A kviddics és a tanulás minden időmet elveszik, így nincs időm olyanokon agyalni, mint anyám és a nővérem. Azt sem tudom, hogy apámnak mit mondtak, hol vagyok. Akárhányszor beszéltem vele a Roxfortban töltött idő óta maximum annyit kérdezett az iskoláról, hogy megy-e és tanulva a két legfontosabb nő kiakadásától, inkább nem kockáztatok és nem emlegetem fel előtte a varázslóvilágot. Lehet, hogy ő megértene és segítene nekem, de túlságosan félénk vagyok én ehhez. Úgy határozok, hogy ma este sem fogok a seggemen ülni és várni a sült galambra meg hagyni a gondolataimat, hogy rossz irányba forduljanak el. Ugyan ma volt a legutóbbi asztornómia óra, de úgy döntök, hogy még ma éjjel elkészítem a házi feladatot jövőhétre. Túlbuzgónak érzem magam, de most nem is ez a lényeg. Legalább így sikerül elterelni majd a figyelmem. Felkapom a tankönyvemet az ágyról és közlöm a szobatársaimmal, hogy ne várjanak az elalvással, mert nem tudom, mikor jövök. Remélem egyik professzor vagy szellem sem fog arra sétálni, ahol én vagyok és végképp nem küldenek aludni. Biztosan magamba fordulnék a sötétségben egyedül, így meg lekötöm magam. Még szerencse, hogy a klubhelyiségünk nincs messze a csillagvizsgálótól és így nem tart sok időbe odacammogni a helyszínre. Nem sietek, lassúak és komótosak a lépteim. A körülbelül öt perces utat háromszor annyi idő alatt teszem meg. A helyszínre érve kissé csalódott vagyok, hogy társaságom akad. Egy tőlem pár évvel idősebb fiút pillantok meg. Nem szólok hozzá, elsétálok mellette és nem veszek róla tudomást. Rögtön a távcsőbe pillantok és elkezdem kémlelni az égboltot, majd rögtön le is jegyzem, amit látok és kell a házihoz. Mindössze egy fél másodpercre sandítok oldalra, de az arcom egy érdekes torzulatba vált át. A srác, aki ott van tőlem nem messze nagyon hasonlít rám. Olyan, mintha valami filmből léptünk volna ki és én lennék a fiatalabb, míg ő az idősebb verziója a főszereplőnek. Nem túl tisztességes és visszafogott módon kezdem bámulni, mire nagy nehezen erőt veszek magamon és szólásra nyitom a szám. - Hogy hívnak? – kérdezem mindenféle kertelés nélkül. Annyira hasonlít, hogy az valami félelmetes.
Este van, este van, eljött az én időm. Mint valami dilinós denevér, mostanában átszoktam az éjszakai életre. Nappal még idegesítőbbek az emberek. Ilyenkor a többség legalább húzza a lóbőrt és nem nyávog naphosszat a RAVASZON. Mennyire unom már a tanulás miatti rinyát és hogy a proffok túlterhelnek bennünket plusz feladatokkal. Emberek, naná! Bele kell húzni a vizsgák előtt, igazából csak segítenek, hogy ne ott álljunk mint egy rakás szerencsétlenség, bénán tátogva pálcás kézzel, hogy egyesek még hoppanálni is elfelejtenek, ha szigorlatoznak. Ezt persze sosem kötném a tanárok orrára, még csak az kéne, hogy annak a látszatát keltsem, bármiben is egyetértek velük. Legalább itt fent, ahová tuti biztosan nem jön egy lélek se(szellemeket leszámítva) egyedül lehetek és befejezhetem végre a Bűn és Bűnhődést. Az agyamra megy, hogy ujjal mutogatnak, mint valami sárkányhimlősre, mi a f*-nak olvasok én mugli klasszikusokat? Mert a tanulást sosem keverem a szórakozással? Mert nappal egyébként is varázskönyveket bújok? Vagy mert az emberek többségnél megfelelőbb társaságnak tartom a könyveket? Itt biztosan nem fog zavarni senki, magam előtt lebegtetem Dosztojevszkij vaskos ömlengését a bűntudat nevetségességén elmélkedve, amikoris különös flashem támad. Mintha magamat látnám nagyjából 14 évesen. Gyorsan végigcikázik a fejemen bevettem-e valamit, ittam-e ismeretlen eredetű kotyvalékot (magamon szoktam kísérletezni) mert ez biztosan én vagyok két, három évvel ezelőtt. Oly mértékben abszurd, hogy én, a tökéletes, a zseni, a tévedhetetlen és még sorolhatnám, annyira megfeledkezem magamról, hogy a könyv konkrétan hangos puffanással landol a lábaim előtt. És akkor a látomás, mindennek tetejébe, beszélni kezd. Hogy hívnak? Nem, nem én vagyok. Zavarodottan nézek, pislogok és káromkodok, félhangosan, hogy a könyv amúgy leesett. Nem szoktam ilyen hibákat elkövetni, kizökkenni, vagy... - Ez valami illúzió? Megragadom a srác arcát és kicsit, finoman, hátha nekem fog fájni, megrángatom. Olyan...gyerekpofi tapintású. - Sylvester és van egy koholt vezetéknevem is. Olyan halálfaló csengésű, de különben semmi közöm hozzá, csak rám adta a nevelőapám. Mármint az igazi vezetéknevem nem tudom, úgyhogy nem fontos...a Brysen nem fontos. Össze-vissza beszélek, basszus! Fura, ez tényleg fura. - Amúgy te? Te ki vagy? Azért körbenézek nem szívat-e valaki. Még mindig rohadtul össze vagyok zavarodva.
