Madame Malkin vízfolyás-szerű locsogásának hiánya talán nem is annyira feltűnő az első percekben. A megbűvölt tű és mérőszalag ugyanolyan szorgalommal végzi munkáját, a bolt elülső fele pont olyan tompa zsivallyal zseng és ő is pont csak úgy sétál be, ahogy mindenki más besétál ide. Összemorzsol egy odakészített, gyöngyszínű anyagot a mutató- és hüvelykujja között, nézelődik és hunyorog, szinte véletlennek tűnik, ahogy felcsusszan a Madame jegyzetekkel és mértékekkel zsúfolt asztalkájára pont Barty Crouch Jr. orra előtt.
- Felemelnéd a jobb karodat? Szerintem egy kicsit hosszúra hagyta az ujját.
Állapítja meg, mintha legalábbis különösen jól értene hozzá, persze, érteni éppenséggel egyáltalán nem ért hozzá, akkor sem tudná megmondani a különbséget egy sima és egy fordított öltés között, ha az élete múlna rajta, de szeme éppenséggel még van. Azt a hirtelenkék szemét pedig most egészen látványos nyugalommal szegezi hol Barty Crouch Jr. gondosan felhajtott ruha-ujjára, hol az arcára, bokánál keresztezi a talaj felett vagy jó húsz centivel kalimpáló lábait és van mersze megengedni magának egy kissé szórakozottnak tűnő, mégis kedveskedő mosolyt.
- Egyébként persze tökéletes, remekül áll - teszi hozzá mindenféle formaságokat végképp a sarokba állítva, nincsen udvarias, tartózkodó köszönés, nincs magyarázkodás, nincsenek üres frázisok a másik hogy létéről, véletlenül sem jut eszébe magázni a másikat. Nem mintha nem tanították volna meg neki, hogy illik ilyenkor viselkedni, nem mintha nem tudna betéve mindent, amit egy nála sokkal nemesebb lánynak tudnia kell, ugyanakkor sosem tudná elfelejteni, teljesen semmiképp, hogy ő azért mégsem egy olyan lány. Biztosan egészen ostobának tűnne, ha sokkal többnek képzelné most magát annál, mint ami - persze sokkal többnek képzeli magát annál, aki, épp csak nem ilyen értelemben és szerencsére ez nincs a homlokára vésve. A környezete sosem engedné meg neki, hogy megfeledkezzen saját származásáról, sajátos fekete bárányságáról, ugyanakkor ettől még nem kell feltétlenül olyasvalakivé válnia, akit mások szánnak.
Nem hajlandó olyasvalakivé válni, aminek mások szánják. Ehhez éppenséggel hirtelen egészen fontos, taktikai lépés lett valamiféleképp megkedveltetnie magát a fiatal Crouchcsal. Nem kell ugyan szeretnie, biztosan butaság lenne ezt várnia, ahogy butaság és meggondolatlanság lenne szerelmet is remélni, ő inkább olyasmit remél, ami nem csak két hétig tartja majd melegen, hanem... mondjuk egész hátrelevő életében. Hogy ez gyűlölet, szimpátia, tisztelet, testiség vagy barátság lesz... igazán nem tudná előre megmondani, de egészen fontos, hogy mielőbb rájöjjön.

Dallamos "ühümm"-mel válaszol, nem különösebben tűnik úgy, mint akiben ellenérzéseket váltana ki, hogy Juniornak rá kell kérdezni a nevére. Bizonyára nem a nevét esett nehezére megjegyezni, csak feltehetőleg az arcát nem tudja hova tenni. Nincs ebben semmi meglepő, inkább majdhogynem mulat kicsit a dolgon, alig rezzenő, lesunyt szemű mosollyal; végtére is soha semmi különösebb közük nem volt egymáshoz nekik ketten, ugyanannak az univerzumnak relatív közeli, mégis rémesen távoli pontjain keringtek a maguk bolygóik körül, a sorsközösség, amiben hasonló rétegek hasonló (és megint csak, rémesen különböző) gyerekei osztoznak esetükben nem igazán lenne helytálló. Annyira legalábbis semmiképp, hogy okuk lett volna beszélgetni, keresni a másik társaságát, vagy Merlinre, mondjuk barátkozni. Épp csak annyival jár a fiú előtt, hogy ő eddig is tudott arcot társítani a névhez, az ember mégis csak megjegyzni a miniszter fiát, pont ő lenne kivétel?
