Mark Valentine

A szerelem olyan akár a szél:  nem láthatod, de érzed.

Mark


39


mugliszármazású


Semleges

Nincs


Varázstalan


Brad Pitt


Keresett karakter vagyok

Londonban születtem egy egyszerű család egyetlen gyermekeként. Anyám varrónő, apám taxisofőr. Hogy lettem mégis tanár? Egyke lévén rengeteget olvastam, beleszerettem a drámákba, a regények képzelt, mesés világaiba, ahol pezseg az élet, mint egy felrázott szénsavas üdítőben és kirobban az üveg korlátjaiból, amint teheti… és azon kaptam magam az iskolában, hogy minden vágyam ezt megosztani másokkal, fiatalokkal, akiknek az élet hasonlóan varázslatos, mint nekem. Legalább is eleinte annak tűnt. A szüleim büszkék voltak rám, a gimnázium alatt kosaraztam, jól tanultam, jó magaviseletű voltam a csíntalanságaim és eszement ötleteim ellenében is. Elsőéves gimnazistaként ismertem meg első feleségem, Maryt, akinek határozott jelleme és szépsége egyből elvarázsolt. Nem voltam sosem szoknyapecér, noha párszor gondoltam rá, hogy minek is kötöttem le magam, de azt hiszem így volt kényelmes. Nehéz volt a sport, a tanulmányok, a szüleim elvárásai, Mary elvárásai között lavírozni, megálmodni hogyan tovább. Kalandos szívű természetem az irodalom szak mellé sodort a kiváló sport teljesítményem kiaknázása helyett. Mary a teológia mellett döntött, de ez sosem zavart. Én sosem voltam olyan vallásos, mint Ő, mert habár hívő vagyok, de nem elfogult. Mary valahogy sosem értette meg mit is szeretek annyira a képzelt világokban, mikor a Biblia mesés történeteinél nincsenek szebbek vagy tanulságosabbak. Valahogy a Biblia az a könyv, amit sosem olvastam el… Dac lenne? Sosem jöttem rá. Inkább biológiából kellett volna okosodnom, mint kiderült aztán, mert noha védekeztünk általában Maryvel, néha anélkül csináltuk szenvedélyes mivoltom csillapítása miatt, vigyázva ne eshessen mégse teherbe. Nos… nem vigyáztunk eléggé. Ez meglehetősen felkavarta addigi életemet, hiszem csak 19 évesek voltunk, éppen csak elkezdtük az egyetemet. Persze a neveltetésem és a társadalom is elvárta, hogy megtartsuk a gyereket, több éves párkapcsolatunk után elvegyem Maryt és a tőlem telhető legjobb életet teremtsem meg kislányomnak, Annának. Szerettem a lányom, fiatal apuka lévén magam is újra kisgyerekké váltam, én voltam a legnagyobb gyerek a játszótereken, sok mesét is olvastam Neki, de Mary… csacskaságnak tartotta, azt vallotta Jézusról olvassunk a gyereknek… én meg magamban szintén Jézust emlegettem, de nem épp ilyen kontextusban. Rá kellett döbbennem, hogy a megszokás, a diákszerelem tartott a feleségem mellett és csupán Anna az oka, hogy még együtt vagyunk. Semmiben sem egyezett a véleményünk, sem a mindennapi élet dolgaiban, sem a nevelésben, se Istenben… mintha egy ladikkal próbáltam volna átszelni az óceánt, két fele eveztünk és köztünk a gyermek, aki azt sem tudja, a szárazföldön lehetne, biztos talajjal, paradicsomi körülmények között. Egy időben sokat is veszekedtünk a feleségemmel, hiába kaptam tanári állást közel, mégsem volt elégedett. Nem tudom Anna mennyit hallott mindezekből, én igyekeztem mindig szeretettel és gondoskodással fordulni felé, de főleg az anyjával volt otthon, én konferenciákra jártam a doktorim miatt. Mert újra a tanulásba temetkeztem, hogy otthon nem mentek jól a dolgok… 24 voltam csak mikor egy barcelonai konferenciát követő estén úgy döntöttem lemegyek a bárba és iszok valamit. Hogy megengedem magamnak, hogy legalább elidőzzön a tekintetem a spanyol nőkön… de mégsem egy spanyol nőt pillantottam meg, hanem egy britet, a leggyönyörűbbet a világon. Fiatal volt és csodálatos, a könnyed flörtöket követve egyszerűen elvarázsolt a mosolya, a szemérmessége, hogy harcias, de mégis törékeny, hogy fölényesnek hiszi magát, de közben végtelenül törődő… mint egy álom, egy nimfa, aki kilépett Shakespeare Oberonja mellől és elbájolt. Otthon sem bírtam megállni, hogy ne lássam, pedig megfogadtam, hogy futó nyári kaland lehet maximum, hiszen nős vagyok, gyermekem van! De nem