Fiatalabbik húgom mindig is sokkal elevenebb volt nálam. Velem ellentétben szeret nagy társaságban lenni, és más aranyvérű hölgyekkel barátkozni. Nem zavartatja magát, mikor meg kell szólalnia, míg én feszengek ilyenkor. Mondhatnám úgy is, hogy ellentétei vagyunk egymásnak, mégis elég jó kapcsolatot ápolunk ahhoz, hogy folyamatosan rágja a fülemet. Már tavasz közepe óta próbál rávenni arra, hogy rendezzek egy kisebb összejövetelt. Nem értem, mire jó ez neki, mert a barátnőivel enélkül is tud találkozni, de mivel szeretem őt - meg persze már idegesített a folyamatos hiszti -, elkezdtem szervezni egy szűk létszámú bált. Röpke egy hét alatt sikerült is kiküldeni a meghívókat minden embernek, és mindenki vissza is jelzett elég hamar. A végső létszám huszonöt fő lett. A meghívottak zöme külföldről a Brit szigetekre érkező mágus, illetve húgom barátnőinek családja. Így, hogy csak pár törzsgyökeres, brit aranyvérű család teszi tiszteletét, számomra is könnyebb elviselni az egész rendezvényt, ugyanakkor külföldi ismeretségekre is könnyedén szert tehetek.
Felveszem a báli zakómat, és nyakamba egy vörös nyakkendőt kötök. A tükörből mintha egy teljesen más, nálam sokkal elegánsabb ember nézne vissza rám. Olyan idegennek tűnök még saját magamnak is. A mindennapi öltözékemben ugyan gyakran szerepel a zakó, de azok mindegyike bézs, vagy egyéb hasonló színű. Ez nekem túl szürke.
Nagy levegőt veszek, és elfordulok a tükörtől, hogy kinézhessek az ablakon. Szép időnk van, és a mai napban csak ennyi az örömöm. Így legalább sétálhatok a kertben, vagy a birtok részét képező erdőben. Egyedül a csendes természetben.
Kihúzom íróasztalom egyik fiókját, és előveszek belőle egy lelakatolt ládát. Kinyitom a mellette lévő kulccsal, és kiemelem belőle súlyos, díszes zsebórámat. Rápillantok, és beleteszem zsebembe. Hat óra van. Itt az ideje fogadni a vendégeket.
Mereven állok a fal mellett, s várom, mikor surranhatok végre ki innen. Túl sok az ember, túl nagy a hangzavar, és zsebemet túlságosan is húzza lefelé a feszültség. Mintha háromszorosára nőtt volna a korábban eltett zsebórám. Mikor? Mikor mehetek ki innen?
Mikor mindenki húgom fuvolajátékára figyel, a csodálatos alkalmat megragadva eltűnök a teremből. Biztosra veszem, hogy senki sem látott meg, és ha valaki észre is veszi, hogy már nem vagyok jelen, nem hinném, hogy bárki is hiányolna.
A kastély hátsó részében, az egyik torony lábánál található a bálterem, mellette pedig a könyvtár, benne a zongorám. Eljátszok a gondolattal, hogy egy Beethoven vagy Bach művel múlatom az időt, végül mégis a kellemes sétát választom. Előtte azonban feltűnés nélkül lehozok a szobámból egy pulóvert. Sokáig tervezek kint lenni, és nem biztos, hogy elég lesz ez a nyárias, vékony öltözék.
A mesterségesen kialakított patak partján kezdem sétámat, és folyásiránnyal megegyező irányban haladok. Ez a patak egy vékony, alig két ember széles ösvényig vezet, az erdő széléig. Ott kezdődik a macskaköves, erdei ösvény, mely behálózza a fák rengetegét. Ez az egyik kedvenc útvonalam, mert a családból mindenki tudja, hogy itt a legkönnyebb eltévedni. Én azonban az évek során kitapasztaltam, hogy mi merre van, és melyek a legszebb virágokkal díszített szakaszok.