Akkor pillant csak fel újra, amikor Junior megszólal és felé indul. Ingatag és egy kicsikét ismeretlen a talaj, nyilván még soha nem mondta neki senki, hogy valakihez feleségül kell mennie, úgyhogy sosem próbált még úgy lenyűgözni valakit, hogy le kelljen élnie mellette egy életet, terv szerint legalábbis. Amilyen kőbe vésettnek tűnik az apák akarata, annyira elképzelhetetlen tulajdonképpen az, miképp fog valójában megtörténni. Nincs szükség igazi meggyőzésre, és mégis, valamit mégis csak csinálnia kell, de nem lehet sem túl sok, sem túl kevés, pedig az élete mintha mindig olyan dolgokról szólna, melyek túl kevesek, vagy túl sokak.
Nem nyújt kezet, csak ültében mosolyog fel a fiúra, ezúttal jó pár fokkal szelídebben, mintha ez épp elég köszöntés lehetne a másik számára - a tény, hogy tudomást vesznek egymásról és nem viselkednek úgy, mint a tökéletes idegenek, akik valójában, vagy úgy, mintha legalábbis egy királyi családhoz illő mennyiségű etikett szabályhoz kellene igazítaniuk nem csak a viselkedésüket, de a személyiségüket is.
Mégis felderül az arca a javaslatra, nem mintha nem valami ilyesmivel tervezett volna előhozakodni, de sokkal jobban tetszik neki, hogy végül nem kellett megtennie -  Fortescue remekül hangzik. De ha van még dolgod a szabászaton kívül, szívesen elkísérlek - finoman félrebiccenti a fejét, az ismerős arc ellenére sosem tanulmányozta különösebben sokáig és pláne nem kimondott közelből Junior vonásait, most azonban egyáltalán nem rest, vagy szégyellős behozni a lemaradást - Hogyne. Odakinn megvárlak - ekkor csusszan csak le könnyedén az ülőalkalmatosságnak használt asztallapról, olyasfajta lappangó magabiztossággal, ami egy pillanatig sem feltételezi, hogy Juniornak esetleg eszébe juthatna egy bármilyen másik kijáraton távozni és lerázni őt. Nyilván nem feltételez efféle udvariatlanságot.
A bolt előtt még a sapkáját igazgatja a kirakat tükröződésében, amikor Barty kilép, tökéletesen igazodva állítja magát abba az irányba, amerre a fiú vezényli őket, ha a karját ajánlaná, egészen magától értetődően fogadná el azt is - Bánnád, ha lenne pár kérdésem hozzád? - kivárja amíg kitűzik az úticéljukat, pár lépés megtételéig is türelmesen hallgat, aztán szólal csak meg.

Az út a fagylalt-szalonig egyszerre ugyanolyan rövid, mint bármikor máskor, de egy kicsikét kellemetlenül hosszú is. Amíg az ember a saját szobájának koradélutáni napsütésében próbálja megtervezni, aztán meg elképzelni az életét, minden akadálymentes, és ha úgy tetszik neki épp, egyszerű is. Csak olyan problémák merülhetnek fel, melyeknek már előre elképzelte a megoldását is és semmi sem történik igazán ok nélkül, minden szál szépen visszabontható, követhető, okot reális okozat követ. A valóság szövete viszont ennél sokkal képlékenyebb, egészen csendben bandukolni Barty Crouch Jr. mellett pedig igazán nem olyasmi, amiről különösebben fantáziált volna.
Nem mintha valaha képzelgett volna arról, hogy egy nap az apja azzal talál bekopogni hozzá, milyen előnyös házassági tervet eszeltek ki neki, hogy ha most nem csökönyösködik, akkor egészen szép és gondtalan élet várhat rá.
