Nem szokásom magam végezni a kutatásokat, általában én küldök ki embereket, hogy információkat szerezzenek számomra, amiket aztán feldolgozva, összekapcsolva és összefüggésekre rájőve előállok a tökéletes képpel, amit egy-egy gyűlésen a halálfalók elé tárhatok. Mondhatni másokkal végeztetem el a piszkos munkát, ami igaznak is állítható, de valaha én is így kezdtem, bár nem tartott sokáig. Nekem is áskálódnom kellett, de hamar rájöttek, hogy a bejövő adatokkal egyszerűen tudok bánni és így inkább más pozícióba kerültem nagyon fiatalon. Most is viszonylag kezembe kapok minden szükséges tudást a Young gyerekről, akit feladatomként kaptam meg. Fontosnak tartom, hogy a lehető legmegfelelőbben végezzem el, mint ahogyan minden mást is, de ez még inkább megerősítheti tudásomat és pozíciómat és talán még szövetségesre is találhatok a fiúban, ha jól forgatom a kockát. Így terepre megyek és nem csak pár órára, hogy valami jelentést szemügyre vegyek és megbizonyosodjak annak igazáról. A modell munkámat szüneteltethetem pár napig míg nem keresnek, addig viszont az új feladatom nyomába vethetem magam. Átlagos srác, átlagos munkával. A kinézete is átlagosnak mondható a keleties vonások azonban itt nem igen elterjedtek, de most is segítségül szolgálhat koreai vérem, ami könnyebben alakíthat ki bizalmat kettőnk között, persze csupán a fiú szemében. Dowoo-t megkértem, hogy minden eddig megtudott adatot dolgozzon fel, összesítsen. Utólag át is nyújtotta és könnyen felismerhettem az ismétlődéseket Daniel életében. Daichi is tudott szolgálni hasznos múlt béli információkról, de az már most látszik, hogy bizony van, amit titkol és nem szívesen beszél róla. Feladatom azonban az ifjú megszerzése és ehhez több mint valószínű, hogy meg is kell törnöm, a legmegfelelőbb pedig ha rájövök titkaira, gyenge pontjaira. Akár a fejébe is nézhetnék, de akkor a bizalomba vetett hitem megszületni se tudna, mert veszélyeztetve érezné magát. Ha valóban olyan tehetséges és nagy erővel és kém tudással rendelkezik, akkor a lehető leghasznosabban kell kijönnöm a szituációból. A mai napot a követésének szenteltem, saját szememmel szerettem volna látni, hogy milyen is valójában, milyenek az adott szituációkra adott reakciói. Minden lépte határozott, erre hamar rá is jöttem és pontosan tudja, hogy mikor hova kell mennie. Szerelmes, egy lánnyal Gwen-nel él együtt, egy ilyen kapcsolat akár még ellene is fordítható, amit azért érdemes megjegyezni. Dolgozni eléggé változatosan jár, de ma sok munkája adódhatott, legalább is ez feltételezhető abból, hogy későn, sötétben indul el az Abszol út sorai között. Nem vett észre, csöndben, árnyékként követtem és néha belenéztem mások fejébe, hogy tudjam hogyan gondoltak rá. Mindenki jó srácnak tarja, nincs rá panasz, minden rendben van vele. Túl jó, valaminek kell a háttérben lennie. Izgalmasnak ígérkezik ez az egész helyzet, ezért is haladok lassan a kutakodásban, igyekszem kiélvezni, hogy most én végezhetem a munkának ezen szakaszát, ilyen test közelben. A magam ura vagyok, én vagyok a főnök, szabadkezet adtak nekem, csak arra kértek, hogy önszántából csatlakozzon a halálfalók közé. Nem mintha engedély nélkül ne tenném azt, amit akarok, csak akkor mások az eszközeim. Ha finoman bánok vele talán még az apja is megkedvel, ami azért nem jönne rosszul. Nem nagyon társulok másokkal, de jól jönnek a kisebb kapcsolati szálak. Mikor már hazafele megy nem várakozok tovább, mindent láttam, amit szerettem volna, a többi már az ő reakcióján múlik, attól függ, hogy mi lesz a következő lépés. Mondjuk nem várom, hogy azonnal beleveti magát a feketemágiába, főleg, hogy tudom ellenkezik az ötlettel szemben, de azt akarom, hogy tudja, figyeljük és most már jobban, mint korábban. Nem kevesebb, mint Man Jiog van a háta mögött és ezzel tisztában kell lennie. Tudom, hogy merre megy hazafele, így elé kerülök, nem is lassítok miközben a keresztező utcában lépkedek, csak határozott, kicsit sem nyújtott mozdulatokkal lépek ki a sötétségből egyenesen elé és vele szembe fordulva megállok. -Heló, haver-hangom nem mondható éppen mélynek, vagy ijedtséget keltőnek, de nem is ezen van a hangsúly. A határozottság fontos, nekem meg abból osztottak eleget. Nem várom meg a reakcióját, mondjuk udvariasabb lenne, de a kása kerülgetése nélkül szeretném vele közölni a tényeket úgy, hogy értse vitának nincs helye.- Jiog vagyok. Tudom még nem hallottál rólam, de eljött az ideje, hogy ezen változtassunk- hunyom le szemem és kissé mosolyra húzom szám egyik szélét. Tudom, hogy nem ismer. Apja nem nagyon avatta be a dolgainkba és lehet most azt mondom, hogy megismerhet, de közel sem az igazi arcomat látja. Talán odáig nem jutunk el, ez a hír neki csak jó.- Apád üdvözöl-nyilván nem, de megemlítésével rájöhet, hogy hova is tartozok. Szeretek játszadozni és szeretem kihasználni, hogy én többet tudok. Igyekszem megmozgatni az agytekervényeit azzal, hogy nem mondom ki milyen csoporthoz is tartozom, de ő sem hülye, könnyen rájöhet.- Figyelnek már egy ideje. -Direkt nem beszélek a magam nevében. Eddig engem ő nem érdekelt, határozottan a magam útját járom és most keresztezett.- És most már én is. Mindent tudok rólad, amit az évek során feljegyeztek rólad. A múltadról, tanulmányaidról, családodról, az emberekkel való viszonyodról-hangom határozott, még én is elhinném szavaimat, ha külső szemlélőként hallanám magam. A fele igaz is annak, amit mondok. Sok mindent tudunk a múltjáról, de tudatosan nem részletezem és nem is fogom. Higgye csak azt, hogy a titkai is a markomban van. Jóval magasabb nálam, az ilyen szituációk kívülről viccesnek hathatnak. Teljesen feketében, szétvarrva állok előtte, de csak kézfejemen és nyakamon látszódik néhány nyoma annak, hogy nem csupasz a bőröm felülete. Ő pedig teljesen más, mint én, olyan lehet mintha fenyegetném, pedig csak laza beszélgetésbe elegyedek vele. Szavaim tényleg fenyegetőek, illetve a mögöttük rejlő igazság mondható inkább annak. Amúgy úgy tűnhet mintha régi családi barátok társalognának, de attól nem félek, hogy ő is erre gondolna. Még mindig félig vigyorra húzott szájjal ejtem ki a szavakat. Nem hagyok neki időt a válaszlehetőségre, igyekszem rázúdítani az információ halmazt, hogy utána azokból gazdálkodhasson.- Nyílt könyv vagy előttem-teszek pontot a gondolatmenet végére és most már érezhető, hogy valami nagy készülődik.
