezébe csimpaszkodnék), mert általánosan mindig nyugtalannak érzem magam mostanában. Furcsa, mert a kastélyban ezt nem érzem annyira, de amint kiteszem onnan a lábamat, akár még csak a faluig is, rögtön elfog a szorongás. De apa mellett… apa mellett ezt könnyű elfelejteni, mert az olyan, mintha nem hogy csak ne lennék egyedül, de olyasvalakivel vagyok, aki bármit megtenne, hogy vigyázzon rám.
És ez elmondhatatlanul megnyugtató.
Éppen ezért, visszanyelem, amit második levegővétellel, máris eltérve az eredeti témától, fel akarnék hozni. Nevezetesen, hogy anya még tökre nem válaszolt a levelemre, amit első éjszaka küldtem neki, ami tőle azért elég szokatlan, mert nem szokott elfelejteni válaszolni a leveleimre. De ha felhoznám, máris nem lenne olyan idilli a hangulat, na meg akkor apa ezt biztos szóvá tenné anyának, de először is biztosan rosszul érezné magát, hogy nekem ilyesmit kell szóvá tenni, és… és ugye, mindenki tudja, akinek csak van családja: ez egy rettentően bonyolult, érzelmi sakk játék. Hát úgy teszek, mint aki nem akart újra megszólalni.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rhystar Morhange

Rhystar Morhange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nikolaj Coster-Waldau

»
» Szer. 25 Okt. - 19:07
A mimóza jelentése érzékenység, még locsolóvízből is lágyat igényel. Még a szülőházamnál volt egy mimózabokor, az amerikai sárga fajta, gyerekként pedig kiváltképp mulatságosnak tűnt, ahogy érintésre összehúzza magát az egész növény. Már nem emlékszem pontosan, ki volt az, aki lebeszélt arról, hogy így nevezzük el a legkisebbet; talán a feleségem volt, talán valamelyik öcsém, még az is lehet, hogy az egyik idősebb testvére. Nem gondoltam volna, hogy a virág jelentése rossz ómen vagy gyengeség volna; az érzékenység jó dolog is lehet. Bár lelki értelemben, úgy gondoltam, Mimire illene a név, távolról sem mondhatni, hogy elzárkózó volna.
Az ősz csípő köntösbe öltöztette a késő skót délutánokat, hosszú hónapokig rémisztgetve egy eljövendő, vacogós téllel. Kevés dolgára igyekvő járókelő társunkkal ellentétben, akik a kabátjuk hajtókájába és kalapjaikba temetkeztek, én nem siettem, és nem fáztam. Mimi úgy árasztotta magából a meleg lelkesedést, a fényt, mint az üzletek lengedező cégéreire akasztott lámpások. Még a tavaly óta a Roxfort levegőjét itató óvatos, nyomasztó sötétség is távoli képnek tűnt csupán, ahogy ráérő léptekkel róttuk az utcát.
Egyre kisebbek – felelem széles mosollyal, ránézve. Az ő arcvonásai merőben mások voltak, mint a nővéreié, valahogy kevésbé élesek és határozottak, de nem a gyermeki pufókság tűnedező maradéka miatt. Mabellel ellentétben, aki szakasztott anyja volt (bármennyire nem is tetszett ez neki), Mimi vonásaiban sokkal inkább visszaköszönni látom saját magam. Vagy csupán szerettem volna, hogy így legyen. Azt hiszem, kissé szorosabban fogom magam mellé, mint kellene. –Pedig most már bizonyára nem én növök. Jó rájuk nézni, a lelkesedésük, tudod, ragadós… Néhány év múlva úgyis csak amolyan tölteléktárgyként gondolnak majd ránk – gúnyolódom könnyedén saját magamon, ahogy Pomona szokott. Nehéz annyira vaknak lenni, hogy ne tűnjön fel, a legtöbb diákot mennyire nem érdekli a téma, amiről beszélsz, vagy hogy a Sötét Varázslatok Kivédése és Bájitaltan tanárok mennyivel többre tartják a saját tárgyukat. Elfogultság tán, én mégis úgy gondoltam a gyógynövénytanra, mint egy háttérbeli, mégis fontos alappillérre, amit nem övez fanfár és aranybrokát, s csak akkor tűnik fel a szerepe, mikor valamiért elérhetetlenné válik.
Összeráncolom a szemöldököm, és Mimire nézek. – Te azért szereted, ugye? – Ha a hangomból nem is, a tekintetemből bizonyára érezheti: csak tréfálok. Bár külön hangsúlyt fektettem arra, hogy a professzori posztom ne éreztesse hatását a gyerekek iskolában töltött évein, természetesen érdekelt, mihez hogyan viszonyulnak. Örültem volna, ha legalább egyikük érdeklődést mutat a növények iránt, ha odahaza volna valaki, aki osztozik az érzésben, de semmit sem erőltettem rájuk, hagyva, hogy a saját útjaikat tapossák ki. Meg is lett az eredménye, csendül fel a gunyoros hang az elmém mélyén, de kirázom a fejemből a fiam képét. A Mimivel töltött idő drágább annál, mintsem hagyjam, hogy destruktív gondolatokkal mérgezze.
Van valami egészen izgalmas az elsősök érkezésében, tudod? Ott az a sok csodálkozó-álmélkodó tizenegy éves, sokuknak nem csak az iskola, de maga a varázsvilág is teljesen új. Nem ismered őket, ők sem téged, vagy egymást, elkezded tanítani, megérteni őket, de csak az évek alatt bontakoznak ki a személyiségi jegyeik, a potenciál, ami bennük rejlik. Mintha egy ismeretlen magot ültetnél el, locsolnád, táplálnád, és várnád, hogy pompás virág lesz, hasznos tea-alapanyag, vagy mezei gyom. Egy részüket sosem látod újra, de sokan híresek lesznek, címlapokon szerepelnek, vagy beleróják a nevüket a történelem vaskos, ódon kötetébe… És még olyan is van, aki aztán a kollégád lesz. Clopur Potts, tudod, aki feltalálta az önmelegítő télialsót? Az évfolyamtársam volt. Folyton meg volt fázva, és folyt az orra, ha tüsszentett, elferdült a süvege… Úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt kerti gnóm. Tudod, az a mugli-fajta. Mondjuk, bevallom, néhányszor bereptettük a tóba… Szóval lehet, hogy valahol mi is inspiráltuk a találmányát.
Az órámra pillantok; még messze a vacsoraidő, mégis elgondolkodom azon, hogy talán ehetnénk helyette máshol. Már ha Mimi nem tömi tele magát a Mézesfalásban; amiért egyébként nem hibáztattam volna. Magam is nagy késztetést éreztem arra, hogy az összes csokibékát felvásároljam. –Jól állna neked a tanítás, tudod? A gyerekek, úgy általában, olyan a személyiséged, aki értékelni tudná… Olyan anyukás. A testvéreid, úgy tűnik, úgysem sok unokát dobnak majd be a közösbe, hacsak nem véletlenül, úgyhogy számítok rád. Mármint, nem most! Majd. Később. Sokára. De ha nem lesz uncsink, és egyedül hagytok, anyátokkal az őrületbe kergetjük majd egymást.

