Magamba fojtom a lélegzetemet, hagyom, hogy frissen serkent szakállamra dér telepedjen. Körülöttünk csak a süket csend, a kegyetlen fogcsikorgató orosz tél. Merően bámulom a célpontot, az meg visszanéz rám és tekintetünk összefonódik. A pillanat törtrészéig csak ketten vagyunk, nem létezik semmi más. A szélcsend idején is nyikorgó fák, amiket a hó lehúzott és megtört, a mellettem csendben figyelő alak, mind bizonytalan homályba borulnak. Aztán mire felfogja, hogy mi történik, már dörren is a lövés. A puska, amit a dédapám még a Napóleon elleni háborúban kapott, amikor még azt hittük, hogy bármi közünk is van a muglikhoz. De azok az idők másak voltak, akkor még valami szánalmas hűséggel viseltettünk a Cár és az egész holdudvara iránt. Valahogy éreztük, hogy ha nagyon távolról is, de közülünk valók, nem úgy mint ezek a hitvány, proletár vörösek, akik még azt sem érdemlik meg, hogy a lábuk elé köpjek, vagy beléjük töröljem a csizmámat, pedig pontosan ezt tettem azzal a már félig halálra kínzott muglival a minap. Romochka nyilván adta alám a lovat, és a megfelelő mennyiségű családi szignóval ellátott vodkát. Fiatalabb nálam, felnéz rám valamiért, a kutya sem érti, pedig nem is akartam lenyűgözni, csak abból a redves csúszómászóból próbáltam kiátkozni azt a gőgöt, ami a muglik sajátja, amit Nyina óta tudok, hogy milyen kegyetlen és alattomos. Nem, Romochkát nem akartam lenyűgözni, ellentétben a lánnyal, aki hatalmas kötött sálját az arca köré tekerte, éppen csak az orra, a szeme és a homloka látszik ki, de így is éppen elégtétel, ahogy összerezzen a lövés hangjától, egészen megroggyan a lába, mint a szarvasé, csak aztán a végső, döntő pillanatban mégis az esik össze.
Forró, párás lehelletét dühösen prüszköli, feszülnek az izmok, rángatózik a nyaka, a lábak széttárulnak valami egészen valószerűtlen pózba, és vergődik istentelenül. Ha csak magam vagyok, egyből halálos lövést mérek rá, túpontosan célzok, de most akartam, hogy Olga lássa. Hogy lássa a saját szemével, hogy honnét jön a pihe puha meleg ágyelője, amire fázós lábait melengeti a hideg estéken, hogy honnan kerül a vadkan a hatalmas agyarral a kandalló fölé, a fogas, amire a ruháit akasztja, a toalett szekrény tükrének kerete, ahol egyre többet figyeli magát meztelenül, ő is meglepődve, hogy mennyire megváltozott a teste, de egyáltalán nem akkora elégtétellel, mint én.
Visszafordulok a vergődő állathoz, vállamra veszem a puskát, és ezúttal pontosan célzok, úgy ontom ki az életét. És végre kifújom a levegőt, mellkasom most hullámzik, lüktet az ér a nyakamon, mindjárt szétfeszít. – Nyugodtan menj közelebb, Olga, már nem fog többé mozdulni – tekintetemmel meglepő gyengédséggel simítok végig a testén, kezemmel hátraseperek egy kósza hajtincset az arcából, aztán a bőrkesztyűs kezemmel két tenyerem közé veszem az arcát és lehajolok hozzá. – De anyánknak egy szót se – bizalmas hangom, félrehúzom a sálat, és mutató ujjamat a szája elé emelem. Persze nagyon is jól tudja, hogy mik az átkozott szabályok ebben a házban. Az öregasszony szabályai, amelyekkel Olgát rabként tartja a ház fogságában. A szabályok, amiket lábbal tiporok a sárba, amikor csak tehetem, de nyíltan soha nem mertem ellent mondani.