Éppen elérem az erdőt, mikor megpillantok magam előtt egy fiatal nőt. Talán még nem is nő, sokkal inkább lány. Biztosan ő is unta a benti, hazugságokkal, behízelgéssel teli levegőt. Megszaporázom lépteimet, hogy mellé érjek, és ne kelljen hangosan beszélnem.
- Kellemes esténk van, nem gondolja? - mellé szegődöm. Itt szélesebb az út, mint kijjebb, így hát kényelmesen elférünk. Így, hogy nem hátulról látom, meg kell állapítanom, hogy nem ismerem. látásból legalábbis semmiképpen, lehet, hogy egy meghívottal jött. Írták páran, hogy hoznak kísérőt.

Büszke vagyok a húgomra, hogy ilyen szép menekülési lehetőséget sikerült nekem nyújtania ezüsttálcán. Bizonyára ezért kezdett fuvolázni, nem? Mindegy, nem is fontos, csak az a lényeg, hogy végre el tudtam szabadulni a nyomasztó levegővel telt bálteremből. Idekint sokkal jobb az idő, természetesen melegebb is van. Ez nem igen hiányzik, mégis nyugalmat erőltetek magamra, és lassan át is veszi testem, s lelkem felett ez az érzés igen hamar a hatalmat.
Szeretem a természetet. Megnyugtat a közelsége. Megnyugtatnak a hangjai. Megnyugtat az illat, melyet magából áraszt. Igazából.. maga a természet nyugtat meg. Mikor rosszul érzem magam - legyen az télen vagy nyáron -, mindig kiülök a labirintus közepén lévő tisztásra, vagy hagyom, hogy elnyeljen a piciny, ám annál nagyobb útvesztőnek bizonyuló erdő. Mindig a természetbe menekülök, ha a zene már nem tudja lecsillapítani háborgó lelkemet.
A nőről.. illetve, a fiatal hölgyről, aki előttem áll jelenleg, még mindig fogalmam sincs, kicsoda, de nem zavar. Ennek a bálnak az alapvető feladata a húgom lenyugtatása volt, mégis, örülök, hogy végül engedtem a nyafogásának, és találkozhatok egy új emberrel. A többi ismeretlen kísérő nem nyerte el a szimpátiám, és igazából ő sem, mégis, talán közelebb áll hozzá, mint a teremben maradtak. Nem is tudom, hogy a fennhéjázó mosoly zavar jobban, mely elterül az arcukon, vagy az, hogy igazából meg sem érdemlik, hogy belépjenek erre a birtokra. Nem is értem, mért engedtem, hogy hozzanak az emberek kísérőket, de már nem is érdekel. A döntésemet nem másíthatom meg, és különben sem vagyok a teremben. Nem találkozok velük.
- Nem láttam senkit egészen idáig. - úgy tűnik, az a szökevény, akit keres, nem tartozik a kedvenc emberei közé, bár lehet, hogy tévedek, és igazából ő a legkedvesebb számára. Most azonban haragszik rá. - Ha erre látta őket eltűnni, bizonyára a nyomukra akadunk. - más nem ismerheti olyan jól ezt a labirintust, mint én, ezért is gondolom így. Kizártnak tartom, hogy szánt szándékkal megtalálják innen a kiutat, azonban vagy egy tényező, ami sokkal jobban izgat ennél. Mi van, ha a másik oldalon lyukadnak ki? Mi van, ha szembe kerülnek valamelyik sárkányommal? Igaz, majdhogynem száz százalékig biztonságos helyen vannak, mégis.. ha valaki megtalálja őket, végem, de az idegesség legapróbb jeleit sem mutathatom. Azzal elárulnám, gyanúba keverném önmagamat.
- Ez esetben, segítek megkeresni a szökevény párt. - ajánlom fel igazi úriemberként, hogy fel se tűnjön neki, igenis vannak hátsó szándékaim. Saját védelmem és pozícióm véleményem szerint mégiscsak fontosabb, mint egy megbízhatatlan leány egyéjszakás kalandjának meghiúsítása.