ment. Elragadott, mint a hűs víz édes csábítása egy tikkasztó nyári napon. Lopva, titokban találkozgattunk, mint a gyerekek, annak is éreztem magam mellette, kamasznak, aki rájön, van szerelem is a világon, hogy nincs csillag, amit le ne hoznék Számára… egy élő klisé és sablon lettem, értelmet nyert minden szerelmes vers, minden szerelmes dal, minden szerelmetes regény, mert mind hozzám szólt, mind azt hirdette, megtaláltam a boldogságot. Mikor elmondtam, hogy családos férfi vagyok sem hagyott faképnél Erin… ó Erin. Annyira szerelmes voltam, hogy még a drága kislányom sem tartott vissza attól, hogy új családot alapítsak. Azt latolgattam, vajon Erin hogyan fogadná, hogyha megkérném, Anna jöhessen velem. Aztán… egyik nap úgy ébredtem, hogy nem értem miért vádol Mary jobban, mint szokott, nem értettem, miért hiszi, megcsalom. Hiszen nincs senkim, magányos vagyok a házasságom szent kötelékében is. Nem emlékszem az Exmomemoriam-ra, hogy Erin boszorkány és az apja így szakított el a szerelmemtől. Csak az üresség maradt bennem, a hiánya az ismeretlennek, hogy hiába voltam otthon, idegen volt a lakás, idegen volt a feleségem. Egyedül Anna miatt mentem haza. Aztán a házastársi kötelességnek eleget téve újra megfogant a feleségem, egy évre rá, hogy véglegesen elhidegültünk. Már épp elhagytam volna, ismét, de egy terhes nőt magára hagyni, egy 4 éves kislánnyal… nem vagyok én szörnyeteg. Abel gyönyörű kisfiú volt, ugyan annyira szerettem, mint a nővérét, de a feleségem annyira erőszakos volt, követelőző, hogy alig hagyta, hogy neveljem őket. A munkába temetkeztem, mások gyerekeinek az útját terelgettem, ha már a sajátjaimét nem hagyták. Tudom, hogy gyenge jellemre vall, de úgy hittem ártanék a gyermekeimnek, hogyha azt érzik szembe megyek szülőanyjuk akaratával és azt sugallom, ne fogadjanak szót, szeressék kevésbé anyjuk módszereit. Így.. nem tettem semmit. Hét évig bírtam így, hideg hitvesi ágyban – mert Abel fogantatása után egy csókot nem adtam soha Marynek – a gyermekeim idegenségében. Mert idegen voltam számukra, egy férfi, aki keveset van otthon és folyton dolgozik, egy férfi, akiről ki tudja miket mesélt az anyjuk… Anna talán érezte, hogy bármit megtennék értük, egyetlen szavukba kerülne, de Abel túl kicsi volt ehhez még. 12 év házasság után elhagytam a nejem, elváltam. Abel elég idős lett, hogy megértse mit jelent mindez. Természetesen hiába akartam vinni a gyerekeim, a bíróság az anya javára döntött, elvégre erkölcsös, vallásos, hívő nő, kötelességtudattal és amúgy is én adtam be a válópert. Annyi esélyem volt elnyerni a gyerekeim és végre magaménak érezni őket, mint egy halnak szabadságot remélni a halászhálóban. Mary noha hagyta hogy látogassam őket, de mindig megjegyzést tett és csak a felügyeletével tehettem volna meg, így rendelkezett a bíróság, így elérte amit akart. Elhagytam őket, elhagytam a gyermekeim is. Visszaköltöztem szülővárosomba, Londonba, ahol az egyik kolléganőmmel mondhatni romantikus viszonyunk lett. Mindketten pocsék házasságban éltünk, csak a gyerekeink számítottak… fel se fogtam, annyira vágytam egy megértő társra, hogy elvettem. Neki szintén egy lánya és egy fia van, fiatalabbak, mint az enyéim. Próbálok jó mostoha apjuk lenni, jelenleg úgy érzem, kedves, szerető családom van, de az űr, amit érzek ha egy szerelmes költeményt olvasok nem hagy nyugodni. Mintha ez sem lenne jól, most sem lennék igazán boldog. Ráadásul még csak nem is tudok róla, hogy van még egy fiam a nagyvilágban, akinek igazi apa és anya kellett volna, de egyikünk sem volt ott. Háromszorosan is elbukott szülő vagyok, ha nem is tudok róla, de a diákjaim szeretnek. A mostani családom szeret, így… ha nem is vagyok kicsattanóan boldog, de meg vagyok elégedve nagyjából a mindennapjaimmal. Azt remélem, hogy mivel nagyobbak a saját gyerekeim, talán… ha elbeszélgetnék velük, talán… talán megértenék a helyzetem. Szeretnék az apjuk lenni, de nem tudom hogyan tegyem mindezt. Gyáva vagyok, mint voltam mindig is, ha róluk volt szó.