will shine on you forever
the light that shines on you
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mimi Morhange

Mimi Morhange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Suki Waterhouse

»
» Vas. 29 Okt. - 16:18
it looked alright in the pictures


Halkan felnevetek, de annál vidámabban – ugyanarra gondoltam, mint apa, hogy most már igazán nem hiszem, hogy ő nőhetne. Én viszont még szeretnék, meg talán még egy kicsit növök is, úgyhogy kettőnk közül talán nekem kellene inkább sokkal kisebbnek látnom az elsősöket. Nekem inkább az a furcsa, hogy ők valószínűleg már nagynak látnak engem – amikor elsős voltam, én is olyan nagynak, és idősnek láttam mindenkit, aki már hatod-, meg hetedéves volt. Még a saját testvéreimet is. Hiszen mire én elkezdtem a Roxfortba járni, Maurice már végzett, na, ő aztán tényleg idősnek tűnt, de olyan nagynak és felnőttnek láttam Mabelt is, pedig ő még nem is volt olyan közel a végzősség tényéhez. Elég fura elképzelni, hogy mások mondjuk úgy látnak engem, mint én akkor őt. Sőt, talán inkább elképzelhetetlen. De az elsősök lelkesedése, az más, azt még mindig el tudom képzelni, és egy kicsit még mindig érzem is. Olyan jóleső melegség tölti el az embert, ha arra gondol, hogy nyáron otthon van, de aztán ősszel is hazamegy. A Roxfort jó esetben minden diáknak ezt jelenti, és nagyon szomorú tudtam lenni attól, ha valakitől ettől eltérő véleményt hallok az iskolánkról.
Meg mondjuk akkor is, ha van, aki tényleg olyan véleménnyel van a gyógynövénytanról, mint amire apa most céloz.
- Miért mondasz ilyeneket? – fejezek ki ettől mégis eltérő gondolatot, ahogy visszakérdezek – A gyógynövénytan igenis fontos. Fontos például a bájitaltanhoz, meg bárkinek, aki mondjuk gyógyító szeretne lenni. Az azért elég népszerű pályaválasztás – hiszen ezt már a tantárgy neve is elárulja, nem igaz? – Meg annak is, aki nem, igazából… legalább tud hasznosítani egy csomó mindent abból, amit nálatok tanulnak meg, és nem kell minden apróság miatt a Mungóba szaladgálni – anya persze tárt karokkal várná őket minden bizonnyal, de az tök jó érzés, amikor a boszorkány meg tud oldani valamit maga is. Persze tisztában voltam a ténnyel, hogy mindezt valószínűleg apa is pontosan tudja. Mégis az én feladatomnak éreztem kicsit felvidítani ezzel kapcsolatban.
- Persze, hogy szeretem! – mondom szemernyi felháborodással, mintha az előbbi rögtönzött védőbeszédemből ezt nem olvashatta volna ki egyébként is. Apa mellett felnőni elég lehetetlen úgy, hogy ne kerülj közel a növényekhez. Persze engem mindig a virágok nyűgöztek le, mindennél jobban, és kezdetben mindig féltem azoktól a növényektől, melyeknek egyáltalán nincs, vagy csak nagyon rövid ideg van viráguk, de aztán ez is csak enyhe tartózkodássá változott. A testvéreim persze ezt biztos felszínességnek bélyegeznék, de hát… hogy érhetne bármi a virágok nyomába? Szóval, apa mellett felnőni ezt nem lehet elkerülni, de én nem is akartam. Jó érzés pontosan tudni, hogy ő miben leli örömét, és tudom azt is, hogy ezt szereti megosztani velünk. Több-kevesebb sikerrel. Talán velem pont azért voltak ezek a „kísérletek” sikeresek, mert Meget kivéve a többiek már túl nagyon voltak velem játszani, meg mert ők sokszor mondtak apának nemet. A gyerekek sok mindent észrevesznek – és én mindig láttam, milyen szívesen beszél otthon a fűszernövények végtelen soráról, a hasznos gyógynövények szépen ültetett ágyásairól, vagy a kedvemért akár még a cseresznyefáról is, ami mindig a kedvencem volt a kert hátuljában.
Lelkes mosollyal, csendben hallgatom, ahogy beszél, és csak egyszer szólok közbe, hogy utána ismételjem az „előmelegített téli alsó” szót, mert hát, ezen nem lehet nem nevetni egy kicsit – Apa, te jó tanár vagy – nem mintha ezt kérdezte volna, de ugye, ez most nem fontos – Szóval biztos vagyok benne, hogy inspirálod sokukat, csak talán… hát, tudod, talán olyan buták, hogy ezt nem jut eszükbe elmesélni neked is, vagy egyszerűen csak nem merik – vagy ők sem tudják, mert az is lehet, de apa megérdemli, hogy ha más nem is, a saját lánya azért mondjon neki ilyeneket.
- A tanításban számítasz rám, vagy az unoka-kérdésben? – kicsit rosszallóan sandítok fel rá, és csak egy kicsit akarom elbagatellizálni mindkét kérdést, amit most felvetett. A pályaválasztásommal kapcsolatban elég bizonytalan vagyok, nem nagyon döntöttem még el, „mi leszek, ha nagy leszek”, bár elég sok minden szerepel a listámon, ami meg a családalapítást illeti, hát az olyan távolinak tűnik, mint… nem tudom, mint a nyugdíjas évek? Ú, ez nem vet rám túl jó színt, ugye? Bár, én persze szeretnék majd egyszer saját családot is, férjet, gyerekeket... csak hát először kéne ahhoz egy férjjelölt, és annak híján vagyunk.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rhystar Morhange

Rhystar Morhange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nikolaj Coster-Waldau