Úgy érzem, hogy teljesen összezavarodtam. Nézek a tőlem pár évvel idősebb srácra és csak bámulok előre. Már nem is érdekelnek a csillagok, amikért eredetileg idejöttem. Tudni akarom, hogy ki ez a fiú és miért van itt. Hatalmas hasonlóság van köztünk, ám annyira abszurdnak tartom, hogy bármilyen rokoni kapcsolat fennálljon köztem és közte. Mugliszármazású vagyok. Nem tudom elképzelni, hogy egy varázslóiskolában összefussak valakivel, aki ennyire hasonlít rám. Akár a bátyám is lehetne, de nekem nincs bátyám. Nővérem van, aki mugli és lelkésznek tanul, s nem mellesleg elítéli ezt az egész világot, amelybe belecsöppentem. Ekkor hirtelen beugrik a legésszerűbb magyarázat. Szinte majdnem elröhögöm magam, hogy ez eddig nem ugrott be. Az Isten szerelmére egy kicseszett mágusnak fenttartott iskolában vagyok, tele varázslókkal és boszorkányokkal. A mágia segítségével simán átvághat valaki, aki nem igazán kedveli a fejem. Lehet csak kápráztatás ez az egész, de elfogadom a kihívást. Úgy csinálok, mintha elhinném, hogy ez nem valami olcsó trükk. Hagyom, hogy jó napja legyen annak, aki szivatni akar. Nincs ellenemre ez az egész. Legalább később majd jót derülök ezen és Noah-val együtt fogunk nevetni az egész szituáción. - Én is ezt kérdezem – válaszolom egy kissé cinikusan, de gyorsan parancsolok magamnak és abbahagyom ezt a magatartás formát. Nem szabad úgy tűnnöm, mint aki egy percig is kételkedik az eset igazság tartalmán. Mondjuk ha jobban belegondolok, ki akarna engem átvágni? Talán valamelyik mardekáros azért, mert ahogy ők mondják, sárvérű vagyok? Nincs nagyobb konfliktusom senkivel. Béke és rendszerető ember vagyok. Most annyira összezavarodtam. - Bocsi, de nem vagyok tisztában a halálfaló vezetéknevekkel meg azzal sem, hogy mitől lesz olyan hangzású – rántom meg a vállam. Amikor a roxfortos tanulmányaimat elkezdtem valóban elég mélyen beleástam magam ebbe a világba, de ez a nagy ellentét jó és rossz oldal között hidegen hagy. Akárcsak a házak közötti rivalizálás. Felőlem akár mardekáros vagy hugrabugos is lehetnék, az sem változtat semmin. Ugyanúgy varázserővel rendelkezem és ugyanazokat tanulom. Nem kell ezen versengeni csak a sok aranyvérű felfújja a származása előnyeit. Maximum annyiban jobb nekik, hogy nem egy idegen világba csöppennek bele, hanem van fogalmuk az itteni dolgokról. - Az én nevem Abel Valentine – vetem oda hanyagul. Nem teszek hozzá semmit.
Najó, a srác is úgy áll értetlenül a dolog felett, mint én. Dühös vagyok, hogy egy ilyen random f*ság úgy ki tudott akasztani, hogy elejtsem Dosztojevszkijt. Az se tetszik neki, ahogy megráncigálom az arcát. Lehet nem voltam elég finom? Mindenesetre én nem érzem, hogy magamhoz nyúltam volna. Basszus...egyre betegebb lesz ez a gondolatmenet. Nagy levegőt veszek, jó mélyet tüdőzök. Valahol, a meglepődésem mélyén még mulattat is, hogy a másik zaklatott. Lehajolok a könyvért, de közben szemmel tartom. Talán ő csinálja, talán nem. Át kell még gondolnom ki akarhat ennyire kikúrni velem. Miután felegyenesedem, kezemben a könyvvel, arra jutok, nagyjából a fél iskola. Rászegezem a pálcám és összevont szemöldökkel, kissé morózusan suttogom el. - Occulto Mihi Ha ez illúzió volt, akkor a srácnak el kellene tűnnie. A leleplezések bűbáj hatására valaminek történnie kell. Semmi. A gyerek valós, úgyhogy méginkább összevonom a szemöldököm. - Nem illúzió Jelentem ki. Könnyebb lett volna. Talán jobb is. Lehet, hogy puszta véletlen? Igaza van, honnan is tudná? Egy tök kívülálló ember, hacsak nem elmebeteg szülők sarja mit tudhat Tiberiusról vagy a Brysenekről? Különben is zavaromban össze-vissza beszéltem. Ez pedig bosszant, nem is akármennyire. - Ja, persze. Tök mindegy. Csak akkor mondom, ha muszáj, meg általában nem szoktam bemutatkozni. Senkinek semmi köze a nevemhez. Csak hát ez más...ez annyira megdöbbentett. Jó lenne már visszatérni a földre. Egy kis pislogás talán segít. Már arcoskodik a kissrác. Végülis Griffendéles. Majdnem mindegyik ezt csinálja. Cseppet sem ismerős a neve. - Talán csak véletlen. Van erre egy bájital. Kimutatja a vérrokonságot. Ha érdekel Mert nekem ezt még át kell gondolnom. Én direkt nem kerestem őket. Gyűlölöm...mindkettőt. Persze, ha ő mondjuk az öcsém lenne, nem tehetne róla, de valahol talán őt is gyűlölném, amiért nem került küszöbre, nem olyan emberére....mindegy. Túl veszélyes ez a gondolatmenet. Röhejes lenne. Miért is lenne öcsém? Apám még az érdeklődésem sem keltette fel soha, mugli volt. Azt pedig mindig is reméltem, hogy anyám meghalt. Akarom én ezt tudni? Eljött az ideje? Behunyom a szemem, aztán kinyitom, de a pillanatnyi sötétség nem hoz megváltást. Attól is függ ő mit akar. Csak két idegen vagyunk, talán ha annyiban hagyjuk csak egy irreális flash marad az egész.
Már az sem tetszett, hogy az arcomat fogdosta, de arra még semmi megjegyzést nem tettem, ám most hogy rám szegezi a pálcáját az egész életem lepörög előttem. Mondjuk biztos vagyok benne, hogy nem egy avada kedavrát vagy valamelyik tiltott átkot készül kinyögni, de ettől függetlenül egyáltalán nem tetszik ez a felállás. Soha a büdös életbe nem vallanám be senkinek, de a félelem kezd úrrá lenni a testemen. Mit akar ez a srác? Miért csinálja ezt? Kényszeríti rá valaki? Már az sem nyugtat meg, hogy alapból úgy kezdte a beszélgetést, hogy a vezetékneve, a Brysen vagy mi olyan halálfalós. Melyik normális srác mondana ilyet? - Hé ezt most hagyd abba! – kiáltok rá idegesen és türelmetlenül. Eszembe sem jut, hogy lefegyverezzem, túlságosan mugli gondolkozású vagyok még. Inkább olyanok járnak a fejemben, hogy mindjárt kiütöm a kezéből a pálcát, ha nem hagyja abba vagy tökön rúgom és elszaladok. Egyik sem a legokosabb megoldás, de mást hirtelen nem tudok. – Nyilván nem vagyok illúzió! Már abból megtudhattad volna, hogy hagytam az arcom nyomorgatni, ami még állítom mindig vörös az ujjaidtól – háborodok fel. Most komolyan, mit képzel ez magáról? - Hogy lehetnénk vérrokonok? – kérdezem úgy, mint aki teljesen hülyének nézi a másikat. – A szüleim muglik, erősen kétlem, hogy a suliban sétál az eltitkolt testvérem vagy tudom is én, hogy kicsodám – forgatom meg a szemeim, majd tekintetem a könyvre téved, amit olvasott az előbb. Dosztojevszkij. Az orosz író egyértelműen nem volt varázsló. Talán Sylvester is sárvérű lenne? Fogalmam sincs, jelenleg nem tudom, hogy mit gondoljak. - Jól van, mi kell ahhoz a bájitalhoz? – adom be a derekam hirtelen. A könyv az oka ennek, ám még mindig nem hinném, hogy bármi közünk is volna a másikhoz. Egyszer még régebben olvastam egy tanulmányt, miszerint vannak az embereknek hasonmásai a földön. Talán velünk is ez van, hiszen attól függetlenül, hogy valóban hasonló a kinézetünk még nem vagyunk kiköpött ugyanolyanok. Például az én orrom nagyobb és Sylvester-nek erősebb az állkapcsa.