Ha pedig képzelt is volna el ilyesmit... nos, akkor biztosan szabadon választotta volna ki az áldozatát, akitől nem kevesebbet várt volna, mint valóban szép és gondtalan életet, olyasvalakit, akit nem izgatna túlságosan, mikor hova megy és mit csinál, aki nem tesz megjegyzéseket, ha túl sokat vásárol, ha túl hivalkodó a karácsonyi dekoráció, és ha épp nem szégyellné bevallani (de azért ezt többnyire szégyellné bevallani), akkor olyasvalaki lenne, aki legalább annyira tiszteli őt, mint ahogy az apja tiszteli a feleségét, csak persze, az egészben lenne egy kicsikével több szenvedély, amivel kölcsönösen pórázon tarthatják egymást... jelen helyzetben egészen sok hajlandóságot érez arra (legalábbis úgy érzi), hogy egy részéről letegyen az egyébként önmaga előtt is bevallottan nem túlságosan reális elképzeléseiről az életével kapcsolatban.
Arra azonban igazán nincs felkészülve, hogy szemernyit se bízzon valamiféle kielégítő befejezésben. Ahhoz még túlságosan fiatal, hovatovább túlságosan kevéssé van tisztábna önmagával, vagy inkább azzal, ő maga ki is lenne ebben az egészben pontosan. Butaságnak tűnik mindezt Juniortól függővé tenni, valahogy mégis úgy érződik, olyan szerepbe kell bújnia, ami megfelelhet mindkettejüknek, miközben megkapják azt, amit szeretnének. Mintha a felnőttek szeretnének olyanokat mondani, hogy ez a házasság lényege, holott mindenki tudja, hogy a nőknek mindez egy kicsit kevésbé jár ki, mint a férfiaknak - ha valamit, ezt elég korán megtanulta. Mi más magyarázná azt, hogy ő maga egyáltalán megszülethetett?
Az asztal megfelel neki, a tea szintén, nem mintha egészen tisztában lenne vele, hogy létezik-e másféle felelet, de azért türelmes minden mozdulata, amivel elfoglalják a helyüket, rendelnek, gyakorlatilag engedélyt kap, hogy feltegye a kérdéseit, melyek ezerszámra várják egymást tulajdonképpen a fejében és kimondottan nehéz kiválasztani közülük a megfelelőeket, a legcélravezetőbbeket, meg azokat, melyekkel akár meg is tudhat valamit, lehetőleg fontos dolgokat a jövendőbelijéről. Egyáltalán hivatkozhat rá már így? Akarja ezt az egészet, egy kicsikét azért mégsem. Olyan hirtelen és jobban örülne, ha sokkal jobban ismernék egymást, ha nem kéne lefutnia ezeket a köröket, amíg próbál megnyerő lenni, ahelyett, hogy egyszerűen közölhetnék egymással, mit akarnak és/vagy remélnek ettől a frigytől. Ugyanis meggyőződése, hogy nem kell az elrendezett házasságuknak felérnie egy klasszikus tragédiával.
- Egy kicsit... nos, be kell vallanom, egy kicsit elveszett vagyok ebben a helyzetben. Apám nem igazán arról híres, hogy részletekbe menően megosztaná bárkivel az elképzeléseit, vagy a terveit - az anyja pedig leginkább fel van egyelőre háborodva mindenen, köszöni szépen, őt pont nem szeretné becitálni ebbe a beszélgetésbe - El tudnád mondani nekem, mi következik... most, vagy az elkövetkező hónapokban? - nem tűnik igazán elveszettnek, nem akar igazán elveszettnek tűnni, de mivel egyenlő fél sem lehet, nem igazán, lehet valami a kettő között - kicsikét bizonytalan, kicsikét zöld, kicsikét idegen egy olyan helyen, ahol nem szabad sokáig idegennek lennie, valaki, akinek igazán elkélne némi segítség. Ha nem is egy baráttól, de mondjuk egy szövetségestől.

Áttűnik az arcán egy olyan mosoly - egészen a kiskanalára sunyt tekintettel, persze -, mintha rendkívül nevetségesnek tartaná annak gondolatát, hogy az anyja, éppen az anyja mondjon el ő neki bármit is. Épp csak a határon táncol ennek illendősége, valahogy mégsem lépi át azt a bizonyos vonalat, inkább mintha kicsit szégyellné saját reakcióját, aztán mégis Junior kér elnézést - Semmi gond - rázza meg kicsit a fejét, ahogy felpillant - Anyám nem igazán avathat be ilyesmibe, ő nem tagja a társaságnak - a társaságnak, bármelyikről lehetne szó, mégis egyértelmű, mire gondol.