»
» Hétf. 30 Okt. - 15:57
Számítok némi ellenkezésre, akár azért, mert a lányomként kötelességének érzi, akár azért, mert olyan, mint a húsba és vérbe csomagolt napsugár, az a falatnyi jókedv, amire az embernek minden nap szüksége van, különben megőrjíti a mindennapok tompa forgataga. Mégis elönti valami melegség a mellkasom a válaszát hallgatva, és a mosolyom is révetegebbé válik tán. Talán akkor is ennyire lenyűgözne, hogy mennyire tiszta és romlatlan, ha nem ő lenne a legkisebb; talán tényleg elfogult vagyok, mégsem tudom tagadni, mennyire jól esik minden nap látnom az ebédlőben, hogy olyan boldog és sugárzó, még reggel is, és hogy még mindig nem kávét iszik, hiába gőzölög előttük is ott az asztalon.
Örülök, ha így látod, pumpkin – nyomok szentimentális csókot a feje búbjára, talán csak képzelve a virágillatot, mert a szél már kicsípte az orromat, és már nem csak azért ül meleg mosoly az arcomon, mert egyike azoknak, akik fontosnak tartják a tárgyamat, hanem azért is, mert az utolsó, aki nem húzódik el, ha ilyesféle gesztussal fejezem ki a szeretetem, pláne nyilvánosan. Az utóbbi időben már Mira is csak eltol, és megrázza a fejét, és fáradt, és ne most, Rhys, dolgom van. Aggódva, de némán figyeltem, hogy nőnek egyre nagyobbra a szeme alatti sötét karikák, abban az egyetemes fáradtságban fürdetve őt, ami újabban úgy tűnt, mindenkit kezd utolérni.
Csak Mimi nem mutatja ennek jelét. Nagy levegőt veszek, és jól eső sóhajom közben, szándékom szerint észrevétlenül húzom még egy kicsit közelebb.
A gyerekek ilyenek – legyintek könnyű szívvel. – Nem szokásuk megköszönni dolgokat, ha a tieid, ha nem, az egyszerűen nem elég menő, meg egyébként is. Mire felnőnek, és benő a fejük lágya, addigra pedig talán el is feledkeznek róla, honnét indultak, az arcok összemosódnak, a nevek elhomályosodnak… Megesik, az élet egyszerűen nem hagy a múltba révedezni, csak mikor már olyan vén vagy, mint jó öreg apád. – Fogvillantó nevetéssel lépek át egy tócsán, amit már vékony jégréteg takar, és a jókedvem egy kicsit én is oda nem érzőnek érzem, a sötétlő ég és öreg deszkákat recsegtető szél közepette. Kerge szellő férkőzik be a szövetkabátom melege alá, mintha csak rá akarna venni, hogy dobjam sutba a vidámságot, ahogy azt illene, de nem tervezek hallgatni rá. – Hidd el, kicsim, egy bizonyos kor felett mindent újraértékelsz… Megbánsz minden alkalmat, mikor tíz évesen nem mostál fogat, vagy hogy úgy nevettél, mikor az a duci fiú elcsúszott a nyálkán, amit a barátaid varázsoltak oda elé. A gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni, felnőttként meg a sajnálkozás nem sokat segít, legfeljebb egy kis egészséges bűnbánatot hoz, meg a reményt, hogy majd a te gyerekeid jobbak lesznek, és utólag is jóvá teszik a hibáidat. Ugyanakkor, ha szereted, ahol vagy, nem változtatnál semmin, mert a legjelentéktelenebb folyosó is, ahol jobbra kanyarodtál balra helyett, mindent megváltoztathat. Én szeretem, ahol vagyok. Még akkor is, ha néha úgy tűnik, minden tele van… Malfoyokkal meg Blackekkel. – Bár érdeklődve várom, hogy Mimi hogy fogadja a nagy és hatalmas aranyvérűeken való évődésem, ez nem több, mint ami; biztos vagyok benne, hogy tudja, nem gondolom komolyan, és soha nem érdekelt, kinek milyen vezetéknév jutott. Aranyvérűként is nevetséges volt arra gondolni, néhányan mekkora jelentőséget tulajdonítanak annak a névnek, amit csak úgy kapsz, és nem téged jellemez, csak az őseid hozzáállását.
Mindenben, kicsim. De főleg abban, hogy nem engeded, hogy bármi lesodorjon arról az útról, amit a szíved magáénak választ. Az lehetsz, ami csak szeretnél, és én ugyanúgy imádni foglak. Például… – teszem hozzá könnyed mosollyal, ahogy a Mézesfalás mentazöldre mázolt kirakata elé érve megtörlöm a lábam, és Mimi feje felett átnyúlva kinyitom neki az ajtót. A csengő csiripelő hangja elveszik a benti izgatott „és ezt is akarom!” kiáltások és mormogás között. Bár a legközelebbi roxmortsi kirándulás is messze még, néhány kisebb, még nem iskoláskorú gyerkőc láthatóan a rossz idő ellenére is rávette a szüleit, hogy eljöjjenek. – …könnyedén a legnépszerűbb lánnyá avanzsálhatsz a barátaid között azzal, hogy derékaljnyi édességgel libbensz vissza közéjük. Bár bizonyára nincs szükséged ilyen trükkökre.
A benti, finom meleget és vattacukros illatot soha nem lehet megunni. Még a kabátom gombjaival babrálok, és az orrom hegye sem olvadt ki, mikor már az egyik polchoz lépek, tele savanyú cukrokkal, aztán egy jó adagot szórva egy zacskóba, követem Mimit, bármerre vonzza is az orra vagy a gyomra. – Mit gondolsz, tudsz annyira ellenállni az itteni illatoknak, hogy az édesség mellett vacsorának is maradjon hely? Arra gondoltam, ha szeretnéd, később mennénk vissza a kastélyba, vacsora után, ehetnénk valahol ketten.

will shine on you forever
the light that shines on you
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mimi Morhange

Mimi Morhange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Suki Waterhouse