Igen, normális esetben szórakoztatna, hogy ennyire be van rezelve, legalábbis erre következtetek a riadt kis kifakadásából. Az jelen helyzetben is megfordul a fejemben, mekkora poén lenne megríkatni, de néhány mély belégzéssel elengedem a dolgot. Annyira nem forr ki bennem az ötlet, mint egy tök átlagos napon, másrészt kicsiket terrorizálni szánalmas és kicsinyes, így általában csak annak megyek az idegeire, akitől valamit tanulhatok, érdemben. A pálcát a nadrágzsebembe gyűröm, miközben gúnyos, lesújtó pillantásokkal bombázom. - Nem kell beszarni, ez csak egy egyszerű leleplező bűbáj volt. De lehetett volna valami háttérvarázslat és nem minden illúzió teljesen légnemű. Forgatok szemet, jesszusom, ezért is rühellem a kölyköket. Mi a f*omat kezdenék egy öcsivel? Én lennék a legrosszabb báty! Közelebb hajolok, lehet ezekkel gügyögő hangot kell megütni, sok kis üntyülüpüntyümmel. Olyan törékenyek... - Fájt? Komolyan? Épphogy csak hozzád értem. Ahá, ez a folt itt, látom már. Holnapra el fog fertőződni és egészen biztosan belehalsz. Gúnyolódom. Végül csak nem bírtam ki, ráadásul most még kedves vagyok. Majdnem üntyülüpüntyüm. Hallgatom mit brekeg még. Igen, én is ezt kérdezem magamtól. Talán semmi az egész, csak túlspilázom, mint a dolgokat általában. Megint megkérdezem: mi a Merlin szentségét csinálnék én egy ilyen kölyökkel? Muglik a szülei, jesszus. - Az egyik nekem is az. Nem tudok róla kb semmit. Megbámulja a könyvem, ha mugli származású, biztosan ismeri. Még abba is belemegy, biztosra menjünk. - Elég összetett keverék és itt a csillagvizsgálóban nyilván nem tudom megcsinálni. Igen, zseni vagyok, de ennyire nem állati tehetséges. - Szóval le kell mennünk az alagsorba és közben még átgondolhatjuk. Megint be kell törnöm Slughornhoz, tökéletes
Valószínűleg csak valami véletlen egybeesés ez a hasonlóság és amúgy meg semmi közünk egymáshoz, de ettől függetlenül eléggé felidegesít a dolog. Muszáj volt neki pont ma este idejönnie és mugli könyveket olvasgatnia? Bevallom, hogy Dosztojevszkij igazán tehetséges és jó író, még ha én egy könyvén sem bírtam eddig átrágni magam, de ettől függetlenül Sylvester egészségére és ne itt, hanem a hálószobájában. Ha négy évig el tudtuk kerülni egymást, akkor az a maradék egy-két év miért lett volna olyan nehéz? Kinézet alapján úgyis végez rövid időn belül, aztán meg a nagyvilágban könnyebb elkerülni egymást. - Abszolút valós vagyok, ne merd még egyszer rám szegezni a pálcádat! – rivallok rá, s szemeim szikrákat szórnak. Tényleg mit képzel magáról? Egy öntelt fiú, akit a muglik világában már rég megvertek volna a nagyobb fiúk ezért a viselkedéséért. Azt hiszi, hogy minden fenékig tejföl, mert valószínűleg varázslók a szülei is. Mondjuk akkor miért olvas Dosztojevszkijt? Mindegy, lehet bolond is mellé. Ez a varázslóvilágban sem kizárt dolog. - Bár belehalnék, akkor nem kellene látnom a bugyuta fejedet! – vágok vissza rögtön. Alapesetben eléggé csendes figura vagyok, de Sili már ennyi idő alatt rám hozta a frászt. Komolyan mintha valami baj lenne az agyával. Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy mégis hogy gondolta ezt. Ha most itt lenne McGalagony biztosan levonna pár pontot a Brysen fiútól. - Az arroganciádból kiindulva azt hittem, hogy aranyvérű vagy, de ezek szerint tévedtem – rántom meg a vállam. Szóval az egyik szülője mugli. De vajon melyik és hogy hívják? – Mindegy is, hatalmas a muglik világa – válaszolom immáron halkabban és nyugodtabban. Annyira abszurd ez az egész, amire most készülünk. - Benne vagyok, de én nem tudok neked segíteni. Nem erősségem a bájitaltan – mondom rögtön. Igazából fogalmam sincs, hogy erősségem-e csak szimplán nem szeretem, nem érdekel, így nem is igazán tanulom. Slughorn mindig azt mondja, hogy jófejű fiú vagyok, igazán kamatoztathatnám is néha és nem csak a kviddicsre kellene koncentrálnom.
Vigyorgok. Nem bírok másképp reagálni rá, ahogy pattog, mint a nikkelbolha, pedig keresztbe le tudnám nyelni. Alapvetően van egy furcsa perverzióm, imádom idegesíteni az embereket és ő most ezt teljesen kielégíti, noha...eredetileg nehezebb súlycsoportban játszom. Ráadásul ez még csak nem is átok volt... - Fenyegetni szeretnél? Kérdezem negédesen, baljós, sunyi suttogással. Elég hátborzongató, főleg egy kisgyereknek, bár inkább csak reménykedem, hogy eszébe fog jutni az egyik rémálmában. Látszik, hogy be van tőlem fosva, elrakom a pálcát, úgyis kell majd még. Szerencsés kölyök, alapesetben már levarázsoltam volna az orrát a képéről, nem illik oda. Viszont hasonlít rám, ez ad neki egy hangyányi kegyelmet. Már, amíg nem megy komolyan az idegeimre. - Ráadásul rohadt idegesítő ez a pánikkal teljes nyávogás, amit szerintem kiabálásnak szántál. Nem foglak megátkozni, ha csak nem adsz rá okot és ha kurvagyorsan abbahagyod az óbégatást. Micsoda szuicid hajlamokkal rendelkezik. Bár a bugyután felnevetek, tetszik, aranyos. - Gondolod megéri? Amúgy a bugyuta...fejem majdnem úgy néz ki, mint a tied. Lehet, hogy ezután ha tükörbe nézel, mindig eszedbe jutok majd én is. Átkozom el egy életre. Ha nem is örökké, de egy ideig biztosan betolakszik majd fejébe a gondolat fésülködés, fogmosás közben, mindig, ha tükörbe néz. Vannak az átkoknál sokkal veszélyesebb dolgok... - Milyen előítéletes vagy. Gondolod, hogy minden aranyvérű arrogáns? Akkor nem vagy jobb azoknál, akik váltig állítják a mugliivadékkról, hogy nyálas kis köcsögök. Nézem elgondolkodva. Hatalmas, bizony és semmi kedvem információkhoz jutni a mugli apámról. Lehet, hogy már nem is él, jobb szeretném. Megforgatom a szemem, nem is feltételeztem, hogy ez a csipszar fog segíteni. Tőle majd más kell és előre látom, sikoltozni fog. - Bájitaltan zseni vagyok, úgyhogy azt hiszem nem lesz szükségem a szolgálataidra. Ez mondjuk tény és minden nagyképűség nélkül mondom. Közben leérünk az alagsorba, itt előveszem a pálcám. Oldalt figyelem mit reagál szaroska. Egy egyszerű invitot suttogok el, van ugyanis másolt kulcsom Slughorn készleteihez, ez volt nagyjából az első logikus húzásom vele kapcsolatban még harmadikban. Professzorunk ostoba naivitásáról tesz tanúbizonyságot, hogy azóta sem jött rá ki dézsmálja a készleteit, engem pedig egyenesen imád, ha néha-néha meglepem néhány kuriózummal. Saját főzeteket persze nem játszok a kezére, pontosan tudom mennyire kapzsi. Kitárom a kölyök előtt az ajtót, kacsázzon be szépen a helyére.
