Tanár úr, kérem!

Egész délután jártam-keltem ebben a dohos épületben. Mindenki vidám volt, játszadoztak, futkorásztak, tanultak, csókolóztak... Olyan dolgokat csináltak, amiket én nem szoktam. Na jó, csókolózni szoktam, de úgy nem, hogy az a fő tevékenységem. Nem irigyeltem őket. Nem irigyeltem azt, amit csináltak. Azt irigyeltem, hogy én nem akartam ezt csinálni. Már nem...
Még délben ittam pár felesnyi alkoholt. Olyasmire készültem, amit saját felindulásból sosem tettem volna meg. A Jackel való találkozás valamit átkattintott bennem. Elhittem, amiket mondott, és kközben meg egy irritálóan kínzó érzés volt bennem: a félelem, hogy átvert. És bár akkor ki voltam ütve, az nem ment ki a fejemből, hogy beszélt a bátyjáról. Aki állítása szerint jó ember. És meleg. Tehát nem kell attól félnem, hogy bánt. Legalábbis „úgy” nem bánt. És ha hazudott? És ha csak csapda volt? Folyton ez járt a fejemben, miközben végigjártam az emeleteket. Csupán csak azért, mert Jack azt mondta, tegyem meg. Pedig végig reméltem, hogy nem bukkanok rá arra az ajtóra, amin az ő neve áll kifüggesztve.
Ez a reményem mégis megdőlni látszott. Azt sem tudtam már, melyik emeleten vagyok, de egy ajtó előtt álltam, amin többek között Rodney Lestrange neve is állt. Nem tudtam volna visszamondani ezt a nevet fél perccel ezelőtt, de képes voltam felismerni. Úgy egy percig állhattam az ajtó előtt, majd hátat fordítottam és elmentem az első ablakig a folyosón. Nem éreztem jól magam. Nehezen ment a levegővétel, gyorsan vert a szívem. Nálam volt a flaska, mint mindig, így jó gyógyszernek gondoltam, ha leöntök néhány kortyot a torkomon, az csak leviszi a pulzusomat. Visszatért egy-egy emlékfoszlány, amiben Jack többször mondta el, hogy keressem meg ezt a tanárt. Nem maradhattam itt az ablakban, nem ezért másztam össze a Roxfortot. Szedd össze magad, Cataleya!
Ismét az ajtóhoz közelítettem. Közben végig előttem volt, amikor először mentem a votl tanárom ajtajához ugyanígy. Az alkohol csillapíthatta az idegrendszeremet, mert képes voltam bekopogni. Nem is tudtam, hogy mit akarok ezzel az emberrel. Nem akartam beszélni senkivel. Nem is értem, hogy tudott így meggyőzni Jack arról, hogy megtegyem ezt. Ugyanígy zajlott le a volt tanárommal való első találkozás is. Nem is hozzá akartam menni, csak közös volt a szobája azzal a tanárral, akit valójában kerestem. És előttem volt az is, amikor utoljára kopogtam be az ajtaján. Ami után az az ajtó porrá vált, és ezzel együtt sok minden bennem is. Miközben az ajtó előtt álltam, egyre intenzívebben öntött el a félelem. Kezeim remegni kezdtek (szokás szerint), és lassan átvette testem is a „mozdulatsort”. Már rég menekültem volna, de a lábaim földbe gyökereztek. Megint halálra voltam rémülve. De nyílt az ajtó...
- Bocs, rossz ötlet volt – mondtam a férfi szemébe, pedig az arcát sem volt időm átfürkészni, mert azonnal hátraarcot vágtam és már indultam is el jóóóó messze, hogy aztán ismét leihassam magamat a sárga földig és egy pánikroham közepette bőghessek a saját mocskomban. Ezt szoktam csinálni.

Cataleya & Rody

Rövid napom volt, Merlinnek hála, mert úgy éreztem, hogy ha ma többet kéne gyerekek között eltöltenem, biztosan a halálomat leltem volna. Ma különösen szerencsétlen napom volt, többször estem majdnem hasra, nyársaltam fel magam pennával, égettem le a hajam fejét vagy gurultam le a lépcsőn. Ezek nálam alapvetően gyakori események voltak, ha nem is mindennaposak, ma viszont úgy éreztem magam, mint aki elhagyott egy nyúllábat és olyan mértékű balszerencse érte, hogy abba hamarosan bele is fog halni, ha nem vigyáz. Tehát ma a szokásosnál is rosszabb volt szinte minden, úgyhogy nagyon örültem neki, hogy délután nem lesznek óráim és kipihenhetem a délelőtt fáradalmait.
Ellenben Richie nem volt szabad. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem volt rám kifejezetten rossz hatással, már csak azért sem, mert majdnem lementem a konyhára, hogy akkor én most nekiállok főzni, mert unatkozom egyedül. Nem lett volna jó ötlet, a manók biztosan rettentően megsértődnének rám, hogy biztosan ezzel az ő munkájukat becsmérlem, amit természetesen nem akartam megtenni. Ígyis nagyon utáltak engem, amiért állandóan le kellett mennem hozzájuk nasiért, mert az én egyetlen Richardom éhes volt, és annyira rettegett az itteni házimanóktól, hogy mindig engem zavart le. Azt hiszem, érthető volt a félelme, de az enyémnek még inkább annak kellett volna lennie, elvégre nem őt gyűlölték annyira, hanem engem.
Szóval egyedül töltöttem el a délutánt a szobában. Természetesen sikerült magamnak elfoglaltságot találnom, ami nem járt olyan veszélyekkel mint a manók gyűlölete. Ez pedig nem volt más, mint egy halom kijavítatlan dolgozat, ami a dohányzóasztalon hevert a kanapé előtt. Ha jól emlékeztem, még volt egy bő hetem rá, hogy megcsináljam őket, de én egyesekkel ellentétben nem szerettem mindent az utolsó utáni pillanatra tartogatni. Úgyhogy leültem a kanapéra, meggyújtottam egy cigit - a saját szobámban úgysem szólhatott rám senki - és elkezdtem javítani.
A kopogtatás szinte megváltásként jött egy jó idővel később. Már nem tudom, hányszor gondolkodtam el néhány válasz láttán, hogy akkor én most felállok és kiugrom a kastély legmagasabb tornyából. Akárhányszor a kezembe került egy nem éppen intelligens kölyök dolgozata, akár most, akár bármikor máskor, amikor javítottam, mindig sokkal nagyobb tisztelettel néztem Richardra, hogy ő ezt már több mint tíz éve csinálja. Nem is értettem, hogyan bírja. Mármint persze, mindketten nagyon szerettük a gyerekeket és imádtunk velük foglalkozni, de ezek a műalkotások sokszor még a létezéstől is elvették a kedvem. Tehát a kopogtatás az én megmentésemre szolgált.
Felálltam és odaléptem az ajtóhoz, majd ki is nyitottam, hogy egy félig ismeretlen arccal találkozzak. Hetedikes volt, azt hiszem, griffendéles, de erre nem mertem volna megesküdni. Nem tanítottam őt, sajnos, pedig a mostani végzős griffendélesek az egyik legjobbak voltak a felhozatalban. Mindenesetre többször láttam már a folyosón, ahogy minden más diákot is. Kedvesen rámosolyogtam, várva, mit szeretne és miért jött ide, de ahogy tudatosult bennem minden, ami az arcára volt írva és ahogy festett, ezt a mosolyt hamar egy kissé aggódó vette át. Aztán egyetlen mondat után megfordult és már menekült is. Nem értettem, össze voltam zavarodva, de valami azt súgta, nem hagyhatom csak úgy elmenni, mert nem lenne helyes.
- Várj csak! -léptem ki utána, még mielőtt túl messzire tudott volna menni. -Szerintem egyáltalán nem volt rossz ötlet. Sőt, éppen a legjobbkor jöttél, megmentettél egy újabb szörnyű dolgozat kijavításától. -Hátrébb léptem, az ajtót pedig szélesebbre tártam, így invitálva be. Nem akartam túl erőszakosnak tűnni, úgy láttam, az most nem lenne túl hatásos.