Átlagosnak mondanám magam, mivel elég átlagos szituáció, ha az embernek megvan mindene és igazából semmije sincs. Álomvilágba, megszokásba könnyen kapaszkodó ember lévén szeretem a fantáziát, szeretem a kalandokat, legyenek azok valósak vagy kitaláltak, szeretek beszélgetni, elmélkedni, nehéz kihozni a sodromból. Emiatt könnyednek, szellemesnek, közvetlennek, egyesek szemében humorosnak tűnök. Belül viszont folyton küzdök. Megfelelési kényszerek, bűnbánat, remény és reménytelenség örökös csatája dúlja a lelkem. Mintha elvesztettem volna valami fontosat, aztán dominószerűen minden más fontosat is az életemben. Mivel folyton reménykedem, mosolyom eltakarja belső bánatom. Ha épp elterelik a figyelmem valóban nagyon felszabadult, olykor bolondos is tudok lenni korom ellenében is. Mindig próbálom nézni azt is, a másiknak mi a jó, aztán mi nekem, de sokszor érzem úgy, életem legrosszabb döntéseit hozom meg ilyenkor. Hiába a sok regény és tanulság, nem csak a varázsvilágról nem tudok semmit, de a varázstalanról sem, így folyamatosan fejleszteni próbálom magam, rájönni, hogyan lehetnék jobb ember, jobb férj, jobb apa.

Éppen csendes, komor éjszaka van és egy szakdolgozatot javítok ki a dolgozószobában, mikor hallom Abel felsír. Rengeteget sír ez a csöppség, néha azon gondolkodom, nincs Marynek elég teje, csak túl büszke szólni… otthagyom a papírköteget és hosszú léptekkel átmegyek a szomszédos gyerekszobába. Mary már felvette a karjaiba a csecsemőt és szoptatja. Fordulnék ki, hogy akkor már nem kellek, mikor a feleségem megszólít.
-Megint elmentél egy konferenciára… pedig ezt már megbeszéltük. – Hangjában neheztelés ül, mint tó mélyén a sűrű iszap. Ingerülten ciccenek fel.
-Valóban. Ahogy azt is, hogy a publikációim akkor érnek valamit, ha konferenciára is járok, ha konzultálnak velem, ha idéznek a cikkeikben az emberek. Mary, a tudományos világ így működik, Istennek sem lennének hívei, ha nem osztanátok az igét… - Persze erre megint megsértődik, mert azt hiszi, összehasonlítom magam Istennel… pedig csak arról beszélek, hogy az információnak áramlania kell, semmi több.
-Most is hetyegsz valakivel igaz? Végtére is még korai lenne velem. Abel a Te fiad… a Te kötelességed is! Többet kellene itthon lenned! – Mondja sírós hangon, de szerintem csak a szülési depresszió és fáradtság beszél belőle, elképzelni nem tudom honnan szedte, hogy megcsalom, nem találkoztam egy nővel sem, aki képes lett volna rávenni, hogy megtörjem a házasságom kötelékeit. Szerintem nincs is ilyen nő… nem úgy lettem nevelve. Persze ez feldühít, nem szoktam dühös lenni, de Mary… Mary érti a dolgát.
-Ó hogyne, igazából fél éve nem dolgozom csak piálok meg nőzök, ha nem vagyok itthon, akartam is szólni a következő havi számlát abból fizetjük, hogy eladjuk a kocsit! Mary az ég szerelmére, nincs senkim, két nő van az életemben Te és Anna… elegem van a gyanúsítgatásaidból… hagyjál dolgozni! - Förmedek rá, mire megint sír, Abel is, mert hangos voltam. Mély levegőt veszek, kifordulok a szobából rájuk csukva az ajtót, zihálva, küszködve, hogy ne sírjam el magam mennyire nincs értelme ennek a házasságnak. Elindulok vissza, látom nyitva Anna ajtaja. Sötét van, így csak remélem, hogy nem hallotta a veszekedést, mélyen szokott aludni. Halkan becsukom az ajtót és visszamegyek a dolgozóba. Ha folyik is a könnyem elnyomom, szeretem a fiam, szeretném látni felnőni, szeretném etetni, szóval összeszedem magam és kijavítom a diákom munkáját. Nem könnyű, főleg mert a Jegyesekből írta a dolgozatát, amivel most csak a hányattatás részével tudok azonosulni…