Már vagy százszor megkérdeztem magamtól mióta itt vagyok, hogy miért pont most kellett idejönnöm és házit csinálnom. Bárcsak belelátnék a jövőbe, mint Noah és akkor láttam volna ezt a srácot és lett volna esélyem arra, hogy elkerüljem. Most meg bezzeg tűrhetem, ahogy a vérem szívja, mert fiatalabb vagyok nála és az idősebbek mindig azt hiszik, hogy játszadozhatnak velünk. Na még mit nem! Mondjuk az a gondolat egy kissé túlzás, hogy olyan szeretnék most lenni, mint Noah, mert látva azt a sok szörnyűséget, amit átél nem igazán lenne bátorságom az ő testében lenni. Lehet, hogy mégsem vagyok olyan bátor, mint egy griffendéles, de én ezt inkább épeszűségnek hívnám, mint gyengeségnek. - Ha szerinted ez fenyegetés, akkor igen! – válaszolok a kelleténél több indulattal a hangomban. Nem tetszik, tényleg nem, ahogy bánik velem. Próbálom erősnek mutatni magam, de kezd megtörni. Mennyire gáz lenne elpityeregni magam itt, a csillagvizsgálóban este egy számomra full idegen srác társaságában. Nem éppen egy életcél. - Most neked miért kell ennyire bunkónak lenned? Adtam rá okot? Szerintem te kezdted az arcom összenyomorgatásával. Valós vagyok, ahogy gondolom te is, most már fogd vissza magad – rivallok rá. Valóban nem lenne hülyeség lenyugodni, mert egy idő után már csak magamat fogom tovább hergelni és akkor egyre rosszabb lesz. - Tényleg hasonlítunk, de nem megszólalásig. Az én fejem nem bugyuta, de a tiéd igen – vágom hozzá ezúttal nyugodt, visszafogott hangnemben. Mondjuk azt nem tudom hogyan jutottam erre a megállapításra, mivel semmi logikát nem vélek benne felfedezni, de most ez nem izgat. Ennyi baj legyen! - Nem minden aranyvérű, de sokakról ebben az iskolában már az arroganciájukról lerí – rántom meg a vállam lazán. Nem szimpatikus ez a fickó és remélem, hogy semmi közöm hozzá, de azért kíváncsi vagyok rá, hogy mit fog mutatni a bájital vagy mi. Tényleg nem vagyok jó ebből a tárgyból, így fogalmam sincs, hogy mire számíthatok. - Akkor jó. Mennyi ideig tart elkészíteni egy ilyen bájitalt? – kérdezem kíváncsian, s ezúttal semmi gúny vagy marcangolás nincs a hangomban. Teljesen normális hangnemben próbálok beszélni, s remélem be fog válni és nem kezd el megint hülyeségeket vagy éppen arrogáns dolgokat a fejemhez vágni. Ahhoz már tényleg nincsen semennyi kapacitásom.
Nem hiszem el, hogy ennyivel kiborítom a kissrácot. Sőt, hozzá is teszem: szegény. Van még hová fejlődnie, mert igazából, esküszöm, hogy teljesen kedves vagyok vele. Erre van egy olyan sanda félelmem meg fogom ríkatni ma még, mert kiborulni már kiborult. Különben nagyon igyekszem nem elvigyorodni. De ez kajak bőgni fog baszki! Ha tudná milyen kedves vagyok…igaz, főleg azért, mert kicsi. Ha hatodikos lenne legalább, szétoltanám a picsába. Szám sarka mosolyra ráng, ahogy fenyeget. - Imádnám, ha megpróbálnál…bármit Igazából tényleg tudományos szempontból érdekel hol tart egy átlagos negyedikes. Mondjuk maximum annyi lehet és vajon meddig bírja ki sírás nélkül? Persze mellettem megtanulna keménynek lenni, de miért is jött ez az ostoba gondolat, bármire is tanítanám? Mi a ftököm csinálnék, ha kiderülne rokonok vagyunk? Lehet jobban felzaklatna, mint őt és a cikiségi faktor rögtön fordulna egyet. - Hidd el, nem vagyok bunkó. El sem tudod képzelni mennyire visszafogom magam, csak mert csipszar vagy. Értsd ezt ne pejoratív értelemben. Bár annak fogja felfogni, van egy olyan érzésem. - Nézd, nem lehetsz ennyire nyámnyila. Öcsém, hát fel fognak falni, fura, hogy eddig túlélted…és Griffendéles vagy, komolyan? Mert egy Hugrabugost simán felrúgok, hogy béna és gyakoroljon önismeretet, de ezek elvileg bátrak. Miután kiröhögtem magam, felemelem a kezem és cserkészbecsszót esküszök. - Jó, próbálom visszafogni, hidd el, nagyon szenvedek, hisz tényleg nem akarom, hogy megátkozz Imádnám. Nézni, ahogy visszapattan pajzsomról az arcába csapódik valami stílustalan, gyerekes rontás, aztán szépen kioktatni miért nem támadnak fiatalabbak meg nem értett, sötét zsenikre kihalt folyosókon. Meg is kapom életem legnagyobb sértését. Bugyuta a fejem. Ajkamba harapok, vállam megreszket, kezem arcom elé kapom. Mindent megteszek, hogy ne törjek ki könnyes kacagásban. - Ilyen csúnyát még sosem mondtak nekem. Levegőt kapkodok, mert ez…kezd egyre szórakoztatóbb lenni és ó, még nem is tudja mi mindent kell tennie ahhoz a bájitalhoz. Mennyire lenne csúnya dolog imperioval kezelni, ha el akarna futni? Szerencsére legilimentor még nem lehet, én viszont túl hamar kényszerítve lettem… - Ebben az iskolában sokféle klikk létezik. Vannak a köcsög vérmániásak, igen, de nem gondolnak bele mekkora genetikai selejtséget vonna ez magával a későbbiekben. Egyszerűen csak nem logikus a hozzáállásuk. Aztán a menő kviddicsezők… Mond, te népszerű kölyök vagy? Tudod, mint Potter volt Ráng apró fintorra ajkam. Doe után valahogy még jobban utálom, mert az ilyeneknek jutnak jó nők, míg én maradok „fura” kategóriában. Leérünk közben a pincébe és én rutinosan török be Slughornhoz, mintha haza mennék. Előreengedem, ha már ennyire megsértettem a lelki világát. - Igyekszem gyorsan lerendezni, de te is segíts akkor. Hozz egy közepes üstöt kérlek és gyújts alá. Gyorsabban megy, ha segédkezik, sőt még a varázsszót „kérlek” is elsütöm. A hozzávalókat viszont én magam szerzem be. Időnként feltöltöm különben Slugi papa készleteit, ne legyen gyanús, hogy rendszeresen kísérletezgetem.