Elgyengült testtel, mosom el a használt eszközöket, érzem, hogy már nehezen látok és nem a félhomálytól, amit a mesterséges lámpa mára elhalványult fénye áraszt. Elöblítem az edényeket, a keverőkanalakat, szárazra törlöm őket, majd elengedem és azok maguktól a helyükre lebegnek. Mindegyik pontosan tudja, hova kell levitálniuk, a kanalaknak még a fiókjuk önként csúsznak ki zárt pozíciójukból, s mintha mi sem történt volna, vissza is záródnak. Utálom ezt a kotyvasztással velejáró feladatot, de meg kell csinálni minden egyes nap végén. Reggel fél nyolcra jöttem és szerintem már bőven elmúlt tíz óra. Nem panaszkodom. Tisztában voltam vele, hogy amint kikerülök a kastély falai közül, sokkal kegyetlenebb világ vár rám, és mondhatni minden úgy alakult, ahogy én azt szerettem volna. Van állásom, olyan, amit megálmodtam magamnak, elköltöztem végleg otthonról, Aaron karmaiból, így barátnőmmel Londonban élünk, megy minden a maga módján. Bár nem mondom, hogy sikerült túltennem magam apám megismerésén, igyekszem elfogadni és nem túlgondolni az első találkozásunkat. Nem mondott semmit! Köpte volna az arcomba, hogy nem akar többet látni, vagy ölelt volna magához, mint saját fiát, de nem, ő úgy kezelt, mint egy betérő idegent, akiről még nem tudja eldönteni, hogy kedveli vagy sem. Végigtörlöm pólóm ujjával homlokomat és egy mély sóhajtással felegyenesedek. Kész! Minden edény a helyén van. Kimegyek a raktárból és elköszönök a tulajtól, aki bár még nagyon matat valamit, talán hamarosan zárja már a boltot. Sötét van és hideg, noha egyikkel sem van különösen bajom. Alapból van egy érdekes szemrendellenességem, amitől nagyobb a pupillám, így kellemetlenebb a világosság, mint másnak és kellemesebben hozzászokik a szemem a sötéthez. Annyira nem feltűnő a betegségnek nem nevezhető állapot, de télen a nagy hóban fényes nappal körülbelül úgy érzem magam, mintha égetnének. Irtó fájdalmas a túlzott fehérség, a még kivilágított Abszol út viszont még hangulatos is, így késő este. Már minden bolt zárva van, ahol enni tudnék, pedig mindössze délben ugrottam el a szomszédos étterembe felfalni az aktuális menüt. Tömve volt az étterem, alig bírtam helyet találni, úgyhogy csak azért is siettem, hogy minél kevesebb időt kelljen eltöltenem emberek zsúfolt társaságában. Hiába javult az emberekhez való viszonyom és már nem vagyok annyira antiszociális, akire ha csak ránéznek már irtóznak tőle, azért ha tíz centire van tőlem mindenki az azóta is felkavar. Zsebre dugott kezekkel haladok közepes tempóban, legszívesebben otthon lennék már meleg zuhany alatt, miután kiettem a hűtőt. Az előttem lévő útszakaszt nézem körülbelül három méteres távolságra, melyen fokozatosan erősödnek és halványulnak az utcalámpák fényei. Egy sötétebb útkereszteződést is vajmi lazán szelnék át, azonban meglátok két lábfejet meglehetősen határozottan az utamat keresztezni. Nem foglalkozok vele kezdetben, azonban a cipőpár megáll és felém fordul, mire felemelem a fejem és megnézem az illetőt. Ijesztően kíméletlenül néz pontosan engem, úgyhogy megtorpanok, mert érzem, hogy nem véletlenül került elém. Nincs jó érzésem, de nem pánikolok, nyugodtan megállok előtte, kezeimet sem veszem ki a zsebemből, holott gyomrom belül még jobban kezd összeszűkülni, s már nem az éhségtől. Havernek szólít, mire már álmos tekintetem is komolyabbá válik. Végigmérem az szintén ázsiai vonásokkal rendelkező illetőt, s konstatálom, hogy semmi dolgom vele, úgyhogy elhatározom, igyekszem minél rövidebbre zárni ezt a beszélgetést. - Ismerjük egymást? - teszem fel átlagos hanggal, hangsúllyal a kérdést, ám higgadtságom továbbra is burokként vesz körül. Meg akar ismerni, de a stílusából már most látom, hogy én ebből köszönöm nem kérek. - Nem ez a legjobb alkalom - szólalok fel miközben lehunyja szemeit és mintha gúnyosan elvigyorodna. Határozottan nem akarok vele párbeszédet folytatni és egyéb kontaktusba lépni. Ha csak egy alak, aki munka helyett inkább kirabolna, akkor rossz embert választott. Elindulok az eddigihez hasonló tempóban, mert nem akarom megvárni, amíg tesz valamit. Alig haladok el mellette, két szó tőrként hasít a hátamba, amit igazán ügyes pontossággal célzott. Megtorpanok, neki háttal, így nem láthatja mennyire meglepődött arcot vágok. Apám? Világos... Halálfaló. Úgy tűnik nagyobb bajban vagyok, mint hittem. Lassan megfordulok, szám sarkát húzom, amiért épp olyan dologba mártom az orromat, amit nem akarok, ellenben apámat nem tudom figyelmen kívül hagyni, bármennyire is szeretném. - Üdvözölhetne személyesen is - érződik belőlem az elkeseredettség, amit valamennyi gúnnyal is ejtek ki, noha nem az illető felé, hanem apámat célozva meg ezzel. Ez nem rá tartozik, ugyanakkor ha már róla van szó, jöhetett volna ő beszélni velem és nem más. Már kérdezném is meg, hogy mit akar, mert ezt akartam először is kinyögni, csak apám gondolata erősebb volt, viszont Jiog határozottan folytatja és egyik nehezen emészthető kijelentés után kapom a másikat. Egész