Erin Rookwood

Nem merek tükörbe nézni, mert félek, hogy annak látnám magam, aki vagyok.

Egyszerűen Erin


32 év


Aranyvér


Semleges (most már)


Párszaszájúság


Professzor


Angelina Jolie


Keresett

Mindig is tudtam, hogy anyám és apám zsarnokok, elvetemültek, de nem zavart. Megadták, ami kellett nekem. Felneveltek, törődtek az iskolai előmenetelemmel, teljesítették a kívánságaimat, nekem pedig csak annyit kellett tennem, hogy fenn hordom az orrom és hirdetem a családom és a fajtám nagyszerűségét. Könnyű feladat volt, magaménak éreztem. Anyám arra tanított, hogy a szépségem, az intelligenciám és a származásom egyvelege veszélyes fegyver, amit soha ne féljek használni, apám pedig szintén hasonlót hangoztatott. Mindketten hittek a Nagyúr idézőjeles tanaiban és én teljesen természetesnek tartottam követni őket. Aztán egy botlás miatt - amelyet ők megbocsáthatatlannak tituláltak - hátat fordítottak nekem. Nem voltam többé sem kis hercegnő és kiestem a tökéletes ügyeletes örökös szerepköréből is. 17 éves voltam és senkire sem számíthattam, csakis a 11 éves öcsémre, aki csodálatos, korát meghazudtoló érzelmi érettséggel kezelte a helyzetet. Míg a családom teljesen kitaszított, vele megmaradt a kapcsolatom és mai napig ő az egyetlen, akiben megbízom.
És ott a fiam, aki már 16 éves és akit hosszú évekig csak a távolból figyelhettem. Voltak időszakok, amikor mindent tudni akartam róla és volt, amikor inkább nem figyeltem rá, mert fájdalmat okozott a gondolat is, hogy ellöktem magamtól és emiatt milyen élete volt. Annak ellenére, hogy alig ismerem, teljes, romlott szívemmel szeretem ezt a gyereket.

Nincs kegyetlenebb annál, mint birtokában lenni egy fájó, megbotránkoztató és kiábrándító tapasztalatnak, ami kettétöri az életedet és aminek hatására rájössz, hogy tényleg a saját hibáiból tanul az ember. Hiszem, hogy kivétel nélkül mindenki ártatlan, naiv és formálható, amikor megszületik. Nem létezik felsőbb hatalom és égi gondviselés, mindenki a saját élete kovácsa, a saját döntései formálják jellemét és persze azok a személyek, akik az első pertől kezdve hatással vannak rá. A szüleimnek köszönhetően lettem pontos, precíz, maximalista, önmagát megtagadni hajlamos nő, akinek sokáig semmi sem volt fontosabb a tartásnál és a külvilág elismerő pillantásainál. Nem vagyok büszke arra a lányra, aki akkor voltam, e örökké belém ivódott. Semmi sem volt fontosabb a család hírnevénél, a tartásnál és a büszkeségnél és ezek egészen addig igazi értéknek számítottak, míg be nem férkőzött a szívembe egy furcsa, megfoghatatlan, egyszerre ijesztő és varázslatos érzés: a szerelem. Akkoriban még azt sem tudtam, hogy egyáltalán van szívem, nemhogy azt, hogy önálló életre kelhet! Ezen nyavalyás érzés miatt kezdődött el a vesszőfutásom. A keménységem elpárologni látszott, gyengévé, tanácstalanná váltam és szépen, fokozatosan tűnt el belőlem a kegyetlen bestia, a tűzre való boszorkány, aki addig voltam. Felemésztett az elkeseredettség, ami a kitaszításom ténye keltett bennem, szinte meggyilkolt a szerelmem elvesztése és hogy le kellett mondanom a fiamról. Szertefoszlott a világom és én úgy tántorogtam benne, mint egy megsebzett nagyvad, akinek már a magabiztossága sem volt meg a nehéz időkben. Hosszú évek teltek el, mire összeszedtem magam és fellobban bennem a régi eltökéltségem szikrája. Darabjaira hullott énképem lassan fejlődött olyanná, mint egy összeragasztott váza, aminek részleteiben felsejlett a makacsságom, kitartásom, ravaszságom és tenni akarásom, amelyekre minden bizonnyal halálom napjáig rávetül majd a veszteségeim árnyéka, ám nem tántorodok meg. Szókimondásom épp olyan, mint eredetileg volt és egyvalamiről bárkit, bármikor szívesen tájékoztatok: sohasem adom fel. Hiába félek, küzdeni fogok azért, ami engem és a fiamat megillet. A bűntudatom nem lehet akadály, ha megpróbál a lesújtó érzés az utamba állni, akkor lerázom magamról. Soha, senki, egyetlen pillanatra sem láthatja a törött vázát, csakis a fényesen csillogó műremeket.