Akár beszélhetnének erről, fogalma sincs, Barty mégis mit tud az ő hátteréről, de rendszerint ez úgy szokott lenni, hogy mindig mindenki csak az apját emlegeti, mert az apjáról nehéz olyan dolgokat mondani, melyek szégyenteljesek lennének. Az apja tartja őt is ebben a bizonyos társaságban, ebben a világban, aminek azért mindig a peremén táncolhat csak, hiszen teljesen mégsem tartozik oda, de ugyancsak megvetnének mindenkit, ha teljesen kitagadnák. Majdnem biztos benne, hogy Bartynak senki nem mesélt a bizonyos mamáról, szóval elmesélhetné ő, hogy az anyja félvér, ráadásul színésznő, aki szinte több időt tölt muglik, mint varázslók között. Elmesélhetné, hogy ugyancsak sajátos elképzelései vannak olyan dolgokról, mint kötelesség, felelősség, nem beszélve akkor már olyan fogalmakról, mint hűség, házasság, szerelem, szenvedély... az anyja a lehető legtökéletlenebb példakép egy olyan lánynak, mint ő, és valahol mindig retteg, hogy hiába igyekezett olyan nagyon, az anyja akkor is hagyott rajta valamiféle lenyomatot, valami szégyenfoltot, amit sosem moshat le magáról és most még csak nem is arra gondol, hogy a származása közelsem olyan tökéletes, mint amilyet bizonyára mindenki elvár a mágiaügyi miniszter fiától.
Mégsem emiatt érzi magát kicsit elveszettnek, egész életében küzdött ezzel, nem pont most, nem pont itt fog ebbe belebukni, a bizonytalanságának egészen más forrása van, és mivel minden jó hazugságban van egy adagnyi igazság, az sem teljesen hazug színjáték, amit most előad. Az anyja tényleg nem tud neki most tanácsot adni (nem is akar, igazsából tökéletesen ellenzi ezt a házasságot, amitől persze ő csak még jobban akarja), az apjának pedig valószínűleg fogalma sincs arról, mi mindenről kellene beszélgetniük. Az anyjáról viszont mégsem akar most beszélni, azzal azonban tisztában van, hogy minderről talán nem is Juniorral kellene diskurálni. Csak hát ugye, akkor ki marad?
- Hű - sóhajtja valamiféle elgondolkodó, épp csak halovány aggodalommal, pánikolni nyilvánvalóan nem fog nekiállni, de abban biztos volt, hogy ez az egész sokkal bonyolultabb, mint amilyennek el tudja képzelni. Annyi baj legyen... végtére is szereti a kihívásokat, egy kis porcikája alig várja, hogy páran felháborodjanak tőle, esetleg beledörgölje a magasan hordott orrukat saját félvérségébe, vagy csak megmutassa mindenkinek, mennyire nem rossz választás ő, épp ellenkezőleg. Caius Wright lányát mégsem lehet csak úgy a pálya szélére lökni - Ne haragudj, tudom, hogy ez mind nem a te problémád, remélem nem túl kellemetlen, hogy mégis téged faggatlak - rebben a sűrű szempillaerdő, hogy épp csak fürkészen figyelje pár pillanatig a vele szemben ülő fiút, mielőtt óvatosan, szinte hangtalanul kezdené kevergetni a cukrot a teájában. Mintha legalábbis megerősítésre lenne szüksége, hogy ez itt, ez az egész, teljesen rendben van és semmi szokatlan nincs benne - Szerinted nagyon furcsa lenne, ha... jaj, mondd meg őszintén, ha túlzásnak találod, de szerinted édesanyád nem segítene nekem? Rémes lenne, ha valami nem illő öltözékben jelennék meg azon a partin - a többiről nem is beszélve, de egyszerre elég egy problémán merengenie. Nem mintha nem folyna ki a szekrényéből annyi ruha, amennyit nem szégyellt megvetetni magának, de még sosem volt senki menyasszonya, tulajdonképpen nem is volt senkinek igazi partnere, biztos vannak erre olyan előírások, melyekre az általa ismert, általános protokoll nem terjed ki, pedig tanult ő épp eleget, hogy ne hozzon szégyent senki fejére, beleértve a sajátját.