testemet kirázza a hideg, olyan érzés fog el, mintha szabadesést végeznék és nem is egyszer, hanem többször is pofára érkeznék. Először is figyelnek. A halálfalók? Aztán Jiog, ráadásul már évek óta, s mindent tudnak rólam. Nem is csak rólam, a családomról, barátaimról is és tulajdonképpen ez az ami megfoszt a higgadtságomtól, ezért tudtom nélkül szorítom be ökölbe markomat. A legrosszabb, hogy úgy fenyegetnek, hogy nem is tettem semmit. Ha követtek is... átlagos srác vagyok, úgyhogy nem sok mindent tudhatnak meg rólam. Nincsenek titkaim. Tudom, hogy nem hazudik. Itt van előttem, ez a leghitelesebb bizonyíték, noha eléggé felkavart állapotban állok előtte és nézek le a feltehetőleg szétvarrt, vigyorgó pasasra. Összeszorított fogaim emlékeztetnek rá, hogy mennyire kimutatom az érzéseimet, ezért erőt véve magamon kiengedek, öklöm is kibomlik. Hidegvérre intem magam, s már az is csoda, hogy íme egy ember, aki ki tudott zökkenteni eme állapotomból. - Nem vagy semmi, ha el is olvasod azt a könyvet... - felnevetek, megtörve a feszült nézésemet és utalok arra, hogy unalmas lehet, csodálom, hogy még mindig csinálja. Ezek szerint valamilyen munkája vagy megbízása lehetek. Ez baj. Próbálok annyi tényt leszűrni a megjelenéséből és szavaiból, amennyit csak tudok. - Mit akartok tőlem, hogy ennyire nagyító alatt tartotok? Nincs közöm a halálfalókhoz és ez így is fog maradni! - zárom le röviden és lépek egyet hátra, mert részemről itt vége a találkozónak. Igaz, nem a teljes valóságot mondom, hiszen apám és féltestvérem is a halálfalók között teng, hallottam, hogy apám ott a nagy nemtudokkicsoda, de én továbbra is csak mint szülőt akarom megismerni és nem a munkásságát.
Nem mondható éppen izgalmasnak a kölyök megfigyelése. Sőt egyenesen unalmas lehetne bárki számára, aki nem én vagyok. Túl régóta bújok meg a háttérben és nem mozdultam ki már jó ideje egy ilyesféle megbízatás okából kifolyólag. Igazból semmi különösen nem csinál és ez abban nyilvánul meg, hogy én egész napomat az Abszol út egy üzlete előtt töltök, de kicsit sem magányosan. Minden betérő személy fejébe belelesek kissé és mivel professzionális szinten űzöm a legilimenciát így senki még csak észre sem veszi, ahhoz mélyebb kutakodásokat kellene végeznem. Megvannak elégedve az áruval és a kiszolgálással is, ebből is látszik, hogy jó munkát végez. Páran megemlítik a tulajt is, aki maga az őrültség megtestesítője, de valószínűleg én is fogom saját érzékeimmel tapasztalni egyszer a különcségét, mivel mindenkit szemügyre kell vennem, aki csak a kis pártfogoltam környezetében legyeskedik. De az még odébb van, előtte szánt szándékom közölni vele a tényeket, hogy tudja mire számíthat, illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy tudja ki a főnök, de azért érezze, hogy saját döntéséből cselekszik. A szomszédos kávézóban töltöm egész napomat, onnan tanulmányozom a látképet és szívok magamba minden információt. Gondosan szelektálom, amire nincs szükségem és beleteszem elmém egy rekeszébe, ami viszont feltétlenül kapcsolódik az ügyhöz. Ez a módszer régről megszerzett tudásom, a férfiak is képesek a dobozokkal való gondolkodásra, csupán megfelelő eszközök, gyakorlás és kontrollálás szükséges hozzá, de szerencsére nekem már több mint egy évtizede nem okoz megterhelő feladatot az információk ily módon való raktározása. Ez is valami, amit Dowoo-nak köszönhetek, de persze szóban sose mondanám neki, ő azonban így is pontosan tudja, hogy mennyire hálás vagyok mindenért, amit értem tett életem során és tesz is. Délben kis mozgolódás támad a megfigyelt kotyvasztó üzem felől, így jelzek a kiszolgálók felé, hogy hamarosan visszatérek és akkora határozottsággal teszem ezt, hogy meg sem kérdőjelezik, hogy valóban végrehajtom-e ezt az ígéretemet és fizetség nélkül távozom. Összevonom magamon kabátomat és egyenesen megindulok a fiú után. Bár mások elég jó véleménnyel vannak róla, ő mégis kerüli a testi kontaktust és igyekszik kivonni magát mások társaságából. Tudom, hogy vannak beilleszkedési gondjai, ez mondjuk nem is meglepő ha azt tekintjük, hogy bizony a családjában sok a halálfaló, így érthető, ha anélkül kerülnék őt vagy kerülne másokat, hogy ennek pontos okát bárki is tudná. Sietnie kell, ezzel nagyon is tisztában vagyok, sok a munka és ő az egyedüli alkalmazottja a bolond zseninek és gondolkodás nélkül választja ki az aznapra ajánlott ételeket. Én is ugyanazt kérem, bár elég válogatós vagyok az ételek terén és nem is ehetek akármit, hogy megtartsam a testem ilyen tökéletes alakját, de ha már itt vagyok, akkor miért ne, ezt is megtehetem. Figyelem, ahogy visszasiet a boltba én pedig a frissen szerzet ételhalommal ülök vissza a kávézó asztalához, ahol az előbb még diákok foglalták el a székeket, de egy jól irányzott pillantással egyszerűen meggyőztem őket, hogy bizony ők nem szeretnének ott ülni és ez csak valami tévedés lehet. Nem zavartatom magam és kibontom a tasak tartalmát, de rá kell jönnöm, hogy semmi olyan nincs benne a