Angus Alastair Belby

Ha nem menekülök a változás elöl hanem tudatosan élem meg türelmesebb leszek azzal ami amúgy is elkerülhetetlen.

Inkább ne becézz (pl. Gusnak), azt csak a tesóimnak szabad.


17


félvér


Még magam sem tudom


Nincs


Hollóhát


Matthew Daddario


Keresett canon vagyok

Kedves Saoirse!
Tudom, a naplókat nem szokás elnevezni, de elég gáznak érezném mindig azt írni, „kedves Naplóm!”… Azért szórtam tele védőbűbájokkal és átkokkal ezt a füzetet, mert egyszerűen muszáj vezetnem a gondolataimat, különben megőrülök. Mivel ismersz tudod, hogy van egy ikerhúgom, de… van amit nem oszthatok meg Vele, emiatt ez a sorstalanság. Mondhatnád ott a Bátyád is Angus, de könyörgöm… lehet el sem olvasná a levelem, mert a híres és csodás Damocles nem ér rá… hah.
Kezdjük az elején, amikor megtörni látszott minden megszokott. Vagy kicsit még előtte, értsd miért írok Neked.
Őseim, a méltán népszerű Belby család apámig tiszta vérű máguscsaládnak számított. Apám azonban egy félvért vett el, drága anyánk és így mi hárman a gyerekeiként már szintén félvérnek számítunk. Az otthoni családfa aranyló fonala elfeketedett, de ez senkit sem zavart oly’ nagyon, végtére is… annyi keveredés van ma már, hogy szinte ez a normális. Persze ez hazugság, édes dajkamese. Valahol álszentség is… de erről később. Ami a fontos, hogy húgommal együtt nőttünk fel Damocles kisebb testvéreiként. Damocles, aki végre hírnevet hozott feledésbe merülő familiánknak! És Damocles, aki magának való volt és amikor igazán kellett nem volt ott. Anyánk sokszor mondta, hogy Ó, Angus, remélem Te is olyan sikeres leszel és olyan sokra viszed, mint a Bátyád! Gyűlöltem hallani. Semmi sem közös bennem és benne… Theia mellett is mindig én voltam, nem csak mert ikrek vagyunk, hanem mert amúgy is én voltam az, aki megértette, aki segítette, aki óvta… Próbáltam mindig jó bátyja lenni, megkímélni a világ és a családi nyomás súlyától. Mondanom sem kell, kedves Saoirse, nem volt könnyű. Gyerekként imádtam, hogy annyira egy kaptafára járt az eszünk a Húgommal, hogy néha azzal mentünk mások agyára befejtük egymás mondatait, eljátszottuk az ördög-angyal szerepet mesterien, egyszerűen szeretem a Húgom. Ezen soha semmi és senki nem változtathat. Más dolgokon… magam sem tudom.
Pár hónapja kezdődött, mikor apám behívatott magához a könyvtárba. Damocles már nem lakott velünk, élte sikeres és felkapott életét, így én maradtam apánk „formálható” fia. Valaki, aki viszi tovább az elveit, akivel elbeszélget a családot érintő komoly dolgokról. Hollóhátas lévén megvan a magamhoz való eszem, voltak sejtéseim, hogy olyan dologba csöppentem, amibe igazán nem kellene. Sokat beszélgettünk a varázsló társadalomról, a rengeteg változásról… miért is rejtőzködünk, ha annyi a félvér, mugliszármazású varázsló és boszorkány? Miért titkoljuk kik is vagyunk? Miért félünk felfedni magunk? Később már egészen más volt a hangvétel, aggódó és tépődő. Mint aranyvérű sarj féltsen-e minket a Sötét Nagyúrtól, avagy ha nem szegülünk ellen baj sem érhet? Dumbledore miért nem cselekszik, ha Ő a leghatalmasabb? El lehet-e utasítani a felszólítást vagy sem? Elég-e ha csak apánk csatlakozik, vagy az nem biztosítja be a család védelmét, Anya és Theia védelmét, de még akár Bátyámét se? Hétről hétre egyre súlyosabb kérdéseket mérlegeltünk, mint a család együtt maradt férfi tagjai. Apám tudta, hogy mindig is mérlegelő típus voltam, olyan, aki szereti a varázsló sakkot, mert nem hiszek a szerencsében. Arra kért ne beszéljek arról a családból se senkinek, amit mi beszélgettünk. Ekkor kezdtem falat emelni Theia és magam közé. Haragudni a Bátyámra, hogy nincs itt és rám vár minden, ami igazából rá várt volna. Egyedül a démonaimmal, hogy sajnos sok kérdés félelmet plántál a szívembe, a felelősség, hogy segítsek Apának. Komorabb lettem és fáradtabb, ráfogtam a vizsgákra, ráfogtam én már mindenre, amire logikusan ráfogható. Csak azért felszedtem egy lányt a griffendélből, hogy dobhasson és erre hivatkozva lehessek morcos Angus. Saoirse, nagyon fárasztó lavírozni. Két rossz közül választhatok jelenleg és húzom-halasztom a dolgot. Lassan kifolyik a kezeim közül az irányítás, mint a homokszemek az ujjaink közül. Túl sok apró részlet, nincs mi összetartsa őket.
Theia látta… már Ő is tudja. Tud Apáról. Tudom, hogy leveleket írogat a bátyánknak, ettől csak mérgesebb leszek mindig. Damocles nem jön ide, haza se jön! Pedig annyira kellene a jelenléte. Theianak leginkább, hiszen én… meg a falaim. Trójai falónak érzem magam Saoirse… Apám azt akarja, csatlakozzak Vol… hozzá. Szó szerint megpecsételném a sorsom, mint Ő! Anya fél és aggódik, látom, hogy kevesebbet eszik és alszik. Theia ellenezné. Theia forrófejű. Makacs. Imádni való. Fogalmam sincs melyik kezembe harapjak, valaki csalódni fog bennem, ez már világos, mint a sötét tengeren a világítótornyok. A Húgom sem ostoba, tudja, hogy baj van. Én is tudom. Tudod Saoirse, ez a legnehezebb az egészben. Hogy ott a testvérem, a gondolataim fele mindig Nála voltak, de félek, ez iszapként telepedne napfényes mindennapjaira, ahol a vizsgák, a Tornádók visszajelzése felveszik-e a legnagyobb gondjai és hogy Damocles mikor ír már vissza végre. Vajon Bátyánk eljön-e a Griffendél-Hollóhát elleni meccsre, vagy megint csak üresben ígérgetett, mint szokta. Amíg tudok, kitartok, jól beosztom a kártyáim, takargatom még őket, bár hogy nyerek-e velük az homály födte. De lassan a játszma végéhez érünk, azután pedig elválik, hogyan is folytatódik minden, mert bárhogyan is döntsek, nem lesz visszaút. Ahogy nevem is jelenti, egyetlen választás van. Mindkét oldalnak van pro és kontra fele, az a szomorú igazság. Azt meg hogy a szívem hova húz rég nem tudom… egyszerűen nincs időm figyelni rá, mit súg, merre terelne, egyszerűen próbálok nem falevél lenni a szélben.