Hagyja magát aztán kicsit meglepődni, még kortyol a teájából, a csésze pereme felett találja meg a pillantása Bartyét. Nem gondolta, hogy ilyen egyenes kérdés végére szegezik, de egyáltalán nem bánja. Talán jobb is, ha tudnak egyenesen beszélni. Leteszi a poharát, egy kicsit hallgat, mint aki a megfelelő válasz után kutat a szép, de tán kissé üres fejében (mert tudja, többnyire ezt szokták gondolni róla) - Nem, tényleg nem természetes. Apám sosem mondta, hogy ilyen tervei lennének velem, bár mindig nagyon igyekezett, hogy ne különböztessen meg túlságosan a másik két gyerekétől - és ez megint csak egészen igaz, Juniornak pedig biztos fogalma sincs arról, milyen volt az ő helyében felnőni, hogy egyszerre tartozik két helyre, de valójában egyikhez sem - De igaza van abban, hogy ennél többet aligha tehetne valakiért az én helyzetemben. Kérlek, ne értsd félre, de ezzel én igazán csak nyerhetek - végtére is, előbb-utóbb biztosan kiderülne, hogy neki minden lányos aggodalma és izgulása, megannyi kételye ellenére mégis csak kívánatos egy előkelő házasság. Egész életében azt látta, másoknak mi jár ki, a feleségeknek mi jár, míg neki, az anyjának... nos, talán óvatosabb is lehetne, mégis egészen kedve támad kockáztatni. Ha a fejük felett hozták meg a döntést úgyis, talán a fejük felett korrigálható minden kisebb hiba is, amit esetleg véteni találna.
- Te mit gondolsz...?

Mit sajnálsz?
Egy kis része szeretne visszekérdezni, őszintén és talán egy kissé nyersen, hátha idő előtt kicsalogathatja a másikból azt a mondatot, hogy voltaképpen derogál neki ez az elrendezett házasság. Majdnem biztos benne, hogy ez ott lapul Junior kártyái között, épp eléggé ismeri már ezeket a fiúkat, épp eleget járt ahhoz társaságba, hogy tudja, ő mindig inkább az a lány lehet csak, aki tud tetszeni, akit esetleg néha valaki szeretne a magáénak tudni, de persze, "milyen kár, hogy félvér". Meglehet, jobb lenne csak túlesni ezen, szembenézni a problémával, aztán ráeszmélni, hogy ezen már egyikük sem változtathat. Mégis lenyeli a kérdést, épp csak a pillantása villan egyetlen-egyszer egy kevéske értetlenséggel, mert az első kérdés okán indokolt szabadkozást még értette, a másodikra azonban, úgy gondolja, semmi szükség nem volt.
Végül csak megrázza a fejét - Nem mondanám. Anyámnak megvan a maga élete, amit mindennél fontosabbnak tart. Elképzelhető, hogy nem fogjuk őt túl sokat látni mostanság - kétségtelen mondjuk, hogy ez nem az ő döntésük lenne, az örömapáknak, feltételezi, megvan a maguk terve erre is. Az bizonyára nem festene túl jól, ha az édesanyja nem lenne ott egyszem lánya esküvőjén, de el sem tudja képzelni, mi haszna lehetne a nagy napot megelőző hónapokban. Mama Clevesnek persze erről valószínűleg egészen más véleménye lenne. Ahol ő ott van, az mindenképpen érdemleges esemény és csak akkor érdemleges, ha ott van, és biztosan azt vallaná, hogy a lánya meg ők legjobb barátnők. Soha senki nem akart még a történelem során az anyja legjobb barátnője lenni, valahogy mégsem tanul ebből az ósdi történetből senki.
- Az remek lenne, köszönöm - mondja ezúttal úgy, ahogy mindent illene csinálnia, valamiféle udvarias távolságtartással, ami egyébként valahogy sehogysem áll jól rajta. Ezért nem szereti ezeket az előírt viselkedésformákat - hiszen ezeket a mintákat nem olyasvalakinek írták elő, mint ő, ha egészen úgy akarna viselkedni, mintha igazán tökéletes lenne, mintha igazán jó családba született volna és ott nevelkedett volna, hogyan ne lógna ki valahol, valamilyen lóláb? Úgy mállik le róla azonnal ez a színtelenség, mintha a gondolata is elviselhetetlen lenne annak, hogy ilyesvalakivé váljon, pedig valahol biztosan ez lenne a cél. Csakhogy a cél egyelőre még elég messze van.