húson kívül, ami ínyemre volna, így inkább jelzek az egyik kiszolgálónak, hogy tüntesse el, mert ránézni sem bírok. Viszonylag gyorsan telik az idő és élvezem a semmit tevést, mert ez nekem semmiség, nem terhel meg egy kis gondolkodás és a Dowoo-tól kapott dossziékat lapozgatom. Szeretem, ha minden levan írva és olykor felcsaphatom az embereket, mint egy könyvet. Daniel élete pedig kifejezetten gyönyörűen kirajzolódik előttem és örömmel konstatálom, hogy bizony jó munkát végeztek az évek során, mert tökéletes leírást olvashatok a jelleméről. Egy kiugró jelenet van csak, nem is olyan régről, mikor kikelt magából, de ezt nem igen részletezik az írások, ebből is tudom, hogy ott lesz valami elásva, amit nekem ki kell derítenem. Már a kávézó is bezárt, de mindenkinek tudtára adtam kedves utasítással, hogy addig nem zárnak be, míg én ott vagyok. A fényeket lekapcsolhatták, hogy ne legyen feltűnő, amint Young elindul hazafelé és mikor meglátom borsos fizetséget hagyok az asztalon és egy szó nélkül megindulok a sötét sikátorok között, hogy elé vágjak. Tetszik a nyugodtsága, amivel előttem áll, csak az a gond, hogy tudom, hogyan zökkentsem ki ebből az állapotból és nem is idegesítem magam azon, hogy nem váltok ki belőle elsőre semmi féle félelmet. Nem várom, hogy megszólaljon, azt sem, hogy bemutatkozzon, pedig más esetben cseppet sem higgadtan közölném vele, hogy mennyire neveletlen. Ha már rá kérdez, akkor válaszolok, hogy ki is vagyok, nem mintha amúgy nem így tettem volna, csupán nem vagyok a beszélgetést kedvelők csoportját bővítő személy, de ha neki így jobb, hogy kérdez-feleleket játszunk akkor hajrá, én így is- úgy is elmondom, amiért most idejöttem. -Ó dehogy nem-reagálom le még mindig az apró vigyorral arcomon, rá sem nézek. Nem is tudja, hogy mennyire jó ez az alkalom arra, hogy beszélgessünk, de hamar rá fog jönni. Hallom, hogy megindul mellettem, bár elzárom az útját. Szerencsére nem vagyok egy kétségbeesett alak, aki az első adandó alkalommal, mikor a kiszemeltje szökni próbál megijed és inkább elhátrál. Jól forgatom a szavakat és a legmegfelelőbb pillanatra várok, hogy ki is használjam nyelvem csípős támadását. Hagyom, hogy elhaladjon mellettem, érezze csak, hogy menekülhet és már meg is kezdem a lágy támadást. A különleges képességemnek köszönhetően és mert annyira jól használom azt, kifinomult érzékem van az érzelmek érzékeléséhez, amit ő nem tudhat. Így háttal állva neki is tudom, hogy mennyire megdöbben szavaim hallatára. -Elintézhetem, ha velem jössz, ne ezen múljon. -Tudom ki az apja és ha odaállnék vele szemben, hogy itt a fia, akkor tárt karokkal várná és tényleg üdvözölné. Igyekszem ráhangolódni érzelmeire és figyelem annak változását, az apa téma kétség kívül érzékenyen érinti, erre jó lesz később is odafigyelnem. Tetszenek a szavai és az is, hogy így próbálja leplezni idegességét. A nevetésére én is felkuncogok. -Örülök, hogy kérdezed, bár úgy is mondtam volna. -És itt érkezünk el a legérdekesebb részéhez a beszélgetésünknek, hogy megtudja az igazságot. -Jobb, ha tudod, hogy az én feladatom, hogy megmutassam neked a világunk hatalmát és a legjobbat kaptad erre a feladatra. Hidd el jól jártál velem, más nem állna le veled így beszélgetni. -Talán igen, talán nem. Nem ismerem mások módszereit, a lényeg, hogy az enyémek bevállnak és bár az igazságról beszélek, mégis ferdítem azt egy kicsit, hogy lássa nem csak egy jött-ment áll most előtte. -Remélem nincs ellenvetésed, úgy mind a kettőnknek könnyebb lenne-egyenesen felé fordulok, zsebre tett kezekkel, kissé oldalra tartva fejemet. Így végül mindent elmondtam, amit szerettem volna, innentől kíváncsi vagyok mennyire tud okosan reagálni erre a helyzetre.
Miért találnak meg mindig engem? Nevezhetem őrülteknek, idegesítő alakoknak, kik kortól, helytől és időtől függetlenül megadott napokon hozzám csapódnak, mintha az élet kiadná nekik parancsba, hogy sosem élhetek ezen személyek nélkül. A Roxfortban is számtalanszor mellém lépett hol egy szeplős vörös lány, aki könyvével a kezében akarta, hogy korrepetáljam és biztos vagyok benne, hogy bevett taktikája volt addig nézni az illetőt, amíg az meg nem őrült és rá nem bólintott a végítéletére. Manók, a szomszédgyerek… szinte mindig volt valaki, aki miatt nem tudtam nyugodtan másik oldalamra fordulni reggeli négykor két álmom közepette. És most, hogy Aarontól is megszabadultam, s kezdtem elhinni, hogy sínen vagyok, hülyék elkerültek, megy mindig a maga módján, keresztezi utamat egy széttetovált flegma beképzelt halálfaló és úgy dönt, keseríti az életemet, holott én sem rúgok másba és indokot sem adok rá, hogy kispécizzenek. Már tekintete is zavar, úgyhogy megpróbálom egy egyszerű burkolt pával lerázni, szép kísérlettel, noha önmaga bizonyítja, hogy nem zsebtolvajkodásra készül. Bárcsak az lenne… A magam távolságtartó és nemtörődöm stílusával tudatom vele, hogy nem a legjobb alkalom ez a csevejre, s mit sem érdekel a reakciója, elindulok tovább. Nem áll az utamba, úgyhogy