»
» Szer. 1 Nov. - 17:17
it looked alright in the pictures


A barátaim persze szoktak cukkolni azért, ahogy apával viselkedem – mint aki még mindig öt éves, mondják szemforgató rosszallással, de amúgy szerintem nem gondolják komolyan. (REMÉLEM, hogy nem gondolják komolyan. De szerintem az sem érdekelne, ha komolyan gondolnák.) Aki meg emiatt elítél, hát lelke rajta, igazából nem lehet mindig mindenki mindenkinek a barátja. Ezt mondjuk eléggé nehezményezem a társadalmunkban, de hát fél kézzel nem hiszem, hogy meg tudnám váltani a világot. Egy kicsit egyébként is úgy viselkedem mindenkivel, mint apával. Már aki hagyja. Én szeretek könnyedén másokba karolni, szeretem megölelni a barátaimat (meg mondjuk a testvéreimet is szeretném, ha hagynák, szóval apa egyáltalán nem az egyetlen kirekesztett a családunkban, néha olyan, mintha mi csak ketten laknánk egy szigeten, a többiek meg sietősen eveznének el egy csónakban a mi kis szigetünkről, de erre nem szeretek gondolni), és nagyon-nagyon szeretem, ha apa csak úgy hirtelen puszit nyom a fejem búbjára.
- Hmpf – egyszerre hümmentek, és piffegek holmi lanyha lemondással.
– Az élet nem egyszerű – vonom aztán le a magam nagyon hétköznapi következtetését, és bár ezt tudom, de én próbálom nem úgy élni a sajátomat, hogy minden pillanatot az ezen történő kesergésre pazaroljak. Hát mi abban a jó? Nem tehetünk mást, mint megpróbálunk bölcsebbek lenni, mint az előttünk járók, és megpróbáljuk a nekünk jutó időt megfelelőbben kihasználni. Persze, igazából fogalmam sincs, hogy én mennyire remekelek ebben. Néha egészen meg tudok feledkezni ebbéli törekvéseimről, és lehet, hogy már rég mehet a levesbe az egész…
- Egyébként még nem vagy annnyira öreg. Csak amennyinek érzed magad, apci – mondom egy egészen kicsikét kötekedő éllel, de közben mosolygok, még ha ezt nem is látja feltétlenül, csak a hangom árulkodik általános vidámságomról. Az ember persze valamennyire mindig öregnek látja a szüleit, de a Roxfort harcmezején például vannak apunál jóval idősebbek is, szóval még igazán nem mondhatjuk rá azt, hogy vén csataló. De gondolom, ennyi gyerek megviseli az embert. Négy saját, meg az összes többi kis kannibál.
Feszesen kapaszkodom belé, talán egy kicsit jobban is, mint ami indokolt, de én majdnem megcsúszok amúgy az általa könnyedén átlépett befagyott tócsán, szóval bebizonyosodik, nem butaság ez, és csak kicsit kezdem el frusztráltan csipkedni az alsó ajkam a némileg aktuális színezetű mondatára. Érteni vélem, mire céloz, bár nem vagyok benne egészen biztos. Vagy inkább abban nem vagyok biztos, mi céllal hozakodott elő ezzel, úgyhogy inkább nem mondok semmit. Nem egészen tudom megérteni, miért történnek mostanában azok a dolgok, amik, és szeretném úgy hinni, hogy nekünk ehhez nem hogy nincs, de nem is lesz közünk, akármilyen is a vérünk, meg a családi hátterünk. Nem tudok közösséget érezni a legtöbb aranyvérű családdal, valahogy a saját rokonaimat… mindig másnak éreztem, a jó értelemben. Úgyhogy csak néha aggódom emiatt.
És egyébként is, már újra nevetve lépek be apa előtt a Mézesfalásba – Ugyan, hiszen te is tudod! Egy valamirevaló nőnek mindig szüksége van trükkökre – persze, mit tudok én erről igazából? Ha tudnék valamit, talán nem apuval szöknék le a Mézesfalásba, hanem mondjuk azzal a bizonyos szőke (vagy barna, vagy fekete, vagy vörös, igazából nem ezen van ám a hangsúly!) herceggel az oldalamon lófrálnék jobbra is, meg balra is, de valahogy az ilyen törekvéseim mindig eléggé… nos, félre szoktak sikerülni, és bár apával elég sok mindent meg szoktam beszélni, talán most inkább nem ilyesmit akarnék ecsetelni neki - Áh, de a rakat édesség amúgy is elvárás – vallom be egy vigyorral, miközben az édességben olvadó ujjaimmal előbabrálok a kabátzsebemből egy listát, amin nyilván nem a saját vágyaim szerepelnek, mert arról nem kell listát írnom. Máris két cukorpennával kezdem a beszerzési körutat, hogy tökös derelyével folytassam, de közben vidáman csillanó szemekkel kukkantok ki apára egy polc mögül – Már hogyne bírnám ki! Jól hangzik, hova megyünk?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rhystar Morhange

Rhystar Morhange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nikolaj Coster-Waldau

»
» Vas. 19 Nov. - 18:51

Meglehet, hogy túlzottan ragaszkodom Mimihez, az utolsó babámhoz, és minduntalan emlékeztetni kell, hogy már rég nem baba. Kollégák is megjegyezték már, inkább tréfálkozva, hogy azelőtt is volt ám életem, hogy apa lettem volna, talán ideje volna folytatni. Valószínűleg igazuk van, ám olyan nehéz ezt elismerni, nemhogy megvalósítani, mintha arra kérnének, azonnal szabaduljak meg minden növényemtől, amit évekig nevelgettem. Tehetek én róla, hogy már hosszabb ideje vagyok Apa, mint voltam simán Rhystar?
Neked soha – bizonygatom, és el is hiszem, és nem sokon múlik, hogy a többi klisét is utána dobjam, hogy így tökéletes, ahogy van, bárki szerencsés volna vele, és amíg magát adja, mindig megkapja, amire szüksége van. A klisék okkal klisék; és attól még, mert ugyanezt elmondtam már a nővéreinek, és ugyanezekkel a szavakkal nyugtatgattam az anyjukat is, mikor az első terhessége alatt annyira magába zuhant, hogy kövér lesz, csúnya lesz, és biztos ki nem állhatom a hisztijeit… És valahogy nem akarta elhinni, hogy sohasem láttam még szebbnek, mint a babánkkal a pocakjában. Talán Mimi sem hinné el, hogy komolyan gondolom, amit mondok.
Ezesetben véletlenül se tartsalak fel szent célodtól – tárom ki a karom előzékenyen, végigmutatva a végtelennek tetsző kínálaton. Bár statisztika nem készült, egészen biztos vagyok benne, hogy a Mézesfalás minden idők kedvenc helye a roxforti diákok között;és ami azt illeti, a tanári kar sem volt kivétel ezalól, épp nekünk többször van lehetőségünk élni eme nem túl bűnös vágyunknak. Mosolyogva figyelem, ahogy ráveti magát a kínálatra. A savanyú cukros zacskóval a kezemben somfordálok utána, szórakozottan véve le két csomag csokoládé békát.
Bennem van egy egészséges félsz, hogy Miminek talán már programja van estére, talán megbeszélte már a közös vacsorát a barátaival, vagy egyszerűen nem akar olyan sokáig az öreg apjával lófrálni. Megkönnyebbült mosoly ül az ajkaimra, mikor beleegyezését adja, méghozzá úgy tűnik, lelkesen. – Nem tudom, igazából csak szeretnék veled maradni még egy kicsit, nincsenek terveim… A Három Seprű talán? Igazából meg tudnék enni egy fél vaddisznót. De lehet, hogy a végén a cukorkákon fogunk tengődni – tréfálkozom. Igazából azt sem venném túlzottan a lelkemre, ha a végén tényleg csokoládé volna a vacsorám, és talán Mira megharagudna, de már egyébként is megesett, hogy ha sokáig dolgozott, könnyedebben vettem a gyerekek étkeztetését, mint meghagyta. Hát ki tud ellenállni, ha olyan édesen kérik, hogy de apa, hadd egyek müzlit vacsira? Belőlem sajnos hiányzott Mira határozottsága, ha róluk volt szó. Kivéve, amikor már olyan messzire mentek, hogy én sem tudtam már szemet hunyni felette.
Ugye nem szólítottalak el semmitől? Nem akarnálak elrabolni a barátaid mellől, csak azért, mert… Hát, tudod. A testvéreid már olyan nagyok, és azt hiszem, már nem is igazán tudom, hogy meddig bírtok még el. Arról azért szóltál volna, ha a vő-jelölted elől lopnálak el, ugye?