Kinyílt az ajtó, és én azonnal menekülni kezdtem. Valójában nem is láttam a férfi arcát, csak hátat fordítottam és mentem is. Illetve mentem volna, de a férfi megszólított. Hangjára összerezzentem, és megálltam pár lépéssel az ajtó előtt. Nem mertem hátranézni. Rettegtem, hogy AZT az arcot fogom látni. Azt, amelyik még mindig kísért, sokszor még részegen is. Rettegtem, hogy ugyanazt fogom átélni. Rettegtem, hogy újra megtörténik.
Eldöntöttem, hogyha már itt vagyok, erőt veszek magamon és visszafordulok. Azonban mielőtt ezt megtettem, újra kibontottam a flaskám és leöntöttem pár korty alkoholt a torkomon. Egyáltalán nem voltam még részeg, de már könnyebben ment egy-két dolog. Ezen viszont sajnos nagyon keveset segített. Saját erő kellett, hogy megforduljak, és meg is tettem komoly belső küzdelem közepette. Csukott szemmel fordultam a férfi felé, majd végül ránéztem. És valahol megkönnyebbültem. Hiába voltam tudatában, hogy esélytelen at az arcot látnom, amitől halálosan rettegtem, mégis elpattant valami, amikor mégis egy idegen állt előttem.
Amikor a férfi kinyitotta előttem az ajtót, hogy bemehessek, egy pillanatra elsötétült minden. Testem enyhén remegni kezdett, hiszen épp egy pánikroham ellen küzdöttem. Azt hiszem, nem is pislogtam. A mellkasom látványosan fel-le mozgott a gyors lélegzetvételtől. Nem szokott pánikrohamom lenni, amikor nem vagyok részeg. Mondjuk szinte mindig részeg vagyok. Na, most már értitek, hogy miért!
Szótlanul közelebb léptem hozzá. Be kell menned, Cat! Nem fog bántani! Nyugalom, nem fog bántani! Ez nem Ő! De hiába csitítgattam magam, a szervezetem lelkesen küzdött ellenem. Alig voltam magamnál, az adrenalin elöntötte a tudatomat. És beléptem a szobába...
Amikor becsukta utánam az ajtót, ismét összerezzentem és rögtön odafordítottam a fejem. Figyeltem, hogy kulcsra zárja-e. Ha igen, megadom magam a testemnek. Ha kulcsra zárja azt a tetves ajtót, feladok mindent. Ez az utolsó esély, amit adok magamnak és a sorsnak. Ha ez a férfi bántani fog, nem fogok tovább így élni.
- Az...Az öcséd... – dadogtam reszkető ajkakkal. – Az öcséd...azt...azt mondta, hogy... – egyszerűen nem tudtam kimondani, amit akartam. Folyton elcsuklott a hangom, elszorult a torkom, nyelnem kellett. A lihegéstől kiszáradtak az ajkaim, hangom enyhén berekedt. – A-azt mondta, hogy...hogy te... Mennem kell! – mintha egy másik énem rángatott volna kifele az ajtón. Egyik-másik pillanatomban tiszta voltam, aztán beteg, aztán ismét tiszta. Elindultam az ajtó fele, és bár nem állt elém, marasztalt. Cat, beszélj! – Az öcséd azt mondta, hogy te segíthetsz – böktem ki, amint egy kicsit erőt vettem magamon. Kiszökött egy könnycsepp a szemem sarkában, de nem volt annyi erőm, hogy ezzel is törődjek. Ismét belekortyoltam az alkoholba, ezúttal nem is keveset.

Cataleya & Rody

Láttam, ahogy iszik és már ebből sejtettem, hogy itt nagy bajok vannak. Nem tudtam, hogy éppen az a probléma, hogy alkoholt fogyaszt, ráadásul így, vagy ez valaminek a következménye, de egyik sem hangzott szebben és jobban a másiknál. Élt bennem a remény, hogy ez csak a látszat, hogy csak én fújom fel a dolgot és látom nagyobbnak, mint amekkora, de sajnos tudtam, hogy ennél sokkal komolyabb dologról lehet szó. Általában ha valami ilyesmi rossznak tűnik, akkor az nagy valószínűséggel az is.
Nem sürgettem semmivel, olyan érzésem volt, hogy azzal csak még jobban megrémiszteném. Volt már dolgom traumatizált gyerekkel, akit egész szépen fel is neveltem, biztosan nem lehet sokkal nehezebb ez egy tizenévesnél sem. Őszintén szerettem volna, hogy így legyen, mert semmi esetre sem akartam őt bármivel is menekvésre késztetni. Segítségre volt szüksége, én pedig meg fogok tenni minden tőlem telhetőt, hogy ezt megvalósítsam.
Megvártam, amíg bemegy a szobánkba, ahol legalább egy kedves közeg fogadta. A kutya a sarokban aludt, talán észre sem vette, hogy ott van, amit egyébként teljesen meg tudtam érteni, tekintve, hogy meg sem mozdult, mindenhol volt egy-egy színes párna vagy pokróc, Richard asztala meg volt pakolva papírokkal és a kedvenc üvegállatkája is ott díszelgett, amit tőlem kapott az első közös karácsonyunk alkalmával. Az én asztalom... nos, azon nem volt éppen sok munka, mert mindet átköltöztettem a kanapé előtti dohányzóasztalra, ahol az előbb is dolgoztam velük. Nem mintha egyébként elfértünk volna ott, mert minden tele volt kacatokkal, miniatűr kvaffal, két-három kakasos figurával és plüssállattal, meg minden egyéb semmiséggel.
Gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán nem csukom be az ajtót, de aztán rájöttem, hogy bárki elmehet az ajtó előtt, az is, akinek nem kéne. Nem akartam, hogy valaki hallgatózni akarjon. A kulcs eszembe sem jutott, ostoba lennék még ezzel is a frászt hozni egy szemmel láthatóan rettegő lányra.
- Az öcsém? -Egy pillanatig el sem akartam hinni, amit mond. Nem volt kérdés számomra, hogy melyik öcsémről beszélt, elvégre csak egyikükkel voltam valaha is jó kapcsolatban, a másik meg talán már azt is elfelejtette, hogy én valaha is léteztem. És Cygnus miért ajánlana engem bármire is? Akármennyire nem akartam, ettől éreztem némi melegséget a mellkasomban.
Utána akartam szólni, amikor felpattant, de jobbnak láttam, ha nem teszem. Ha akart, mehetett, nem kényszeríthettem maradásra. Nem igazán lehet segíteni olyan embernek, aki kényszerből teszi csak, így nem is akartam ilyet tenni.
- Az én lehetőségeim is végesek, de mindent megteszek azért, hogy segítsek. Mondd, miről van szó. -Közben intettem neki, hogy üljön le, ahová csak szeretne. -Mondd csak, miről van szó? Megígérem, hogy bármit is mondasz, az kettőnk között marad, nem fogom senkinek sem tovább adni.
Megvártam, amíg iszik és utána is csak lassan szólaltam meg.
- Azt félretennéd, kérlek? Tudok adni mentateát, hidd el, az jobban megnyugtat majd. -A könnyeit meglátva egy zsebkendőt is felé nyújtottam.