Sosem bírtam az ennyire gúnyos embereket, mint ő. Többnyire kiakasztottak és a legrosszabb formámat hozták elő. Sylvester sincs ezzel másképp, mindössze annyi, hogy nem nagyon akarok nekiugrani. Annyit nem ér az egész, hogy most itt pálcát rántsunk és különböző átkokkal szórjuk meg a másikat. Valamelyik professzor vagy prefektus úgyis meghallaná vagy Frics és akkor lenne nemulass. A beszólogatás meg nem éppen az erősségem, sosem jutnak eszembe frappáns dolgok csak amikor már nincs rá szükségem. Fogadni mernék, ha visszamentem a hálókörzetembe mindenféle menő szöveg fog beugrani. Addig meg csak szorongok egy kicsit, hogy éljem túl vele ezt a bájital főzést. Nem lesz valami jó móka, kellemetlen egy alak ez a Brysen. - Nem fogok megpróbálni semmit – jelentem ki magabiztosan. Elég béna vagyok bájitaltanból és nem kell nekem ide, hogy egy ilyen mitugrász, mint ő kiokítson, ha valamit nem jól csinálok. Annyira magabiztosnak tűnik ezzel a tárggyal kapcsolatban, remélem nem csak a képe nagy, hanem tényleg ért hozzá. Nem szeretném, ha ma éjjel felrobbantana minket. - Értem, csipszar vagyok – forgatom meg a szemem. Próbálok a lehető legkevesebbet beszélni előle, semmi kedvem hozzá. Annyira közönséges ez a srác, hogy azt szavakba önteni sem tudom és nekem nincs szükségem ilyenekre az életemben. - Szerintem jobb lenne, ha abbahagynád a sértegetést, nem vagyok nyámnyila, okkal vagyok a griffendélben – vágom rá gyorsabban is, mint kellene. Nem tudja, hogy min mentem keresztül, hogy a családom ellen kellett fordulnom, hogy itt tanulhassak, hogy a bolond bigottan vallásos lelkész anyám nem fogadja el, aki vagyok, ahogy a nővérem sem. Elég bátorság kell az egyedüli boldoguláshoz szerintem, de ő valószínűleg nem tudja, hogy ez milyen. - Huh pedig pont azt terveztem – csóválom a fejem gúnyosan. Tényleg nem lenne jó átkot szórni rá, de lehet, hogy pont magára akar ugrasztani. Lehet, hogy ez a célja. Ez eggyel több indok arra, hogy békén hagyjam. - Én egyikbe sem tartozom bele, habár kviddicsezem, de ettől nem hinném, hogy bárki menő lenne – rántom meg a vállam. Eszembe jut, amikor a múltkor a rossz időben kimentünk Lou Huntingtonnal repülni. Elég vicces volt a lány meg kell, hogy mondjam. – Na és te melyik klikkbe tartozol? Ha tippelnem kellene magadnak való vagy, kilógsz a sorból és mindig csak okoskodsz. Valószínűleg alig vannak barátaid, de javíts ki, ha tévedek – mosolygok rá, habár nem őszintén. Nem tudom másmilyennek elképzelni a srácot. Valószínűleg az évfolyamtársai el sem bírják viselni a bugyuta fejét. - Rendben – bólintok ezúttal egyetértően és követem az utasításait. Megfogok egy közepes méretű üstöt és alágyújtok, majd leülök mellé a földre.
Fogalmam sincs hogy kell bánnom a gyerekekkel, sosem éreztem magam annak. Tiltva voltak az általános klisék, cikizve lettem minden éretlen megnyilvánulás miatt. Abel most feladja a leckét egész lényével. Legszívesebben seggbe rugdosnám, legyen kicsit tökösebb, odakint egy Voldemort nevű csávó vadássza a hozzá hasonló muglinyuszikat. Csak sóhajtok próbálva nem gondolni arra mi lenne, ha tényleg nyakamba szakadna valami ilyesmi. Gyors fejszámolást kell végeznem mennyire esélyes és be kell látnom para, mégha szinte biztosra is veszem, merő véletlen. Olyan átok kellene ellene, ami egy életre megtanítaná, ne kezdjen ki nálánál idősebbekkel és jobbakkal, ami megerősíti és nem szenved tartós károkat. De okosabb ennél, a legtöbb forrófejű Griffendéles már a kezemre játszott volna. - Helyes, nem vagy hülye gyerek. Villantom rá metszőfogaim, miközben haladunk majd nagy, lemondó sóhajjal konstatálom, megint félreért. Pedig közöltem, nem rosszindulatúan mondtam, de a kisfiút valószínűleg ugyanolyan megalázónak érezné. - Semmi baj, fel lehet nőni Vonok vállat, elgurgulázva azon, ne sértegessem már, mekkora tahó vagyok. Különben nem ismerem, lehet, hogy kimentette az égő házból a kerekesszékes nagymamát. - A süveget meg lehet vezetni, de jogos, nem tudok rólad semmit. Próbálok leállni, hamarosan úgyis magamra kell öltenem a kérlelhetetlen bájitalmester álarcát és maga a főzet elkészítése is körülményes, koncentrálást igényel. Még mindig ostobaságnak érzem, ha nem tudok mit kezdeni a helyzettel, megfűszerezem adott esetben Abel idegesítésével. Kíváncsi vagyok milyen átokkal jönne, rákacsintok, bár már egyszer visszavonta, nagyon helyesen, nem hinném, hogy most hirtelen bepróbálkozna. Sejtettem, hogy megfelelési kényszeres, biccentek a kviddicsre és próbálom nem agyon oltani érte. - Miért ne lenne menő? Folyton meccsek vannak és mindenki erről beszél, nagyjából így lehet bekerülni a köztudatba. Nem te vagy a csapatkapitány véletlenül? Nézek az arcába gúnyosan és hiába mosolyog, próbál a mizantróp számkivetettnek beállítani, ki vagyok én, hogy ellenkezzek? - Csak az okosak elég okosak, hogy okoskodjanak. Azokról a kisebbrendűségi komplexusos hülyékről beszélsz, akik néha körbeugrálják az embert? Ja, nem nincs szükségem barátokra. Forgatok szemet, mintha kifejezetten idegesítene a téma és valóban nem erről akarok most vele beszélni, inkább előadom ami hosszú évek alatt égett belém, miért is lenne szükségem bárkire? Talán meg sem várom az eredményt, vagy csak a képébe röhögök, ugyan hogy lennék rokona egy kviddicskapitánynak, baromság volt, bugyuta genetikai gebasz. - Kicsit komplex. de másfél óra és megvagyok vele. Segíts apró kockára vágni a macskagyökeret Adok kést, gyökeret és vágódeszkát a kezébe, aprítson. Én addig a Bürök esszenciát csinálom meg hozzá, kevesen tudják hogy kell keverni és hogy egész kaméleonszem való bele, hogy a két komponens összeérjen.
