Talán kellene valami kaja, amit az asztalra tehetek, mint a jó anyák feleségek háziasszonyok nők (?), vagy sokkal inkább lakótársak extrákkal és gyűrűvel. Úgy majd sokkal kevésbé érzem csapnivalóan magam, amiért nem követjük a klasszikus modellt - nem mintha eddig ez aggasztott volna, viszont talán eljött az idő, amikor ennek is itt az ideje; annak, hogy rendes nő legyek, olyan, mint mindenki más, akiről azt gondolod, tökéletesen megfelel az ideálnak és akiről minden pasi-anyós kombó álmodik. Gondoskodó, anyáskodó, a konyhában otthonosan mozgó, főző, mosó, takarító, aki a seprűt nem csak repkedésre használja, és a közös lakásban sitty-sutty, egy csapásra tiszta lesz a mosatlan, illatos az ágynemű, élére hajtva művészi rendben hever a szekrénybe pakolva a gatya és a póló, nincsenek a kukából kilógó pizzás dobozok, vagy az asztalon egy koszos kiskaná, akinek a háza csillog-villog és nála nem jön ki a porallergiád. Ezzel csak egy gond van: ez marhára nem én vagyok. Azaz kettő, ha azt is beleszámolom, mekkora baromság ez az egész, ennek egyelőre egy pontjának igyekszem legalább megfelelni, kevés sikerrel, hiszen Eu a főztömben is turkál néha, azt mondja elbambult, elmélázott valamin, hogyne, én meg a takaros, hiszékeny jövendő nej (rohadtul nem jut eszembe jobb metafora, vagy mi, az Yeva asztala). Egyébként meg is értem mi baja vele, a múltkori levesem is olyan lett, mint a felmosóvíz, még a szaga se emlékeztetett sóskára.
Mindezen addig morfondírozom, amíg a csirkére rácsukom a sütő ajtaját egy "na majd most!" felkiáltással. A mi házunkban és az én fejemben is elférne némi felelősség, még ha meg is őrülök az itthonléttől. A minap például elképzeltem, hogyan verem tropára az itthoni berendezést, ha egyszer rám tör a csillapíthatatlan düh és a magány örülete, de csak azt értem el, hogy égett a tenyerem a tettvágytól és a kezemben lévő sportújságot módszeresen a polcnak hánytam, az nem dőlt össze, de egy vázát azért összetörtem, még ezt sem tudom rendesen csinálni. Semmirekellőnek érzem magam. Ezzel a gondolattal alszom be a kanapén, kikészítő, hogy folyton fáradt vagyok, és a kinti zörgésre ébredek, ami a zárral való matatás lehet, én pedig az ajtó mellé helyezett használt ütőért kapok, miután az ajtóhoz lopóztam, betöröm a képét annak az idióta betörőnek, aki ki akar fosztani minket. Nem, eszembe sem jut, hogy esetleg más lehet az, elvégre időközben sötét lett, Eu pedig azt mondta, ha nappal nem jön, ne várjam, akkor lehet otthon alszik (a szülei tuti utálnak). Felmerül a kérdés, hogy ennek ellenére én miért akartam éttermi konyhákat megszégyenítő (és tényleg megszégyenítő) sültemmel várni. Bódulatomban észre sem veszem, hogy füstszag terjeng a levegőben, csak az ajtóra koncentrálok, ahogy nyílik, úgy kell lendítenem a régi terelőütőt, erősen rámarkolok és....