Megmosolyogja a visszakérdést, hangtalan nevetéstől épp-csak megrázkódnak a vállai, aztán nagyon igyekszik, hogy komolyabban vegye ezt a kérdést, bár egészen biztos benne, képtelen lesz egészen érthetően elmagyarázni a saját álláspontját, ami jobban nem is különbözhetne Bartyétól. Elvégre, ha akarna, ha igazán akarna, ő kibújhatna ebből az egyezségből. Ha megmakacsolná magát és nemet mondana, újra, meg újra, meg újra, bárki kérdezi is, előbb-utóbb kénytelenek lennének futni hagyni, mert nincsen semmije, amit elvehetnének tőle és nincsen semmi, ami kötelessége lehetne - Mert fárasztó megvetettnek és láthatatlannak lenni - mondja olyan egyenesen, amennyire csak lehet egyenes jelen körülmények között, bár ha őszintén végiggondolja, és valóban arra apellál, hogy Barty Crouch Junior voltaképpen sértésnek veszi, hogy éppen őt kell elvennie, akkor aligha kell azon aggódnia, mit gondol a személyéről. Hiszen a személye nem számít. Nem számít az sem, hogy szép, vagy sem, nem számít, hogy szórakoztató-e, vagy sem, mindegy, hogy sikerül-e szimpatikusnak mutatkoznia előtte, vagy sem, ő akkor is csak a félvér lány marad, akit muszáj feleségül vennie. Azért persze nem fogja ezt örökké ennyiben hagyni, az örökké nagyon hosszú idő, de inkább legyen kellemetlen egyenességgel, mint hogy később potyogjanak ki a rusnya titkok a női táska mélyéről.
- Nem mintha azt gondolnám, hogy ettől el fognak fogadni, ennyire nem vagyok naiv - biccenti finoman félre a fejét, most ő is pont ugyanolyan alapos rezzenéstelenséggel figyeli Bartyt, mint ahogy (és ennek eddig is épp eléggé tudatában volt) ő kémlelte eddig őt - De nincs szükségem a szeretetükre, hiszen eddig is csak megtűrtek, tudod, gondosan ki van számolva az, hányszor kell meghívniuk engem is és hányszor tekinthetnek el tőlem, mikor kell nagylelkűbbnek mutatkozniuk és mikor tehetnek úgy, mintha valójában ott sem lennék. Mindez apám hibája, persze, akit a jóindulata valamelyest vakká tesz... de ha már azt akarta mindig, hogy ebben a világban éljek, nem vagyok hajlandó csak félig élni benne. Az egész olyan... bizonytalan és valahogy veszélyes. De nem várom el tőled, hogy ezt igazán megértsd - mert hogyan is érthetné meg? Bizonyára neki sosem kellett felvérteznie magát mások pillantásai ellen, ahogy nem is kell olyanok arcába mosolyognia és rettentően kellemesnek lenni, akik aztán fél fordulat múlva a lehető legundokabb dolgokat mesélik róla. Már csak azért sem, mert férfi, és úgy képzeli, az ő világuk nem egészen úgy működik, mint a nőké, akiket csak másodhegedűsnek tart ez a réteg és unalmukban nincs jobb ötletük, mint másokon élezni a körmeiket. Neki lennének jobb ötletei, egyébként. Az a tény, hogy valamelyest pedig nagyon is ki van szolgáltatva ennek a bizonyos társaságnak... nos, ezt inkább itt és most már fel sem hozza. Olyasmi ez, amivel szeret nem szembenézni, nem hogy fájdalmas szavakba öntse.
És ugyanúgy, ő sem értheti meg egészen valószínűleg, mit jelent nem gondolni semmit valamiről, ami elég nagy változás egy életben, akárhogy is. Nem is igyekszik igazán úgy tenni, mint aki tökéletesen átérzi a helyzet súlyát, valami kicsit frusztrált élt kap a mosolya, amivel hunyorogva elvándorol a tekintete Bartyról - Nem, nem kimondottan újdonság. Csak egy kicsit... nem is tudom, személytelen, azt hiszem - mondja úgy, mint aki máris bánja, alig rebben legyintő mozdulata, amivel ujjai elemelkednek a csészéje füléről, hiszen tudja: olyasmi ez, amit kár bolygatni és nem kérné Bartytól, hogy lelkesebbnek mutatkozzon, ha valójában nem az.