will shine on you forever
the light that shines on you
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mimi Morhange

Mimi Morhange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Suki Waterhouse

»
» Szomb. 25 Nov. - 17:32
it looked alright in the pictures


Kihajtogatom a listámat, és sorra szórom a kosárba a különféle édességeket. Csokibékákat és cukorpennákat, robbanó cukorkát és tökös derelyét, cukorka vámpírfogakat, nyalókát, és fejben számolom a porciókat, hogy mindenkinek meglegyen a maga kívánsága. Még szerencse, hogy előre begyűjtöttem a fizetséget, mert hát mégis, milyen kellemetlen lenne, ha apával fejeltetném meg a zsebpénzemet, hogy mindezt megvegyem a többieknek? Azt azért még sem kéne, nem is tennék ilyesmit.
Aztán csak kicsit elsápadt arccal bukkanok fel előtte az egyik polcsor végén, és egy percre azt sem tudom, mit kellene mondanom.
- Apa! – úgy sikkantok fel  aztán – mondjuk halkan, de akkor is, ott van benne a kitörni akaró kamasz-botrány él, ami általában nálam hamvában ki is huny – mintha egy pillanatig elhinném, hogy el tudnám titkolni apu elől, ha… hát, ha lenne valaki, olyasvalaki, aki visszavár a kastélyba. Úgy. És nem azért nem tudnám eltitkolni előle, mert ő a Roxfort egyik professzora, szóval legalább annyi időt tölt ott, mint én, és valószínűleg ugyanúgy fültanúja mindenféle pletykáknak. Nem. Azért, mert valószínűleg képtelen lennék magamban tartani efféle boldogságot, képtelen lennék arra, hogy ne osszam meg vele, meg úgy amúgy, az egész világgal is, szóval biztosan tudna róla. Talán ebben a kérdéskörben ő szkeptikusabb, de attól még én tudom, hogy ez pontosan így lenne – Nincs semmi fontos dolgom, tényleg. Nem mondanám, ha nem lenne így –  ami egyébként már kevésbé igaz. Mármint, az a része, hogy nem mondanám, ha nem lenne így. Ha dolgom lenne, valószínűleg vele maradnék akkor is (mert hát, nem tudom, szeretem a barátaimat, a barátaim fontosak, ugyanakkor a családomba mindig sokkal ösztönösebben kapaszkodtam, és mindig sokkal erősebben bíztam). De egyébként nincs dolgom. Szóval a vacsora elég jól hangzik, még ha a roxforti koszttal egyébként semmi baj sincs.
- Egy estét amúgy is kibír nélkülem szerintem mindenki –  vonom meg a vállam könnyed mosollyal, és belenézek a kosaramba, hogy számba vegyem, nem felejtettem-e el vajon valamit – Szerintem én megvagyok –  mondom aztán közbeszúrva, hogy részemről mehetünk, és ehetünk, mert enni mikor nem lehet?, és csak apára várok, hogy indulhassunk a kassza felé.
- Nekem jó a Három Seprű. A vaddisznót mondjuk kihagynám, ha nem gondoltad tényleg komolyan –  kis fintor suhan át az arcomon – De egy vajsör bármikor jöhet a vacsi mellé. Ha cukorkát ennénk, végig a tarkómon érezném anya tekintetét, hogy mit művelünk, amikor nem figyel ránk… – igazából csak viccelek, ilyesmit nem lehet (vagy minimum nem illik) egy anya szemére vetni, csak vigyázni akar ránk – Apropó anya… szerinted nem akar meglátogatni minket valamikor?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rhystar Morhange

Rhystar Morhange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nikolaj Coster-Waldau

