Szükségem volt már erre a kimozdulásra, és az öcsémmel való találkozásra. Nem szeretek folyton a négy fal között tengődni, addig sem, míg az ügyfelek nem írnak. Apám szeret az angolokkal üzletelni, amiket nekem kell átvennem, ezzel megkönnyítve a dolgát, pedig nem kerülne sokba idehopponálni, és haza. Elvileg neki fontosabb ügyeket kell intéznie, amik nem várhatnak, és bízik bennem, valamint a leleményességemben a kapcsolatok kialakítása során. Általában nem csak sötét mágusokkal alkudozik, vannak normálisabb fazonok, akiktől a legális cuccokat intézi. Még ő sem tudja, de szeretném kialakítani a saját köreimet, amikről nem feltétlenül kell tudomást szereznie. Ez afféle magánüzlet, ha rossz sülne ki belőle, elviszem a balhét egyedül. Ezekről rajtam kívül senkinek nem beszéltem, Maeda sem tudja hova lépek le ilyenkor, bár előtte nem sokáig fogok titkolózni, lehetetlenség lenne, ahogy az öcsém előtt sem szeretnék, vele őszinte a kapcsolatom eddig, szeretném ezt fenntartani a jövőben. Semmi értelme hazugságokkal tömnöm a fejét, mikor ismer, hamar rájönne a szavaimra, amik nem igazak. Várok a srácra, nem késik, én jöttem korán. Szeretem a hideg, téli, friss levegőt, sokkal jobban ki lehet kapcsolni, mint nyáron a hőségben. Mélyen magamba szívom a fagyos szelet, ami megcsapja az arcomat. Rendesen felöltöztem, kellemetlen lenne most megfázni. Percekkel később megpillantom Daniel-t, aki felém igyekszik. - Csá – köszönök neki a megszokott stílusban, majd, ha neki is megfelel, elindulunk abba az irányba, amelyről jöttem. Jobb helyet nem választhattunk volna a sétára, ilyenkor kevés ember merészkedik ki, ergo még egy parkban is csönd van. Utálom a hangos gyerekeket, akiket a szüleik képtelenek megnevelni, és pihenni sem lehet a vinnyogó hangjuktól. Az ilyen nem is értem miért vállal egyáltalán gyereket. - Hogy telnek a napjaid? – teszem fel az ártalmatlan kérdést, amire kíváncsi is vagyok. A testvéreként minden apróság érdekel, ami vele, a környezetében történik. Lepillantok ár, hátha kiolvashatok valamit a tekintetéből. Egy hete nem váltottunk baglyot, ő is elfoglalt volt, ahogy nekem is sok dolgot kellett elintéznem, köztük a japán lány költözését is. ezt egyébként említettem neki? Lehet megfeledkeztem róla. Mindkettejüket szeretem, azonban nem tudom, mennyire örülnék a találkozásuknak. Dani tudomást szerzett, hogy apánk, és én is a halálfalók oldalán játszunk, ahogy ő próbál semleges maradni, ezért nem akarok neki rosszat. Szarul érezném magam, ha miattam keveredne a rossz oldal fogságába, amiből lehetetlenség menekülni. A mi kapcsolatunk is hatalmas kockázat, viszont ezt mindketten akarjuk, nem erőltetem rá személyemet. Eldobhat magától bármelyik pillanatban, mikor veszélyben érzi magát, esetleg a családját. Ezzel kapcsolatban elfogadom a döntését egy szó nélkül, miközben egy számomra fontos embert veszítenék el. Csendben szenvednék, ahogy azt minden esetben tettem, ha magamról volt szó. Ez még nem történt meg, a jövőben is megpróbálom elkerülni, és jó bátyja lenni a Young-nak.