- Preston vagyok. Önben kit tisztelhetek? - vezetéknevemet nem véletlenül hagytam le. Ha nem ismer, megtudhatom, mit is gondol a bálról, a birtokról, vagy akár a bál rendezőjéről. Idő közben pedig már a labirintus legmagasabb borostyánfalai közt lépkedünk, s mindketten valami más okból kifolyólag idegeskedünk.

Már idejét sem tudom, mikor jártam legutóbb a labirintusban úgy, hogy nem a sárkányaim miatt kerekedtem fel, de érzem, hogy nem szabad ezt az utolsó alkalomnak hagyni. Érzem, ahogy feltölt a félig bezártság érzése, és bár van társaságom, mégis egyedül vagyok. Nem zaklat a család, nem kell figyelnem a levelekre, se a munkára. Csak úgy vagyok, és ezt igazándiból jól esik megosztani mással is, még ha meg nem is fogalmazom az érzéseimet, gondolataimat minden esetben. Ne is várja, hogy meg fogom. Nem tartozik rá, de talán... Nem, nem hiszem, hogy bármikor is olyan közel kerülünk majd egymáshoz, de ki tudja? Bármi megtörténhet ebben a kénköves poklot idéző világban. Igen, minden!
- Néhanapján a birtokra tévedek ügyes-bajos dolgaim miatt, igen. - ha ő azt tudná! Talán valakivel jött. azért nem ismer fel, vagy csak kihagy a memóriája. Manapság minden elmebeteget hagynak szabadon lófrálni. Nézzen csak rám bárki! Szó szerint bárki! Mert rajtam aztán tényleg látszik, hogy zakkant vagyok. Legalábbis szerintem...
Mosolya nem túl meggyőző, de valahol ezt meg tudom érteni, hisz egy rábízott embert keresünk, aki... Nos, valószínűleg az ÉN labirintusomban fekszik össze éppen valakivel. Hát, most mondanám, hogy ez gusztustalan, de ami azt illeti, történt már itt gyilkosság is... Nem, ez korántsem egyenrangú. A gyilkosság nem mocskolta be annyira ezt a helyet, mint a szemérmetlen cselekedet, mely bizonyára jelenleg is folyik. Az édesapám vére nem oly tisztátalan, mint... Inkább bele se gondolok, csak találjuk már meg őket. És persze: ki ne üljön az arcomra a félelem!
Mosolyom természetessé fokozódik, mikor kiejti nevemet. Nem, még véletlenül sem szeretném kinevetni, nincs is benne semmi nevetséges, ám aranyos, ahogyan kimondja, és kifejezetten jól hangzik az ő szájából. Más helyen is hallgatnám... Nem! Nem arra gondoltam, de ha valaki dalba foglalná nevemet, akkor csakis ilyen kiejtéssel engedném, hogy felénekeljék. Dallamos, és megtisztelő. Nem véletlenül szeretem a külföldi embereket. Sokkal inkább szót értek velük, mint az itthoniakkal. Az angolok mások. A külföldiek általában nyitottabbak, mint a hazaiak. Nem általánosítás, csak tapasztalat.
- A szüleinek dicséretre méltó a névválasztása. - Nadia, Nadia, Nadia... Hol olvastam már ezt a nevet? Tudom, hogy már láttam valahol a vendéglistán. Kétségtelen, hogy orosz, vagyis Svetlana kísérője, és akkor valószínűleg őt keressük. Tény, hogy nem az eszéről és a hidegvéréről híres a csaj, de a családjával ápolni kell a jó kapcsolatot. Csak ki ne találják, hogy én vagyok a hozzá való férj... Brr! A gondolattól is kiráz a hideg.