Finoman, alig észlelhetően rázza meg a fejét. Bizonyára nem ugyanazokat a dolgokat értik veszélyes alatt, hiszen tényleg nagyon más az ő kettejük világa, még akkor is, ha elég széles a közös keresztmetszet. De ami rá nézve veszélyes, az Juniort biztosan sosem fenyegetné, ami pedig Juniorra veszélyes, ahhoz ő vélhetőleg fel sem ér. De azért nem hazudott, soha, de tényleg, soha nem érezte magát igazán biztonságban azokban a szalonokban, Merlinre, tulajdonképpen még az apja házában sem, mintha mindig egy végtelen gyakorló terepen lenne, tele Mr. Wright vadászcsapdáival, melyeket szertelenül széjjel hagytak a birtokon - jelenlétükről mindenki tud, de egyedül csak neki "felejtették el" odaadni a térképet, mellyel biztonságosan járhatna-kelhetne, amerre csak akar.
- Gondolom, nem ismered túl jól a fiatalabbik Mr.Wrightot - utal épp csak egy kicsit a bátyjára, vagyis, ugyan, ne tegyünk úgy, mintha jogában állna a bátyjaként gondolni a féltestvérre, az igazi fiúra, a jogos örökösre, aki leginkább tudomást sem vett róla egész életében, mintha ettől kevésbé lenne létező, mintha az apjuk kevésbé gyakran nézett volna félre a házassága során. Nem mintha Aiden valaha is bántotta volna, a szó klasszikus értelmében legalábbis, így nem lehetne ellenszegülni az apai szónak, de azért... nos, azért soha nem esett jól neki kettesben maradnia vele. Nyilván nem véletlenül.
Ő is finoman megvonja a vállát, mintha ezzel jelezné, hogy azért annyira nem is muszáj erről beszélniük, de ha már a másik Juniorról van szó, kimondottan szórakoztatni fogja, ha előbb lép házasságra, mint a mostohabátyja. Legalább egyszer lehetne első valamiben.
Barty udvariasságát édeskés, szinte hálás mosollyal koronázza, miközben valahogy mégis arra gondol, biztosan nem lehet ilyen egyszerű. Sem a helyzet, melybe újszerűen csöppent, sem maga Crouch Junior, hiába reagál eddig pontosan úgy, ahogy kell, mi több, pont úgy, ahogy ő szeretné. Sosem tette volna fel a kérdést, hogy vajon mutatkozhatnának-e együtt a kötelezőn túl, a hivatalos partit megelőzően, vagy magát az esküvőt megelőzően. Még biztosan nem, túl korainak érezte volna, túlságosan látszott volna rajta, mit akar, erre a fiú magától mondja ki, ajánlja fel, amiről azt hitte, muszáj lesz tepernie érte... de már régóta nem naiv teremtés, tudja, mindennek ára van, és egy kellemes meglepetéstől nem engedheti le a falait, melyeken nem hagyhat felületet támadásra. Nem igazán Bartynak - persze, neki sem -, hanem senki másnak.
- Szeretném - mondja ki egyszerűen ezzel a mosollyal, ami mintha önmagában köszönet lenne - De persze, csak ésszerű keretek között... nem szeretnék folyton a nyakadon ülni - ez fontos, nagyon-nagyon fontos. Ha már önmagában teher, ha már önmagában nem kívánt személy, muszáj valami finom egyensúlyt teremtenie kettejük életében - és nyilván neki kell, hiszen a nöktől mindig hasonló dolgokat várnak, ő pedig kellemetlenül tudatában van annak, hirtelen mennyi új elvárásnak kell megfelelnie. Feltett szándéka azonban tényleg meg is felelni ezeknek. Kezdve azzal, hogy Barty ne csak koloncként tekintsen rá. Lehet ő ennél nem csak sokkal kellemesebb, de sokkal több is.