Bólintottam, amikor visszakérdezte, hogy az öccsét említettem-e. Mi van, süket? Vagy átvert az a pasi, aki miatt képes voltam felkeresni egy tanárt?? Nyugi, Cat, nem lesz semmi baj! Ha nem értené, amit kérdeztél, már újra kérdezett volna. De nem kérdezett. Csak hallgatott és gondolkodott. Gondolom. Nem nagyon tudtam megítélni, bár végig az arca és az ajtó között cikázott remegő tekintetem. És ő is az én arcomat nézte. Szembenéztünk egymással. Pont, mint amikor bementem Bradhez és kérdőre vontam. Szörnyű érzések keringtek bennem most is, a rettegéstől az undoron át a reményig.
Nehéznek éreztem a karjaimat, a lábaimat, a szempilláim mintha ólomból lettek volna. Aaaah, szedd össze magad, kislány! El ne ájulj! Rosszul voltam, talán az alkohol és az adrenalin vegyülete okozta ezt egy fertőzött kémcsőben. Kénytelen voltam elfordulni és körbenézni, hogy megmozgassam egy kicsit a fejemet, hátha nem fog újra elsötétülni minden. Mély levegő, majd tettem egy ferde lépést arra, amerre intett nekem. Az irodája egyáltalán nem olyan volt, mint Bradé. Itt színes volt minden, már-már bohókásan színes. Nem is emlékszem, mikor láttam ennyi színt egy helyen utoljára. Az öccse alapján egyáltalán nem ilyennek képzeltem ezt a találkozást. Jó, említette, hogy ugyanarra a kapura játszik, mint én, de ez egyáltalán nem volt a szemem előtt, amikor próbáltam eszméletemnél maradni.
Egy ideig nem is hallottam, mit mond, csak nézelődtem. Aztán kérdésére újra felé fordultam. A számon azonban semmi nem jött ki. Megkért, hogy tegyem el a flaskám, és teát ad helyette. Lehet, hogy elhittem neki, lehet, hogy nem, de ismét képtelen voltam megszólalni. Néhány másodperc után tértem magamhoz annyira, hogy fejemmel jeleztem, nem akarom eltenni az alkoholt. Aztán csak bámultam a tekintetébe. Teljesen kifordultam önmagamból. Sosem viselkedek így...
- Ettől...jobban leszek – motyogtam az alkoholra utalva. Nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy nem leszek jobban, de legalább nem leszek rosszabbul, legalábbis jelenleg így gondoltam, és talán válaszolni tudok a kérdéseire. És én hittem is ebben az elméletben. A zsebkendőt látván csak letöröltem a könnyemet kicsit koszos kézfejemmel és alig láthatóan megingattam a fejem, mert nem kértem.
Nem tudtam már sokáig a szemébe nézni. Teljesen beborult az agyam, elvesztettem az önkontrollt, nem értettem és nem igazán fogtam fel, mi történik velem fizikailag és érzelmileg. Amikor elfordultam, kishíján rátapostam egy alvó szőrtömegre. Az felnyikkant és rám nézett. Konokul.
- Ne haragudj – mondtam neki halkan és nagyot nyeltem. Újra a férfira néztem amolyan engedélykérésképpen, hogy hozzáérhetek-e a kutyájához. Nem tudom, mit válaszolt, de lekuporodtam a sarokba a kutyus mellé és simogatni kezdtem. Úgy éreztem magam, mintha kiesnének jelenbeli pillanatok az elmémből. Nem volt pánikrohamom, mégis remegtem és rettegtem. Nem voltam részeg, mégsem láttam tisztán. Nem Brad szobájában voltam, mégsem tudtam nem őt látni mindenhol.
- Az öcséd – kezdtem beszélni halkan, az állat szőrét simogatva, tekintetemet meg-megrezdülő füleire szegezve. – Az öcséd megmentette az életem – kicsit könnyebben beszéltem már, mint amikor bejöttem. – Pedig nem kellett volna. Nem érek annyit, hogy kockáztasson. Főleg nem neki. Pedig csak egyedül akartam lenni. Nem is akartam lenni. De nem akartam meghalni, csak...csak csendet – egy ideig jöttek belőlem a gondolatok és érzések összevissza, aztán ráeszméltem, hogy mit csinálok. De nem értettem, hogy miért csinálom. Miért vagyok itt, miért hittem el neki, hogy ez nekem jó, ha eljövök ide. Miért beszélek egy vadidegennek, egy olyannak, akitől én sem hittem el, hogy segíthet, és talán az öccse sem. De talán még ő maga sem.