Sok minden kavarog a fejemben, a három nappal ezelőtt történt hazamenetelem után. Sajnos be kellett látnom, hogy nem vehetem félvállról Jiog és a többi halálfaló fenyegetését, főként családom épsége miatt, azonban a legrosszabb megoldások egyike lenne, ha akadályok nélkül csatlakoznék egy olyan csoporthoz, ahová saját magamtól soha nem lépnék be, nem fogadnék hűséget, s nem adnám életemet egy olyan személynek és filozófiának, melyet nem tartok helyesnek. Viszont elgondolkoztam rajta. Igen, tényleg fontolóra vettem a csatlakozást, vagyis inkább nem zártam ki abban az esetben, ha minden kötél szakadna. Húzom az időt, tétovázok, noha szándékosan csinálom. Magam akarok mindeznek utána járni, mivel kicsit sem hiszem, hogy Jiog szavai hitelesek lennének, a szeme sem állt jól, ami ugyancsak nem meglepő, de sajnos vannak személyek, akikhez tudnék fordulni, akikben hiszek és tudom, hogy nem basznának át csak mert halálfalók. Utána kell járnom ennek az egésznek, a képzeletbeli óra pedig ketyeg, ahogyan azt jól szimbolizálják a helyenként magukat megmutató halálfalók, kik itt-ott helyenként a koszos üres utcasarkoknál rendszerint szándékosan váltanak velem figyelmeztető szemkontaktust. Aggodalmakkal teli arccal sétálok London belvárosában a Temze partjához, hosszú sötét szövetkabátom mély zsebeibe rejtem kezeimet, arcom komoly, de sosem voltam az a fajta, aki barátias mosollyal járja egyedül a világot. Mindig magamnak való voltam, ezért már megjelenési attitűdömből kifolyólag sem ültek le mellém nyilvános terek padjaira, vagy anno az iskolatermekben. Még szerencsére, utáltam is, ha valaki túl közel csúszott hozzám. Mára már ez enyhült, de talán tekintetem őrzi még múltam regényét. - Szia! - köszönök, miközben megállok előtte továbbra is zsebre dugott kezekkel, mi már nem köszöntjük egymást kézfogással, úgyhogy nem is zavartatom magam, noha érezhetően komolyabb és visszafogottabb hangom, mint amilyen lenni szokott az előző évek során. Elindulok az oldalán a kavicsos ösvényen. Mindegy hova megyünk, mindegy merre tartunk. - Dolgozom. Az utóbbi hetekben sok megrendelés érkezett, úgyhogy haladni kell a munkával – válaszolom egyhangúan, hangom talán kicsit tükrözi is szavaim hitelességét, fáradtnak hatnak, még úgy is, hogy testtartásom ennek ellentmond. Nem érzem szükségét, hogy hozzátegyen, késő estig kell a laborban maradnom, úgy gondolom semmi szükség ennek pedzegetésére, úgyis leszűrheti az előbbiekből, ha meg nem, felesleges aggódnia miattam. Tudom, hogy halálfaló, bár nem volt könnyű megbarátkoznom ezzel a tudattal, talán még nem is sikerült teljesen, ami abból is látszik, hogy kétszer meggondolom, visszakérdezzek-e, hogy hogyan telnek a napjai. Mindazonáltal lehet most kapóra jön ez nekem és nem is lenne rossz megtudnom egy-két információt, már ha megosztja velem és nem kifejezetten a magánéletéről beszél, amibe minden bizonnyal én is beletartozok. - Veled minden rendben? Jól alakulnak a dolgok? - Kétségtelenül szubjektív a jó fogalma, valamint annak megítélése, de Dai szemszöge érdekel engem kizárólag. Irigylem viszont, hogy ő bármikor találkozhat apával, míg én ezt nem tehetem meg, még akkor se, ha igazán szükségem lennem rá. Jelen helyzetben pedig elgondolkodtam. Tervez valamit, csak még nem tudom, hogy az számomra előnyös-e, vagy csak ő gondolja úgy. Egy idő után elérkezünk egy hídfőhöz, nem is telt sok időbe, bár ez kicsit sem meglepő egy belvárosban. A fás területről azonban kár lenne kimenni, úgyhogy megállok és leülök a nézelődőknek elhelyezett padra. Kényelmesen dőlök hátra, karjaimat ölemben kulcsolom össze, s nézem a szakadatlanul áramló folyó csillámló felszínét. Töprengek, hogy vajon Dai tud-e valamit rólam és a nyomomban áskálódó halálfalókról, vagy éppenséggel a tervükről, melybe ő is beletartozik és esetleg ez a találka is azt szolgálja, ezért felé fordítom fejemet és arcát kezdem vizsgálni.