van két pillanat, mikor tényleg hiszem, hogyha nem állok meg, akkor vége az igencsak rövidke találkozásunknak. Egy rohadt szó elég ahhoz, hogy önszántamból torpanjak meg, bosszant, hogy tudom, tudatosan vágja hozzám apám hírét. Szomorú, hogy mindebből azt kell leszűrnöm, hogy egy halálfalóval van dolgom. Bajban vagyok és sejtem, hogy minden úgy alakul, ahogy ő azt akarja, ennek ellenére nem fogok engedni neki. Megfordulok meglehetősen unott és bosszantott fejjel. Biztos, hogy nem fogok vele menni, csak hogy apámmal találkozhassak, nem ilyen úton akarom ezt megtenni és ennyit nekem nem ér. Talán én sem gondolom ezt most komolyan, de eddig sem volt igazi apám, és ha ezek után sem lesz, szerintem megbirkózok ezzel a fájdalommal. Válasza inkább ijesztő, mint kecsegtető. Vele menni? Hova? Megjelennek előttem olyan csúnya képek is, amiben félholtra vernek épp, csakhogy ezeknek nem látom se értelmét, se okát. Kérdőn nézek rá, elkomolyodott tekintettel fürkészem arcát, mikor rájövök, hogy mennyire jelét mutatom érzéseimnek. Visszaerőltetem magam a higgadt kisugárzásomban, s jelét mutatom, hogy velem aztán nem lesz könnyű dolga, mert bár visszafogott vagyok, ez nem jelenti azt, hogy megfutamodnék. Még egy gúnyos mosolyt is sikerül megejtenem, ami azonban hamar szertefoszlik. Rá kell jönnöm, hogy korán sem biztos, hogy én ma hazajutok, Jiog fenyegetve mondja el feladatát. Elvisznek. Jéggé fagy elmém és ezúttal már nem tudom félvállról venni ezt az egészet. Hangja visszhangzik bennem, egyfolytában ismétlem magamban a szavakat, mely egyre világosabbak számomra. Ha Jiog feladata megmutatni nekem a sötét világ hatalmát… megöl? Megkínoz? A sötét oldal hatalma az erő és sötét erőszak, gondolom én, mégis mi másra asszociálhatnék? És mégis, minden kiismerhetetlen szavával változnak már így is túlságosan bepörgött, talán idegességtől is kifacsart gondolataim és az előbbi erőszakkal teli életkép után némileg kevésbé véres közeljövő bontakozik ki. - El sem tudom képzelni, mi dolga velem a fajtádnak, - lépek kettőt közelebb hozzá, szúrós szemeimmel őrá nézve le - de nincs bennem semmi sötét és kétlem, hogy anélkül jó lennék másra a bokszzsák kivételével. - Hazugság vagy sem, én hiszek ebben. Tisztán élek, nem támogatok senkit, fele annyit értek a sötét mágiához, mint bármely máshoz és ahhoz, hogy csatlakozzak, hűséget kell önszántamból fogadnom, ezt pedig nem fogja tudni elérni hamisítással. Nem vagyok naiv, tudom, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül holtra vernek és a végletekig el tudnak menni, hogy elérjék céljukat, s szemeim mélyén, lelkemben bizony pontosan ettől tartok. Hol a határ egy halálfalónál? És hol a határ az én tűrőképességemnek? Félek, mert emiatt a szétvarrt alak miatt az egész eddigi életem kukába kerülhet egyetlen egy döntéssel, s én nem fogom eldobni mindazt, amit megkerestem és végigszenvedtem. - De feltételezem, nem azért figyeltek évek óta, hogy agyonüssetek… - vezetem tovább az előbbi gondolatot, kihúzva ezzel a bokszzsák lehetőségét, miközben mélyet sóhajtok és elengedem maró tekintetemmel szemeit, hogy kabátom zsebébe nyúljak és előhúzzak onnan egy szál cigit és az öngyújtómmal meggyújtsam azt. Nem ez a balek miatt, ezt amúgy is megtettem volna, de most jobban jön, hogy kimossa füstje zavaros elmémből a nem kellő, csak ártó feszültséget. Ha valamikor, most nem szabad megijednem. Nem apám küldte, de minden bizonnyal ő is benne van ebben az egészben. Rá gondolva, tán túlságosan ostobán, de valahogy érzem, ha belemegyek abba, amit ők akarnak, nem esik se nekem, se másnak bántódása, visszafelé is kérdéses. Mivel apám tud erről, hagyná, hogy biológiai fiát megöljék, csak mert nem merül bele abba a mocsokba, mikbe ők tartoznak? Kifújom a füstöt, s nem, szándékosan nem kínálom meg, nehogy azt higgye, hogy pajtásak vagyunk.
Az apja. Az apja egy olyan személy, akit a legkevésbé kívánnék a sajátomnak, bár kétség sem fér hozzá, hogy szövetségesként igenis hasznomra válna. Nem szokásom magamba folytani véleményemet, egyszer úgy is meg kell tudnia, hogy Daichi keze is mélyen bele lett mártva ebbe az ügyletbe. Young érzelmileg instabillá válik, amint szóbahozom, akár találkozhatna is vele. Teljesen komolyan gondolom. Annak se lennék ellene, ha most azonnal elé kéne vinnem és talán a férfinak is lenne annyi esze, hogy egy kis figyelmet szentelve a fia iránt, esetleg gond nélkül maga mellé állíthatná. Így egyszerű lenne, de unalmas is. Ezt az érzelmi instabilitást nekem gyerekjáték végig követnem és igazán imponáló, hogy ő maga is érzékeli ezt az apró kis zökkenését és minden erejét arra használja, hogy önuralmat gyakoroljon. Ez akár aranyosnak is mondható mert nem lesz könnyű dolga, nem, amíg velem társalog és én bizony szívemen viselem lelki állapotát és gondosan ügyelek, hogy folyamatos hullámokként ingadozzanak fejében a gondolatok és érzelmek. Mikor a legizgalmasabb részre térek, mégpedig itt létem okára kissé még engem is elkap a hév és az eddigi