Cataleya & Rody

Szerencsére nem voltam süket, csak a látásomat sikerült már régen tönkretennem, pontosabban az sem én voltam, hanem a génjeim, amik így kódoltak. Apám is szemüveges volt és az öcsém is, éppen az, amelyikről most beszélt. Ez volt inkább az, ami meglepett. Tizenöt éve nem beszéltem vele rendesen, azt az egy alkalmat leszámítva, ami nem is olyan régen történt, az sem volt éppen a legkellemesebb. A Mágiaügyi Minisztériumban történt alkalmi, pár perces szóváltásokat nem tartottam találkozásnak, nem is igazán voltak azok, pláne nem Cygnus szemében. Ez volt az oka a meglepettségemnek. Mégis miért ajánlott engem? Hiszen gyűlölt, amióta csak leléptem otthonról. De most nem gondolkodhattam ezen, az előttem lévő szituáció sokkal inkább igényelte a teljes odafigyelésemet.
Láttam rajta, hogy hezitál és biztos voltam benne, hogy egyetlen rossz mozdulat elég lenne ahhoz, hogy fejvesztve meneküljön innen. Éppen ezért nem akartam megmoccanni sem, nem kellett nekem, hogy frászt kapjon tőlem, amikor szemmel láthatóan segítségre van szüksége. Tanárként kötelességemnek éreztem, hogy mindent megtegyek egy diák jólétéért, amihez talán a több mint tíz éves aurori múltam is hozzájárult. Vagy az, hogy az én lányom is hasonlón mehetett át...
- Csak óvatosan vele -tettem hozzá azért. Nem láttam értelmét, hogy vitatkozni kezdjek vele vagy erősködni akarjak, hgoy tegye félre, tegye félre. Nem lett volna semmi előnye.
Leraktam a zsebkendőt, ha nem kéri, hát nem kéri, nem gond. Azért elérhető helyen hagytam neki, hátha mégis meggondolja majd magát. Az meg sem lepett, hogy nem vette észre Kenyeret a földön. Az a kutya folyamatosan aludt, ráadásul egy pokróc alá bújva, amitől úgy nézett ki, mintha becsomagoltunk volna egy vekni kenyeret. Pedig egy corgi volt, azok pedig elméletileg pásztorkutyák (nem tudom, hogyan lehetséges ez), de lehet, hogy a srác hazudott nekem, akitől befogadtuk. Mindegy is. Kenyér sokat aludt, ez a lényeg. Bátorítóan a lányra mosolyogtam, hogy nyugodtan megsimogathatja azt a kis szőrgolyót, nem árt az senkinek. Legfeljebb örömében fogja rázni a seggét, mert farka az nem volt.
- Hallgatlak -ösztökéltem rá, hogy folytassa. Nehezemre esett elhinni, hogy Cygnus puszta jóindulatból segített egy teljesen ismeretlen emberen, pláne, hogy megmentette az életét, de ez nem erről szólt most. Még akkor sem, ha nagyon is jó érzéssel töltött el, hogy a kisöcsém ilyet tett és hogy utána még engem is ajánlott segítségnek.
Felálltam a kanapéról és az egyik pokrócot magamhoz véve odaléptem a lányhoz és a vállára terítettem. Hátha így nagyobb biztonságban érzi magát, Florának mindig sokat segített. Mire visszaértem az eredeti helyemre és leültem, Kenyér már befúrta magát az ölébe, simogatásra és a pokrócra vágyva. Meg sem lepődtem.

Amikor hozzám ért a pokróc, látványosan összerezzentem és odakaptam tekintetem a kezére. Hiába tudtam, hogy jön felém, a testem mégis meglepetésként érzékelte. Visszaült a helyére és engem nézett. Tekintetünk találkozott. Csak a tekintetét láttam. Nem láttam őt magát. A pokróc úgy húzta lefele a vállamat, mintha sziklákat akasztott volna a nyakamba. Pedig nem ártott semmit sem. Nem is volt olyan nehéz, és ezt tudtam, mégis úgy nyilallt bele a fájdalom mindkét karomba, mintha ki akarnák tépni őket a helyükről. Most már teljesen biztos voltam benne, hogy az agyam szórakozik velem. És ez iszonyú félelemmel töltött el. És még mindig nem volt pánikrohamom. Pedig mindig van ilyenkor. Egy pillanatra elengedtem az ölemben fekvő kutya bundáját és a flaskámért nyúltam. Inni kezdtem belőle és nem hagytam abba. Ugyan nem volt már benne sok, de megittam az egészet. Az olcsó alkohol úgy folyt le a torkomon, hogy közben azt éreztem, szétégeti a nyelőcsövemet. És éreztem, ahogy befolyik a gyomromba és belülről kezd el felemészteni mindent maga körül. Mart, mintha sav lenne. És tudtam, hogy ez nem történik meg. Ez volt a legrosszabb az egész állapotban. Tudtam, hogy az agyam kínoz, nem a szervezetem. Ez milyen paradoxon...
- A lányok nem beszélnek – motyogtam szinte robotként, miközben végig a szemébe néztem. – Ne aggódj, nem beszélnek – folytattam, majd könnyek szöktek a szemembe ismét, hangom azonban stabil maradt. – Én mondtam neki, hogy nem kérek mogyorós csokit... Hiszen nem is szeretem a mogyorós csokit. Mondtam, hogy nem kérek, de te...te azt akartad, hogy egyek csokit. Pedig én nem kértem... – egy-egy pillanatban kicsit homályosabban láttam, mint egyébként. Nem tudom, talán csak kezdek berúgni... – Nem mondtam senkinek semmit – ismét felgyorsult a légzésem, és jó néhány könnycsepp lecsordult az arcomon, egészen a kulcscsontomig. – Esküszöm, hogy nem köptelek be, esküszöm! – még mindig hozzá beszéltem, scak most már sírni kezdtem. Mondtam neki, hogy nem kérek csokit, de ő mindenképpen ezt akarta!
- Brad itt van? Elment? – néztem vissza rá ismét, mikor abbahagytam a rövid sírást. – Elment?! – kérdeztem kicsit ingerültebben. – Nem emlékszem, hogy kerültem ide – és ebben a pillanatban úgy éreztem, elvesztettem a fonalat. Rettegtem, hogy az agyam zárlatot kapott és soha többet nem fog már megjavulni, örökké ebben a szaros szobában leszek és újra meg újra át kell élnem, ahogy az asztalra dob, lefog, én meg mondom, hogy nem kérek belőle... Újra sírni kezdtem, de aztán elállt. Nem tudtam, hogy miért sírok.
- Valami nincs rendben – néztem rá újra, majd kitettem az ölemből az állatot és felálltam. A súlyos pokróc leesett a hátamról, de én nem igazán érzékeltem. Üveges tekintettel elkezdtem sétálni a fal mellett körben a szobában. Egyik kezemet rátettem és végighúztam a hideg vakolaton. – Én hazudtam. Nem mehetek haza, nem! – fejemet ingattam, és meglepően nyugodtan beszéltem. – Nem mehetek. Anyám megver, mert hazudtam. Nem estem el. Brad törte el a bordám, de nem mehetek kórházba, nem lehet. A lányok nem beszélnek – fejem jobbra-balra mozgott, én csak sétáltam előre. Tekintetemben már nem volt semmi megmagyarázható, sem beszédemben, amit soha nem is akartam kimondani. És közben rettegtem. Mintha saját magamból akartam volna eszeveszettül kimászni és menekülni. Mint mindig, csak most már nem tehettem semmit az agyam ellen. – Nincs rendben, ez nincs rendben. Baj van.