Karkarov! Igen, ez a neve! Biztosra veszem, hogy Nadia Karkarovnak hívják. Nem gondoltam volna, hogy bármikor is a birtokomon tudhatok egy Karakrovot, de nem bánom, hogy itt van. Egyébként sem tűnik olyan borzalmasnak, mint a Karkarovok általában. Nem süt róla a vérárulás. Talán még kijelölt rokona sincs, akihez hozzá fogják majd adni. Persze, lehet, hogy nem is Karkarov, csak rosszul emlékszem, vagy már van férje. Bármi megtörténhet. Ez a varázsvilág, és Anglia. Kiszámíthatatlan együttes.
Hoplá! Nini, egy tanga. Úgy érzem, jó felé megyünk, és úgy látszik, ezt Nadia is észreveszi. Nocsak! Nem gondoltam volna, hogy egy jól nevelt lány száját ilyesmi hagyja el, de mindenki tévedhet. Főleg Angliában. Angliában mindenki téved...
- Bizonyára örülni fog neki. Úgy hallom, manapság nincs senkije.- nem is szeretne manapság senkit, hacsak az illető nem csavarja el háromszázhatvan fokban a fejét. Mondjuk, ha megtudja, hogy én vagyok Preston Lamora, nem tudom, mit fog reagálni. Tényleg a zsebembe gyűrné a tangát? A színe nem tetszik, nem ragaszkodok hozzá... Egyébként sem gyűjtök női fehérneműket. Távol álljon tőlem, hogy bármikor is ilyet tegyek. Esetleg házasság után a feleségemét majd gyűjtöm a szárítóról, de semmi több. Bennem is van valamennyi jó modor. Még akkor is, ha nem látszik.
Hm... Nem is rossz hely a varázspálca tárolására, bár én nem oda raknám. Ha bárki el akarná tőlem venni, nem szeretném, hogy egyből oda nyúljon, ahová nem kellene. Bár kétségtelen, hogy nem az első gondolatom lenne, hogy oda kell nyúlnom, ha pálcát keresek. Egyéb esetben rögtön az első lenne, de ez mellékes...
Óvatosan, megnyugtatólag a vállára teszem kezemet. Látszik, hogy a háta közepére nem kívánja a lányt, és igaza van. Nem is értem, mért jött el vele. Lehet, hogy ő is a kapcsolatok és a családja miatt. Ez esetben elismerésem, hogy még keresi is, és figyel rá, hogy ne csináljon hülyeséget. Én hagynám, hadd csináljon, amit csak akar, és élvezném a bál adta lehetőségeket.
- Feleslegesen szabadkozik. Teljesen megértem a reakcióit. Nekem a húgaimra kellett és kell a mai napig nagyon figyelnem. - pont ezért nem vagyok most velük... Szép volt, Preston! És ebben az a legszebb, hogy igazából szoktam rájuk figyelni, és meg is osztják velem az ügyes-bajos dolgaikat, így nem hazudtam. Csak hát ez most így jött ki. Mindenesetre nem hiszem, hogy a vendégsereg kellős közepén tennének olyat, mint - teszem azt - Svetlana. Legalábbis bízom benne. - Úgy hallom, nem járunk messze... - húzom el számat, mikor meghallom, hogy a sövény túloldalán valaki - nem túl halkan, vagy éppen diszkréten - kéjesen felnyög. A lány vállán pihentetett kezemet ismételten vigasztaló szándékkal, lassan húzom végig felkarján, majd könyökénél ismét magam mellé engedem karomat. Nem szeretném, ha azt hinné, hasonlóak a szándékaim Svetlana udvarlójáéhoz.
- Csak futólag. Nem én vagyok a legnagyobb bizalmasa, de hébe-hóba már találkoztunk. - szomorú, de valóban nem ismerem olyan jól magamat, mint kellene. Kiszámíthatatlannak, beszámíthatatlannak és végtelenül kellemetlennek tartom magam. Bizonyára a húgaim ezt néha alátámasztanák, más helyzetekben pedig elleneznék, de kivételesen nem a húgaim a fontosak. Most legalábbis.