Szánalmas, de szinte szomjazom az elismerő tekintetére, mintha folyamatos visszaigazolást várnék tőle, pedig nem több egy kislánynál, aki tulajdonképpen sem képességeiben sem külcsínra nem sokban különbözik más korabeli lányoknál. Persze sohasem tudhatjuk ezt igazán, sohasem mérheti magát másokhoz, hiszen szinte a létezéséről sem tud senki. Hogy Vladimir Brosnhteinnek lenne egy harmadik gyereke? Ugyan, biztos összekeveri valakivel. Minden bizonnyal Rodjara gondol. Igen, szőrnyű tragédia, szerencsétlen baleset, a sárgaláz vitte el, és még véletlenül sem a mániákus depresszió hajította ki azon az átkozott ablakon.  
A tiszta vérvonal tulajdonképpen sohasem volt patyolat, mintha a kígyó a saját farkába harapna. Nem volt szükségünk senkire, hogy megmételyezzék és bemocskolják a nevet, bemocskolta az önmagát.
Nem csoda, ha Olga nem érti, ugyan miért lenne sokkal súlyosabb bűn az övé, mint az összes többi, amit ez a család őriz. Azt sem tudja, mi az a bűn, és éppen ez az őszinte naivság és ártatlanság, ez teszi olyan vonzóvá, olyan kérlelhetetlenül előrevalóbbnál mindenki másnál a szememben. Ezért érzem, hogy az izmaim fájdalmasan megfeszülnek és aztán csak akkor ernyednek el, amikor látom a szemében azt a mohó kíváncsiságot, ahogy leküzdi ellenséges érzelmeit, és közelebb megy a meleg, gőzőlgő testhez. Nem azért, mert én mondtam neki, hanem mert tényleg őszinte kíváncsiság hajtja előre. Ha egyszer elengednénk a kezét és véletlenül nyitva hagynánk az ajtót, tudom, soha többé nem jönne vissza.  
- Hogy mi lesz vele? Azt majd te döntöd el – jelentőségteljes pillantást vetek rá, eddig szinte sziklamerev arcomon most felbukkan egy félmosoly – Szeretnél egy szép pár cipőt? Egy új táskát? Vagy egy korcsolyát? – hangomban nincs semmi rendkívüli, mintha csak ártatlan tippeket adnék, és szavaim nem újabb lázadásra szítanák, alig lehet kiérezni belőle a gyermeki engedetlenséget. Tizennégy végtelen hossszú telet élt meg Olga ezen  a világon, néha ki is merészkedhetett a ház köré, figyelhette Romochka önfeledt kacagását, az izgatott készülődést, a sűrgés forgást, valahányszor a falu szélén lévő tóra indultunk. És hiába próbáltam elmesélni neki, milyen érzés, nem hiszem, hogy valaha is igazán értette volna, szóval már rég elhatároztam, hogy inkább megmutatom, akkor is, ha a hárpia anyámmal kell birokra kelnem.
Mohón követem, ahogy ujjai beleszántanak a szőrbe, aztán ahogy vértől lucskos kezén megcsillan a fény. Hipnotizál a látvány, le kell guggolnom, hogy meg ne tántorodjak.
- Tetszik, amit látsz, Olga? Látod, ennyi a hatalmunk az élet felett, ha fegyvert kapunk a kezünkbe.
Finoman szólva önkielégítek erre az érzésre. Megszállotja vagyok, amióta csak először éreztem, úgyhogy az odaadásom valahogy érthető.
Lehúzom én is a kesztyűmet és megragadom vértől ragacsos ujjait, összekenve az enyéimet is, bemocskolva a kezet, amit másért sosem lennék hajlandó bemocskolni. Úgy tapad hozzám, mint Olga lábai közül először kiserkenő vér. Ez is valami pecsét kettőnk között. Mintha a természet próbálna minduntalan revansot venni, szembeköpni a társadalom által eszkábált nevetséges törvényeket.