hangszínem mocskos, de alig észrevehető változáson megy keresztül. Nem hagyhatom magamnak, hogy ennyire élvezzem, de ah, nem tehetek róla és megengedem magamnak, hogy kissé ellazuljak és a pillanatnak élve az utolsó mondatomat már leplezetlenül önelégült örömmel ejtem ki. Igen a bizalom az elsődleges cél, de nincs mit szépíteni, jobb, ha látja, nem színjáték, amit én most itt elvégzek és ehhez kell, hogy lássa valódi énem aprórészleteit, bár közel sem mindet. Tudom, hogy ez is elég, nem sokan képesek elképzelni, vagy akár elfogadni, hogy belül tátongó és tomboló sötétséggel rendelkező emberek is léteznek. Magamat valóban sötét alaknak vélem, de igazságosnak, persze ha nekem is jó lap van osztva. Magamba szívom félelmét és ijedt gondolatait. Mély levegőt veszek orromon és szinte érzem édes illatát kétségbeesettségének. Állapotához képest meglepően higgadt és összeszedett, akár még támadásként is felfogható mondatot kapar össze, de ez inkább védekezés és önhitegetés. Arcom azonban rezzenéstelen, ahogy hallgatom őt, illetve a korábbi jól ismert határozottságot sugározza. Tisztában vagyok vele, hogy hazugak szavai és kétlem, hogy ilyen vérben megnyilvánuló háttérrel ő maga elhiszi saját szavait, de jobb, ha ő úgy gondolja, hogy hiszek neki és talán tényleg nincs benne semmi rossz. Sötétség. Az anyag, ami átjár és oly jól sikerült kiismernem az éveim során, elfogadtam, megtanultam használni. A cél, hogy ő is így éljen, olyan tudattal, hogy irányíthatja, de bármikor átvehetem felette a hatalmat. -Ezt nem tudhatjuk, míg nem próbáljuk meg kinyerni belőled-vonom meg vállamat és kissé homlokom is megemelem. A többes szám nagyon is szándékos. -Tudod mit, felajánlok neked valamit, csak, hogy lásd én jobb vagyok, mint a magamfajták-kezdek bele, mivel tudom, hogy egy kötelék és kapcsolat kialakításának egy erős és jól kifundált terv is lehet alapja, a lényeg, hogy kijátszhatatlan legyen és én jöjjek ki a leginkább nyertesnek.-Nem ínyem rád erőszakolni magamat, vagy a halálfalókat, de ha én most itt hagylak, akkor úgy is jön más, aki viszont gondolkodás nélkül magával visz és valamily módon nagyon meg fog győzni hovatartozásoddal kapcsolatban.-A jól formált szavak kulcsai a gondosan megalkotott beszédnek én pedig hivatásomból adódóan szívesen beszélek lyukat mások hasába, vagy inkább elméjébe.-Okos kölyök vagy. Valóban nem azért figyeltük életed alakulását, hogy végül csak úgy véget vessünk annak-hangom nyugodt, szinte már unottan lassú, de határozott, összeszedett, ami a magában foglalt magabiztossága mellett nemleges választ nem fogad el.-Engedd, hogy megpróbálhassam kihozni belőled az esetleges sötét mágiához való hajlamodat, képességeidet. Már ha valóban vannak, de ugyebár ezt nem tudhatjuk-emelem fel kezeim és kifelé fordított tenyérrel adok neki igazat, hogy fenntartom azt a lehetőséget is, miszerint, valóban nem való neki a mi oldalunk.-Megmutatom neked, tanítalak és pártfogolásom alá veszlek mondjuk egy hónapig. Ezalatt megmutatom a világot, melyhez apád és testvéred is tartozik. Belevezetlek a legsötétebb bugyrokba, mágiákba. Ha a hónap végéig nincs, vagy minimális változás következett csak be, akkor békében elválunk, jelentem az eseményeket és bevégeztettél halálfalónak lenni.-Úgy beszélek, egyike lennék azoknak, kik a legfelsőbb lépcsőfokok egyikén ülnek és ez valóban így is van. Bár kétlem, hogy valóban lemondanának róla, de nem vallok kudarcot, ettől cseppet sem félek. Várok még, hogy szavaim utolsó hangjai még csengjenek fülében és a közöttünk feszülő levegőben. Valóban okosnak tartom ám ez könnyen megváltozhat, ha most meghátrál és onnantól már nem kesztyűs kézzel bánnék vele. Gondolatban varázs szavakat formálok meg, aminek kívülről semmi jele nem észlelhető. Olyan az, mint a járás, gondolkodnom sem kell, hogy mit tegyek. A mellettünk lévő utcalámpa előbb elhalványul majd ritmusos pislákolásba kezd. Ez csak egy kis hatásvadász játszadozás részemről. Akár fenyegető is lehet, de inkább jelképezi a változás könnyű lehetőségét. Bizony a nemrég még fénylő és erősen sugárzó lámpa hamar sötétségbe borulhat, hiszen az is benne rejlik, csak meg kell találni a módját, hogy előhozzuk a mélyen rejlő sötétséget és végig kioltsuk benne a fényt.
Bár nem életem kezdetétől, de tudok róla, hogy fél családom sötétségbe burkolózik, azonban én pont a késői megismerésnek nyilvánítom be azt, hogy bennem nincsenek meg a halálfalók mérvadó tulajdonságai. Lehet, hogy biológiai apám az, tisztában vagyok féltestvéremről is, mégsem velük nevelkedtem, nem kaptam semmilyen belátást az életükbe és szándékosan nem kérdezgettem eddig egyiküket sem. Nem érdekel, nem akarok semmilyen kapcsolatba kerülni Voldemort követőivel, de ellenük sem vagyok. Elhivatott semlegesként élek, s nem tervezek ezen változtatni egy nem éppen kedves meghívásra, már ha ez annak mondható... Az biztos, hogy nem a semminek követtek és nyomoztak több éven keresztül utánam, bizonyára terveik vannak velem, s ez egyben ijesztő