- Esetleg, ha visszaérünk, felkérhetem egy táncra? - elvégre, az egy csodálatos alkalom, hogy mindenki lássa, előkerült a házigazda, és még táncolni is tud. Persze, most Nadia lehet, hogy a témák közt csapongónak tart, de ha így gondolja, félreismer. Általában egy szálon futnak a szösszeneteim. - Már elnézést az éles váltás miatt...

Az ő nevükben is… Hülyeség, mindig is annak tartottam. Köszönd meg te, vagy maradj csendben. Általában ezt meg is szoktam mondani az embereknek, de ki vagyok, hogy Lamora vendégeit bíráljam? Jó, lehet kezdem elvetni a sulykot, még ha csak gondolatban is. Ennyire nem szabad betegnek lennem. Elég a szadizmus, nem kell a skizofrénia is. Jóból is megárt a sok, hát még ebből! Bár, ki tudja? Talán valaki pont a flúgjaim miatt fog majd belém szeretni, nem? Áh… ugyan, hagyjuk már! Egyedül fogok meghalni harminc kissárkánnyal. Pontosan! Mit nekem a macska? Sárkányt ide!
- Jól áll önnek ez a szín… - mosolygok a lányra. Remélem a ruhára érti, mert én abszolút nem arra gondoltam. Sokkal inkább az arcára, melyet a megjelenő, halványan vöröslő korong csak megszépít. Mondjuk fogalmam sincs mért nézek így a lányra. Hisz még gyerek, nem akarhatok tőle semmit. Mint mondtam - gondoltam, de ez lényegében teljesen mellékes, hisz mindenki tudja, hogyan is értettem, mégis leírom, afféle GyK, azaz gyengébbek kedvéért módon -, még csak lány. Közel jár a nő megnevezéshez is, de látszik milyen fiatal. Nem mászhatok rá. Még valaki feljelent emiatt.
- Bizonyára érettebbnek gondolta a kisasszonyt, illetve az urat… - vagy pedig pontosan tudta, kiket hívott, és teljes mértékben megbízott.bennük, ám húga kevesellte a meghívottak létszámát, így mr. Lamora kénytelen volt könnyelmű hölgyeket és szoknyapecér férfiakat is meghívni szerény kis hajlékába. Nem, egyébként semmi ilyesmiről nincs szó. Nem gondolta volna, hogy egy kapcsolatépítő bálon ilyesmi történhet. Hisz ez skandallum, amit ugyebár a befolyásos emberek nem engedhetnek meg maguknak… vagy talán mégis. Svetlana biztosan megengedte magának, akár lehet, akár nem. Nem hibáztatom, azonban a roppant jóképű ismerősömet, nevén nevezve Kretént, hamarosan hosszas fejmosásban fogom részesíteni, ebben biztos vagyok. Mindenesetre köszönetet is kellene neki mondanom, hogy miatta találkoztam Nadiával. Mintha kedvelném őt… De nem kristályosodott még ki az érzés, így nem tudom biztosra állítani ezt.
Örömmel konstatálom, hogy kicsit nyugodtabb, mint amilyen eddig volt, hisz a mérges, ideges társaságnál csak jobb a békés. Bár, ami azt illeti, nem zavart az sem, amilyen eddig volt. Az élet furcsa, megmagyarázhatatlan játékában ez egy újabb kártya, vagy bónusz, amiről bár nem tudjuk, mire jó, mégis tiszta szívből örülünk neki, mert a miénk.
Az öné vagyok… nem is hangzik rosszul. Ezt szívesen hallanám igazándiból más körülmények közt is, de… mint mondtam - s kifejtettem, hogy igazából, gondoltam -, még fiatal ahhoz, hogy bármit is kezdjek vele. Legalábbis húsz éves még biztosan nincs. Talán még tizennyolc se. Bár tény, hogy megvan arra is az esély, hogy roxfortos diák tartózkodik a birtokon. Azért ügyeltem, hogy erre ne nagyon kerüljön sor.