Cataleya & Rody

Egy pillanatra megálltam a mozdulatban, amikor láttam, mennyire összerezzen már ettől a jelentéktelen kis semmiségtől is. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez a helyzet még annál is rosszabb mint amilyennek tűnik. Ennek ellenére nem küldtem el, még úgy sem, hogy nem voltam biztos a saját kompetenciámban és abban, hogy biztosan tudom ezt a helyzetet majd rendesen kezelni. De meg kellett próbálnom, megbízott bennem és az öcsém szavaiban annyira, hogy eljöjjön ide, a legkevesebb, amit tehetek az, hogy legalább megpróbálok segíteni neki. Rosszabb már csak nem lehet... ugye?
Lassan húzódtam el tőle és ültem vissza a kanapéra, nem akartam, hogy egy véletlen, hirtelen mozdulattól halálra rémüljön. Bár ahogy az arcát elnéztem, ezzel már kezdtem elkésni. Rémisztő volt látni rajta a változást, ahogy a rosszból még rosszabb lett, én pedig kezdtem úgy érezni, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás. Már ha egyáltalán valaha is nálam volt, már ebben is egyre inkább kételkedtem.
- A lányok nem...? Nem, nem, kedvesem. Itt nyugodtan beszélhetsz, bármiről is van szó. -Folytattam volna még, meg akartam nyugtatni, de láttam, hogy hiábavaló. Valószínűleg el sem jutott a tudatáig, hogy hozzá beszélek, talán az sem, hogy kinyitottam a számat és megszólaltam. Mintha egy teljesen más helyen lett volna és mással beszélt volna. Láttam az arcán lecsorduló könnyeket és már ösztönösen álltam volna fel, hogy odamenjek hozzá és megnyugtassam, úgy kellett erőt vennem magamon, hogy ne tegyem meg. Nagyon nem lett volna szép vége, akkor tört volna el végleg a mécses.
Szótlanul - és meglehetősen feszülten - vártam, hogy mi lesz a vége, mit fog tenni, közben pedig lázasan zakatolt az agyam, hogy nekem mit kéne tennem. Azért volt itt, hogy segítsek neki, mégis tehetetlennek éreztem magam, ami nem sokszor történt meg. Mostanában viszont egyre gyakrabban, de eddig legalább voltak sejtéseim, hogy mit kéne tennem. Aztán mintha kissé kitisztult volna a tekintete, kisebb megkönnyebbülésemre, a kérdései viszont az előbbieknél is jobban összezavartak. Ez nagyon nem jó.
- Nem volt itt semmilyen Brad -válaszoltam óvatosan és csendesen. -Az öcsém miatt jöttél ide, ő küldött hozzám, hogy én tudok neked segíteni. -Nem ez volt a legjobb válasz talán, de a legőszintébb biztosan. Egyelőre nem tudtam, mi az, ami teljesen kiborítja, ezért nem mertem szinte megszólalni sem. Mégis... meg kellett kérdeznem. -Meg tudod mondani nekem, hogy ki az a Brad?
Kenyér elégedetlenül szusszant egyet, amikor visszakerült a földre, de nem sértődött meg sokáig, inkább befordult a sarok felé és a kedvenc plüsskakasát kezdte rágcsálni. Azt hiszem legalábbis, hogy azt, nem nagyon figyeltem oda rá. Feszülten ültem a helyemen, a lehető legkevesebb mozdulatot téve, miközben a lány mozdulatait figyeltem. Nem féltettem semmilyen értéket, ami a szobában volt, sokkal inkább őt féltettem. Nem tudtam, mire képes vagy mit tenne egy nagyon elfajult helyzetben, de semmiképpen sem akartam, hogy kárt tegyen magában.
Bántotta az a Brad, nekem pedig rosszabbnál rosszabb gondolatok kezdtek gyűlni a fejemben. Nem ítélkezhetek előre, meg kell tudnom a teljes igazságot, addig úgysem tudok semmit tenni. Legalábbis nem akartam megkockáztatni, hogy teljesen elveszítsem, úgyhogy nem szóltam semmit és nem vontam le a teljes következtetést. A lényeg viszont már most megvolt.
- Nem, nincsen semmi baj -álltam fel a kanapéról, lassan, nehogy megrémisszem, bár nem biztos, hogy ez itt segített. -Itt biztonságban vagy, nem érhet téged semmi bántódás. Engedd, hogy segítsek.

Ahogy mentem előre a szoba falai mentén, azt vettem észre, hogy a falhoz érő ujjbegyeim fekete nyomot hagynak maguk után a festéken. Kormos lett a fal. Ijedten a másik kezemre kaptam a tekintetemet – füstölt. Nem nagyon, csak egy icipicit. Ha teljes tiszta lett volna az elmém, már rég pánikrohamom lett volna, de tudjuk, hogy nem volt az. Pár másodperc után mentem is tovább. Tekintetem ködös volt, mitn egy északi völgy, a könnyek rendszertelenül buggyantak ki a szemeim sarkában és zavartan csordultak lefele meggyötört arcomon. Hallottam, hogy a férfi beszél hozzám, de bármennyire is törekedtem, nem tudtam felfogni, mit mond. Mint amikor az ember álmában menekülni kényszerül, de ólomsúlyúak lesznek a lábai, és azt érzi, sosem ér oda, ahol biztonságban lesz. Ugyanezt éreztem. Csak ez most nem álom volt...
Amikor kimondta Brad nevét és közben meg is mozdult, hirtelen felé fordultam. Néhány másodpercig néztem, amíg felállt, kicsit oldalra döntött fejjel. Amikor tovább folytatta a beszélést, biztos léptekkel elindultam felé, és alig néhány centire tőle, megálltam előtte. Magasabb volt nálam, így felemeltem a tekintetem, amikor a szemébe néztem.
- Veled van baj – mondtam halkan ugyan, de biztosan, mint egy programozott robot, egyhangon, pislogás nélkül. – Mindennek te vagy az oka. Ha te nem lennél, már gazdag lennék. Tönkretetted az életemet, te senki. Egy szörnyeteg vagy, a sátán küldött ide – ismételtem anyám szavait, amelyik a fejemben szóltak ebben a pillanatban is. Ugyanolyan undor volt a szememben, mint akkor az ő szavaiban. Láttam magam előtt, ahogy rám emeli eleinte a kezét, aztán a piásüveget, aztán...
– A lányokat elintéztem, nem fognak beszélni – folytattam ugyanolyan monotonon, egyre több könnycseppel, egyre kevesebb levegővel, egyre rémültebb tekintettel. - Csak Cataleya maradt. Zárjátok be az intézetbe. Nem lehet, túl veszélyes, még a végén felégeti az egész kócerájt. Akkor a börtönbe. Az túl feltűnő lenne. Akkor majd én megoldom. Jó kislány leszel és nem beszélsz, ugye? Ha egy szót is kikotyogsz abból, ami itt történt, megtalállak és sokkal rosszabb dolgokat fogok veled tenni, mint most...- az egész beszélgetést hallottam két évvel ezelőtt, amikor Brad és a pszichiáter cimborája beszélgettek a kórterem ajtaja előtt. Úgy ismételtem meg az egészet, mintha egy felolvasóból jönnének a szavak. És közben belül mart a fájdalom, be voltam zárva a saját elmémbe és nem tudtam szabadulni. Halálra rémisztett a tehetetlenség, a bizonytalanság, a hiány és az elkövetkező pillanatoktól való félelem.
- Hol van az öcséd? Meg akarom neki köszönni. Mondd meg neki, hogy ott kellett volna hagynia – meg sem mozdultam az előző monológ óta, mégis minden megváltozott az arcomon. Olyan érzés volt, mintha átkapcsoltak volna egy másik adóra. A tenyereimben forróságot kezdtem érezni, ezért lenéztem rájuk. Még mindig ugyanolyan közel álltam a férfihoz, mint eddig. Egyre kétségbeesetten néztem, ahogy lángocskák borítják be a kézfejeimet, majd szépen lassan, mint egy vékony bunda felcsúsznak a lángok a karjaimon is. El sem tudtam képzelni, mi fog történni. – Vess ennek véget! Kérlek! – kezdtem remegve zokogni előtte. – Ha nem teszed meg, én fogom...
Egy végtelenül elkeseredett, kétségbeesetten zokogó, magatehetetlen, önmagát felemésztő és az őrület határán kötéltáncoló, megtört lány állt előtte.