»
» Pént. 29 Dec. - 21:58
Nem tudok nem felnevetni, ahogy úgy reagál, mintha valami igazán, nagyon kellemetlent mondtam volna, és azt hiszem, ha megerőltetem magam, még vissza tudok emlékezni azokra az időkre, amikor én is így reagáltam, akárhányszor a szüleim megkérdezték: mikor lesz unokájuk? (Persze, arra mondjuk valószínűleg ők sem számítottak, hogy tényleg betartom az ígéretem, és amint lehet.) Próbálom leplezni a derűmet, és a megkönnyebbülésemet is, ami a nem kifejezetten igenlő választ illeti; önző, kicsinyes, és mégis, annyira örülök, hogy még nincs miért aggódnom! Mert bízom abban, hogy Mimi elmondaná, ha valóban akadna valaki, bízom annyira, hogy eszem ágában se legyen esetleg kémkedni utána az iskolában (és egyébként is, kinek van arra ideje?), és ebből kifolyólag, talán abban is illene jobban bíznom, hogy ha barátja lesz, megfelelőt talál, egy rendes fiút. Bár sajnos az sem áll tőlem olyan messze, hogy tudjam, bármennyire rendes is egy fiú, a gondolatmenetük nem változik.
Jól van, jól van! – emelem fel a kezeim védekezően. Nem faggatom tovább, erről nem, akkor nem, ha nem szeretne beszélni róla.
Vajon mikor nőtt ekkorára?
Nem mintha olyan hatalmas égimeszelő lenne, és nyilván, tizenhat évesen már nem is a derekamig ér, mint kiskorában, amikor néhány túlontúl lelkes köszöntése, mikor a feje túl közel csapódott kényes testrészekhez, gondot okozott… És mégis, most mellettem áll, és rá kell csodálkoznom, hogy magasabb, mint emlékeztem. Ez a szentimentalizmus…!
Beleegyezően bólogatok, és fizetni indulunk. Fel kell jegyeznem magamnak, hogy azért ne felejtsek el majd beugrani a csomagomért sem, mert hát mégis csak azért jöttem le Roxmortsba, még ha, tudom, ez egy kissé mondvacsinált ürügy is. Csak tenni akarok… Valamit. – Hát, ha már ilyen lelkesen kérdezed… – nevetek a grimaszát látva. Tréfáltam, bár tényleg szeretem a vaddisznót, és tulajdonképpen, valami jós kis vadast olyan régen ettem már… De tiszteletben tartom, hogy most másféle társaságom van, nem olyan, ahol kézzel marja le a pulyka combját az ember. – Jól belétek nevelte, hm? – Az arcomra már kissé halványabb, nosztalgikus mosoly ül, réveteg görbület, felerősödött honvágy; a Roxfort is az otthonom, és mégis, most inkább az időben vágyom vissza, mikor a házunk minden szobája foglalt volt, tele élettel és hangos, nem mindig békés szóval, nem csak porosodó emlékekkel teli dobozokkal, no meg a szokásos „most nem jön össze, de majd következő hónapban…!” ígéretekkel.
Amibe újabban már Mira is beletartozik.
A kérdés megválaszolásával habozok, és ez talán nem olyan feltűnő, mivel sikerül sorra is kerülnünk. Könnyed mosollyal nyújtom át a fizetendő összeget (természetesen Mimi helyett is, mindegy, mennyire ellenkezik, mert mégis, ki hagyná a helyemben?), és váltok még néhány szót is a boszorkánnyal, mielőtt végül ismét az utcán találnánk magunkat. A szél nem sokat csillapodott, de most épp a hátunk mögül fúj át a viseltes épületek között, kevésbé akadályozva a közlekedésben. – Nem tudom, kicsim. Biztosan akar, nagyon hiányzol neki… De rengeteg a dolga, tudod, egész nap a Szent Mungóban van, és sokszor már aludni sem megy haza. Túlhajszolja magát, ha engem kérdezel, de az elhivatottsága csodálatra méltó. – És én kérdés nélkül mellette állok, akkor is, ha fáj, amiért már rám sem tud igazán időt szakítani. Néha, csak egy egészen keveset… A Három Seprű légköre egészen más, mint a Mézesfalásé, de ugyanúgy meleg és hívogató, főleg, ha a kinti időhöz hasonlítjuk. A söntésnél aurorokat pillantok meg, remélhetőleg szolgálaton kívül, ahogy mély beszélgetésbe elegyednek egy-egy vajsör felett. Az ablak alatt, közel a kandallóhoz, épp van egy kisebb asztal, így ha Miminek is megfelel, oda telepszünk; itt már elég hosszú maradást tervezünk ahhoz, hogy kigomboljam a kabátomat, és a sálamat is letekerjem a nyakamból. Elaludhattam, mert reggel óta fáj; igyekszem kiroppantani, de nem igazán működik. – Szerinted a nővéreidet haza tudjuk csábítani a téli szünetre? – mosolygok rá, próbálva valami kellemesebb és ígéretesebb téma után nézni. – Olyan régen voltunk együtt… Mindig csak beugranak. És azt sem egyszerre. Persze, felnőttek, megvan a maguk élete, de azért szép volna, nem? Ha mind ott lennénk, akkor talán anyátokat is könnyebb lenne lebeszélni arról, hogy elvállalja a felügyeletet az ünnepekkor… – Megértettem, hogy az egyik legnagyobb káosz épp a karácsonyi forgalomban van, és szükség van olyanokra, akik képesek koordinálni; megesett már, hogy Mira elvállalta az ügyeletet, még mielőtt igazgató lett, valamiért mégis reméltem, hogy talán már nincs hova feljebb, és arra a néhány napra nélküle is egyben marad az épület. A legutóbb mégis említette. Szól ilyenkor az ember? Én biztosan nem.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mimi Morhange

Mimi Morhange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Suki Waterhouse

»
» Vas. 14 Jan. - 15:40
it looked alright in the pictures


- Há-ááát… -  persze, persze, jól belénk nevelte. De jól belénk nevelni valamit többnyire annyit tesz, hogy kicsit bűntudatunk van, miközben azt tesszük, amit nem lenne szabad. Mondjuk a kastélyban elég nehéz ellenállni a főtt étel varázsának esténként, de azért azt nem mondanám, hogy nem aludtam már rosszul a vacsora után, a hálókörletben elfogyasztott mindenízű drazsé mennyiségtől, vagy nem estünk még soha cukor-kómába a barátnőimmel egy borongós, téli vasárnap délutánon, amikor nem volt kedvünk leckét írni. De azért… azért közben tényleg szoktam érezni anya tekintetét a tarkómon, és amikor alig tudtam elaludni a rengeteg édesség okozta hasfájástól, akkor még a hangját is hallani véltem a gondolataim valami mély kis bugyrában, ahogy azt mondja „Mimi, ne egyél ennyi édességet, mert elcsapod a hasad”. Nyilván addig sosem értettem meg, mire gondol, amíg egyszer (sokszor) ez meg nem történt velem.
Végül nem is mondok inkább semmit, csak elmosolyodok: mint a kisangyal, akinek egyértelműen vaj van a füle mögött, de igyekszik ezt kedves udvariassággal elkendőzni, még ha nem is igyekszik igazán.
Jobban igyekeznék abban, hogy apát eltérítsem a komoly fizetési szándékaitól, de tudjátok, milyen nehéz ez? Közel lehetetlen, mert a pult mögötti eladó természetesen apát bármikor kész komolyabban venni, ha a másik lehetőség én vagyok, és végül csalódottan ejtem vissza a galleonokat a kabátom zsebében, azon morfondírozok, mégis hogyan fogom visszaadni mindenkinek a jussát a hálókörletemben, meg azon, hogy vicces lenne, ha majd valamiért úgy éreznék, apa most lekötelezte őket, és rettentően igyekeznének jó jegyeket szerezni gyógynövénytanból. Azért természetesen a hálálkodó „köszönöm” nem marad el.
- Ühüm –  behúzom a nyakamat odakinn, be egészen, hogy az orromig ér a sálam, és igazán nem akarnék ebben ellentmondani apának – mert anya elhivatottsága valóban csodálatos, szép és nemes szakmája van, de azért… azért neki nem csak szakmája van, hanem családja is, és nem vagyunk mi is ugyanannyira fontosak? – És szerinted ez így rendben van? – kérdezem csak bátortalanul, már ami anyát és a túlhajszoltságot illeti, mert olyan távolinak tűnik, olyan elérhetetlennek, mintha minimum a mágiaügyi miniszter lenne, pedig nem az – Aggódom érte –  fűzöm aztán hozzá, mielőtt bármilyen módon is bírálatnak hangzana az előbbi kérdésem, noha menthetetlenül van egy kicsi benne ebből mégis csak.
- Fáj a nyakad? –  bukik ki belőlem aztán akaratlanul is a kérdés, ahogy már a Seprűben hámozom le magamról a sok-sok rétegnyi kabátot-sálat-sapkát-második pulóvert, és apát figyelem, és magam sem tudom eldönteni, hogy erről most csak tisztán a mozdulatai árulkodtak, vagy megint akaratlanul „meghallottam” valamit, amit tulajdonképpen ki sem mondott; szavak nélkül korholom magam gondolatban, mert én tényleg nem direkt csinálom. Ideje inkább felvenni a beszélgetés apa által diktált fonalát.
- Nem tudom… de egy próbát megér, nem? Szerintem írok nekik. Hátha… hát, tudod –  mármint, hátha, ha nem a szülők parancsolják haza őket, hanem a kishúguk pislog rájuk két szép, nagy Bambi-szemével, akkor rávehetők erre-arra, talán könnyebben. De az is lehet persze, hogy amit én szeretnék, az egyáltalán nem számít, mert tudom én, hogy mit gondolnak – én vagyok a legkisebb, én vagyok mindenki kedvence, mert én még nem követtem el semmit, amivel vétettem volna a családunk ellen, vagy nem fejeztem ki ellenérzéseimet azzal kapcsolatban, ahogy a családunk működik. Nem vesztem össze senkivel, sem testvérrel, sem szülővel, meg úgy egyáltalán, mit tudok én a világról és annak dolgairól?, szóval milyen jogon szólok én bele egyáltalán bármibe, vagy miért kéne hallgatni rám? Nem tudom. Én aztán tényleg nem. De azért úgyis meg fogom próbálni.
- Aztán, ha nem válaszolnak, akkor jöhetsz te. Meg jöhet anya. Mert azért… hát a karácsony mégis csak úgy lenne az igazi. Ha mindenki otthon lenne. Még Momo is… - elhalkulva fejezem csak be a mondatomat, a bátyámat emlegetni végképp teljes feleslegességnek tűnik, de azért mégsem tehetek úgy, mintha egyáltalán nem is lenne bátyám.