és nyugtó. Majdhogynem teljesen valószínűnek tartom, hogy nem fognak megölni, illetve azt sem hagyják, hogy meghaljak más keze által, de nem most jöttem le a falvédőről, feltételezem mindent képesek bevetni ellenem, a végletekig is el tudnak menni, hogy megszerezzék mi kell nekik, s így mégsem nyugodhatok meg. Az a legijesztőbb, hogy nem a saját testi épségem van veszélyben, ez már akkor kirajzolódik előttem, amint megemlíti Jiog a hozzám tartozó személyeket. Tudja, hogy kell manipulálni az embert, és bár én is tisztában vagyok az opciókkal, sajnos egyelőre nem látok kiutat, avagy menekülési útvonalat. Ha én el is tudnék rejtőzni más országban, bárhol, szeretteimet megtalálnák. Mocskos állatok... Ha csak feltételezik, hogy esetleg lehet bennem sötétség, az igencsak gyengeségre utal a részükről, holott ha már kapcsolataimat nyomon követték, ez még fontosabb tényező kellene, hogy legyen neki. A sötétség hiányával nem tudok csatlakozni, hiába akarnák, így biztosra veszem, hogy Jiog is tudja a pontos választ erre és semmit sem kell megpróbálni se ő, sem pedig társai részéről. Összehúzom szemeimet és továbbra is higgadtan nézem őt. Átlátok rajta, szavainak ki nem mondott tartalma evidens számomra, egyetlen hülyeséget leszámítva: ha könyörögni kell nekem a csatlakozáshoz, sosem lesz belőlem hűséges halálfaló. Így meg semmi értelme, rizikó lennék a rizikóban, egy báb kit cérnaszálon mozgatnak, s biztosra vehetik, hogy amint lehetőségem lesz ellenük fordulni, megteszem. Talán nem gondolkozom úgy, mint egy halálfaló, tán csak túl jó, épeszű, valamint célratörő vagyok. Nem az én helyem, nem kellek én nekik! Még ők is rivalizálnak egymással, de ez olyannyira nem érdekel, hogy az valami hihetetlen. Közöttük sincs összhang, futnak Voldemort után, mint a kutyák, ha viszont a Nagyúr nem mond semmit, akkor máris megy mindenki a maga feje után és robbanhat a bomba. Nem rezzenek meg Jiog szavaira, ám nem is kérdőjelezem meg azokat, igazat mondhat, nem ő lesz az egyetlen, aki el akar ráncigálni. - De te nem fogod hagyni, hogy mások ragadjanak meg, nem igaz? Az számodra egyenesen szégyen lenne, hiszen nem véletlenül vagy itt most pont te. Még a végén kudarcot vallanál - jelenik meg rajtam egy gúnyos mosoly, bár magam sem tudtam eddig, hogy tudok ilyen is lenni, főleg nem egy halálfalóval. Hangom gördülékeny, arcmimikám színesen artikulál, majd saját viselkedésem felismerésétől komolyodom el ismét, de legalább némi magabiztosságot merítettem az éterből, mely mutatkozik továbbra is arcomon. Jiog ajánlata túlságosan jószívű, ugyanakkor pont annyira irreális is. Egy egyszerű kézfogás és máris kiképeznek önként halálfalónak. Micsoda jutalom... lehetne, de inkább fejbe lőném magam, ha nem lenne családom és mindaz, mi fontos nekem. De itt most nem róluk van szó. Nem értek egyet Voldemort tanaival, nem szándékom követni, sőt mi több, undorodom a halálfalók aurájától és viselkedésétől. - Köszönöm az ajánlatot, de ha belátást akarok kapni a világotokba, akkor személyesen apámat, vagy testvéremet keresem majd meg - válaszolom rafináltan, ez nem egy elutasítás, így nem szólhat meg érte, de nem is egyeztem bele. Feltételes minden, látszólag legalábbis, fejemben az egész lejátszott meccs. Halálfalók szemszögéből majdhogynem nyert ügy a ma éjszaka, Jiog számára maga a káosz, ő az egyetlen vesztes, mely célom egyike jelen pillanatban. Lássa, hogy nem vagyok könnyen manipulálható, meg tudom kerülni őt úgy, hogy a felette lévő utasítás kérdéses marad. Az biztos, hogy apám ebben benne van. Találkoznunk kellene... Benne jobban megbízok, hiába nem ismerem. A fenyegetés viszont fennáll továbbra is, de ez már az én gondom. Pislákolni kezd felettünk az utcai lámpa. Nem kérdőjelezem meg miértjét, se nem okozóját. Fény és sötétség, nem éles a határ és gyorsan át tud lendül, ki tud aludni a fény, azonban a sötétségben oly nehéz újra meggyújtani a lámpát. Félek, ha árnyék lennék egykori fényem után, nem tudnék visszajönni élve. Ha engedek nekik, nem lesz menekülés, életem végéig hordom jelét, érzem vállamon terhét, a halálfalók fenyegető pillantásai pokolba száműznék mindazt, amit eddig megálmodtam. Unottan pillantok fel a lámpára, majd vissza a szétvarrt alakra, számat húzom, jelezvén, hogy szörnyen idegesítő és nem mellesleg, hatástalan, amit művel azzal a szerencsétlen lámpával. Lépek néhányat hátra, rézsútosan elfordulok az utca közepe felé, továbblépésre készen, ám magamat állítom meg még egy gondolat erejéig. Egy valami még érdekelne, ha már így felszívtam magam egy adagnyi magabiztossággal a kezdeti felismerés miatti sokk után. - Egyébként... - nyalom meg kiszáradni kész alsó ajkamat egy rövid pillanat alatt - mindez csak azért van, mert apám és Daisuke is halálfalók? - Majdnem biztos vagyok benne, hogyha őket nem ismerném, nem lennének családtagjaim, akkor engem is békén hagynának, meg sem találtak volna, így igencsak meglepődnék, ha más oka lenne személyes leszólításomnak ezen késői éjszakai órában.