Kezdetben gondolkoztam, hogy mennyire szeretnék mély kapcsolatot kialakítani az öcsémmel, milyen gyakran találkozzunk, illetve hagyjuk-e el a köszönőviszonyt. Nem volt könnyű meghozni a döntést, viszont két indokom is nagyban befolyásolt. Leginkább rajtam keresztül tudott találkozni az apánkkal, a másik pedig, hogy igenis akarok egy öcsit, akármennyire is veszélyes ez ránézve. Valamennyire ellenszegültem apánkkal, hisz az elején dühös volt, amiért megtalálta, ezzel engem is. Az őszinteségemről vagyok híres, bevallottam neki a kilétemet. Tüzetesen átrágtuk magunkat a témán, amennyire lehetett, és nem döntöttem rosszul. Az egyik legjobb dolog, hogy kialakítottam vele ezt a kapcsot, ha innentől kezdve bármekkora bajba lenne, ott leszek mellette. A mai találkozás is egy tesós kiruccanás lesz, bár néha bennem van az érzés, hogy valami nem okés, és beközli, többet nem szeretne velem találkozni, és inkább hagyjuk az egészet. Az agyam elejti ezt a lehetőséget, most sem látom rajta, sokkal inkább tükröződik arcán a fáradtság, a kimerültség. Ezért kérdezek rá a napjaira, sejtésem szerint a munkája közrejátszik mindezekben. Az én napjaimról nem szoktunk beszélni, csak amikor nagyon a padlón vagyok. Nem szabadna kimutatnom az érzéseimet, azonban a közelében nem titkolom. Bármekkora halálfalónak lettem nevelve, a testvéreimmel megmaradtam olyan, amilyen én szeretnék lenni. Ezért is lep meg annyira, mikor megkérdezi, hogy mi a helyzet velem, mármint a dolgaimmal. Arcomra kiül az értetlenség, majd elhúzom a számat. - Most nyugi van, ha erre gondolsz. Nem beszéltem apánkkal egy hete, biztos nagyon elfoglalt – ez nyugtalanít valamilyen szinten, hisz a Nagyúrral kapcsolatos terveibe általában engem is beavat, szeretné, ha mindent jobban tudnék, és csinálnék. Mondhatni száztíz százalékot vár el tőlem ilyen téren. Nem tűri a hibát még a saját fiától sem. Arcomra minden érzés kiül. Ez a tudatlanság egy szintig megnyugtató, addig sem vagyok tudatában, hogy melyik családnak akar ártani, vagy melyik tervébe húz bele minket. Minél feljebb jutni a ranglétán, őt csak ez élteti. Leülök a padra, hátamat a támlának döntöm. Jó kicsit eltűnni a fater szeme elől, ilyenkor azt csinálhatok, amit akarok, talán rendes fiatalnak érezhetem magamat, akinek nincs ekkora megfelelési súly a vállán. Kétségkívül örülnék ennek az életformának, holott bármikor kiszállhatnék az egészből, viszont azt a társam, családom nem nézné jó szemmel, lehet megfenyegetnének Danival. Anyám biztos megijedne, ha erről lenne szó, de apámat megállítani lehetetlenség lenne. - Richard mennyire fogadta el, hogy a másik családod halálfalókból áll? – kérdezem rá a kínosabb részére. Szerintem a másik bátyja még mindig nem békélt meg velem, pedig rengeteg ideje volt, mégis megértem egy ponton. Fordított esetben én is kiakadnék, ha az öcsém másik testvére a rossz oldalon állna, míg én egyértelműen a jón. Üvölt a srácról, hogy Dumbledore párti, de jobban örülne, ha nem lenne háború, vagy ilyesmi. Idealizált világban élt, ahol mindenki mindenkivel boldogságban él. Nem tudom, mit tennék, ha vele fenyegetnének meg, hisz, ha őt bántom, akkor közvetetten Danielnek is fájdalmat okozok. Legszívesebben leültetném apánkat beszélni a sráccal, hogy igenis van egy másik fia, akit legalább anyagiakban támogathatná, ha a szeretetével nem tette. Még mindig elítélem ezen döntése miatt, így a húgunk is kevesebbet látja a félig koreait, holott imádja, rengetegszer beszél róla. Válasz közben végig az arcát figyelem. Nem a szavak embere, inkább a mozdulatain, mimikáján látszódik lelkének tükre. Ebben hasonlóak vagyunk, egyikőnk sem jártatja feleslegesen a lepénylesőjét, mégis megértjük egymást.
Kezdőlap