I thought I knew you, but I guess it's easier to see what we want than to look for the truth
Egyértelműen valamivel normálisabb hangnemre váltott Brysen, de ez nem jelenti azt, hogy egyik percről a másikra meg fog róla változni a véleményem. Rendkívül idegesítő fazon, akitől felforr az agyvízem és azt hiszi magáról, hogy mindenkinél jobb. Ez már a beszédéből és a testtartásából is előjön. Úgy gondolja, ha ezeket mondja nekem, ha megbánt, akkor sokkal jobb. Biztosan most kezd magába látni, hogy ezzel nem jut előrébb. Van egyáltalán olyan ember a földön, akit nem zavar, ha valaki bunkón viselkedik vele és zargatja? Nem tudom, de ha van is én egyáltalán nem tartozom közéjük. Legszívesen fejen kólintanám Sylvestert, ahogy a muglik is szokták, ha nem lenne ennyivel idősebb tőlem. Simán elbánna velem, akármilyen vézna is. - Nem vagyok hülye ez egyértelmű és a koromhoz képest igenis érett vagyok. Talán még nálad is érettebb – teszem hozzá, habár nem biztos, hogy a legjobb döntés volt. Nem tudja, hogy milyen családi hátterem van, honnan jövök, milyen traumák értek és hogy ezeket át kellett vészelnem. Mindez arra késztetett, hogy idő előtt felnőjek. - Valóban, de hidd el a griffendélben a helyem – bólintok. – Ahogy én sem tudok rólad semmit – végül a vállam is megrántom és próbálok nem foglalkozni vele. Csak a bájitalnak kellene a szemem előtt lebegnie, amit csinálni fogunk. Remélem, hogy nem rontjuk el és mélyen talán abban is reménykedem, hogy van köztünk rokoni kapcsolat, mivel elég nehéz kitaszítottnak lenni a családodban. - Szerintem nem ettől lesz valaki menő, de egyébként igen, én vagyok a csapatkapitány – válaszolok a kérdésére. A kviddics nagyon jó dolog és nem is értem a Lou Huntington féléket, akik rettegnek a repüléstől. Én kifejezetten élvezem, s olyankor úgy érzem magam, mint aki végre szabad és nem függ senkitől. - Miért gondolod úgy, hogy egyedül, barátok nélkül jó lenni? – kérdezem és kissé elhúzom a számat. Nem értem az ilyen embereket, s talán nem is fogom megérteni soha. Én mindig is szerettem volna barátokat, de sárvérűként nem a legkönnyebb körülvenni magad sok emberrel. Egyedül Noah van ott nekem. - Rendben, ne szúrd el azért – próbálom kicsit poénosra venni a figurát, de nem tudom, hogy le fog-e esni neki, így inkább követem Sylvester utasításait és elkezdem apró kockákra vágni a macskagyökeret.
Vannak érzékeny virágszálak, a taposnivaló gaz fajtából, de úgy álltam a sráchoz, na most akkor kedves leszek, csupa nagy betűvel, szinte transzparenst ragasztottam a homlokomra egy új, bébicsősz Sylvester születik a földre. Hiába mondok bármi normálisat, veszek minden élcet a minimumra a kölyök akkor is megsértődik. Ráadásul nem veszi észre, hogy ezzel csak magát égeti. - Húha, tényleg? Ez miben nyilvánul meg? Hogy minden második szavad bébihiszti? Lehet, hogy nem teljesen gyökér, ki tud nyögni két értelmes mondatot (sírva) de hogy olyan messze áll az érettségtől, mint égen a csillag, teljesen biztos. 14 évesen én, merthogy nagyjából annyi már…Nem mintha múltam bármelyik darabkája is megszokottnak lehetne nevezhető, de emelt fővel viseltem a cruciot, nemhogy 14, de 12 évesen, amikor először kaptam és eszembe sem jutott megsértődni a dicséreten, amit mellesleg sosem kaptam. Talán ostobaság magamhoz hasonlítanom bármilyen, random kölyköt, én nem lehettem gyerek. Ki volt csukva az egész az első rádöbbenéstől Brysen haláláig. Sóhaj, annyira igyekszem, el sem tudja képzelni, de valóban azt sem, mennyire nem értek semmi ilyesmihez. - Helyes, legalább bátran kijelentetted, hogy odavaló vagy. Dicsérem meg, falnak megyek, ha elkezd hisztizni nem elég nyálas neki. Pukkancs csapatkapitány. Eléggé le lehet égve a Griffendél Kviddicscsapata, ha megtesznek kapitánynak egy negyedévest, vagy – és nincs kizárva zseni a gyerek. Mindenki másban jó, én tökélyre fejlesztettem a tériszonyomat. Igaza van, de faggatom kicsit a menőségről. Be kell vallanom, valahol szórakoztat. - Mitől lesz az valaki szerinted? Előre látom micsoda definíciókat fog gyártani! Feltételeztem jobban kiakassza a barátságra adott meghatározásom, de próbál belelátni a fejembe. Kezd kicsit jobb színben feltűnni. Kifejthetném, de komoly témákat érintene, amikbe nyilván nem fogom beavatni, hogy dolgok derüljenek ki rólam és az ártatlan lelkét cafatokra tépje például Brysen nevelési stílusa. - Mert a kiváló elmék legértékesebb társasága mindig saját maga. Tudod a barátoknak, vagy hogy hívják azt a beteges emberi kapcsolatot, meg kell ütniük egy legalább egy minimumot. Nézek a mennyezetre, hogy nem, senki sincs aki elég érdekes lenne, hogy bemutassa nekem ezt a posztot. Pontosabban, hetedév végén késő és felesleges ilyesmiben gondolkodni. Ó, ha tudnám, hogy pár hét múlva zokogni fogok egy barátért, vagy teljesen másképp látni mindent, és meg fog változni fejemben ez beszélgetés is. - De te biztos rendesen el vagy látva, mint koraérett Griffendéles Kviddicskapitány Gúnyolódom kissé, de ekkor még nem tudom miért, hogy fájna esetleg a saját nyomorom, nem, most még úgy gondolom ő csak klisés és gyenge, pont mint a többi minden különlegesre érdemtelen halandó. Ajkam mosolyra rándul, ahogy ezt gondolom viccnek szánja, lám milyen jófej vagyok, kap kacsintást is. - Nyugi, sosem rontottam még el bájitalt. Bár ez a saját találmány lényegében, elég sok bonyolult metódusból áll. //Ne haragudj, nem írom le, inkább belinkelem XD// Adok neki még néhány utasítást, egyszerűbb dolgokat, amivel el lehet szöszölni, a munka oroszlánrészét én végzem és felügyelem, hogy az illat, állag, szín meghatározott legyen az adott pillanatban. Amikor a főzet már sárgás és átlátszó párát ereszt, megkérem Abelt, szórja rá porított macskagyökeret, készült egy olyan változat is. Ha megvan, felé fordulok teljesen kifejezéstelen ábrázattal. - Mindkettőnk vére kell hozzá. Remélem nem okoz gondot egy kis vágás. Ajkam széle megrándul, lelki szemeim előtt látom, ahogy halálozik az ötlettől.