Cataleya & Rody

Türelmesen vártam, hogy valami történjen, de a türelem nem azt jelenti, hogy nem feszültek pattanásig az idegeim és nem álltam készen rá, hogy bármikor lefegyverezzem vagy szükség esetén el is kábítsam. Nagyon nem akartam ezt tenni, valószínűleg először egyébként is megpróbáltam volna lefogni és úgy ártalmatlanná tenni, hogy ne kelljen semmiféle bűbájt alkalmaznom, fájdalommenteset sem. Örültem neki most, hogy bőségesen szereztem tapasztalatot az auroroknál és nem okozna nehézséget, hogy kezeljek egy eldurvult helyzetet, de nem mondanám, hogy szerettem is volna feleleveníteni ezt a tudásomat.
Egy pillanatra megzavart a fekete csík, ami az ujjait követte a falon, de ez persze valóban csak egy pillanat volt. Amint tudatosult bennem, hogy ez mit jelent, gondolatban legalább húsz különböző és cifra káromkodás hangzott el tőlem. Ennél rosszabb aligha lehet a helyzet. A lány sárkánykóros, amit nem tud kezelni. Hogy alapvetően nem, vagy csak ebben a helyzetben, ilyen lelkiállapotban nem ment neki, azt nem tudhattam, de ebben a helyzetben nem is érdekelt. Ön- és közveszélyes volt, nekem pedig mindenképpen cselkednem kellett minél hamarabb. Merlinre, füstöltek a kezei és nem zavarta, hogy ez akarata ellenére történt... Mégsem tettem semmit. Reménykedtem benne, hogy ennél egyszerűbben is megoldhatjuk.
Nem mozdultam, ahogy megállt előttem, csak néztem rá és szinte visszafojtott levegővel hallgattam, amit mond. Ideges voltam, holott ebben a helyzetben nekem kellett volna teljesen nyugodtnak lennem és megtartanom a lélekjelenlétemet, hogy tudjam kezelni a felmerülő problémákat.
Tudtam, hogy nem hozzám beszélt, azaz mégis, a szavait viszont nem nekem intézte, hanem egy számomra ismeretlen, harmadik személynek. Eleinte legalábbis ez volt a helyzet. Utána pedig... nos, azzal már igazán nem tudtam mit kezdeni. Mintha egy felvételről hallgattam volna vissza egy történetet, gépies hangon szólalt meg, a hátamon pedig végigfutott a hideg a hatására. Nem igazán értettem, miről szól pontosan, de azt hiszem, a lényeget nagyon jól leszűrtem, ez pedig végtelenül szomorúvá és elkeseredetté tett. Miért léteznek ilyen gonosz emberek?
- Mindenképpen átadom neki az üzenetet -válaszoltam rövid csend után, kissé akadozva és tőlem szokatlanul bizonytalan hangon. Már nem tudtam arra gondolni, hogy mi lenne a helyes és mit kéne tennem, főleg akkor nem, amikor feljebb emelte a kezeit, én pedig megláttam rajtuk a lángokat. Elfajult a helyzet, kész, ennyi. Mehetne még tovább, igen, de azt nagyon nem akartam. Így is megeshet, hogy túl sokáig hagytam ezt menni. -Nem kell félned, azért vagyok itt, hogy segítsek neked.
Nem kellett körbenéznem a szobában, anélkül is tudtam, hogy egy karnyújtásnyira van tőlem a bájital, amit nagyon gyorsan le kell erőszakolnom a torkán. Attól majd egy kicsit elkábul, nem jobban mint kellene, de annyira éppen elég lesz, hogy ne legyen egy rossz mozdulatom olaj a tűzre, utána pedig egy darabban vihessem be a Szent Mungóba. Más itt már nem segíthetett. Alig kellett arrébb lépnem tőle, hogy levegyem onnan, majd rögtön felé is nyújtottam.
- Idd ezt meg, kérlek. Segíteni fog, megígérem, de meg kell innod. -Nem tudtam, mi lesz a reakciója. Talán gond nélkül engedelmeskedik és kiissza az üveget, talán teljesen pánikba esik és felgyújt valamit a közelünkben. Fogalmam sem volt, mi lesz a vége, mindenesetre a szabad kezemben észrevétlenül tartottam már a pálcámat, hogy ha kell, azt is használhassam. Nem akartam megtenni, még élt bennem a remény, hogy békésen meg tudjuk oldani. Hittem benne, hogy sikerülni fog. Mást nem nagyon tehettem.