Magabiztosan és ellentmondást nem tűrően ecsetelem a lehetőséget, az alkut, amivel nyílt utat adok neki, hogy megismerhesse igaz voltát. Testbeszédem a szavaimat támasztja alá és tökéletes összhangban van a megalkotott ötletemmel. Velem lehet alkudozni, sőt szeretem is az alkukat, izgalmasabbá, játékosabbá teszik az eseményeket, valamit mindig én jövök ki nyertesként, ami mindezek mellett igazán jó pontot jelent. Elszántan néz rám végig és érzékelhető, hogy fejében oszt-szoroz, próbálja összerakni a hallott és látott darabokat, de a kételyt, apró félelmet is érzem kiáramolni belőle. Ez ne maz ő hibája, már teljesen ura a testének és a korábbi apja okozta kizökkenésnek már nyomát sem lehet látni, de ugyebár előttem nincsenek elrejthető érzelmek. Tetszenek a meglátásai, hogy tudja mit kell mondania és ismeri az esetleges kiskapukat, de csalódnia kell, engem nem lehet megfogni. -Valóban nem véletlenen, hogy pont én állok itt előtted. A legjobbat kérték fel egy ilyen küldetésre és végül rábólintottam, de pont ez a lényeg, hogy én nem megragadni szeretnélek, hanem meggyőzni -vallom be neki az igazságot. Akár nemet is mondhattam volna, persze annak meglettek volna a következményei, amiket azonban könnyen letudtam volna redukálni felhasználva a pozíciómat.- Ez csak amolyan szabadidő foglalkozás számomra, ha nemet mondasz, akkor mosom kezeimet, mint mondtam én nem erőszakolok rá senkire semmit sem. Úgy tud igazán kibontakozni valaki valós ereje, tehetsége, ha önszántából vállalja el-beszédem közben egyenesen ránézek, de csak mintha egy kedves ismerőssel tenném, bárhogy is kell olyankor viselkedni. – Mondhatni úgy fogom fel kettőnk találkozását, mint egy játékot, mivel ez az ahhoz képest, amilyen munkákat egyébként végezni szoktam, de egyáltalán nem degradáló számomra, mivel épp oly fontos az új és tehetséges ifjak bevonása, mint bármi ezen a világon. -Direkt túlzok a világ szó használatával, hogy érezze a fontosságot, de azért tudja, hogy van tehetséges fiatalból bőven, szóval nélkülözhető.- De mint mondottam volt, velem ellentétben mások valóban elragadnának, ha nemrosszabb-mélyítem el a hangomat kissé, ami nemnehéz, mivel alapvetően nem éppen rekedtes, dörmögő hanggal élek és állam kissé leszegve nézek fel rá.-Mivel pedig játékról van szó, annak pedig vannak vesztesei, így nem tartok a rossz kimeneteltől, főleg, mivel én mindenféle képen nyertesként jövök ki-zárom össze lábaimat és így kissé magasabbnak is tűnök, bár nem ez volt vele a célom, csupán a kiegyenesedéssel jelzem, befejeztem a témáról való diskurálást és most rajta áll a válasz. Számomra valóban nincs rossz kimenetele a jelenlegi játszmának, bár nem tagadom jelents előnyben részesülnék, ha én avathatnám be és készíthetném fel a kölyköt, de ha nem így lesz, akkor más sem lesz, kinek sikerülne ez a feladat és végül vagy erőszakkal kerülne közénk, vagy meghalna. Persze apja legnagyobb bánatára, de általában a magunkfajták szeretnek végletekben gondolkodni. Mindent egybevetve, vagy a kölyökkel lépek tovább, vagy nélküle és akkor folytatom az eddig zökkenőmentesen előrehaladó életemet a tervek alapján, van még mit tennem. -Ahogy gondolod, a személyes találkozás sem kizárt, mint mondtam, akár magam is elvihetlek az öregedhez, vagy a másikhoz-szándékos a szóhasználat, így érződik, hogy nem tartok az apjától sem, akiről azonban tudhatja, hogy nem csupán egy gyalogos Voldemort seregében. Testvérét viszont épp annyira ismerem, amennyit összeszedtek róla, szóval nagyon is jól, de nincs hozzá különösebben közöm, csak futólag láttam és nem is nagyon érdekel, csak azért lehet érdekes a számomra, mert Daniel vére.- A döntés csak rajtad áll, de tudod mit? Csak, hogy lásd mennyire nagylelkű vagyok, adok neked egy kis gondolkodási időt, két napot, nem többet, addig nem nyúlhatnak hozzád-mutatom ujjaimmal a kettes számot még inkább nyomatékosítva azt, de csak éppen, hogy felemelve kezemet. -A határidő lejárta után felkereslek és megadhatod válaszodat-meggyőzően nézek felé, egyrész, mert tudom, hogy a következő két napja görcsben és rengeteg gondban lesz gazdag, de persze nem kell tudnia, hogy ennek is én vagyok a nyomában.- Vagy akár most is nemet mondhatsz és már el is váltak útjaink-húzom fel homlokom és tárom szét kezeimet a mondat közben, felőlem ez is benne lehet a pakliban.- De akkor számolj a következményekkel-nézek rá hírtelen fenyegetően. Eddig nem adott nemleges választ, ezért is forszírozom, ha valóban annyira hisz abban, hogy tiszta a szíve, lelke, bármi is legyen az, akkor most azonnal rámondja a nemet. Megmozgatom a lámpa fényét is, ez a kis kitérés ad neki elég időt gondolkodni, ám hátrálni kezd én pedig hagyom, had menjen, ha úgy kívánja, akkor viszont kissé megkavarom ezt a két napos ígéretemet. Számat félmosolyra húzom. Érdeklődik. Ha kérdez, az azt jelenti érdeklődik és az érdeklődés, kíváncsiság az előrehaladás első kapujának nyitja. -Annyi közöd van csak hozzájuk, hogy rokoni szálak fűznek hozzájuk, így téged könnyebb volt megtalálni-válaszolok neki, de szándékosan csak annyira, hogy még inkább megnöveljem fejében a kérdések számát. -Nekem elhiheted és többek között azért, mert ritkán mondok ilyet, de ha nem lenne hozzájuk semmi kapcsolatod, akkor is megkeresett volna valaki, de akkor lehet nem lett volna ilyen kedves a találkozás. -Mivel nem hagyhatom, hogy faképnél hagyjon, így várok, hogy a kimondott szavak még terelődjenek felé és lebegjenek körülötte egy ideig, majd féloldalasra fordulok, hogy az utolsó, amit látok az az arca. Már csak az a kérdés, hogy szájával, vagy a fejéből kiolvasott érzésekből fogom-e megkapni a választ, azonban nem várok sokáig és elillanok a szeme elől.
Kezdőlap
Nem szokásom magam végezni a kutatásokat, általában én küldök ki embereket, hogy információkat szerezzenek számomra, amiket aztán feldolgozva, összekapcsolva és összefüggésekre rájőve előállok a tökéletes képpel, amit egy-egy gyűlésen a halálfalók elé tárhatok. Mondhatni másokkal végeztetem el a piszkos munkát, ami igaznak is állítható, de valaha én is így kezdtem, bár nem tartott sokáig. Nekem is áskálódnom kellett, de hamar rájöttek, hogy a bejövő adatokkal egyszerűen tudok bánni és így inkább más pozícióba kerültem nagyon fiatalon. 
Elgyengült testtel, mosom el a használt eszközöket, érzem, hogy már nehezen látok és nem a félhomálytól, amit a mesterséges lámpa mára elhalványult fénye áraszt. Elöblítem az edényeket, a keverőkanalakat, szárazra törlöm őket, majd elengedem és azok maguktól a helyükre lebegnek. Mindegyik pontosan tudja, hova kell levitálniuk, a kanalaknak még a fiókjuk önként csúsznak ki zárt pozíciójukból, s mintha mi sem történt volna, vissza is záródnak. Utálom ezt a kotyvasztással velejáró feladatot, de meg kell csinálni minden egyes nap végén. Reggel fél nyolcra jöttem és szerintem már bőven elmúlt tíz óra. 