I thought I knew you, but I guess it's easier to see what we want than to look for the truth
Már alig várom, hogy szabaduljak innen. Most annyira rossz ötletnek tűnik ez a bájital. Meg amúgy is mekkora hülyeség már ez az egész. Egy sárvérű diák vagyok egy varázslókkal teli iskolában és random találkozom a csillagvizsgálóban egy félvér sráccal, akivel hasonlítunk egymásra egy picit és akkor már mi kitaláljuk, hogy biztosan van köztünk valami rokoni kapcsolat. Már a személyiségünkből kifolyólag is lehetetlen, hogy bármi közünk legyen egymáshoz. Sylvester rendkívül bunkó és magának való fiúnak tűnik, aki nem enged közel magához senkit és ha már máson nincs olyan álca, mint rajta, akkor már gyenge és semmirekellő. Biztos vagyok benne, hogy így gondolkozik, már ennyi ismeretségnek nem nevezett találkozásból is lejön. - Csak azt nem értem, hogy mit vagy úgy oda magadtól. Biztos elég szar életed lehet, ha abban leled az örömöd, hogy másokat sértegess – rántom meg a vállam. Nem érdekel, hogy mit fog erre mondani. Megcsináljuk a bájitalt aztán minden mehet tovább a régi kerékvágásban. Valószínűleg ezután nem is fogunk beszélni soha többé. Majd meglátjuk egymást a folyosón és úgy fogunk tenni, mintha még csak nem is tudnánk a nevét a másiknak. Amúgy is már nem sokáig lehet itt. - Ja – mondom közömbösen. Sylvester is élő mintapéldája annak, hogy mit utálok a legjobban a hollóhátasokban. Azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak a másiknál, mert olvasottak és szorgalmasak a legtöbben. Persze ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ők a legokosabbak a kastély diákjai közül. - Nem tudom, nem vagyok menő. Honnan tudhatnám mitől lesz valaki az? – tárom szét a karjaim. Elegem van a kérdéseiből. Nem tudná csak befogni és csinálni a bájitalt? Szívesen segítek neki mindenben, de elég volt a baszogtatásból. Kezd felforrni az agyvízem. Amúgy sem vagyok a legnyugodtabb típus és Sylvester a legrosszabbat hozza ki belőlem. - Ezt csak olyan emberek mondják, akikkel senki sem akar barátkozni, mert elviselhetetlenek. Már egy barát is elég – mondom szemforgatva. Nem csodálkozom, hogy nincsenek Brysennek barátai. Ha ennél is több időt kellene vele töltenem, akkor valószínűleg elég hamar felakasztanám magam. Még szerencse, hogy kölcsönös érzelmeket táplálunk a másik iránt. - Mert azt hiszed olyan vagyok, aki felhasználja azt, hogy ő a csapatkapitány? Nagyon el vagy tévedve – rázom a fejem lemondóan. Olyan, mintha ez a srác valami buborékban élne. Nem minden fekete és fehér, mint ahogy ő gondolja, de az ilyen embereknek nem lehet az ilyen dolgokat szépen elmagyarázni, mert úgyis nekik áll majd fentebb. Kész röhej! Beleszórom a bájitalba a macskagyökeret majd kérdőn nézek Sylvesterre, hogy még mi a teendő. Csak végezzünk már minél hamarabb... - Akkor ezt se rontsd el – mormogom az orrom alatt. – Nekem aztán nem, de te nehogy rosszul legyél – kacsintok rá és várom, hogy adjon valamit, amivel megvághatnám a tenyerem.
Lehet, hogy ez valami y generációs faszság. A kölykök sokkal érzékenyebbek, nem tudják helyén kezelni az építő kritikát, így valószínűleg bekebelezi majd őket a nagy, csúnya világ. Ráadásul jelen korunk nem az illatos virágokat fingó rózsaszín valóság korszaka, egy mániás, kényszerképzetekkel küzdő elmebeteg tizedeli a hozzá hasonló kis… Á, talán ebben a gebasz, bizonyítottan gyengébbek a muglik, hát erről fúj a nyavalygás szele. Imádni való, ahogy sértegetni próbál, szélesen mosolygok rá aww, mint egy vijjogó kismalac. - Mert csak egy géniusz ismeri fel a másikat, ha zseni lennél tudnád. Ja, elég szar Hagyom ezt annyiban, elvégre életnek se igazán nevezném, de ha szórakoztatóbbá tudom tenni magamnak miért alakoskodnék? Bár, még tartom magam ahhoz, Abel semmi bántót nem kapott. Gyerekes hallgatásba burkolózik, legyen meg az ő akarata, annál precízebben tudom kimérni a hozzávalókat. Nem mintha rontottam volna el pontatlanságból bármit is… Abel mellett az „aha” élmény is garantált, miértis lenne menő? Talán automatikusan összekötöttem a csapatkapitány fogalmát ezzel az elcsépelt, diákos klisével. De nyilván nem az, ha sima kommunikációt hall baszogatásnak. Lehet, hogy süket, a kviddicsezők gyakran szállnak széllel szemben, árt a hallójáratoknak. Kár volt kitalálni egy ilyen komplex eljárást, egyik tankönyv se írja, de ő megkérdezi miért vagyok nagyra magammal. Egy meg az kettő, talán egyszer majd neki is leesik, hogy több vagyok csöppet okosnál. - Az olyan emberek szerencsések Nézek rá felvont szemöldökkel, mintha már firtattam volna az imént nincs szükségem töppedt agyú fogdmegekre, házimanókra, másra ritka esetben lehetne használni egy okvetetlenkedő, vagy körülöttem legyeskedő valakit. Az emberek túlértékelik a barátság fogalmát. - Nem gondoltam, hogy kihasználnád, egyszerű sztereotípia, hogy a csapatkapitányok haverkodósak. Vonok vállat, Abel semmit nem produkált, amiből arra következtethettem volna,eltér az átlagtól. Kést nyomok a kezébe, próbál nagyfiúnak látszani, hiszem, ha látom, hogy tisztességes vágást ejt a kezén. - Ne vidd túlzásba, elé egy csepp Elvéreznie nem kötelező és „csendes” Hollósként én sem vérspricceléssel akarok felvágni. Egyszerű, pontos metszésű sebet ejtek az ujjamon, a kotyvalékhoz csepegtetem, vetek a kölyökre egy pillantást kell-e