Olyan volt, mintha megnyugodtam volna, amikor azt mondta, átadja az öccsének, amit mondtam. Elfogadóan bólogattam, elhittem neki, hogy ez meg fog történni. Pedig köze nem volt a bizonyossághoz annak, ahogyan válaszolt. Mégis elhittem neki, hogy szólni fog az öccsének, a férfinak, akinek a nevét sem tudtam megjegyezni és semmi közöm nem volt hozzá, csak egyszer megakadályozta, hogy a túladagolás döntsön az életemről. Mégis elmondtam neki a titkaim egy részét, és olyan volt, mintha beállt volna a világom kapujába őrzőnek, de sosem bizonyosodtam meg róla, hogy nem fog elárulni soha. Mint amikor először mentem be Brad szobájába...
A traumákat szép emlékek váltották fel. Átkapcsoltunk egy újabb csatornára. Beléptem az elegáns, normális mértékben rendezett szobába. Brad becsukta az ajtót, leült az asztalához és megkérdezte, hogy érzem magam. Hogy megy a tűzzel való játék. Tíz perc után kifakadtam neki, hogy mennyire nem bírok vele bánni. Azt mondta, segíteni fog. Mint ahogy az Öreg is tette. Segíteni fog és meg fog menteni. Mogyorós csokival kínált. Mindig mogyorós csokival kínált, amikor bementem a szobájába. De volt, hogy virágot is kaptam tőle. Aztán egyszer megcsókolt. Én elmeséltem neki Chicagót. Aztán megfogta a combomat. Én elmeséltem neki Kubát. Már amire emlékeztem belőle. Pici voltam. Aztán újra megcsókolt és keze felcsúszott a lábam közé. Én meg elmeséltem neki az első alkalmat, amikor férfival voltam. Aztán levetkőztetett. Én elmeséltem neki az anyámat. Még néhány hónapig hetente, időnként gyakrabban is együtt voltunk. Az íróasztalán, a kanapéján, az erdőben éjszaka. És én soha nem meséltem el senkinek Bradet. Azt mondta, ha elmondom bárkinek, véget vetnek a szerelmünknek és többet soha nem lehetünk együtt. És engem nem zavart a titok. 15 éves kamasz voltam...
- Nem tudsz segíteni! – kiáltottam fel, amikor szavai visszarántottak a jelen pillanatába. – Nem...nem tudsz segíteni. Senki sem tud segíteni – már halkabban habogtam, amikor észrevettem, hogy kiabálok. Nem akartam vele kiabálni. – Mindenhol megtalál – bár tekintetem az övén volt, nem láttam a szemeit. Nem láttam az arcát. Homályos volt minden kép az agyam előtt. Lehet, hogy a szemem érzékelte, de nem jutott annál tovább. – Mindenhol megtalál. Én nem mondtam semmit. Nem árultam el senkinek – motyogtam remegő hangon, aztán újra sírni kezdtem. – Nagyon félek – lángoló kezeimet a halántékomra tettem. Forró és zavaros volt a fejem. Képzeljünk el egy tomboló óceánt, csak lángtengerrel. És én egy csónak voltam ebben a viharban. Egy lyukas, túlélsre esélytelen csónak.
Minden mozdulatát figyeltem, amikor megmoccant. Nem tettem semmit, csak figyeltem. Lassú volt, tudtam követni. Egy üvegcsét vett el és felém nyújtotta. Először nem tudtam reagálni, csak abbahagytam a sírást.
- Mi az? – tekintetem az üvegcséről az arcára vándorolt. Itattak már velem dolgokat, amik felértek egy-egy kisebb traumával, de elképzelésem sem volt, mi lehet abban az üvegben. De azt hiszem, bíztam benne. Azt mondta, segíteni fog. Azt mondta, igyam meg. Átvettem a kezéből, és azt hiszem, közben kicsit meg is égettem őt, pedig nem akartam. Nem akartam megégetni. Nem őt.
Megittam az üveg tartalmát, aztán elengedtem az üveget. Ripityára tört a padlón. Nem tudom, miért történt ez. Már rég nem tudtam, mi történik velem. A légzésem elkezdett lassulni. A látásom természetesen nem javult, sőt inkább még homályosabbak lettek a képek. A végtagjaim enyhén zsibbadni kezdtek. De nem is ez volt a legérdekesebb, hanem az, hogy egy hideg fuvallat végigfutott a testemen. Vagyis valójában nem, csak ahogy ránéztem a kezeimre, a lángok szépen lasan elcsitultak. Ezt érezhettem. Mindenhol kialudt a tűz. Nem hűltam le teljesen, de nem lángoltam. Ezt nem értettem. Még sosem volt olyan, hogy nem hűltem ki teljesen, mégis elcsitultak a lángok. Furcsa...
- Rodney – szólítottam meg és a szemébe néztem. – Félek – már nem sírtam, csak az eddig kiömlött könnyek száradtak elgyötört arcomon. – Ha idejön, ne mondd el, hol vagyok. Bántani fog. Bántani. Akkor is bántott. Pedig én csak... – az ujjaim folyton mozogtak, hol ökölbe szorult a kezem, hol elengedett. Volt, hogy mondat közepén vesztettem el a fonalat, de volt, hogy annyira eluralkodott rajtam a félelem, hogy még magamon kívül sem tudtam többet elárulni abból, ami már két éve emésztette a lelkemet.

Cataleya & Rody

Megígértem neki, hogy átadom az üzenetet az öcsémnek, ez pedig azt jelentette, hogy meg is fogom tenni. Megérdemli, hogy így legyen, szemmel láthatóan nem sokan tartották be a neki tett ígéreteiket. Ahogy emberként sem bántak vele. Ezek a gondolatok rettenetesen felbosszantottak, a számban pedig keserű ízt éreztem tőle. Hogyan képesek emberek ezt tenni másokkal, hogyan tudnak egy fiatal életet tönkretenni? Talán én voltam túl jó és én nem fértem bele a társadalomba éppen emiatt? Szerettem volna azt hinni, hogy nem ez a helyzet, de a legkisebb mértékben sem voltam biztos benne, ahogy ránéztem erra a kislányra.
- Nem, kedvesem -ráztam meg a fejem, olyan nyugodt hangon és lassú mozdulattal, ami Floránál is sikeres volt, amikor először odakerült hozzánk. Nem neveztem volna ugyanannak a két esetet, de ha a kislányomra gondoltam, az némi támaszt adott, hogy honnan kéne elindulnom és hogyan kellene megközelítenem őt és ezt a helyzetet. Merlinre, csak járjak némi sikerrel. Nem hagyhattam, hogy ebben az állapotban maradjon és ne kapjon segítséget. Mert mindenre hatalmas szüksége volt. -Megígérem neked, hogy ha kell, a saját testemmel foglak megvédeni és nem engedem, hogy bárki is a közeledbe menjen. Biztonságban vagy, nem hagyom, hogy bántsanak. -Kételkedtem benne, hogy valódi a fenyegetés, amitől ennyire retteg, de az én véleményem ezúttal nem számított, csak az, hogy némileg megnyugtassam.
Hezitált, amin egyáltalán nem lepődtem meg. Teljesen érthető volt, hogy nem akart fejest ugrani a dolgokba és egyik pillanatról a másikra megbízni bennem, nem is kellett neki. A helyében senki sem bízott volna meg bennem, még én sem magamban, elvégre csak egy idegen voltam számára. Nem hihette el tapsra, hogy jót akarok neki.
- Segíteni fog kontrollálni azokat a lángokat. -Reméltem, hogy ez lesz a hatása. Elméletben csak lenyugtatta, viszont ha lenyugszik, talán a tűz is kialszik. Én pedig a fogaimat összeszorítva reménykedtem benne, hogy így lesz. Nem kaptam az üveg után, hadd törjön össze, nem érdekel senkit. Kenyér nem fog vele foglalkozni, Richard meg... ő remélhetőleg nem ijed meg, hogy velem van valami. Majd írok neki a Mungóból.
Megkönnyebbülten néztem, ahogy eltűntek a kezéről a lángok és már nem kellett attól félnem, hogy megéget. Bár valószínűleg az sem érdekelt volna. Csak legyen biztonságban.
- Nincs mitől félned. Senkinek sem engedem, hogy bántson téged, vigyázni fogok rád. -Gyengéden megérintettem az arcát, kíváncsi voltam, hogyan reagál rá és elrántja-e a fejét az érintésem elől. Forró volt a bőre. Vártam még egy kicsit, mielőtt óvatosan a karomba emeltem volna. Ha szerencsém van, egyáltalán nem fog ellenkezni a bájitalnak hála, de még az sem érdekelt volna. Az egyetlen, ami számított az volt, hogy eljussunk a Szent Mungóba, mégpedig most azonnal. -Kapaszkodj a nyakamba. Ígérem, nemsokára minden jobb lesz.