Kedves Saoirse! Kérted írjak magamról egy önreflexiót, tegyem a képzeletem mérleg serpenyőibe előnyös és bosszantó tulajdonságaim a célból, hogy jobban rálássak önmagamra. Igazán nehezet kérsz, azt hiszem, mert pakolgatom őket egyikből a másikra, de lássuk csak: Öntörvényű és makacs. Ezt azt hiszem a bosszantóba sorolnád, de ez erény! Nem hajlok, mint a nád jobbra és balra. Kitartó és mérlegelő. Ugye ezzel Te sem vitatkoznál? Szeretem átgondolni a dolgokat és van elég akaraterőm véghezvinni, amit kigondoltam, amit elkezdtem. Bosszúálló, kicsinyes és forrófejű. Na igen, először le sem akartam írni, de álszentség lett volna. Nem szeretem, ha valaki fellengzős, felelőtlen, gyáva vagy épp ostoba, de persze nem megyek neki senkinek csak úgy… általában. Azt hiszem azt már kinőttem. Vétózni ér. Mi van még? Nem igen mutatom ki, de mindenem a családom, titkon imádom a Bátyám is, mert tényleg okos és helyén van a szíve. Theia meg egyszerűen a másik felem, azzal megnyugtat, ha csak szorosan ül mellettem reggel a megterített asztalnál és érzem a közelségét. Hogy velem van. Sokszor szólnia sem kell, tudom, mit gondol, és ettől érzem magam teljesnek. Lehet, most úgy érzi eltávolodtam, de csak az Ő érdekében, komolyan eltávolodni sosem fogok tudni, annyira még én sem vagyok elég erős. Vagy épp gyenge, nézőpont kérdése.

Ahogy elmentem a bagolyházba, hogy elhozzam Theia leveleit – mindig reméli kap a Bátyánktól – meglepődve tapasztalom, hogy nem csak Ő kapott, hanem én is. Damocles… nem megyek még vissza, egy eldugott kinti részen a hidegben, saját leheletem párolgását nézve bontom ki a levelet.
A levelek alapján, mi? Érdekelne Theia miket ír Neki, de nem vagyok ostoba, tudom, hogy jobb híján hozzá fordult tegyen valamit. De Theia naiv, ha azt hiszi, ez előcsalogatja odújából drága Bátyánk. Bezzeg levelet írni van pofája… no meg közölni aggódik?! Itthon sincs, ami itthon van, azt nem lehet pár sorban összefoglalni… Lehet csak annyit kéne visszaírnom: „Nem. Angus.” Őszinte és velős lenne, de elszámolok tízig, majd húszig és rájövök, ezzel semmit sem érnék el. Főleg mert nem bírná értelmezni, hogy arra írom, nem fogok megnyílni Neki. Ő sem tette soha nekünk. Miért én kezdjem el? Miért most? Eddig nem akarta tudni mi van velünk? Mi van apával? Ha ilyen bölcs beszélte volna le hamarabb erről a sötét vállalkozásról.. nem mintha Ő tehetne erről, persze. Fájón gyűrök a levélen, ahogy összeszorul a markom és a szívem egyszerre. Elérte a céljait nélküle… mi más célom lenne, ha nem az, hogy egyben maradjon a család, és hogy biztonságban legyen mindenki? De mi a helyes lépés mindehhez? Ő sem tudná, át sem látja, bele sem gondol, tudom én. Azt hiszem ez a levél meg sem jött… elnyűtten veszem elő a pálcám és nézek végig Bátyám cirkalmas, de szép írásán, a hanyag foltokon a papíron, ami elárulja, sietve írta. A kisejlő testvéri érzéseken, amik hiányoznak most is.
-Incendio… - Suttogom és az apró láng szép lassan elemészti a nekem szánt levelet. Ez is egy válasz, úgy hiszem. Legalább meg tudja, milyen várni egy válaszra, ami van, hogy nem érkezik meg…