Arcomon egyre szélesedik a mosoly, hisz bár nem értem, mit mondd a szőkének, látszik, hogy vele máshogy beszél, mint velem. Igazából, ezt vehetném megtiszteltetésnek is, de nem biztos, hogy én élvezhetem a kedvességét, sokkalta inkább valószínű, hogy Svetlana tapasztalja jelen pillanatban Nadia haragját. Be kell, hogy valljam, tetszik ez az énje is. Határozott, és erre bizonyára szüksége lesz majd, hogy vissza tudjon utasítani olyan férfiakat, mint Kretén barátom.
Érdeklődve pillantok a fehérneműre. Mintha az imént arra irányult volna egy varázspálca… bizonyára csak képzelődtem… Kár. Minden esetre, kedvelem ezt a lányt. Na, nem Svetlanát, hisz az ő viselkedése egyrészt botrányos, másrészt meggondolatlan, harmadrészt gusztustalan. Komolyan az én labirintusomban akartak lebonyolítani bármit? Ahhoz csak nekem van jogom. Mindenki, akinek nem engedtem meg, hogy itt tartózkodjon, takarodjon kifelé a labirintusomból!
- A zenével való egyesülésre mindig készen állok. - legyen szó táncról, énekről, vagy arról, hogy a zongora billentyűi felett pihennek kezeim. Nem is tudom, mi lenne velem zene nélkül. Tény, hogy nem a tánc vagy az éneklés, amiben kitűnök, mégis szeretem néha ilyen formában is kiadni keserűségemet. A zongora sem képes mindenre.
- Amit itt néhány vendégtől láthat majd, én azt idegrángásnak hívom, de a timbi-limbi kifejezés is találó. - udvariasan belekarolok kinyújtott karjába, és a legrövidebb útra vezetem, hogy minél hamarabb a parkettre érjünk. Elég messzire merészkedett a pár, akik a megszégyenülés után tisztes távolságból követnek is bennünket, hogy kitaláljanak. Hála Merlinnek! Így biztosan nem találkoznak Hestiával… Sosem bocsájtanám meg magamnak, ha ilyen borzasztó emberekre kellene pazarolnia az idejét.
Kiérve a labirintusból látom, hogy a vendégek nagy része hazament. Nocsak, nem vagyok a színen, s egyből tisztul a terep? Többször kellene eltűnnöm…
Kivárok, hisz felismerem az éppen terítéken lévő zenét, s tudom, ezután következik az, amit én el szeretnék táncolni Nadiával. Gyorsan alkalom nyílik erre, s ahogy elhalványul a zene utolsó emlékfoszlánya is, én a táncparkettnek kijelölt terepre vezetem partneremet, s egy illedelmes kézcsók után felveszem a megfelelő pozíciót. Közben hallom, hogy mindenfelé sugdolóznak az emberek, és tudom, hogy minden halk beszélgetésnek mi vagyunk a tárgya, ám nem érdekel. Remélem, ez Őt sem frusztrálja.
A bécsi keringő dallama felcsendül, és lábaim ösztönösen mozdulnak a zene ütemére.
- A bemutatkozás során elfelejtettem vezetéknevet említeni. Elnézést ezért az apró botlásért, s remélem beéri azzal, ha most elmondom, hogy a nevem… - kint már sötétedik, s ezt látva elbizonytalanodok. Talán nem is kellene elmondanom neki, hogy én vagyok a házigazda. Lehet, hogy nem kedvel, vagy amiért végig lényegében hazudtam neki, felpofoz, és egyszerűen itthagy. Nyilván túlélném, ám már most tudom, hogy borzalmasan érezném utána magam. Ám abban is biztos vagyok, hogy nem szeretnék tovább titkolózni, hazudni. Mindez a másodperc törtrésze alatt villan át fejemben, így nem is tűnik hosszú időnek az egyébként fejben maratoni hosszúságú habozásom. - Preston Lamora. - a reakciót egyből nem zúdíthatja rám, hisz szavaimat egy forgás követi, viszont annál inkább félek. A várakozás félelemmel tölt el...