Nem tudom, hogy egyáltalán hatottak-e rám bárhogyan is a szavai, amelyek alapvetően megnyugtatóak voltak. Hiszen azt mondta, megvéd. És nem engedi, hogy bárki bántson. Biztonságban vagyok. Biztonságban? Sohasem voltam biztonságban. Egy magamfajta beteg ember sohasem lesz biztonságban. Azt hiszem, saját magam vagyok a legnagyobb félelmem. Illetve nem konkrétan, csak...azok a gondolatok és emlékek, amelyektől képtelnség szabadulni. Bár biztosan van ilyen varázslat, de az valószínűleg csak a tüneteket tűntetné el. Annyira beleégett a rettegés, a szenvedés a lelkembe, hogy emlékek nélkül is fel tudnának emészteni.
Azt mondta, az a lötty segíteni fog, amit ideadott. Segít majd abban, hogy ne égessek fel mindent magam körül. Ez jó kezdet. Erre felcsillant a tekintetem. Legalább attól nem kell rettegnem, hogy bántom azt az embert, aki talán valójában segíteni tud. Igen, már kezdtem elhinni, hogy tud segíteni. Még ha időnként azt is mondtam, hogy nem tud. Sok mindent mondtam, amik azt hiszem, nem állták meg a helyüket ebben a pillanatban.
Felém nyújtotta a kezét, de ezt csak akkor fogtam fel, amikor hozzáért az arcomhoz. Megragadtam a csuklóját. Éreztem, hogy forrósodik a tenyerem, de valahogy képes voltam időben elengedni. A kezére néztem, kivörösödött a bőre. Nem akartam megégetni. De nem bírtam elviselni, hogy hozzám érjenek. Ilyenkor nem, amikor Bradet láttam mindenhol. Nem mintha olyan sokszor történt volna ez meg, de az utóbbi időben nem egy példa volt erre. Megpróbált ölbe venni.
- Hova viszel? – kérdeztem kábultan. Nem igazán élveztem, hogy megfogott. Ideges voltam. Nagyon féltem, hogy mi fog történni. Tehetetlennek és védtelennek éreztem magam. Féltem az újabb sebektől, a fájdalomtól. Ami egyébként ebben a pillanatban is elárasztotta egész testemet, csak talán a bájital hatására tompult, nem tudom. Nem akartam megfogni a nyakát. Csupasz volt, megégettem volna.
Aztán elmondta, hogy hova készült velem. Mintha lándzsát döftek volna a mellkasomba. Utolsó összekapart erőmmel kimásztam a karjaiból, és ellöktem magamtól. Teljesen elborult az agyam. A testemből újra lángok csaptak fel. Ez már nem az én erőm volt, legalábbis nem a tudatosan összevakart életerő. Hallottam, ahogy a kutya is felvakkant az ijedtségtől, és ettől még idegesebb lettem. Hiába voltam kábult, a testem nem érezte ezt. Az elmém kapálózott, ki akart szabadulni, fel akart égetni mindent maga körül. Csak az akadályozta meg, hogy minden lángba boruljon, hogy az ital, amit adott, elgyengített eléggé ahhoz, hogy ne történjen katasztrófa. És ettől még jobban féltem. Azt éreztem, nem tudok eléggé védekezni.
- Nem! Nem vihetsz oda! – kiabáltam vele. – Nem megyek egy rohadt kórházba még egyszer! Ha közelebb jössz, megöllek! Megígérted, hogy meg fogsz védeni, megígérted! – üvöltöttem bőgve, miközben egész remegő testem lángokban állt. – Elhittem neked, te mocsok rohadék! Azt mondtad, vigyázol rám! Hazudtál! Gyűlöllek! – a görcsös sírástól alig kaptam már levegőt, a lángok mindenfelé csapkodtak. Én pedig csak őt láttam magam előtt. Azt az undorító szemetet, aki miatt biztosan nem lesz már soha normális életem. Legalábbis azóta ezt éreztem. És nem tudtam menekülni, sehova sem, azt mondta, megtalál. Akkor is azt mondta a pszichiáter, hogy nem lesz baj, biztonságban vagyok. Akkor is kórházban voltam, és ő is ott volt. Bántott. Nem megyek vissza még egyszer, nem! Inkább felégetek mindent, ha belehalok is, de nem megyek oda vissza még egyszer!

Cataleya & Rody

Én el is hittem, hogy biztonságban van és tudok rajta segíteni. Vagy ha én személyesen nem is tudok segíteni neki, legalább olyan helyre viszem, ahol az emberek sokkal hozzáértőbbek és mindent megtesznek azért, hogy ő jobban legyen. Még ha ő nem is éppen így látja a helyzetet. Azért reméltem, hogy nem lesz belőle probléma és megbízik bennem, mert jelenleg az volt a kulcsa mindennek.
Nem, még ilyen állapotban sem tűrte jól az érintésemet, erre elég hamar rájöttem, ahogy megragadta a csuklómat. Éreztem, hogy éget a tenyere, de csak összeszorítottam a fogam és vártam, hogy magától engedjen el. Nem akartam még jobban megijeszteni, még akkor sem, ha nem volt éppen a legkellemesebb érzés, ahogy a tenyere éppen átégette a bőrömet. Nem szabad még jobban megrémisztenem.
A kérdésére nem válaszoltam azonnal, mert nem voltam benne biztos, hogy az őszinteség a legjobb megoldás most. Ha kimondom, hogy kórházba viszem, talán pillanatok alatt kiborul rám, a másik oldalról viszont egészen eddig teljesen őszinte voltam vele, egyszer sem hazudtam neki, nem éppen ezzel akartam elkezdeni. Zavart, hogy így megrekedtem a kettő között, de végül maradtam inkább az őszinteségnél és elmondtam, hogy hová fogom vinni. Öreg hiba volt.
- Hé, hé, nyugodj meg -léptem hátrébb tőle, feltartva a kezeimet, ezzel jelezve, hogy nem teszek semmit, amit ő nem akar. A tervem legalábbis ez volt, de úgy tűnt, hamar meg fog hiúsulni. Sőt, igazából már meg is hiúsult. A testéből felcsapó lángok befeketítették a mennyezetet, Kenyér szűkölve húzta be magát a könyvespolc mellé a sarokba, én pedig másodpercek alatt izzadni kezdtem a forróságtól. Nem, ennek már nem lehet jó vége. Elszúrtam, hiába építgettem olyan óvatosan a bizalmat. Nem is tudom, mit gondoltam, nem lehet a semmiből ezt létrehozni, pláne nem ilyen rövid idő alatt. Mégis, ennek ellenére is magamat okoltam a történtekért, mert nekem kellett volna jobban kezelnem a helyzetet. Most már mindegy volt, nem tudtam mit tenni ez ellen, úgyhogy egyetlen megoldás maradt, amit a legkevésbé sem akartam használni. Csak működnek még a reflexeim, egy éve ilyenkor még auror voltam.
- Remélem, megbocsátasz majd nekem. -Vagy egyáltalán nem fogsz emlékezni rá. Bűntudatom volt, amiért ezt kellett tennem, de nem hagyott nekem más lehetőséget.
Leengedtem az egyik karomat és előhúztam a pálcámat, hogy aztán kimondjam rá a kábítóátkot, mindezt olyan gyorsan, amennyire csak lehetett, mielőtt kárt tesz magában. Merlinre, átkot szórtam egy diákra... Nem mondhatnám, hogy boldoggá tett a gondolat.

» Fákjú tanár úr!
» Tanárnő kérem
» Biztos úr kérem, nem én voltam, hanem a félkarú rabló!

Tanár úr, kérem!

Tanár úr, kérem!

Similar topics

Similar topics