Ujjaimat aggódva, feszülten, már-már idegesen fűztem össze a térdeimen. Fogalmam sem volt, miképpen juthatott eszembe ez az eszement ötlet. Nagyon hosszú idő után a mai napon fogom újralátni a fiamat és majdnem elhánytam magam a félelemtől. Az ismerős, ódon falak nem nyújtottak megnyugvást, pedig azt hittem, könnyebb dolgom lesz abban a környezetben, ahol évekig én voltam az egyik uralkodó egyéniség. Gyerekként, majd tinédzserként, a Mardekár-zöldet hordva olyan mértékű elszántság és magabiztosság tombolt bennem, amit azóta is visszasírok, mert bár ezek a tulajdonságaim nyers erővel és gonoszsággal társultak, hittem abban, hogy a hatalmamat soha senki sem veheti el tőlem. Egyetlen, mások által ballépésnek nevezett történés kellett ahhoz, hogy kívülállóvá váljak, éppen ezért évekig egyszerre bántam és dicsőítettem a szerelmet, amelyből a fiam született és ami megpecsételte a sorsomat. Bántam, mert elvette tőlem, ami lehettem volna és dicsőítettem, mert olyat adott, amit azóta sem tapasztaltam. Több mint másfél évtizede szenvedem minden percét annak a pár hónapnyi bujkálásnak és felfokozott érzelmi állapotnak. A szüleim eldobtak maguktól, a felvázolt életutam megsemmisült, nem voltam méltó a Nagyúr és a halálfalók kegyeire és egyedül képtelen lettem volna felnevelni egy gyermeket. Mit adhattam volna neki? Mellettem nem lett volna biztonságban és a szüleim mindenképpen elszakították volna tőlem: megelőztem a bajt és egy olyan férfi pártfogására bíztam, akiről azt hittem, hogy a maga nemében feddhetetlen. Ez volt a legpocsékabb ötlet, amit valaga magaménak mondhattam.  A fiam szenvedett a vénember mellett, számtalan törést kellett elviselni, nekem pedig a szívem szakadt meg, amikor rájöttem, kire bíztam a gyereket, aki a legfontosabb kellett volna legyen számomra. Az egyik pillanatban ki akartam tépni a férfi karjai közül és anyatigrisként harcolni érte, míg a másikban elbújtam a világ szeme elől, nehogy bármilyen információ eljusson hozzám a fiamról. Belehaltam volna, ha meghallom, mi történik vele. Rejtőzködtem, hazudtam, csaltam, megvezettem az embereket, nem foglalkoztam a kínjaikkal. Túléltem. Csakis így voltam képes egyik napból átlépni a másikba… ha nem lettek volna időszakaim, amikor teret engedtem a bennem tomboló fájdalomnak és sötétségnek, megőrültem volna. Nem volt hozzá erőm és kapacitásom, hogy belépjek a fiam életébe, ám nemrégiben összeszedtem magam és megfogadtam, hogy ha törik, ha szakad, része leszek Sylvester életének. Nevezzen majd gyávának, utáljon, próbáljon megölni, nem érdekel. Csakis miatta jelentkeztem az iskolába tanárnak és álltam ki majdnem minden nap egy csapat gyerek elé, akiket a hátam közepére sem kívántam, mert én csakis egyetlen eggyel akartam foglalkozni. Azzal, aki éppen abban a másodpercben lépett be az ajtón és nézett rám, amikor felemeltem a fejem és akinek a tekintetéből is sugárzott, mennyi megpróbáltatáson ment keresztül. Arról nem is beszélve, hogy sötét szemeiben ugyanaz csillant meg, ami az enyémben is számtalanszor: az őrület.