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rhystar Morhange

Rhystar Morhange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Nikolaj Coster-Waldau

»
» Csüt. 8 Feb. - 18:18
Hogy szerintem rendben van-e? A legkevésbé sem. Nem tudnám pontosan megmondani, mi nem jó; elvégre, azt csinálja, amit szeretne, amit szeret, amiért dolgozott. Elérte, amire vágyott, ennek örülnöm kellene, nem? Mindannyiunknak; sokaknak nem sikerül a karrierjüket felépíteniük család mellett.  Neki igen. Miért is nem örülök? – Amíg ő boldog, addig én is – felelem diplomatikusan, kikerülve a kérdést, hogy valójában boldog-e… akármelyikünk is. – És persze, ha ti is azok vagytok – teszem még hozzá mosolyogva. Ez nem olyasmi, amit a gyerekeid előtt beszélsz meg, mert mindenkinek megvan a saját baja, nekik is, nem hiányzik még egy pohárnyi szenvelgés, főleg olyanoktól nem, akik ideális esetben a biztos hátteret adják.
Mimi pedig még a nővérein is túltesz. Ki akarna bármilyen rossz kedvet vagy fejfájást okozni neki? Szerencse, hogy nem tanítom, mert ha véletlenül rossz jegyet kapna, nem azért tussolnám el, hogy a saját vérem mentsem, hanem mert nem akarnám lelombozni.
Ne foglalkozz ilyesmivel, tökmag! Majd vigyázok kettőnkre is – csóválom meg a fejem nevetve. Elvégre, lassan Ő is felnő – de csak nagyon, nagyon lassan, ha kérhetem! –, a többiek pedig már ki is repültek, és én, szóval mi… Egymásra maradunk. A gyerekeknek meg lesz a saját életük, vagy már meg is van, nem zargathatja őket az ember minden bolondságával. A nyakfájással sem, meg azzal az apró ténnyel, hogy újabban néha nehezebb felkelnem, mint illene, és olyan tagjaim is fájnak, amelyek működése régen abszolút fel sem tűnt… A szemüveget is csak akkor hordom, ha feltétlenül muszáj, a növényekkel nem is praktikus, és egyébként is. Nem vagyok öreg! Csak kicsit berozsdásodó…
Megrázom a fejem, bár a nyakizmaim fájdalmas sóhajjal engedik csak útjára a kezem. Közben az egyik pincérlány elénk tesz két pohár forró teát, majd a rendelésünk felől is érdeklődni kezd; mivel még alig érkeztünk meg, részemről kérek még egy kis gondolkodási időt. – Csak elaludtam. Egy kicsit. Anyád mindig mondja, hogy ne aludjak el a fotelban, de…. – legyintek, aztán somolyogva billentem oldalra a fejem. – Ne mondd el neki, hogy igaza volt, rendben? Így is épp elégszer van úgy, a végén még tévedhetetlenné kell avanzsálnunk. – Nem mintha feltétlenül zavarna a dolog; elvégre, jobb, mintha folyton tévedne és hibás döntéseket hozna, de néha, egy ici-picit, szerintem mindannyiunknak van egy kis kisebbség-érzése, mert amit mond, az nem lehet jó, hiszen legnagyobb százalékban egyébként is ő nyeri meg a vitákat.
És vannak olyan viták, amiket nem nyer meg senki, mert mindenki csupán ezen a… Hogy is mondják manapság? Passzív-agresszív? Szóval nem veszi tudomásul, hogy részese, és a válaszok sem konkrét válaszok, hanem egy egészen más véleményt rejtő biflaságok.
Akaratlanul is elsötétül az arcom, a mosoly lehervad a számról, és megfeszülő állkapoccsal keverem meg a teámba öntött tejet. – Nem szeretném, ha Maurice hazajönne. A Karácsony a család ünnepe. Azt hiszem, elég világossá tette, hogy ő nem kér a miénkből. – Sosem gondoltam volna, hogy valaha így fogok beszélni a fiamról, az elsőszülöttemről, aki annyi boldogságot okozott nekünk a házasságunk legelső éveiben. Aki meghatározta a családunkat, aki először hívott apának, mielőtt a testvérei megérkeztek volna… És most mégsem esik annyira nehezemre.
A pincérnő ismét visszatér, félbeszakítva a beszélgetést, ezúttal pedig részemről már meghoztam a döntést – vadas, igazából korábban is gondolhattam volna rá –, így leadom a rendelést, aztán megvárom, hogy Mimi is így tegyen. A pincérlány tesz valami megjegyzést (emlékszem, tanítottam, de már nem tudnám megmondani a nevét), amit nem hallok igazán, de elmosolyodom, ő pedig visszamosolyog, nyilván ilyesmi reakciót várt, aztán elsétál, ismét magunkra hagyva minket a téma kellemetlen súlyával a nyakunkon.
Én sem így terveztem, pumpkin – emelem rá íriszeim kékjét némileg bűnbánóan a néhány perccel korábbi száraz reakcióm okán. – Nos, az is igaz, hogy lényegében őt sem igazán terveztük… És a nővéredet sem… De Meg és te már teljesen szándékosak voltatok…! Na mindegy, szóval az a lényeg, hogy én sem örülök annak, hogy így van. Ha látnék bármilyen más megoldást… – Tehetetlenül tárom szét a karjaim. Csak ember vagyok, csak ennyit tudok.Nem szeret velünk lenni. Nem veletek; azt hiszem, főleg velem és anyáddal van gondja… És a nővéreid már így is eleget veszekednek, hol egymással, hol Anyával, ha ezt még Maurice-szal is tetőznénk, lehúzhatnánk a szeretet ünnepének rolóját. Lassan felnőtt boszorkány leszel, kicsim, és nem csak, hogy nem tilthatom meg, hogy te találkozz vagy beszélj vele, nem is akarom. Ostobaság lenne, ugye? De én nem szeretném nálunk látni. Amíg nem hajlandó bocsánatot kérni, megváltozni, addig nem.
És azt hiszem, nem kell taglalnom, erre mekkora esélyt látok. Talán egyszerűen… Nem illik közénk. Vagy mi hozzá. Tulajdonképpen nem tudom, a lányok közül bármelyikük tartja-e vele a kapcsolatot, és nem is szeretnék belefolyni; ők sem igen emlegették, leszámítva persze Mimit. Irigyeltem a határtalan szívéért. Sosem akartam ráerőltetni a bátyjáról alkotott véleményem, főleg, mert még én sem igazán tudom, hol vannak a határai.
Szerinted elrontottunk valamit? – pillantok rá összevont szemöldökkel. – Ami miatt… Neheztelhetnétek ránk. Akármelyikőtök, bármiért. Tudod, hogy ez nekünk sem ideális, ugye?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mimi Morhange