- Hunyd le a szemed – utasítom és érzem, hogy a keze remeg, de nem félelem ez, hanem ugyanolyan izgatott remegés, mint amit én érzek minduntalan, amikor egy a lelkét kilehelő állat fölé magasodok. Kezét újfent az állat testére borítom, és vezetem magabiztosan, és ő tudja, hogy mindig megéri követni a mozdulataimat, hogy nem tanítok rossz dolgokat. Fel egészen a szíve tájékáig, amikor már azt hinnéd, nincs benne élet, a dobogás még alig érezhetően, de ott van, pulzál az ujjaid között finoman.
- Milyen érzés? Mintha a kezedben tartanád az életét? Anyánk minduntalan érzi ezt a diadalt. Valahányszor próbálja igába hajtani a fejünket, valahányszor ránk parancsol és irányítani akarja az életünket. Ez tartja életben, ebből merít erőt.
Hatásszünetet tartok, most olyan elszántan nézek rá, várva, hogy végre kinyissa a szemét.
-  Éppen ezért nem szabad hagynunk, Olga. Komolyan a földön fekvő, vérző szarvas akarsz lenni, aki az utolsókat rúgja?

Olyan az egész, mint egy jól megrendezett színjáték. Minden mozdulatom, minden szavam közönségért kiált és vitathatatlan, Olga a leghűségesebb nézőm. Valósággal csüng a szavaimon, ahogy senki rajta kívül, még Romochka sem, és amikor hozzám bújik, szinte érezni vélm a testéből áradó meleget, pedig mindaketten vastag, bélelt bundakabátot viselünk. Igyekszem kinyújtani a pillanatot és magamhoz ölelni. Apám szerint ez a gyengeség jele, ha behódolunk a nőknek és túlságosan a kedvükre akarunk tenni. De engem nem érdekel az apám. Jelentéktelen figura, egy nagy név örököse, de ezenkívül semmi rendkívüli nincs benne.
- Szabad. Azt kérhetsz, amit csak szeretnél – a hangom már szinte búgó és annyira szeretetteljes. Senki más nem hallhatja ezt, csakis ő.
- Nem kell sajnálnod, ez csak egy állat, ami volt olyan ostoba, hogy hagyta magát leteríteni -  hangom most már keményebb, irigykedve nézem az elterült vadat, és valósággal mardos a féltékenység. Azt akarom, hogy Olga végtelen szeretetéből csak nekem legyen jussom. Meg akarok benne mártózni, sőt, elmerülni, mint egy dézsa forró vízben, ahol csak mi vagyunk ketten, senki sem zavar. Nincsenek ott ostoba állatok, akik elterelik a figyelmét rólam. De ez most hiábavaló óhaj, mert el is távolodik tőlem és fejét a szarvas szívére hajtja. Szőke hajtincsei szétterülnek, ahogy ráhajtja a fejét és én nem tudok megálljt parancsolni magamnak. Véres kezemmel beletúrok a hajába, simogatom a tincseket egyenként, aztán egyet az ujjam köré tekerek. Aztán ujjaim az arca felé indulnak és letörölik a kibuggyanó könnycseppet. A féltékenység most már valósággal forrong bennem, felizzó parázs minden egyes lélegzetvétel.  
És egy pillanatra megbánom kegyetlen szavaimat, mégsem kérek bocsánatot, inkább rákontrázok, addig ütöm a vasat, amíg meleg.
- Figyelj, Olga, az nem segít, ha behunyod a szemed. Attól még minden ugyanolyan marad. Nem menkülhetsz, csak ha két lábra állsz, kihúzod magad és szembenézel vele. Én ott leszek majd, és nem engedem, hogy baj történjen. Megmondjuk anyánknak, hoyg nem tarthat téged bezárva – a türelmem véges, de a hangom nem árulkodik róla, csak megremegő kezem, ahogy felemlem a halott tetemről  és magamhoz húzom.
- Csss... ne sírj. Csak a buta kislányok sírnak – úgy suttogok a fülébe, mintha altatót dúdolnék.