Hazudhatna. Persze elég nagy ostobaság lenne, ha hazudna, ha olyasmit állítana, ami meg sem történt, előbb-utóbb biztosan ő járna rosszabbul. Mégis ki fogná az ő pártját, ha a bátyja azzal vádolná, hazudik? Bizonyára nem neki hinnének, hiszen olyan egyértelmű, olyan átlátszó, hogy ezernyi kisebb és nagyobb ok miatt kívánhatna bármi rosszat Aiden Wrightnak. Majd egyszer talán megengedi magának, ha egyedül van, az álom és ébrenlét közti édesen könnyű mezsgyén, hogy elfantáziálgasson arról, mi történt volna, ha azt mondja a leendő vőlegényének, hogy a bátyja, a mindenki által rajongott bátyja akár csak annyit is tett vele, hogy a háta mögé csavarta a karját.
De Aiden Wright soha semmi ilyesmit nem tett. Amit tett, az szinte rosszabb annál, mintha bántotta volna - legalábbis szerinte. Ha bántotta volna valaha, ha bántaná mostanság, legalább emberszámba venné, legalább tudomást venne róla, legalább hajlandó lenne úgy csinálni, mintha ő olyasvalaki lenne, akire érdemes odafigyelni. Nyilván ez sem igaz - Nem, nem bántott. Legalábbis, ha arra gondolsz, amire az emberek ilyenkor gondolni szoktak. De nem hogy nem kedvel, szerintem megveti a létezésemnek még csak a gondolatát is - és most tényleg nagyon próbálkozik, hogy ne legyen benne semmi kicsinyes keserűség, mintha csak tényt olvasott volna fel a Próféta legújabb számából.
Mert talán mégsem olyan jó dolog, ha olyannak mutatja magát, mintha nyitott könyv lenne és talán mégsem olyan jó dolog, ha a dolgok láthatóan úgy alakulnak, ahogy neki tetszik. Legalábbis kénytelen erre gondolni, ahogy Barty mosolya valahogy olyan... kikényszerítettnek hat, az övéhez képest legalábbis biztosan, és emlékeztetnie kell magát arra az újabb, kellemetlen igazságra, hogy valójában nem számít, ő mit akar. Mert még ha egyszer lehet az első is valamiben, ha őt el is veszi valaki feleségül, nem úgy, mint a csapodár anyját, ő azért akkor is csak egy lány marad, vagyis Barty mellett csakis második lehet, vagyis az, amit ő akar, az csak másodlagos. Ha túl erőszakos, ha túl akaratos, ez az egész még tényleg kellemetlenné válhat. Pedig az az utolsó dolog, amit szeretne. Meggyőződése, hogy lehet ez az egész kellemes is, csak még nem jött rá teljes bizonyossággal, mi erre a megfelelő módszer. De hát nem is ismeri a Crouch fiút... kénytelen lesz saját bőrükön kísérletezve kitapasztalni, hogyan érheti el, hogy legalább valami működjön.
- Rendben - nincs kifogás, nincs akadékoskodás, felesleges kérdések, egyébként is mindegy, hova mennek, nem igaz? A hangsúly legkevésbé sem ezen van - Ó, Burke-ék tudják, hogyan kell szórakoztatni... nem gondolnám, hogy csalódást fognak okozni - észrevétlen gyakorlatiassággal csusszan át a fiú által megütött tapasztalatai szerint leginkább távolságtartásra használt csevegő hangnembe, ami bár ijesztő természetességgel áll neki jól, valójában mindig is gyűlölte. Még ha volt is benne valami bizarr, sokkal jobb volt rideg nyíltsággal beszélnie erről, vagy épp arról. Egyébként is... az nyomot hagy. Ilyet, vagy olyat, de nehezen feledhető, nem úgy, mint egy tökéletes mosoly, vagy egy édes hangsúly.
Ahogy egy jól időzített távozás is lehet hatásos. Valahogy vitathatatlan ösztönösséggel érzi, hogy ez bőven elég volt első táncnak - Köszönöm a teát és a beszélgetést, Barty. Nem tartalak fel tovább, majd csütörtökön találkozunk - szólal meg elköszönéssel, mintha ez egészen egyértelműen várható lett volna. Nem is fejezi be a teáját, csak finoman hátrébb tolja a széket, leakasztja a táskáját annak támlájáról, int egy egészen aprócska "pá"-t, és indul is vissza az utca forgataga felé - ha Juniornak sem támad közben roppant fontos, a csütörtök ígéretén túlmutató mondandója.