rögtönzött sebgyógyítás, csak hogy lássa mennyire undok és szemét vagyok, tipikus gonosztevő, akit hidegen hagy a kiscsávócskák nyomora. Késznek nyilvánítom a csodát, ami majd bebizonyítja, hogy pillanatnyi szívroham volt és csak azért rángattam ide, hogy villogjak. Nyilván. Fiolába töltöm és amíg hűldögél meghagyom neki, hogy írja fel mindkettőnk nevét egy pergamenre, pennát és papirost talál a szekrényben. Én addig bemelegítek, trénelem magam a megfelelő pálcamozgásra, Abel fog önteni. Amint elkészült a nevekkel, kiterítem a papírt, futó pillantást vetek göndör fejére. - Nincs más dolgod, mint ráönteni a bájitalt, miközben kimondom a varázsigét és aztán…megnézheted. Én totál nem azért csináltam, mert kíváncsi lennék az őseimre, de elvileg megjelenik majd a családfánk. Nagy levegőt veszek, egyáltalán nem a kisköcsögöt használtam fel arra, hogy belelessek ebbe a dokumentumba, hiszen sosem érdekelt, meghaltak, vagy kívánom nekik. Kis kereszttel jelöli, ha ügyes voltam és nem derülhetnek ki faszságok, csak rajta akarok röhögni, azon a sok jelentéktelen mugli néven, mert biztosan nem vagyunk félvér testvérek, cseppet sem izgat kinek a génjeit hordozom és normális levegőt vettem, nem, nem most akadtam ki. Bár az igét Germanus adfin helyesen ejtem ki érzem, hogy lesápadok.
I thought I knew you, but I guess it's easier to see what we want than to look for the truth
Most telt be a pohár. Elegem van. Csak legyen már kész ez a fránya bájital és mehessek végre. Baromság volt ezt az egészet egyáltalán elkezdeni, mivel egy random csávó biztosan nem a rokonom semmilyen tekintetben. Ráadásul egy ilyen, mint Sylvester tuti, hogy nem. Talán a külsőnkben felfedezhetőek hasonlóságok, de ezek nem elegek arra, hogy kimondjuk azt, hogy rokonok vagyunk. Látszatra a személyiségünkben nincsen semmilyen hasonlóság, ami arra következtet, hogy nem állunk kapcsolatban egymással semmilyen tekintetben. Tényleg már jelenleg csak az éltet, hogy legyen vége ennek az egésznek és végre mehessek innen. Ezután úgyis csak ha látjuk egymást elsétálunk a másik mellett a folyosón, mint két idegen, mert azok is vagyunk és sosem leszünk többet. - Aha – csak ennyit válaszolok már. Azt sem tudom, hogy mit pofázik megint, már nem vagyok rá kíváncsi. Amikor szapulni próbál vagy bunkó elengedem a fülem mellett és azt teszem, amit mond. Olyan vagyok, mint valami csicskás, mert ha felszólít valamire, akkor nyomban megteszem. Megfogom az üvegcséket, megvágom a kezem, amitől egy picit felszisszenek, de nem fáj annyira, mint amire számítottam. A vérem a pergamenre csepegtetem, miután felírtam rá a kettőnk nevét. Már tűkön ülve várom, hogy a sok duma helyett végre elmondja azt az átkozott varázsigét, ám amikor megteszi, akkor megáll bennem az ütő. Ez valami rossz tréfa? Tuti, hogy csak átver valami olcsó bűbájjal. Nem, nem ő nem lehet Mark másik fia. Aikor ő születhetett a szüleim még együtt voltak. Érzem, ahogy lesápadok, s így fordulok Sylvester felé. - Mondd, hogy ez valami vicc – suttogom magam elé. Nem akarok nekiugrani, mert úgyis ő győzne, de látom az arcán, hogy ő sem éppen erre számított. – Ez nem tudom, hogyan lehetséges... – a hangom erőtlen. Kezdek rosszul lenni, szédülök. Muszáj leülnöm a padlóra, s most már innen pillantok fel a... a bátyámra, akinek a létezéséről nem tudtam soha. Ezt nehéz lesz feldolgoznom.
A kölyök valószínűleg megsértődik, mert hallgat, mint a sírban szokás. Hidegen hagy a dackorszaka, így jobban oda tudok figyelni. Azon, mennyire életképtelen a mai generáció rágódtam eleget. Noha egyre nagyobb baromságnak tartom ezt az egészet, nem vagyok kíváncsi az igazi szüleimre és majd arra számítok, képébe röhöghetek mekkora egy mugli, a dolgok nem várt fordulatot vesznek. Először csak azon lepődöm meg egy kicsit, nem óbégat vágás közben, apró szisszenésre futja, miközben az én óvatos ráncigálásom miatt akkora patáliát csapott. A pergamen mindent megváltoztat, oldalt nézve látom, ő is megütközik, talán rosszul van és alapesetben megszánnám a seggét, az öcsémét, de ez a tény be kell valljam kiütéssel távolítja el minden józan gondolatom. Viccnek indult, vagy nem is tudom…mégis ott a két név, szépen egybefolyik Mark Valentine és Eri… Gyorsan behunyom a szemem, nem akarom látni kurva anyám nevét, aki lerakott a szadista, beteg Brysen redvás küszöbére, de hogy pont az ő apjával kúrt? Egy ügyetlen, de annál gyorsabb karmozdulattal leseprem térképünk az asztalról, zihálva, zaklatottan nézek rá. Agyamban atombombák robbannak épp, visítani támad kedvem, összetörni mindent, Merlinnek könyörögni, vonja vissza, tréfa volt. Túl közel, túlságosan reális, sosem akartam ennyire az igazság kapujában lenni és most kedvem lenne magunkra omlasztani. Ő sem örül, de engem az egész nem érdekelt, büszke közönnyel, látványosan szartam le honnan származom, egész életemben egy rokontól akartam megszabadulni, nem pedig újabbakat kapni. Nálam ez nem jelent jót és kavart lelki világom gonosz fizikai tünetek tizedelik, úgy mint talán Abelnek. Szédülés, hányinger. - Nem, én se akarom… Nyögöm. Még mondanám, felejtsük el, de indulóban egy róka, különben is annyira felbolydulok, nem vagyok képes elviselni a társaságát többé. Hátraarcot csinálok és ott hagyom őt véres bizonyítékainkkal, szüleink vétkeivel a sötét pincében.
Kezdőlap
️