Mimi Morhange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Suki Waterhouse

»
» Vas. 18 Feb. - 18:56
it looked alright in the pictures


De boldog-e anya? Boldog-e apa? Boldog is igazán bárki a családunkban?
Ott feszülnek a kérdések kimondatlanul is, olyan, mintha akár elég lenne kiegyenesítenem egy ujjamat, és beleakadna valamelyik elhallgatott kérdés kifeszített húrjába, mi mégsem tesszük fel őket, egyezményesen hallgatunk, és tudom, nem én leszek az, aki formát bontva majd változtat ezen. Én csendben el szoktam fogadni a döntéseket, a szülői döntéseket kimondottan, de még a testvéreimet is csak gondolatban és csak nagyon ritkán kérdőjelezem meg. Pedig kétségtelen, mostanában mintha nem jeleskedne nálunk senki a döntéshozatalban, nekem meg csak egy gyengécske mosolyra futja apa „ígéretére”. Persze, nekem nem kell foglalkoznom ezzel az egésszel. De néha olyan, mintha akkor nem foglalkozna mindezzel senki, ha már én sem. És mégis – ezt is elfogadom, ugyanúgy, mint minden mást, ugyanúgy, ahogy elfogadom, hogy én csak a „Tökmag” vagyok, aki még úgysem tudna mihez kezdeni ezzel az egésszel. Talán igazuk van.
- Dehogy mondom el – még kicsit ott marad a mosoly az arcomon, ahogy ezt mondom, azt viszont megint csak nem hozom fel, hogy nehéz is lenne elmondanom neki, ha gyakorlatilag alig beszélünk. De még ha beszélnénk is, nem hiszem, hogy szükséges lenne egyik szülőmet kijátszani a másik ellen, még fordítva sem, úgy sem, hogy talán nem túlzás bevallani magamnak, inkább apa felé szoktam húzni.
Tudnék rá tátott szájjal, ugyanakkor megbántottan bámulni – pedig igazából még csak nem is az ő hibája –, arra amit Momóról mond, de inkább leszegett fejjel látok hozzá én is, hogy tejet és cukrot (s mindkettőből túl sokat) döntsek a teámba, abban a biztos hiszemben, hogy így leplezhetem, milyen nyakamba öntött hideg vízként érnek a szavai. Általában apa az engedékenyebb, és a kevésbé szélsőséges, ha anyától hallom ezt, az nem hiszem, hogy meglepett volna, de apától valahogy kegyetlenül hangzik, véglegesnek tűnik, és meglehetősen elkeserítőnek, mondhatni reménytelennek. Annyira szeretném, ha hatalmamban állna ezen változtatni, de fogalmam sincs, mit tehetnék. Még csak azt sem tudom, Maurice hol van, mit csinál, nekem a távozását is valahogy köd lepi, nem tűnik olyan rossznak, olyan elhatárolódónak, csak egy legidősebb gyerek hisztijének, de egyértelmű, hogy a családom többi tagja ezt nem így látja…
Fogalmam sincs, mit akarok enni, rábökök az első dologra, amit meglátok az étlapon, amikor rajtam lenne a rendelés sora, aztán meg idegesen csavargatom egy tincsemet a mutatóujjamra, s a teám egyre lassulva pörgő örvényét figyelem. Kár volt ezt felhozni, ugye? Most már persze tudom, utólag mindig tudom… aztán rájövök, ha sokáig bámulok egy helyre, biztosan könnyesek lesznek a szemeim, és én most igazán nem akarok sírni, mert hát minek is sírnék, meg egyébként is, nem akarnám, hogy apa azt higgye, ő ríkatott meg, amikor voltaképpen ő nem tehet a valóságról, az  igazságról, még akkor sem, ha én még nem egészen látom ezt be, úgyhogy pár sűrű pislogás után visszakapom rá a tekintetemet, noha nem tudom, mit mondhatnék. Én nem gondolom úgy, hogy bármit is elrontottak volna. De akaratlanul is tudom, hogy a testvéreim ezt nem így gondolják. Ha a többségnek lenne igaza, nem mondhatnám nyugodt szívvel, hogy „dehogy, ti soha…!”, de ki tudja nekem garantálni, hogy a többségnek van igaza, és kit érdekel a többség, ha én nem értek velük egyet? Miért ilyen bonyolult ez az egész?
- Nem tudom, apa… velem nem. És szerintem nem. De nézz csak ránk – mondom ezúttal leplezetlen szomorúsággal, arról beszélünk, hogy szinte lepkeháló kéne, hogy összefogdossunk mindenkit karácsonyra, és bármennyire is szeretnék erről nem tudomást venni, azért… ez nem normális. Nem?

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Mimi & Rhystar

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Rhystar & Mirabella
» Rhystar Morhange
» Mimi Morhange
» Mimi & Momo

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezetlen játékok-